SZAKOLCZAY
LAJOS
Kikötő
Jegyzetek éjfél után
Kurucz István András műtermében
nézelődöm, jegyzetelgetek, és nem hagy nyugton a kérdés: ez a viszonylag
fiatal, ám lassan a középgenerációhoz tartozó festőművész hogyan lelt rá,
minő sugallatra a legkarakteresebb képeit meghatározó fő motívumra, a bivalyra.
Egyszerű volna a válasz, ha azt mondanám, hogy a vásárhelyi hagyomány vállalása,
pontosabban átörökítése révén. De itt másról van szó. Olyanféle teremtésről
- nemcsak az Alföld por-csendjét fölkavaró drámáról -, amely leginkább,
idevonva a mítoszi értelmezés köreit is, Tóth Menyhért Európa című
vásznán tapasztalható. Ahogy a klasszikus elődnél a nyakával-fejével földre
kényszerített bika, ez a kivetettsége ellenére ugyancsak sok mindent szimbolizáló
ember-állat egyszerre föld-valóság és meglebegtetett éteri tisztaság,
a föld és az ég elemeinek a foglalata, úgy Kurucz bivalyai is többek önmaguknál.
Magda Vaaryovát, azaz Vásáry
Magdát nézni, tudjuk ezt ama híres Menzel-film, a Sörgyári capriccio
óta, szemet bizseregtető gyönyörűség. A sörfogyasztás növelését
serkentő reklám- szövegekre - "Megrendült az egészséged? / Kóstold meg
a söröcskénket" stb. - szinte alig emlékszem, jóllehet tucatnyinál többször
néztem végig Hrabal század eleji üde históriájának filmváltozatát, viszont
a főszereplő hölgy csaknem minden mozzanata megmaradt bennem. Jiři Menzel
tökéletesen ráérzett arra, hogy a kellem és báj (no meg a húsevés és a
sörivás, a játék és a szerelem) forrásvidékén született csodát csak Vaaryova
képes a maga szűzies tisztaságával, hús-vér alakként megjeleníteni. Ahogy
duma-sógorával táncolt, ahogy a vele incselkedni akaró doktort keble
halmának melegével elaltatta, ahogyan a derekánál lejjebb lelógó szőke
hajával végigbiciklizett amaz eszményi kisváros bámészokkal teli főutcáján,
mind-mind jeles pillanatai az élni vágyást tökéllyel visszaadó alakításnak.
Kós Károly december 16-án született.
Hogy éppen akkor vetem papírra eme sorokat, az csak a véletlen műve. De
ha már így hozta a szerencse, hogy Károly bácsival megint találkozhatom,
kötelességem fölidézni rendíthetetlen alakját. Életem nagy ajándéka¸ hogy
többször is meglátogathattam a kolozsvári "varjú-várban", ebben a különös
szentélyben. A Rákóczi úti domboldalon fölfelé vivő számtalan kőlépcső
megmászása időt adott a gondolat összeszedésére. S amire Zsófi asszony
- láttam még színpadon, épp a Budai Nagy Antalban - és férje, a
festőművész vörös Kovács ölelő karjaiba értem, általában ők fogadtak a
házban elsőkként, rögtön odalett megilletődöttségem s lámpalázam is. Károly
bácsi, aki többnyire saját szobájában egy karszékben trónolt - ebben a
megrendíthetetlen nyugalomban erő volt -, már nekem jóleső izgalommal várta
a híreket: mi van a Tiszatájjal, miért csak a vidéki folyóiratokban
adódik hely az összmagyarság s azon belül az országhatáron kívül rekedt
kisebbségek ügyeinek tárgyalására? Nem hallgatással, hanem dühös beszéddel
- vendéglátómhoz csatlakozva: értetlenséggel telített morfondírozással
- adtam feleletet.
