Németh László életművéről már önmagában sem egyszerű írni, nemhogy Vekerdi Lászlónak az író-gondolkodóról beszélő tanulmányairól. Nem elég az, hogy a szerző - jó nagyot mondok, de vállalom! - manapság valószínűleg ennek az országnak a legműveltebb embere, hitem szerint személyiségként is a legkiválóbbak közül való. Nemcsak abban egyedi, hogy alighanem ő az egyetlen, aki magától értetődő otthonossággal mozog mindazokon a területeken, ahol Németh László is megfordult, hanem abban is, ahogy megejtően önironikus szerénységgel, szemrebbenésnyi panasz és modorosság - valamint a tudóskodó ambíciók hajszolása - nélkül szolgálja a tudománytörténet több faktorát - és persze a könyveket tanácstalanul keresgélő olvasót. A formális stalluma szerint ugyanis könyvtáros (a Magyar Tudományos Akadémián!) évtizedek óta - volt, hogy onnan is kirúgták -, máskülönben olyanformán lehetne igazodási pont egy ország okulni vágyó fele számára, ahogyan csak könyvének hőse 1ehetett (volna). Mert bizony ez a "két László" - az én mércém szerint legalábbis - nagyjából egyazon magasságban mozog, s noha - úgy gondolom -, ambícióban, emberi habitusban különböztek-különböznek, ketten együtt körülbelül elegek lennének arra, hogy ez a társadalom észhez térjen, föltéve persze - ami manapság nemigen valószínű -, hogy érdemesnek tartaná a gondolataikra figyelni.
     Abbahagyom a személyre célzottnak tetsző dicsérgetést, mert félek, Vekerdi hátha elolvassa e sorokat (bár a második mondat után alighanem leteszi a lapot), aztán majd nem köszön vissza, besorol engem is a fölöslegesen létező marhák közé, akik - nem elég, hogy hülyeségeket írnak egy recenzió elejére (valahogy így mondaná a maga utánozhatatlan, ironikusan bölcs, a tudóskodás látszatát is elhárító, "vaskosan" szókimondó szeretetével) - még lelkendezve ömlengenek is, azt gondolván, helyettesíthetik azzal a fejtörést. Járkálván inkább nagy óvatosan immáron a tárgy körül, a leginkább "borzalmasnak" én azt vélem, hogy nem sikerült jóval korábban "kiverni" a szerzőből ezt a könyvet. Igaz, az 1970-ben megjelent monográ- fiája okán nem lehettek túl jók a tapasztalatai, de tudni való az is, hogy Vekerdi olyannyira nem tartja fontosnak a papírral és pozícióval igazolható tudományos és média-beli elismertséget, s a maga személyes sikerét, hogy magatartásának ezt a részét - némi ironizáló rosszindulattal - akár bűnös "élhetetlenségnek" is nevezhetnénk. (Része lehet persze e magatartásnak mentális és szellemi közállapotaink hajszálpontos ismerete is. Vekerdi László alighanem szívest-örömest ontaná a könyveit, ha csak egy kissé is úgy érezhetné, hogy elemző gondolataira szüksége van ennek a társadalomnak, vagy legalábbis igényt tart rá.) Mostani "kalandozásainak" alapelemei persze azért rendre és megalkuvást nem ismerve készülgettek, aki akarta majd mindegyiket elolvashatta folyóiratokban, egyéb gyűjteményekben, de mennyire máshogy néznek ki az írások így logikai rendbe állítva. Önmagukat mérvadónak vélő filozófusok úgy tudják, hogy Németh László legnagyobb hibája a rendszeralkotó képesség hiánya volt. Meglehet, hogy "hégeli értelemben" igen, de az életmű e gyűjteményből is fölfénylő "növényi természetét" csak az nem ismeri fel, aki süket a gondolatok tökéletesen szerves - a változó valóság parancsára is mindig figyelő (az "igazi" filozófus a maga elvont kategóriagyártó mámorában erre rendszerint érzéketlen!) - kifejlésére, vagy aki nem akarja. Németh László persze nem volt céhbeli filozófus, mint ahogy Vekerdi László sem az. Sőt a kötet szerzője nem céhbeli esztéta, nem filológus, nem irodalomtörténész, nem eszmetörténész, hanem mindez együtt egy kissé, szétszálazhatatlanul és öncélú tudákosságtól mentesen, mondhatnám: kivételes szintetizáló készséggel és lényeglátással megáldott, életérdekű