(Az olvasás)

Azon gondolkoztam, mielőtt e két könyvet fellapoztam volna, hogy kritikát kritikakötetről csak úgy érdemes írni, ha az ember jól ismeri a kritikus által bírált műveket, ha maga is késztetést érez, vagy érzett valaha a bemutatott könyvek ismertetésére, különben nem lehet hiteles a "hozzászólása". Mohai V. Lajos könyveinek tartalomjegyzékével szembesülve azonban be kellett látnom, hogy elvárásaim önmagammal szemben abszurdok, mivel a szerző érdeklődésének szerteágazása - ami mint írja így is korlátok közé szoríttatott - lehetetlenné teszi az eredeti könyveken keresztüli követését olvasatai birodalmába. Mi marad akkor feladatként a kritikus számára? Vagy primér műként olvasom végig, mint egy regényt és okulok-tanulok belőle, amennyit csak tudok, s tudom, hogy a róla szóló írásnak így semmi értelme; vagy felvállalom az esetlegességet, hiszek neki, ha hitelesen adja elő gondolatait azokról a könyvekről és szerzőkről, amelyeket nem ismerek, s ez alapján elfogadom vagy elutasítom művekhez közeledő szemléletét, de mindenképpen megpróbálom megérteni interpretációit, s ezt rögzíteni. Mindez, saját olvasatom létrejötte, szerencsére nem ilyen fekete-fehér szituációk függvénye. A valóság talán a két elméleti lehetőség között van, például, ahogy a tartalomjegyzéket átböngészve kiszemelem és megjelölöm azokat az írásokat, amelyek a többinél jobban érdekelnek - pillanatnyilag - témájuknál- szerzőjüknél fogva. Tehát vagy olvastam a könyvet és saját véleményemmel szeretném összevetni az övét, vagy előfeltevésemet szeretném igazolni, így kíváncsi vagyok észrevételeire, hátha kedvet kapok tőle az olvasáshoz. Mindebből kiderül, hogy hogyan olvasok. Mindaddig eltitkolandónak éreztem ezt a tulajdonságomat, míg Ottlik Prózájába véletlenszerűen belelapozva, az alábbi mondatokra nem bukkantam: "Tudnod kell - írtam -, hogy én nagyon rossz olvasó vagyok. Mohón, falánkul olvastam mindig. Alighogy belekezdtem egy könyvbe, továbblapoztam, itt is, ott is átfutottam néhány oldalt, hajszoltam, elhagytam az írót." A könyv ide-oda rakosgatása közben, a határidők ellenére mindig nyugodt vagyok, nincs kedvem erőltetni a dolgot, mert abból semmi jó nem születhet, mint tudjuk, így aztán mintha engem megnyugtatva fogalmazná mondatát Ottlik: "A jó könyv ugyanis mindig elolvastatja magát." A módszert tehát nyugodtan nevezhetjük ottlikinak is.
     Lóugrásban ugyan, de előbb utóbb elolvastam a két könyvet - végig - nagy élvezettel. Néhány cikk után rá kellett jönnöm, hogy a legtöbb mű elemzése, a látszólagos érdekessége ellenére sem a téma miatt izgatott már igazából, hanem Mohai olvasmányos stílusa és pontossága tette élvezetessé érdeklő- désének nyomon követését. Választott tárgyához való alázatos viszonya, tárgybeli tudása mind hosszabb, tanulmány jellegű, mind rövidebb, napilapokba írt írásaiban lenyűgözött. Mondatai a primeritás igényével fogalmazódtak, mentesen mindenféle éppen divatos irodalomelméleti irányultságtól, amivel persze nem válhat pillanatnyi divatkritikussá. Ugyanakkor éppen ennek tudatos vállalásában rejlik az időtlenség erénye, szövegeinek ereje, melyet bárki, akár egy gyermek is megérthet. Alázata külön szimpatikussá teszi, hogy pontosságra törekvő fogalmazása ellenére is tisztában van vele, hogy a primér mű sosem helyette- síthető annak leírásával. (Ahogy ezt mostanában egy egyre divatosabb filozófus, A. C. Danto a metaforákkal kapcsolatban is kimutatta. Bár minden valószínűség szerint Mohai V. Lajos nem tőle kölcsönözte, hanem a magyar irodalmi hagyományokból párolta le e kritikai alapelvét.)