Andorka Rudolf, az etikát a tudományos
gondolkodás egyik legfőbb alkatrészévé tevő tudós, sajnos, már nincs
közöttünk. Felelős gondolatai viszont igen. Egy nemrég megjelent tanul-
mánykötetben ("Most a holnapért" - Szövetség Magyaror- szágért, Magyarország
népesedése a XX. században; Püski, 1997) olvasom eszmefuttatását, ezt
a világos, a szakmai zsargonon messze felülemelkedő helyzetmagyarázatot.
"Szeretnék két olyan külföldi ország példájára hivatkozni, ahol az elmúlt
évtizedekben a gyermekszám csökkenése megállt, sőt a megszületett gyermekek
száma nőni kezdett: az egyik Franciaország, ahol a két világháború
között rendkívül alacsony volt a születésszám, s a fejlett francia népesedéspolitika
jelentős összegekkel támogatta a gyermekes családokat.
Czibor Zoltán, a zseniális labdaművész,
a Rongylábú, a Bolond, költőbarátom - Szöllősi Zoltán - fiának a könyvében
(Dribli az égig, Print City Kft., 1997) valósággal a mennybe emeltetett.
Egy nyíregyházi irodalmi hangosújság fölvételén ismertem meg Szöllősi Györgyöt,
aki elmondta, hogy sport szakot végez valamelyik egyetemen, de minthogy
nem tudja a következő félév tandíját kifizetni, szüneteltetni kénytelen
tanulmányait. Szerencsére csak hivatalos tanulmányait függesztette föl,
a tanulás irtózatos, ugyanakkor fölemelő munkáját nem. Mert éppen
könyvcsináló kedvében volt, a hajdani labdarúgó aranycsapat balszélsőjéről,
Czibor Zoltánról készített egy könyvet. S minthogy az anyaggyűjtés, a magnetofon-interjú
során emberi közelségbe került hőséhez, a nem mindennapi pályafutást bemutató
kötet izgalmas portré, ugyanakkor érzelmi mozaikkockákból összeállt önportré
is. Czibor, a vagány, az aranycsapat egyik fenegyereke nemcsak kiismerhetetlen
cselezőművész volt, akinek a labdával való mozgása már-már költészetként
értékelhető, hanem nyílt eszű, egyenes, véleményét sohasem takargató magyar
is. Akinek az egyesek által elcsépelt fogalmak, a haza, a magyarság stb.
régen is és ma is (egészen nemrég bekövetkezett haláláig) nagyon is sokat
jelentettek, s mint értékfogalmak, bármerre is járt-kelt a világban a labdarúgó,
meghatározták egész életét.
Herb Ritts, a világhírű, eddig
több önálló albumot is megjelentetett amerikai fotóművész kiállítására
invitáló meghívón öt - négy fehér, egy fekete - női szépséget, valójában
öt igencsak foglalkoztatott fotómodellt fedezek föl némi segítséggel. A
bécsi KunstHausWien-ben rendezett tárlaton - a nagy méretű fénykép fő helyen
áll - megtudom a hölgyek nevét is: Stephanie, Cindy, Christy, Tatjána és
Naomi. A katalógus, legalábbis a Közép-Európa országútjait járó kultúrcsavargók
számára, igen drága (750 schilling), így nem tudom megvásárolni. Marad
a bő jegyzetelés és a vázlat-rajzolás. Több látogatóban derültséget kelt
ebbeli igyekezetem, de akárhogy is van, a megannyi skicc nekem hasznos
támasz. A jegyzetekből, ha volna igazi fölvevő piac, nyugodtan kikerekedhetnék
egy kritika is.
