Odalépsz az ablakhoz és vágyakozol rá, hogy szemed kirajzolja a sötétből a fák vonalait, a kert négyszögét. A vastag hóban min- den tiszta; Andersen meséjéből a féllábú ólomkatonával megbe- széled az előnyomulás részleteit: a pókokat a bombatölcsér felé szorítjátok.

Azt képzelem, akkor könnyű tavaszelő volt.
     A bolgárok maguk előtt tolták a németeket, a város határába ért a front.
     A légteret amerikai bombázók lepték el.
     A Sétakert mellett a mélyvasútban szétroncsolt testű katonák.
     A szőnyegbombázás kilyukasztotta a földet. Madártávlatból alvadtvér-foltok.
     Anyád lehántolt diófakéregből készített babával játszik; a durva játékszer egyik karja hiányzik, a furat körül a barna karika égésnyom is lehetne. Most megérint valami maró érzés - csodálkozástól és szégyenkezéstől vegyes -, hogy az a lány tizenhetedik évében még babázott. Ettől a naptól négy évre születik meg a bátyád, tizenegy évre te. Nagyapád alkonyattájt belopódzik a városba és a Sikátor utcából tejet hoz, zománcos kék kannában. Mindig teli kannával, mindig a friss fejésből.

Ha óvatlan vagy, olyan érzés költözik beléd, mint háborús filmek alatt.
     A betemetett bombatölcsér akkor jutott eszembe, amikor egyik kora őszi este a kert felől furcsa neszre lettem figyelmes.
     Egyetemre jártam már; szorgalmi időszakban ritkán lehettem odahaza, pedig vágyakoztam a vidéki ház után, mint közülünk mindenki, aki tudta, hogy élete a nagyváros falai közé préselődik mindörökre.
     Az ablakhoz léptem és vártam, hogy szemem kirajzolja a sötétből a fák vonalait, a kerítés négyszögét. Amikor az ember otthon van, megpróbál apróságokba belekapaszkodni. Ezeknek sokáig megszokásból se tulajdonít jelentőséget; tudom, mert én sem voltam másként vele. Ha úgy alakul az életem, hogy minden reggel a kerttel ébredek, a fákról legfeljebb akkor vennék tudo- mást, amikor az évszakok cserélődnek. Májusban az volt az érzésünk, hogy olvadó cukorhegy belsejében járunk, Karácsony- kor meg mintha Krisztus töviskoronája szurkálta volna az égboltot. A mi fáink úgy forognak ott körbe-körbe, mint a ringispil.
     Ennyi szépség és szomorúság elegendő egy életen keresztül.
     Amikor elkerültem hazulról, gondolatban gyakran kijártam a habos cseresznyefák alá: a szürkületbe belelobbannak az utcai lámpák, vascilinderük alól fényes hátú bogarak pattognak szanaszét, mint izzó platniról tűzgömböcskék. A lámpa kátrány- oszlopa meghajol a fák előtt, egészen a kerítés kiszögeléséig elér. Egy vékony csíkot belevés a földbe, az olyan, mint az ezüstszál.
     Ettől a képtől akkor se tudnék megválni, ha levágnák érte a karomat.
     A bombatölcsért az amerikaiak hagyták maguk után a kertben. Olyan érzés költözik belém, mint a háborús filmek alatt. Elborzadok a képzelt halottak látványától.
     A repülő ütötte lyuk: fölfelé fordított lámpaernyő.

Hatévesen a július úgy vakított, mint a tűző napon felejtett üveglap: fényessége szinte elviselhetetlen volt. A diófák terjengős lombkoronáján átsütött az ég, a forróság behatolt a levelek erecskéibe, mindegyik külön is izzó fémszálat fűzve keresztül; a drótsövényen összehengeredett virágszárak lógtak.
     A föld enyhén kesernyés pörkszagot árasztott.
     A reszketés mintha körös-körül két-három centire megemelt volna mindent.

Ez gyermekkorod bűvös kertje; elevenen őrizd meg. Kis tisztás, hullámzó ég, paskoló napfény. A napfény a lombok susogásával vágtat az arcodon. A föld redői, ujjnyi repedések a kiszikkadt talajon. A fű legzöldje, fölpúposodó mohacsomók a talpad alatt. És a talpad alatt a halott katonák.
     Szívükből nő ki a fű, a fű legzöldje.
     Tekintetedben a jeltelen temető.
     Kiszáradt meszes gödör -
     kocsonyás alján a szilvaszemek
     elveszített könnycseppek

Besötétedés után gyűjtötték össze a szétroncsolt holttesteket. Utólagos becsléssel sem sikerült az áldozatok számára következ- tetni: a föld teleitta magát vérrel. Könnyű tavaszelő volt, a város szélső házainál időzött a front. A németeknek rövidesen befelleg- zett, de időbe telt, amíg a durván összeszegezett ablaktáblákat leszerelték. Nem elhatározás kérdése volt ez: a béke idilljét ezerszám megcsúfolta a valóság képe.

Sokáig nem tudtam, hogy lezuhant pilóták fekszenek a kertben. Mire megszülettem és felcseperedtem, a háború látható sebeit begyógyította az idő múlása. Semmi hasznát nem vettük volna, hogy otthon azzal foglalkozzunk, mi van a földben.
     Nagyapám hatéves koromban meghalt. Egy korai hajnalon történt, hirtelen. Mellőlem emelték ki az ágyból: szívtrombózis érte.
     Lovak vontatta halottaskocsi vitte a temetőbe. Akkoriban ez volt még a szokás Kanizsán. Sütött a nap, ebédidő volt, kiálltak a kapuk elé az emberek.
     Mifelénk a koradélutáni órákban temetnek.