Új taggal bővült családunk: életének negyvenkilencedik esztendejében örökbe fogadtam a megyei földhivatal árván maradt geodétáját. A hatóság illetékesei nem kifogásolják eljárásunkat, igaz, nem is érdeklődnek a munkatársuk családi helyzetében beállt változás iránt, és huzamos nálunk-tartóz- kodását azzal a körülménnyel magyarázzák, ami döntésünket csakugyan megelőzte: a kertünkkel határos hegyoldal felmérhető- ségében mutatkozó nehézségekkel. A területet állapotának megőrzésére tett ígéret mellett szeretnénk mint önálló, de el nem különített ingatlant telkünkhöz csatolni, természetesen határainak pontos, hivatalos személy általi kiűzését követően; ám ezt a domboldal eső, szél és napsütés hatására bekövetkező szüntelen mozgása szinte lehetetlenné teszi.
     Valójában alig avatkoznánk az amúgy is természetvédelmi felügyelet alá tartozó terület életébe, csupán néhány padot szándékozunk elhelyezni a meglévő állatcsapások mentén, és a korábban művelés alatt állt földdarabokról irtanánk ki az elvadult kultúrnövényekből fonódó bozótot - a tájtól egyáltalán nem idegen cserje- és facsoportok, valamint egy kettős vadgeszte- nyesor telepítését téve lehetővé -, ami ellen a környezetvédelmi hatóságok sem emelhetnének kifogást, hiszen a védelem nem a terület növénytakaróját, hanem magát a felszínt, a Fészkelődő- domb észak-nyugati lejtőjét illeti. Ez a részutosan egymásra rétegződött lösz-, agyag- és tőzegalakulat, akár egy megbillent szendvics, fekszik a meredek dolomitháton; vagyis éppen hogy nem fekszik; attól függően, hogy a rétegek közé áramló csapadékvíz mikor merre talál utat magának, illetve hogy a mélyből a felszínre bukkan-e valamely alkalmas repedésen, vagy a vízzáró agyagréteg redőjébe ütközve tovább hízlal egy szivacsos tőzeglencsét, a legvalószerűtlenebb mozgásokat mutatja: hasas púpok és apró vízmosások, horhosok, barázdák és boltozatos padmalyok formálódnak és tűnnek el a nyughatatlan hegyoldalon.
     Ez azonban bennünket nem zavar. Eszünk ágában sincs a természetnek ezt a nyughatatlan nyugalmát megbontani, sőt a művelés felhagyásakor megtelepedett gyomok eltávolításával még hozzá is járulnánk a természetes állapot visszaállításához. Csakhogy az adás-vétel előfeltétele a terület sarkpontjainak kitűzése. Ezen munkálkodik a területileg illetékes földhivatal mérnöke immár második éve, természetesen eredménytelenül, h iszen a Fészkelődő-domb legfőbb sajátossága, hogy felszínén nem lehet biztos pontokat kitűzni: a karók egymáshoz és a térképen jelzett háromszögelési pontokhoz viszonyítva szüntele- nül vándorolnak, úgy távolságukat, mint tengerszint feletti magasságukat tekintve. A föld megvásárlását előkészítő hossza- dalmas eljáráshoz hozzá sem foghatunk.
     Adjuk fel? Vagy folytassuk, ha már csaknem ötszáz munkanapon adtunk elfoglaltságot földmérőnknek (immár fogadott fiamnak), és ennek ellenértékét, alighanem irdatlan összeget, úgyis be kell fizetnünk a hatóság számlájára?
     Nézem ezt a hajlott hátú, sovány embert, aki idegenszerű akcentussal beszéli nyelvemet, aki a konyhában, a tűzhely előtt ágyaz meg magának, és ritkán néz a szemembe, azóta is, hogy örökbe fogadtam. Feljegyzései és napi térképvázlatai az éléskamra erre a célra kiürített polcán tornyosodnak, különc élelmiszereinek papír- és fémdobozai társaságában. Talán az lenne a leghelyesebb, ha valamennyi iratát összecsomagolnám, és elküldeném a hivatalba, az ismeretlen illetékesekre bízva az értékelés és válogatás feladatát. Vagy egyszerűen kiválaszthatnánk valamelyiket, tetszés szerint, és nem is tennénk említést a felszín adottságairól. (Hiszen hogyan készülhetett az a térkép, melynek másolata a hivatal irattárában található?)
     - Hogyan döntsünk - kérdeztem.
     - Apa - mondta a földmérő.
     - Igen? - kérdeztem.
     - Apa - felelte, és rám nézett, ha nem is pontosan a szemembe.
     Bevittem az aznapi vázlatot a kamrába, és a rakás tetejére tettem. Mire visszajöttem a konyhába, a fiam az asztal szélén guggolt, és arcát az ablak rézkilincsére szorította. Egy tálkányi köleskását tartott közvetlenül az arca előtt, a kanállal igyekezett alulról hullámokat gyűrni a felszínére.
     - Apa - mondta, és felém kínálta a kanalat. Az ablakból nézve a domboldal úgy csillogott az esőtől, mintha hó hullott volna rá.
 