Kovalik Balázs, a nemrég Münchenben végzett operarendező nem mindennapi tehetség. Hogy látja, érzi, sokkoló látványként értelmezi az operaszínpadot, az korábbi szegedi rendezéseiből is kiderült. Puccini Turandotját az év végén az Erkel Színházban vitte - ha furcsán hangozhatik is e magas minősítés - világ- sikerre. Már most, pályája kezdetén, szinte mindent tud. Kiválóan látja a teret, megszerkeszti a színpadi mozgalmasságot reveláló ellenirányú mozgásokat, érzékletes képpé fogalmazza a drámát (Kalafot például az első felvonás végén, szimbolizálva veszéllyel teli szerelembe esését, egy fokozatosan táguló, majd a férfi belekerülése után szűkülő fény[láng]kohó nyeli el.) S ami a legmeglepőbb: Kovalik tömegmozgatása. Ebben az általa ilyenné formált egyenruhában és egyenarcban s a keleti mozgás- művészetekre épülő, értelmező mozgásban benne van minden, amit Kína proletárjairól tudni kell, vagyis a manipulálható, a hatalom kénye-kedvének kitett emberáradat mindennél árulkodóbb képlékenysége. Fekete Veronika Turandotja meglepetés: a fényesen induló pálya első jelentős lépcsője. Az eddig lezajlott mind a hat előadást láttam, de legnagyobb sajnálatomra B. Nagy János, az első szereposztás Kalafja még nem került - betegsége hátráltatta? - színpadra. Egy lelkiis- meretes kritikus mitévő legyen ilyen esetben? Vár és vár, hátha föltűnik egyszer majd a hiányzó, és az előadásról szóló beszámoló, minden alakítást értékelve, nem lesz lyukas. Tamási Áron centenáriumának jegyében szerveződött 1997 végén a sepsiszentgyörgyi színházi találkozó, amelyen a csaknem összes élő Tamási-produkció részt vett. Két rendező, a szatmárnémeti Parászka Miklós és a sepsiszentgyörgyi Bocsárdi László - mindketten a modern színházművészet fölkentjei - hívta föl magára, nem először a figyelmet. A Parászka vezette Harag György Színház Tamási sokak szerint legmodernebb darabját, az Ősvigasztalást, míg a Bocsárdi nevével fémjelzett hazai társulat (jólesik leírni: a Tamási Áron Színház) a Vitéz lélek című színpadi játékot mutatta be. Meghökkentő - különösképp a szövegkörnyezetre értendő - lecsupaszítással, ám drámai erővel. Hogy közönségsiker lesz-e a két előadás, az a jövő zenéje, de föltétlen dicsérendő mindkét színházi szakember totalitásra való törekvése, az agresszív látványszínházat létre hozni igyekvő kísérlete. Pieter Bruegel d. Ä. hatalmas családja, ez a népes németalföldi festőcsalád elkápráztatott - bevallom, elsősorban létszámával - a bécsi Kunsthistoriches Museum sok termet betöltő kiállításán. Szinte minden rokoni kapcsolatra itt is mondható, hogy az alma nem esett messze a fájától, de evvel a magyar közmondással csak összemosnám a különféle értékeket. A bécsi múzeum sokszor látott vásznai, hiába hoztak melléjük még a világ minden tájáról pár száz festményt, a maguk nemében unikumok. Így rögtön látni, hogy a sok Bruegel (Breughel) közül a legöregebb, vagyis Pieter Bruegel d. Ä. a legzseniálisabb festő. Az utódok, főképp ha a mester másolására vetemednek, meg sem közelítik az ő - rögzítsük: utánozhatatlan - szintjét. Ama híresen szép Parasztlakodalom (1568 körül) például Pieter Breughel d. J., vagyis az egyik fiú ecsetjén (1622) már-már értékelhetetlenné torzul, leginkább avval, hogy a vaskos, ám átszellemült alakok az új megidézés során bárgyúkká válnak. S mi más ez, ha nem az igazi mester művészetének meghamisítása. Persze e sommás ítéletnél azért jobb a kiállítás, a kíváncsian kutakodó szem rálelhet ilyen-olyan értékre, de a Paraszttáncot, a Bábel tornyát, a Téli vadászatot jellemző varázslat az utódok ecsetjéről már hiányzik. |