gondolkodó. A vizsgált anyagot nemcsak szétbontja, megérti-megérteti és tudatosítja, de - fölfejtvén annak belső természetét - tovább is gondolja. Ekként személyiség találkozik személyiséggel egy gondolkodói folyamatban, a szolgáló "utód" - újjáteremtve-újjáértelmezve az "előd" által hagyományozott módszert és tradíciót - körülnéz a maga idejében (aki tehát akarja - bár semmi teteje a dolognak! - nevezheti Vekerdi Lászlót akár még "posztmodernnek" is, legalábbis e gumifogalom egyik értelmezése szerint), s megtörténik az a csoda, hogy egy könyvben "kettőt" kapunk úgy, hogy nem is igazán tudhatjuk, melyik az egyik, s melyik már a másik. A kötet - egymásra építve az egyes írásokat és fejezeteket - egyszerre szól Németh Lászlóról és Vekerdi Lászlóról, de leginkább mégis e századi életesélyeinkről, el egészen napjainkig, bemutatván azt is, hogy - túl az évfordulós áhitaton és a "minden mondata érvényes" kezdetű (valljuk meg: eléggé terméketlen!), s tartalmatlanul handabandázó lelkendezéseken - hogyan is bánhatnánk a legillendőbb s a leginkább értelmes (!) módon azzal a szellemi birodalommal, amit Németh László reánk hagyott. Így időben előre haladva - a körülötte lévő világot folyamatos egységében láttatva - is rendszeralkotó érvényű bizony ez a kötet (az is beszédes, hogy ugyanaz a fotó szerepel mindkét Vekerdi-könyvön, huszonhét esztendő távolából), akárki megláthatja. Mert van egy átgondolt - páratlanul széles asszociációs bázisra épülő - víziója a jelenről s annak geneziséről, olyan látásmódja, ami a rendszeralkotó képesség hiányát Németh fejére olvasó, újabban "posztmodern alapvetéssel" induló embereknek - szinte kötelező és természetesen érdekkövető (!) módon - éppenséggel nem szokott lenni.
     Ami leginkább szembeszökő, a tárggyal szembeni alázaton túl - ami soha nem válik Vekerdinél kommentáló apológiává! -, az a kötet egyedi módon megvalósított homogenitása. Mert hiába van az, hogy szinte a szédülés kerülgetheti a szövegekkel szembesülő olvasót a történettudományi, közgazdasági, természettudományi és még isten tudja, milyen fejtegetéseket lapozgatván, az egyes - de összetartozóan és jelen-érdekű módon egymásra épülő - problémakörök rendezettsége nem enged eltévedni. Vekerdi Lászlónak nemcsak az olvasottsága és az ismeretanyaga páratlanul gazdag (ráadásul "lekötetlen vegyérték" soha nincsen benne!), azt is mindig tudja, mit és mi végett kell kérdezni. Fejcsóválva utal egyik írásában az ismert tanulmánygyűjtemény címválasztására (A mindentudás igézete), amely éppen a Németh László-i életút lényegét értette félre. Mert ahogy egykoron az író-gondolkodó, úgy Vekerdi sem azért olvas annyit, mindenféle nyelven, hogy egymaga helyettesítse az Akadémia valamennyi osztályát, hanem azért, mert - akárcsak Simonyi Károly, a fizika kultúrtörténésze - ő is tudni szeretné, hogy "a világ logikus, harmonikus, rendezett" csoda-e még, vagy ha már - e században nem először - kiverték a fejünkből az ebben való hit lehetőségét is, miért történhetett (s történhetik folyamatosan!) ez meg. Az "ésszel és ízléssel lakható hellyé alakítható földgolyó" eltűnni látszó esélye s benne Magyarország megroggyant reményeinek több oldalú, de egyazon pontra mutató elemzései adják a kötet vezérfonalát. Németh László munkái, Galilei sorsképlete vagy Szűcs Jenő könyvei hívószavak e meditációhoz, s nem az öncélú "mindentudás" cifrálkodó ürügyei. Valamiféle illúziótlan hit ("hogy van part, s a csillagok vezetnek") lengi be ezeket a szövegeket, s az emberi és szakmai alázat (Vekerdi idézési és hivatkozási módszerét is tanítani kéne!) példamutató következetessége. Még ostorozó tartalmú mondatain is átüt valami - akár mozart-i értetemben vett - bölcs derű, s az abban való bizalom, hogy - mesterét idézve - "az ember leglényegesebb ügye: a magatartás".
