Január 16.

Tegnap Hawaiban. A reptérről taxival hajtattam az ország egyetlen, ám annál impozánsabb szállodájába. A portás már ismert, valószínűleg a helyi bulvárlapok egyikéből tudta, hogy jövök. S bár jól esett, hogy írtak rólam, valahogy mégis sikerült eltitkolni, hogy ennyire gyengének bizonyultam a hiúság ördögével szemben. Dedikáltam a portásnak az összes könyvemet, sőt még néhányat a szállodai könyvtár számára is. A Hawai Köztársaságot számtalan magányos szomszédasszony lakja, és ezek a nők csak csak arra várnak, hogy valaki rájuk kopogjon. Még a szálloda hallja is tele volt magányos szomszédasszonnyal, rejtvényt fejtettek, szépítkeztek, recepteket cseréltek. Az emberek tekintete errefelé ködös, arcuk gyűrött, kedvelik a csúnyát, és bár soha nem fognak semmit, mégis egész életükben a mélység fölött horgásznak. Éppen ilyen a szálloda könyvtárosa is, ez a termetes és édes szájú hölgy, aki megtudván hogy a szállodában időzöm, rögvest meghívatta magát vacsorára.
     Elfogadtam, hogy meghívhatom.
     Marhapacal, kókuszdió és gyertyafény.
     A hölgy sokat evett, tányéromat, rajta a maradékkal, maga elé húzta. Segít-e a boldogtalanság a fantáziának, kérdezte közben. bólintottam. Szép volt a nő. Nagy volt a keze, az arca, egyszerűen minden nagy volt rajta, a nyelve, mint egy nagy piros lapát.
     Helyi népszokás a vacsora utáni ejtőzés. A vendéglő asztala mellett megyágyaztak a pincérek, s én leheveredtem a hawai-i könyvtáros kisasszonnyanl, erősen fogtuk egymás kezét, és addig hazudoztunk, míg a szemünkre nem ereszkedett az álom irdatlan lópokróca.
     Ki ébredt föl először.
 

Január 18.

Újra otthon, emlékezem.
     Szív Lacikával ballagunk a latyakos úton; még valamikor az ünnepek előtt. Szürke ég fenn, lenn mocskos és fakó fű, félléleknyi pocsolyák, sárszar. Usánkás ünneprabok kínálgatják a derékbatört fenyőket.
     Én: Tudod, ha jó leszel, a Jézuska hoz neked ajándékot.
     Szív Lacika: De hiszen a Jézuska meghalt!
     Én: Hanem aztán, kisfiam, mégis feltámadt.
     Szív Lacika: Igen, mert jött a királyfi és megcsókolta.
     Én: Nem, nem, Lacika, az a Hófehérke volt.
 

Január 19.

Határ Győző verse a Holmi januári számában.
     A leányka és a pap.
     A vers.
     "egymásban keresnek kijáratot"
 

Január 20.

Azt figyeltem meg, hogy írásaimról a nőnemű kritikusok mindig toleránsabban és megengedőbben írnak. A férfiak jóval szigorúbbak. Egy kritikus barátném mesélte, és éppen olyan, mintha én találtam volna ki. Mindegy. Mesélem én is. Szóval a kritikus barátném édesanyja elolvasta két könyvemet. délelőtt volt, ragyogó decemberi nap. Végzett a második könyvvel ez az édesanyja, bólintott, aztán felállt, s fogashoz lépett.
     Elmegyek, lányom, mondta.
     Hová édesanyám, kérdezte a kritikus barátném.
     Az édesanya eltűnődött.
     Kedvet kaptam az iváshoz, mondta végül, és a konyha asztalán heverő könyvre mutatott. Miatta.
     Mihez kapott kedvet, édesanyám?!
     De az asszony nem válaszolt, hanem szépen behúzta maga után az ajtót, elsétált a legközelebbi vegyeskereskedésbe, magához vett egy üveg Martinit, hazaballagott, s otthon, a konyhaasztalnál megivott két pohárkával, és megvárta míg végigárad testében a kellemes zsibbadás, és akkor a lányára nézett, és megvonta a vállát.
 

Január 23.