 

Egy ellenséges pont helyezkedett el a közelemben. Nem volt elég utálnom, mert több volt, mint utálatos. Gondoltam: körüldeszkázom. Betonból koszorút rakattam alá egy kőművessel, az asztalossal méretre vágattam a faanyagot, és kovácsoltattam néhány ácskapcsot. Ezekből dolgoztam. Leemelhetőre készítettem a tetejét, és úgy méreteztem, hogy a betonból egy arasznyi sáv kilátszódjék minden oldalon. Arra hordok ki minden reggel néhány párnát, hogy kényelmesebb ülés essen a pont körül. Az oldalakat befuttattam vadszőlővel - az időtényezőt, akárcsak a bennszülöttek, figyelmen kívül hagytam -, és a tetején egy törpefává metszett fás szárú gyomot helyeztem el, vadonatúj cseréptálban. Gyakran megállok, kedvtelve nézegetem az ellenséges pontot tartalmazó építményt, mely immár egy cseppnyi ellenséges sugárzást sem bocsát ki magából, és ez arra késztet, hogy néha leemeljem a fedőt, és megszemléljem pontomat. Bevallom: ma már alig értem korábbi érzelmeimet. Csak az zavar ebben a szelídülésben, hogy nem tudom, csakugyan sikerült-e megszelídítenem őt, vagy a vele való foglalatosság során magam is hozzá hasonlóan ellenségessé váltam, és az, amit szelídülésnek gondolok, nem más, mint két ellenségesség között szövődő szolidaritás. Egyszerű lenne meggyőződnöm a dologról, ha azt látnám, hogy valamelyik szomszédom megpróbálja körüldeszkázni lakóteremet, vagy kőművessel igyekszik kerítésemet megmagasíttatni. Csakhogy: bármerre fordulok, szomszédaim nincsenek, nincsenek, nincsenek, nincsenek.
 
 

Szilvásvárad főutcájától délkeletre, tulajdonképpen már a községen kívül egy vadgesztenyesor vezet észak-déli irányban sehonnan sehová. Aligha mondhatná meg bárki is, hogy a fél kilométernyi út miféle kitüntetett pontokat köt össze. Talán azt a tárgyatlan sóvárgást kell megjelenítenie, amit első megpillantásakor idéz fel bennünk, egy csak képzeletünkben élő, századforduló-környéki világ emlékét, sétakocsizással a virágos alléban; karnyújtásnyira, mégis elérhetetlenül távoli simerőseink sétálnak karonfogva; de ha közelebb vergődünk, rájövünk, hogy csak az útszéli cserjék foltos leveleit ingatja a szél. Az utós, ahogy követi az országút kanyarulatát, előre örül a pillanatnak, amikor majd végigpillanthat a messzire virító gesztenyesoron. Az út azonban elhajlik, a fákat eltakarja a lakóházak sora.
     A fasor maga elhanyagolt, néhány fa hiányzik is, bár csonkjuk nem látszik; az aljnövényzet, főként középen, az arasznyi magas bakháton majdhogynem áthatolhatatlan, míg a keréknyomban megáll a víz; mégis, hol ide, hol oda lépve, hangulatos délutáni időtöltés végigjárni ezt az allét, különösen gesztenyevirágzás idején, amikor a levelek között megannyi gyertyaként virítanak a felmeredő fürtök, végigjárni az egyik végétől a másikig, és azután vissza.
     Éppen ennek a magányos lelkeknek való mulatságnak igyekeztem átadni magam, amikor valaki - igen, azt hiszem, erről most többet nem mondhatok - egy levelezőlapot adott a kezembe. A nyirkos, fűfoltos kartonon ez állt:
     Kedves Anyukám,
     ne aggódjál, amér hirtelenül fölszálltam a buszra, nincsen baj, majd írok még, többet is, ha már lesz végleges helyem, mert ez még, ahonnét írok nem végleges hely, de jó hely azért, Kossuth Lajos
     Nem sikerült elég erőt gyűjtenem, hogy megfordítsam a lapot. Inkább a küldönc arcát néztem, az üres tekintetében sejthető időtlenséget; magabiztosságát igyekeztem megérteni, amivel a sehonnan sehová vezető fasorban habozás nélkül kézbesítette nekem ezt a küldeményt, és az idő szigorú rendjét, mely kettőnket ugyanakkor ugyanarra a helyre vezetett, engem az allén, őt a falu felől, egy vaddisznócsapást követve az elvadult lucernatáblán keresztül.
     Szerdai nap volt, hómentes december, néhány perccel délután három óra előtt, alig valamivel azután, hogy elahtároz- tam: másnap, szilveszter napján felkapaszkodom a fennsíkra, ott várom meg a pillanatot, amikor a téli, alacsonyan járó nap éppen velem egy magasságba ér az égen; amikor árnyékom a karszton, borókával és apró fenyővel benőtt, kékes füvű töbrökön és dolinákon átvetülve egyre sebesebben távolodik a magasföld késő ősztől kora nyárig kitartó haván, és egyetlen pillanatra, mielőtt föloldódik az árnyalat nélküli szürkületben, megérinti a szemhatárt.