     Fegyelmezettebben fölépített könyvet én még aligha láttam. A kötetet bevezető, lírai elemekkel is átszőtt emlékezés (Két találkozás) szemérmes intimitása (záró mondata: "A haldokló fejedelem az élet - az élők - mérhetetlen szépségét hagyta reánk örökül.") végig ott lebeg a tanulmányok fölött, s ott a Németh Lászlótól ellesett (?) - de egyáltalában nem "túlfeszített" - lényeglátás és az érdekekre nem tekintő (a személyesekre legkevésbé!) morális szenvedély is. A három - önmagában is megálló - fejezet egymásra és egymásba épülve halad előre úgy, hogy a teljes könyv gondolatmenetének eleje és vége összeér. Úgy jutunk egyre magasabbra, időben későbbre és - a mondandó totalitását tekintve - "mélyebbre" és tágabb körbe, hogy rádöbbenhetünk: oly módon változott meg minden a harmincas évek eleje óta, hogy a létezhetésünkre utaló alapkérdés megmaradt. "Növényi természetű" ez a munka is, méltó választott hősének életútjához, mondatai és gondolatai folyvást egymásra utalnak a szerves és létérdekű építkezés - s nem a mindentudás! - igézetével. A Tanú bevezető számából való a kötet első Németh László-idézete: "Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek." Szó szerint ez az utolsó is - szólván most már 1997 (más veszélyektől terhelt, de nem kevésbé szorongató) idejéről. A végsőként közölt nagy esszé (címében is az idézetre utal) zárása három pont, a tanácstalanság s a közös gondolkodásra való fölhívás ismert szimbóluma. Nyitott munka hát Vekerdi Lászlóé, (ahogy Némethé is az!) gondjaink századokon átívelő folyamatos jelenvalóságának demonstrációja, amely a címében (A Sorskérdések árnyékában) használt szókapcsolattal egyszerre utal Németh László leghíresebb-leghírhedtebb - és legfontosabb! - könyvének legalább kettős funkciójára. Ez az évtizedekig várt, aztán megjelentekor már alig valakit érdeklő kötet (l. A Sorskérdések megjelenése, visszhangja, visszhangtalansága című tanulmányt) egyszerre lehetne "védőernyő", s egyszerre olyan, létezésünk csapdahelyzeteire rádöbbentő faktum, amelytől - amennyiben holnapi önmagunk is érdekes a számunkra - nem szabadulha- tunk. Persze kizárólag a nyitott létezésnek ama módján, amit a szerző is emleget a gondolkodó Németh kapcsán a "kísérletező ember" életformájáról. Így lehet metaforikus formában is gyújtópont Vekerdi László számára a könyv (három dolgozat címében is olvashatjuk!), s az is aligha véletlen, hogy a kötet címét adó esszét az első fejezet zárlataként szerepelteti (ha nem ő, akkor a szerkesztő, Monostori Imre), a főbekólintó Márai Sándor-idézettel a végén: "Az nem lehet, hogy annyi szív...Maradj nyugodt. Lehet."