Olyan sok helyütt olvastam mostanában a hűségről. Nekem itt van például Philip Marlowe magándetektív. Ez az ember a huszadik század egyik klasszikus lovagja; aki az erejét a magányból és az irodai töményből meríti, s aki remegő szempillájú, de körmönfont, sokat ivó, mégis szemérmes nőket ment meg, és általában is nőknek dolgozik, és ha végül rájön az úgynevezett igazságra, vagyis ha kibogozza egy ügy zavaros és szövevényes szálait, mégsem érezhetjük soha a siker, vagy még inkább egy megoldás gyönyörét, nem, mert nincs siker, és nincs megoldás, igazság meg különösen nincsen, s ha ugyan a világ egy szelete föl is tárult, a mechanizmus maradt olyan, amilyen. Rezignáció. A Chandler-krimikben nem is bűnüldözésről van szó. A mesterséghez való hűség. Az ügyfelemhez való hűség. Az érdekes az, hogy az ügyelem is gyakran az ellenségem, akihez pedig minden körülmények között illik hű lennem.
     Emberek, akik ezt itt netán olvassátok; keressétek meg a Magas ablak című Chandler regény utolsó mondatát, keressétek meg, és tűzzétek, kalapáljátok, forrasszátok a szívetek fölé, mert jobbat aligha találhattok.
     Az utolsó mondat, mint esemény, tett.

"Te és Capablanca."

"Manapság más divatok járnak, amelyek szívesen lúgozzák ki a prózából az olyasféle idejét múlt, konzervatív fogalmakat, mint haza, honszeretet, a barátság, a hűség, s az önfeláldozás. Jóska - Bálint József halála kapcsán ír a szerző - betegségében, iszonyú kínok közt is mindvégig hű maradt azokhoz, ahonnan jött, s a földhöz ugyancsak, amelyből vétetett. Megnyugodva ide tért vissza, fityiszt mutatva a pénzstílusban író abrakadabra zseniknek."

Nem is az, hogy a fogalom terméketlen, hanem hogy rosszul használtatik. Egy metrópélda. A hűség, mint fogantyú. Csak azért kapaszkodom bele, hogy el ne essek, de nyirkos már a bőr, megfogta már ezer és ezer ismeretlen előttem, miközben robog a szerelvény a föld alatt, és állomás követ állomást, és én kapaszkodom, és közben hűséges vagyok, és nem azért vagyok hűséges, mert kijelentem, hogy annak kell lennem és hogy az akarok lenni, hanem azért, mert ez ilyen, utazni, ha áll, és leginkább persze áll az ember, esetleg ha mégis leülsz, hát akkor valakinek a helyére ülsz le, bele az idegen testmelegbe, mintha egy rakás szar közepébe, na jó, oda vagy ülve, édesem, itt maradt neked egy másik ember heve, párája, kigőzölgése, amiről azt sem tudod, miféle meleg, ah, abba is hagyom ezt az egészet.
     Mert mit mond a fenti idézet.
     Én hű vagyok és nem mércém a siker és a pénz.
     Ő ugyan hűtlen, de arcátlanul sikeres, mondataiból a pénz ugat, elvek és morális megfontolások annyira sem aggasztják már, mint nagyanyót a szüzessége.
     Én az anyaföldön állok.
     Ő bármire kész mutatványos.
     Én képviselek és szolgálok.
     Ő lefizethető.
     Az én mértékem az igazság.
     Az ő mértéke képességeinek virtuozitása.
     Én a hagyományból következem.
     Ő maga-maga jellemtelenségéből.
     Konklúzió.
     Én hű vagyok.
     Ő áruló.

Odüsszeusz, mint tudjuk, egyáltalán nem volt hű, hát mégis hazament végül. Penelophé igencsak hű volt, egy hawai-i bulvárlapnak mégis arról panaszkodott később, hogy az embere a kérők lemészárlása után még őt is alaposan fölpofozta, mint mondta, a biztonság kedvéért.

Van ez a szó, hogy bulvárfasiszta.

Ismerek olyan magyar irodalmárt, aki az ősi, és közkedvelt "bazd meg" helyett a posztmodern szót használja.
     "Posztmodern, Ernő, de jó ez a sör!"
     "Ez mellé lőtte, posztmodern!"
     "Posztmodern, de jó nő!"
     S néha, ha megbotlik, megüti a kezét, vagy valami nem sikerül, csak ennyit mond.
     "Posztmodern!"
 

Január 24.

Tegnap megint Hawaiban.
     Halott és néptelen utcák, mindenki elutazott valahová, szabadságra, vidékre, a halálba. Hawai ilyenkor kiürül, s ahogy elveszetten sétáltam, azt vettem észre, hogy csak nekem volt árnyékom. A halálosan csöndes szállodai könyvtárban írtam néhány sort a nagytestű könyvtáros lánynak. A könyvtárterem porszemektől fénylő levegőjében egy papírlap lebegett, mintha csak engem várt volna. Arra írtam óvatosan. A lapocska minden szóval nehezebb és nehezebb lett, s végül finoman az asztalra ereszkedett.
     "Kisasszony, kedves!
     Emlékeztetni szeretném, hogy a vacsoránk sejtelmes gyertyafényében ígéretet tettem Önnek, hogy újra elolvasom William Styron Látható sötétség című könyvét, feltéve természetesen, ha Ön, bár én nem vagyok hawai állampolgár, kikölcsönzi nekem. Tegye úgy, kérem!"

