"1955. április 11-én születtem." - ezzel a mondattal kezdődik Bárdos László rövid önbemutatása, amit legújabb versesfü- zetéhez csatolt, és több se kell ahhoz, hogy megborzongjunk, még mielőtt a versek olvasásához fognánk. Az a puszta tény, hogy valaki József Attila ötvenedik születésnapján jött a világra, éppolyan példát adó intés a sorsválasztásra, mint két arc hasonlósága, vagy két név titokzatos közelsége az ábécérendben. Tudata a kialakuló embersors olyan kettős természetű igazolá- sává növekszik, amely megalapozza az elragadtatás pillanatait, de ugyanakkor kacagnivalóan semmis; hasonló ahhoz, amit a jogá- szok közvetett bizonyítéknak neveznek, és amiből egész sor kell ahhoz, hogy a vádlottat elítélhessék. Az ilyen egybeesés mind- emellett lappangó kísértés, amely néha alakot ölt, de máris szétfoszlik, ahogyan egy idilli álomból ébredve egy pillanatig még azt hisszük, hogy számunkra is lehetséges az emberi élet.
     Bárdos verseit lehetne bírálni, amiért kissé elvontak, vértelenek, mintha szerzőjük egy ponton megrettenne a vallomástól és nem merne továbbmenni, amiért képei közül csak a fizikai szenvedést megjelenítők hagynak éles emléket az olvasóban, és amiért némelyikben a zenei élmény leírása kissé öncélúnak tetszik; de ennél előbbrevaló, hogy leszögezzük: megvan bennük az, ami valódi költészetté teszi őket. Tetten érhető bennük a szerzőnek az a képessége, hogy magas fokon teremtse újjá a nyelvben az életbeli szenvedést. Ez a képesség az, amit oly sajnálatosan gyengének érzünk Babits vagy Illyés költészetében, és amiért oly méltán csodáljuk József Attila sebezhető és mégis erős géniuszát vagy Pilinszky éteri angyallényét. A tiszta szenvedés, ami Bárdosnál bizonyosan valódi, a valódi érzésnek persze csak egyik formája, bár talán a legmagasabbrendű. A szenvedés a pusztulás tudatából fakad, s mert ennek mindnyájan alá vagyunk vetve, nem képzelhető el olyan érzés, amelybe ne vegyülne több-kevesebb szenvedés. A többi érzés vagy hangulat ezért a szenvedéssel kevert forma, ahol a remény katalizál. Fordítva egyet a képes beszéden, úgy is mondhatjuk: a szenvedés a lélek folytonosan hallható alaphangja. Ez a hang kinél gyengébb, kinél erősebb, de a költőnek, mikor ír, ajánlatos minél jobban felerősíteni, ha tudja. Persze nem szükségszerű, hogy csak az alaphang szóljon ilyenkor: akár vidám hangok is rajzolódhatnak rá. Innen van az, hogy a tiszta szenvedés másik véglete nem a vidám pojácaság - hiszen az alaphang ereje nem áll fordított arányban a felhang erejével -, hanem a teljes érzéketlenség. Ahol a szenvedés elhallgat, ott elhallgat a lelkiismeret is. Ha elképzelünk egy költőt, aki nem szenved, akkor költő-szörnyeteget képzelünk el. Ismerünk ilyen - vagy majdnem ilyen - költő-szörnyetegeket: a Daudet Jackjében szereplő D’Argentont, aki saját mellszobrát tartja a kandallón, vagy a kőkori barlanglakók kedélyével megvert Carleon Anthonyt, a Véletlen című Conrad-regényből. De ővelük a két szerző talán csak önmagát csapta be. Az viszont igaz, hogy ha a költő nem hallgat oda a saját szenvedésére, versében máris megterem a pózolás és az öncélú beszédgerjesztés. Jó költészet csak szenvedésből fakadhat, és biztos, hogy Weöres Sándor is éppúgy ismerte a szenvedést, mint Pilinszky, még ha ezt a világ minden kincséért sem vallotta volna be.
     Bárdos azonban se nem pozőr, se nem nyelvzsonglőr. Szenvedése magas fokú, néha hézagtalan. Valódi alapokra épít, keveset ugyan, de nagy műgonddal. Van néhány kötött formájú, rímes verse, de főként szabad verset ír, és ezek a jobbak. Kötött darabjai mintha csak félbehagyott ujjgyakorlatok volnának; a forma súlytalan önreflexiói, vagy imitációk. Amikor Bárdos keményen megmunkál egy szöveget, akkor az, szinte magától, a szabadvers alakját ölti. Talán tévedünk, de lehetségesnek tartjuk, hogy verseit először kötött formában vázolja fel, és a további alakítás során tünteti el belőlük a prozódiai szabályosságokat. De teljesen mégsem tünteti el: A szegény kisgyermek észrevételeiből című verse például csak első látásra szabad vers; ha jól megnéz- zük, csaknem minden sora jambikusan skandálható. Úgy látszik, hogy Bárdosban megvan a legrejtélyesebb költői képesség: a véletlent kiküszöbölve biztonsággal el tudja végezni a szabad- vers-sorok kimetszését. Ez a képesség racionálisan nem magya- rázható, de ha nem létezne, akkor a mallarméi teória szerint valamennyi szabadvers-író költészetének már rég össze kellett volna omolnia.
     Harmadik verseskötete nem látványos, inkább lassú és fokozatos változásról tanúskodik. Bárdos újabban sajátos élőbeszédet próbál teremteni, anélkül, hogy a közbeszédet utánozná. Emelt stílű, ajzott monológokat ír, amelyekben nem ritka a patetikus felkiáltás és a "tiráda", ahogy egyik - igaz, még korábbi - verscíme mondja. Mintha fölébe akarna kerekedni annak a redukált énnek, akit előző kötete (Láthatatlan párbajok) első felének verseiben oly megalapozott tragikummal teremtett meg. Ott még nyoma sem volt a deklamálásnak, az a líra vala- hogy csupaszabb és igazibb volt, egyedibb-egyénibb. A felemel- kedés vágya és a puszta biológiai szintre való visszahullás, a test anatómiai széttagolásának képei ilyen nagy erejű megfogalmazá- sokat tápláltak:
 