     Nem a legyintő reménytelenség, hanem az öncsalástól mentes, reális számvetés könyve mégis ez a gyűjtemény. Morális indíttatásából következően, egyik kulcsszava alighanem a kisebbségben. Nem a sokat átkozott tanulmányról van szó elsősorban (Vekerdi Ismét a Sorskérdésekről című - Bertha Zoltán recenzióját "recenzáló" - dolgozatában minden eddiginél világosabban elmondja, mi is volt ama "rossz közérzetben" fogant munka valódi alapvetése és - az idő pillanatát számba nem vevő! - etikai tévedése), hanem a kisemmizettség, a jogfosztottság társadalmi, történelmi és tudati (!) állapotáról. Aligha véletlen, hogy Szűcs Jenő könyvének elemzése elé kapcsolja a világégés előestéjén megjelent könyvet, tudni illik a "nagy mediévalista" is pontosan arra kereshette a maga szaktörténészi válaszát (miért nem vagyunk - nem lehetünk - megint a magunk urai?), amire Németh is. Németh László persze még azt is kérdezte, hogyan lehetnénk? A könyv első része (Magyarság és Európa - ma) e válaszkeresés 1945 előtti fejezetének rekonstrukciója nagyrészt, egy morális alapozású gondolkozó logikájának fölfejtése, állandóan a jelen gondjainak szemszögéből. "A gondolkozó Németh László műhelyébe történetszemlélete kulcsával nyitható az ajtó" - mondja e rész egyik legfontosabb írásának (Németh László, a gondolkozó) elején, majd - Tamás Gáspár Miklós még 1975-ben megjelent elemzéséből indulva - fölvázolja a "jóindulatú gyarmatosítás" és a "nemeslelkű bennszülöttség" tudati állapotának súlyegyenére törekvő alkat szemléletének iránymódosulásait. Egy útkeresés természetrajza villan föl itt, ahol az emberi és a nemzeti történelem magatartásszabályozó alapelemeit őrző mítosz (az "időtlen történés") beoltva a görög s a nyugati civilizáció minőség-elvével "valósággá edzheti" az utópiát, amelynek reménybeni működési tere "a kelet-európai paraszti elmaradottság és népi életrevalóság" lehetne (illetve: lehetett volna Németh László elképzelése szerint), de nem akármilyen módon. A történelem szorításában megbillent egyensúly a Kisebbségben idején ("a bajt diagnosztizáló orvosra is ráragadt a betegség" - s a felvilágosodás "gyarmatosítónak" tűnő hagyományát szinte mindenestül kimetszette volna a magyar irodalomból) morbus minoritatis-szal terhelten elhomályosította ugyan Németh látását, de - jórészt Gulyás Pál ösztönzésére - hamarosan eljutott a Kalevala és Bartók világához, s vásárhelyi kísérletében "megteremtette az európai fények és az Európa alatti, történelem előtti népműveltség nagy szintézisét", helyreállítván ezzel a fölvilágosító és a bennszülött lénye közötti egyensúlyt is. Ily módon válik egyértelművé a Németh László-i világképben magyarság és Európa szintézisének mikéntje. Mert nem sietős, kritikátlan utánzásról, hanem az európai fények "eredeti mivoltuknál szebb színekben, mert igazságosabban elosztva" való - a honi állapotokra, lehetőségekre és össznemzeti (!) követelményekre tekintő - követéséről van szó. E gondolati modellben egyszerre van jelen a valódi minőség - s nem a gyors hatásúnak látszó, s főleg személyes sikerességet igérő szellemi, magatartásbéli divatok! - kiválasztásának a képessége, s annak igazságosabb elosztása. Azonos ez azzal, amit Vekerdi László a fejezetcímet adó tanulmányában úgy fogalmaz meg, immáron a jelenre nézvést, hogy "sikeresek új uraink is csak akkor lesznek, ha a gazdasági és szellemi változások fő irányába eső módszereket veszik át, azaz, ha nem a mai, hanem a holnapi Európát utánozzák". ("Felzárkózni" csak "élretöréssel" lehet, mondja máshogy, ugyanitt.) Németh azért akarta kitapogatni kora Európájának - s benne a magyarságnak - történelmét és jelenét, hagy fölmutathassa, milyen is lehet az a holnapi Európa, amelynek kórusába "a torkát köszörülő magyar" is beleszólhat. Vekerdi ezt a folyamatot írja le, s ezzel talán minden értő szemében cáfolja Németh László állítólagosan "ködös" utópiz- musának a vádját, állítólagos Európa- és Nyugat-ellenességét (a szomszédos népekre tekintő "tejtestvériség" gondolata természe- tesen nem lehet az!) és a még többet emlegetett antidemok- ratizmusát. Eme következetes gondolatmenetre borul rá a második rész ("viharokra emelt nyárderű") recenzió-sora, amely - többek között - a regények világáról beszélvén, nemcsak e növésterv szervességét és mitikus kivetülését példázza, hanem eltünteti azt a - régebben (Gaál Gábortól a korai Király Istvánon át Sőtér lstvánig terjesztett) az írót védő! - jóindulatúnak csak bizonyos történelmi nézőpontból nevezhető irodalomtörténeti legendát is, amely szerint a realista szépíró mindig "bebizonyította" az utópista gondolkodó ötleteinek az életképtelenségét.