     Mohai V. Lajos Ars criticájában kifejti, hogy legfőbb törekvése az olvasásra biztatás. Szerintem ez a vágya abból fakadhat, hogy ő maga is jó olvasó, akinek legfőbb erénye - Nabokovval egyetértve - a szenvedély és a türelem lehet. Mindez szükséges - írja az orosz származású amerikai író -, hogy az olvasó élvezni tudja a "nagy irodalmat". Mohai V. Lajos pedig szövegeiből láthatóan is élvezi és elsősorban "azt" keresi, s ennek következtében mi, az ő olvasói is élvezettel követhetjük a művek labirintusába, ahol megbízhatóan vezet, és sohasem hagy magunkra. Mint jó olvasó tudja, hogy nem önmagát kell ránk erőltetnie, hanem mutatni az utat, vagyis harmonikus összhangot kell teremtenie az olvasó és a szerző elméje között, gondolom Vladimir Nabokovval egyetértésben.
 

(A kritika)

Az előzményekből talán kiderült, hogy számomra a jó kritikus feltétele a jó olvasó. Még egyszer vissza kell utalnom ezért Nabokovhoz, aki mint jó író és jó kritikus abszolút hitelesen beszél az olvasás kritériumairól. Ő mondja A jó olvasók és jó írók című esszéjében: "Bármilyen furcsa, az ember nem olvashat el egy könyvet: csak újraolvastat." Az újraolvasás fontosságáról egyébként Ottlik is beszél az elbeszélő Kosztolányi - Mohai V. nagy kedvence - kapcsán, szinte kibontva a nabokovi aforisztikát: "Másodszori olvasásra az okos ember nem kevesebbet, hanem többet kap Kosztolányitól, mint amennyit először, a történettel kapott. Már nem köti le annyira a figyelmét a mese, az alakok. Észreveszi, hogy amit talán csak a megírás szépségének, művészi megformálásnak vélt, csupán a kivitelezés finomságának, a mondanivaló afféle díszes csomagolásának, azt, éppen megfordítva, bízvást tekinthetné a költő mondaniva- lójának, belerejtve, belecsomagolva az érdeklődését lekötő elbeszélésbe." Az újraolvasás fogalma azonban nemcsak összetettsége konkrét jelentését foglalja magába, miszerint egy könyvet újra és újra elejétől végéig el kell olvasni, hogy megnyissa kapuit az olvasó előtt, hanem az időbeliségre is figyelni kell, azaz elég időt kell hagyni, hogy a mű magától megnyílhasson előttünk a lapozgatás, a könyv forgatása közben. Mohai V. Lajos a Buda regény kapcsán értekezve idézi Ottlik reflexióját az Iskola a határon olvasásáról, miszerint "az olvasóknak húsz évig kell olvasniuk [...], hogy rájöjjenek arra, mit is akartam mondani". (Számomra, mint olvasó számára persze kétséges, hogy valóban annyira fontos-e, mit akart mondani az író. Ez nyilván neki a legfontosabb. De az olvasónak elsősorban a mű, s azonkívül ott van kettejük között a közvetítő forma, a nyelv.) E két könyvnyi terjedelmű esszé, illetve bírálat véleményem szerint ugyanezt, az újraolvashatóság élményét keresi vagy éppen ennek hiányát kéri számon a szerzőktől.
     A két témájában-műfajában hasonló könyv egy időben jelent meg, ezért is neveztem ikerkönyvnek írásom alcímében. A terjedelmi-szerkezeti hasonlóság ellenére - például, hogy mindkét kötet négy jól elkülönített hosszabb-rövidebb fejezetre van tagolva -, tüzetesebb szemlélődéskor, mint ahogy az egypetéjű ikreknél is lenni szokott, kiderül, hogy számos dologban- tulajdonságban különböznek. A Papírbóják című kötet, bár alcímében az "Esszék, bírálatok" műfajmegnevezés szerepel, valójában inkább tanulmányok és esszék lazán egymásba szövődő gyűjteménye. A legegyértelműbb fejezetek a második és a harmadik, az egyik egyetlen - Kosztolányi két regényének alakjairól szóló esszéciklust, a másik három "alkalmi" - Tandoriról szóló - kisesszét tartalmaz. Az első és az utolsó fejezet pedig a kritikus kedvenceit mutatja be egy-egy mű elemzése vagy arcképvázlat formájában. Valószínűleg a szerkesztés, a kedvencek felvonultatása miatt negatív kritika, vagyis valódi bírálat nem szerepel a könyvben. Ezt a fajta kritikai attitűdöt - saját gyakorlataként - Radnóti Sándor egy beszélgetésben így fogalmazta meg: "...a kritika megpróbál javaslatot tenni arra vonatkozóan, hogy miként fogadjunk be valamit. Ennek a javaslatnak a kiindulópontja, valódi ösztönzője: a tetszés, a mély egyetértés a művel." Mohai V. Lajos a könyv egészéből kiindulva, hasonlóan gondolkozhat.