te már más vagy csontok foszlányok
földbe felejtkezett araszolgatása.
 

Bárdos volt az, aki a madárszárny-motívumot éppoly emlékezetessé tudta tenni, mint Nelly Sachs a halszájba fúródó horog képét.
     Újabb monológjai is igen jók, bár néha mintha kissé modo- rosan körülbeszélné a rettenetet és a szenvedést. A látszás gyötrelmének fizikai való ságát a Csarnokária című versében a művésztematikával fonja össze, sőt szcenírozza is. Dús szövetű vers ez, amelyben saját feminin lényét rendeli alá egy titokzatos maszkulin "ő"-nek, a hajdanvolt lovag-dalnokok egyikének. Csarnok, torony, labirintus - a vers térélményt is ad, bár nem olyan éleset, mint Dante ("...all’ orribile torre...") vagy Brow- ning ("...to the Dark Tower came..."), aminek oka az, hogy a képi elemek közé olyan fogalmi elemeket is kever, amelyeket elmulaszt tárgyiasítani, láthatóvá tenni:
 

Bezzeg az én csarnokomban
több évtizedes zarándokúton
vonszolhatom magam
az egyik sarokban lapuló
húszéves ígérettől
az emelvényen derengő
teljesülésig! -
 

     Itt a "csarnok", a "zarándokút", a "sarok", az "emelvény" és a "vonszolódás" remek, de a "teljesülés" és az "ígéret" (még ha ez a vers korábbi részében mint "szörnyeteg" öltött is alakot) elhalványítja a képet. Ehhez járul még a "több évtizedes" és a "húszéves" jelző, ami nyilvánvalóan direkt önéletrajzi kiszólás. A vers egészében talán helyén van (hisz minden vers így-úgy önéletrajz), de itt kirí a kép elemei közül. Ebben a Browning- idézetben például:
 

S szederjes foltok, vad és vak színek
Jöttek, majd egy sovány, kopaszra-mállt
Sáv, mely mohos volt s szömörcsösre vált,
S egy holt tölgy: odva mint a szájüreg,
Mely a halálra tátva felreped
S meghal, bár elrettenti a halált - *

a képet nem zavarja oda nem illő fogalom, a tájelemek világosan, élesen rajzolódnak elénk. Thomas Hardynak ebben a négy sorában viszont (angolul kell idéznünk, mert alig lefordítható):
 