Philip Marlowe egyetlen komoly tévedése.
     Mindig úgy beszél a nőkkel, ahogyan azok, feltételezése szerint, megérdemlik. Lehet-e egy nővel valóban az érdemei szerint beszélni?!
 

Január 25.

Canetti ifjú koráról szóló regénye, A megőrzött nyelv. Az idealizált Apa, a kemény és roppant céltudatos anya, s egy érzékeny, és figyelmes, már-már zavaróan figyelmes gyermek. Azt hiszem, gyönyörű könyv. És persze kötelező olvasmány lenne pszichiátereknek, pszichológusoknak. Viszont. A könyvben szereplő összes alak finoman és plasztikusan van ábrázolva, szülők, rokonok, egykori tanárok, ismerősök. Csak Canetti testvérei alaktalan és arctalan masszák. Hát ez az, ami nem tetszik, nagyon nem tetszik nekem.
 

Január 26.

A nagyrabecsült Réz Pál nyilatkozik a Magyar Hírlapban a szerkesztésről, a Holmiról, a mai irodalom állapotáról. Mondja egyhelyütt, hogy sajnos manapság nincsenek Kosztolányik, Babitsok és Juhász Gyulák. És ahogyan ezt olvasom, egyszerre vadul kezd verni a szívem, nem kapok levegőt, súlyos izzadságcsöppek gördülnek alá a homlokomról, és egy mai fiatal magyar író zavaros tekintete, eltorzult arca ködlik fel előttem. Ennek a fiatal magyar írónak tömpék az ujjai; soha nem tanult ógörögül, ám a lélegzetével az arca előtt megtart egy teli gyufás dobozt. És bizony üvölt az ifjú magyar író.
     "Mert Osváth az van, tessék mondani?!"

Hát ez egy elég durva látomás volt.
 

Január 27.

Nyílt levél Dlusztus Imre főszerkesztő úrhoz
     Délmagyarország szerkesztősége
     Szeged, Stefánia 10. Sajtóház
     Főszerkesztő Úr!
     Mélyen felháborít engem és sok olvasótársamat az az alpárian ízléstelen stílus, amelyet valaki a Délmagyarország hátsó oldalain rendszeresen megenged magának, bár a saját neve alatt nem meri vállalni hitvány írásait. A Szív Ernő álnév takarásában gusztustalankodó primitív szellemiségű - ma éppen kukázó - munkatársára gondolok.
     Nagyon csodálkozom Önön, hogyan járulhat hozzá egy tisztességes szándékúnak ismert napilap felelős szerkesztőjeként ennyire alantas mocskolódású durva politikai uszítások sorozatos leközléséhez, melyek hazánk miniszterelnökét gyalázzák. Ezek az észnélküli és pimaszul rágalmazó glosszák annyira morbidok és hányingert keltőek, hogy normális ízlésű olvasók - politikai érzelmeiktől függetlenül, sőt olykor annak dacára is - beleköpnek elolvasásuk után a Délmagyarországba. Mert nem a miniszterelnökről, hanem Önökről alakul ki lesújtó véleményük. Kell az Önöknek?
     Majd ha Szív Ernő hajlandó lesz saját neve alatt nyilvánosság elé tárni ocsmány lelkivilágának terméseit, én is ideírom saját nevemet az észrevételeimhez. Addig maradok az újság egyik sértett olvasója.
 

Január 30.

Egy amerikai krimiben hangzik el a szó.
     Gyerekvillamosszék.
 

Január 31.

A nap híre a Népszabadságban.
     Ausztrália mellett a Nagy Korallzátonynál lemerül két könnyűbúvár, házaspárok, Thomas Lonergan és a felesége Eileen. A part hetven kilométerre, a víz teli fehér cápákkal. És a hajó egyszerűen ott felejti a vízben a házaspárt, fölszedi a horgonyt, és csöndesen tovaúszik, és majd csak két nap múlva talál az egyik matróz néhány ruhadarabot, gatyát és bugyikát, melltartót és férfizoknit, s először azt gondolja, valakik hetyegnek a közelben, valamelyik kabinban testi buli van, hallgatózik, de semmi, meghúzza a rumos üveget, megint hallgatózik, megint semmi, aztán egyszerre eszébe jut Thomas és Eileen, az amerikai könnyűbúvár-házaspár, csakhogy akkor már minden, de minden hiába.
     Posztmodern, kapitány.
 

Február 1.

Egy nagy fehér cápa naplójából:
     "Márquez írja az Egy hajótörött történetében, hogy a cápák mindig délután ötkor jönnek. Hacsak nem fél ötkor, drágám."