     A másik kötet, a Kritikai labirint, az előző párdarabja, már címével is figyelmeztet, hogy itt egy kritikaibb aspektus érvényesült a szerkesztés során. A kötet bevezetőjeként Ars critica címmel világosan és pontosan megfogalmazza kritikai hitvallását - Radnóti Sándornak ajánlva -: "Tudvalevő, hogy a kultúrában semmi sem befejezett tény. És a kritikaírás sem egyszerűen a múltba távolodó irodalomtörténet mai szemhatárú gyakorlása. Nem több nála és nem kevesebb. Másmilyen." (A megfogalmazás óvatossága, a pontosítás a kritika feladatát illetően a közelmúltban lezajlott kétes kritikavitáknak köszön- hető.) A kötet a címmel kapcsolatos elvárásainknak megfelelően kizárólag a mai magyar irodalom értelmezésével, elemzésével foglalkozik. (Míg a Papírbóják irodalomtörténeti igényű tanulmányokat és a szláv nyelvű irodalmak egy-egy jeles képviselőjének műveit feltáró, bemutató dolgozatokat is tartalmaz.) A Kritikai labirint kötetkompozíciója külön figyelmet érdemel. Noha a Papírbóják egy-egy fűzér-töredéke zseniálisan kapcsolódik, mégis marad az egészhez képest esetlegesség, a lehetett volna másképpen is... gondolata. A Kritikai labirint kompozíciós íve azonban hibátlan. Ehhez a hibátlansághoz a másik kötetből is át kellett emelnie néhány írást, vállalva az ismétlődés veszélyességét. Az első fejezet távolról közelít a mai magyar irodalom számára fontos, érdekesnek tartott alkotói felé, mégpedig nem időben, hanem térben távolról. Erdély (Farkas Árpád), Újvidék (Juhász Erzsébet) Felvidék (Grendel Lajos) és a nyugati-amerikai emigrációs irodalmak felől a magyarországi szerzők felé. Van ebben egy jó adag tudatosság, hiszen tüntetően előtérbe helyezi ezáltal a nem magyarországi alkotókat, noha itt nálunk, ez idáig éppen a fordított sorrendet szoktuk meg. Ezt a blokkot a műfaj, a tanulmány igényű kritika tartja össze. A második fejezet két ironikusabb hangvételű bírálatot tartalmaz, ami elég ritka jelenség Mohai V. Lajos kritikai gyakorlatában. (De jól áll neki ez is, mert humorosan tudja előadni.) A harmadik rész a recenzió-jellegű írásokat fogja egybe, a kb. "kétflekkes" típust, amelyet a szerző rendszerint a Népszabadság rovatába írt költői és prózai művekről. A negye- dik rész műveket, életműveket értelmező szerzőkről szól elismerőleg (Szörényi László, Poszler György, Lengyel Balázs) és elmarasztalólag (Konrád György), illetve az "is-is" szintézisét megvalósítva ( Szegedy-Maszák Mihály, Kiss Ferenc, Keresztury Tibor-Mészáros Sándor).
     Mindezek ellenére Mohai V. Lajos "hozzászólása" kriti- kusként is ottliki, noha éppen a másik oldalon áll, ő idézi ominózus figyelmeztetését: "A kritikus általában valamit követel az írótól, valamit, amit ő elképzel. De hát engedjük meg az írónak, hogy az legyen, aki." Ezeket az Ottlik-mondatokat a Budáról írt rendkívüli megértést tanúsító dolgozatából idézem. Szerintem Mohai mindenképpen megengedi, talán azért, mert általában nagy szeretettel közeledik az elemzendő művekhez és hagy nekik elég időt a megnyíláshoz.