And take me by the hand,
And lead me through their rooms
In the To-Be, where Dooms
Half-wove and shapeless stand -

a két fogalmi elem, a "To-Be" és a "Dooms" nem ölt határozott alakot a szemünk előtt. A "Lenni" leginkább valamiféle terem, vagy szentély lehet, amelybe a szobák torkollnak, a félig- megszőtt és alaktalan "Sorsok" meg alighanem ócska rongy- babák, de ezt csak elgondoljuk és nem látjuk. Vagyis Hardy ránk erőszakolja a metaforát azzal, hogy vakságra ítél, ha a fogalmait nem azonosítjuk bizonyos tárgyakkal; Browning viszont tetszé- sünkre bízza, hogy a tárgyai mögé odaképzelünk-e más tárgya- kat. Bárdos képalkotása - legalábbis ebben a versében - a Hardy-féle puhább, nem-imagista változathoz áll közel.
     De Bárdos ezzel együtt valódi nyelvművész, aminek számtalan jelét adja. Az egyik leglátványosabb közülük ez a verszárlat:
 

hátha megmerülhetek - olykor - e léte-
fosztott folyóvízben feledni -
 

Surrogó csendben válik le róluk
szuszogásuk, verítékezésük,
kézremegésük, magzati összegömbölyödésük
hétszer hétezer kópiája.

Itt nyilvánvalóan a látás lucretiusi teóriáját idézi fel, miközben úgy tűnik, mintha csak a filmezésről beszélne.
     Mindkét kötetben van egy mű, amely kirí a többi közül. Azokhoz képest mindkettő afféle eltévelyedés. A Dolorosa hosszú prózaszöveg vagy novella az anya elvesztéséről. Nyomasztó hatást kelt, nem azért, mert a végén nincs olyasféle apoteózis, mint A falusi plébános című Balzac-regényben, hanem mert a fizikai pusztulás merő borzalmának rögzítésén semmi módon nem akar túllépni. Ugyanez mondható el a Visszaéneklés című kollázsról, ahol a betegség orvosi könyvből vett leírása zeneleírással és idegen verstöredékekkel váltakozik. Az Orpheusz-szerep, amit a költő magára ölt, olyan ötlet, amelyről érezni, hogy túl könnyen jött; és emellett talán a szöveganyag is szegényes. Tandori Pasziánsza után persze már nehéz jó kollázst csinálni, hiszen az ilyen avantgárd fogások hatásának titka nagyobbrészt az újdonságukban van. Bárdos kollázsa nem több, mint a borzalom öncélú leírása. A költői én szenvedésének specifikuma az az anyag, amelyből Bárdos legjobb versei szövődnek. Ez a specifikum a Dolorosában elhalványul, a Visszaéneklésben végképp eltűnik. A betegség ugyanis, amelyről itt szó van, bárkire lesújthat, miközben a kiváltó ok örökre homályban marad. Az olyan anyagot pedig, amelyet az általánosság és a véletlenszerűség ural, a költészet eszközeivel nagyon nehéz megragadni. Ezzel nem a tárgy primátusát kívánjuk hirdetni a kidolgozással szemben, hanem csak annyit állítunk, hogy a Bárdoshoz hasonló, "témaszegény" versszerzők műveinek sikerét a tárgyválasztás nagyban befolyásolja.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy Bárdos József Attila méltó utóda és talán reinkarnációja. Költészete, jellegét tekintve, mégis inkább Pilinszkyével rokon. Mindketten a szenvedés megszállottjai, és már nem is küzdenek ellene, mint ahogy még József Attila küzdött. Keveset írnak és rendkívüli módon sűrítenek. Bárdos nagyszerű költő, sokkal jobb, mint amilyennek talán ez az írásunk mutatja. Azt hihetnénk, nála jobban senki nem érdemelne meg egy igazi kritikust, aki befogadja és rögzíti a műélményt, miközben, mint Paul Bourget regényalakjai, szüntelenül az őrjöngő elragadtatás és a hűvös tisztánlátás két végpontja közt hányódik. De Bárdos ezzel nem nyerne sokat, sőt csalódnia kéne. Végzetszerűen a saját alakmását kívánná látni benne, aki éppúgy belülről ismeri, amit létrehozott, mint ő. S hiába bízna a másikban, mégis elborzadna, s talán összeomlana, ha úgy néz szembe vele, hogy azt hiszi, tükörbe pillant.
 

* Tellér Gyula fordítása