Z. NÉMETH
ISTVÁN
Macskára csukódik így fedél, mikor beleszédül egy szemeteskukába. Mit ér itt szentbeszéd, szentírás, szent ihletés? Mit ér az érkező indulat, az induló ékezet, az érzet, az érzelem, az érzékiség? A vers kiűzetett. Ülök a széken, az ölem hölgyrengést kíván, kéne egy rajzszegnyi szerelem. Bénult a nyelv, nem emlékszi a csókot, a csábítás tüze csíp, döng a jégdarázs fülemben, eleven emlékek nyalják tenyerem. Mit ér a mélykék orgazmus ilyenkor, a sötétzöld hajú lány mellbimbója ujjaim közt? Cigarettát sodor a vihar. Villámmal gyújtja meg, s elszívatja a forgószéllel. A csikket elnyomja egy malomkerék. Fátyol leng, odafenn a dombon valakinek a köldökéhez érnek, fenyőgyanta illata száll. Nincs megoldás, a hazug elbeszélésekben megfakul a tinta, marad a tiszta papír, s rajta a már láthatatlan karcolás. Levelet írok így: karcolom a papírt egy tűvel, álbajuszt ragasztok s álszakállat, álszívem álnokul álmodik majd az áldozatról, aki szerint a világ - egy Gép lett. Amint megértem, megüzenem, mi hajtja ezt az ostoba gépet. Mitől ennyire mély és távoli űrbe helyeztek el minket, két érzékeny, tétova ügynököt. Ha várni tudsz, más lesz minden, ami él és mozog, átlényegül. Bár megroppannak az éjszaka hatalmas tartógerendái, s nyakunkba zuhanni látszik a Világegyetem, nem fog fájni, megígérhetem, mert a Láthatatlant addigra kitámasztom vállaimmal, s megtart minden érző lényt az Emlékezetem. |