 

(A találkozások)

Ezek a műbeli találkozások olvasó és író között további találkozások lehetőségeit rejtik magukban, az olvasó kritikus és a kritikát olvasó olvasó között. Rövidebben és egyszerűbben Mohai olvasói-kritikai elvárását egy másik nagy kedvencével, Tandori szavaival lehetne leírni: a meghívás fennáll. A meghívás feladatának megvalósítására az olvasás és írás egy sajátos, bár régóta működő formáját választotta, az esszé jellegű kritikát. Szívesen kísérletezik tehát, a szó eredeti értelmében, még ha időnként a recenzió vagy az irodalomtörténet felé hajlanak is el szövegei. (Újabban primér jellegű esszéket is olvashattunk tőle folyóiratokban Kanizsa eleste cikluscímmel, ami szintén kísérletező kedvét bizonyítja.) Ez nyilván alkati hozzáállás lehet, mert írásaiban szándékosan nagy teret enged a szubjektivitásnak, mégpedig a Kosztolányi által hirdetett világosság és egyszerűség jegyében, mindig nyíltan felvállalva és kimondva egyéni ízlésének megfelelő véleményét. A mai magyar irodalomban való hitéről árulkodik az a tény, hogy legtöbb írása e tárgykörben mozog. A Keresztury-Mészáros-könyv bírálatában örömmel ismeri fel a rokon törekvéseket: "Sem a magyar költészet utolsó évtizedéről látképet nyújtó Keresztury Tibor, sem az újabb prózát Mészölytől Esterházyig követő Mészáros Sándor dolgozataiban, »szövegkijárataiban« nem találkozunk a kritika- írás ideologikus kultuszával, s azt is örömmel nyugtázhatjuk, hogy bizton vállalják véleményük esendőségét." Ugyanakkor, de nem az előbbi kritikai hitvallással ellentétben, könyveiből kiderül, szinte süt a hagyománytisztelet, a mesterek, példaképek megbecsülése, komolyan vétele. A példaképekről szóló írások mellett (Poszler, Radnóti, Szörényi, Szegedy-Maszák), ott vannak a kedvenceket csatasorba állító szövegek. Elsősorban Kosztolányi, akivel talán legtöbbet foglalkozott, már a "Z-füze- tek"-ben megjelent két korábbi kötetében is jelentős részt szentelt neki (az egyiket teljes egészében, ez olvasható a Papírbójákban is). A többi kedvencről szóló írás - Mészöly, Ottlik, Mándy, Tandori - mind egy-egy igazi találkozás lenyomata.
     A figyelem szenvedélye azonban jóval szélesebb horizontot szemléltet Mohaival, minthogy csak a kedvenceiről beszéljen. Kultúrmissziós tevékenységet is folytat, amikor a szláv szom- szédok irodalmát bemutatja nekünk Mirko Kovač, Hrabal, Ota Pavel, Vaclav Havel személyében. Az igazi indokot, a választ a miért kérdésre a korai Grendel-regényekről írt áttekintő tanul- mányából értettem meg. Kifejti, hogy a határon túli magyar irodalom nem tekinthető eleve másodlagosnak, hanem a magyar irodalom egészéhez tartozik és azon belül kell értelmezni. Nem funkcionálisan, hanem esztétikai alapokon. Másrészről, s ez adja meg az alapot a Papírbóják kötetben szerepeltetett közép-kelet- európai irodalmak jelenlétéhez, az egyetemesség eszméjét hangsúlyozza Grendellel kapcsolatban, erős kötődését a szlovák és a cseh irodalomhoz is, amit nálunk nem szoktak figyelembe venni. Mohai V. véleménye tehát, hogy nem pusztán "nemzeti- ségi téma" az "értékteremtés terepe", mert "a kisebbségi létfor- mát meghamisítani könnyebb, mint igazat mondani róla".
     Mohai V. Lajos Poszler György tanulmánykötetei kapcsán beszél az esszéíróról, akinek széles látómező és megbízható arányérzék szükségeltetik, ahogy mestere előtt tisztelgő írása címeként is kiemeli. Mindazt, amit elmond róla, ahogy ez már egy rendes tanítványhoz illik - hiszen épp ezt állapítja meg Poszler Babits-írásai kapcsán -, önmagáról is szól, a mester legnagyobb örömére, gondolom én. Így például a kíméletlen logika, amellyel Poszler erényeit ecsetelgeti éppúgy jellemző rá is, ahogy írásainak már emlegetett "szépirodalmias árnyalata" is. Az esszének ez a fajta, Mohai által vállalt és művelt verziója, amit itt megpróbáltam bemutatni, ma a találkozás egyik lehetséges formája. Az igazi olvasóval. Az igazi kritikussal.