     A könyv utolsó fejezetének (Eretnek vagy udvaronc?) négy, terjedelmesebb esszéje - egyszerre lefedvén s egyszerre új dimenzióba emelvén szinte a tárgyat - már nem csupán Némethről, de Németh László-i felelősséggel és szenvedéllyel is beszél, s a szerző ezekkel bizonyítja leginkább e szellemi hagyaték valódi - mert nem szavaiban, hanem használható módszereiben és moralitásában tetten érhető - érvényességét. Mind a négy írás az utóbbi két esztendőben készült, így aztán még azt is mandhatom: mégiscsak jó volt várni ezzel a könyvvel. Ez a négy esszé úgy lesz ugyanis a kötet "záróköve", hogy visszafelé is értelmezi és érvényesíti nemcsak a gyűjteményt, hanem a Németh László-i gondolkodás és morál némely körben szívesen megkérdőjelezett - mára vonatkoztatható autentikusságát. Vekerdi László itt újra fölteszi a kérdést: milyen esélye van a gondolkodó embernek s a magyarságnak a mai Európában, s a mai világban. Németh szellemujja ott van az elemzéseken (egyik esszé kifejezetten az író pedagógiájának mai esélyeit firtatja), ám a sejtetett - mert mindig nyitott - válaszok mintha az íróéinál is sötétebbek lennének. Mert milyen esélye lehet Európa "félperifériáján" egy népnek akkor, amikor a gazdasági, politikai és információs hatalom durva beszűkülésének (egyre kevesebbek kezében való összpontosulásának) világában régi-új uraink - tudatot zsibbasztó hangoskodással - nem a holnapi (azt nem tudjuk milyen lesz, de ha így folytatja, túl szép aligha) hanem a mai Európa (vadhajtásai) után rohannak - bennünket persze hátrahagyva. Mi a "betagolódás" történelmi felemássága miatt - akár tetszik, akár nem - ma is külön régióban vagyunk (erről szól a Szűcs Jenő-elemzés), az áhítattal emlegetett Únió pedig "a gazdag nemzetek szövetsége és az is akar maradni". Kormánypropagandaként is jól felhasználható hitegetésben természetesen nincsen hiány, miközben gyarapodó uraink elkótyavetyélik az ország értékeit. (Ennek elmésen fölemlegetett példája a fillérekért eladott magyar nyárfából külföldön készült - s a televízióban agyonreklámozott - klozettpapír, meg persze Szilvia, "a legjobb barátnő" teszem hozzá.) A "puffer-ország szerepére" azért jók leszünk, mert a semmiért és senkinek nem felelős "posztmodern elit" honi tagjai - ők már ma "Európában" vannak! - jó "képviselői és érdekkijárói" az ország érdekében semmit nem kockáztató külföldi "posztmodern elitnek". A "tudáskoncentráció" a politikai és gazdasági hatalom eszköze lett, a "szép és egyenletes pallérozódás" Németh László-i reménye régen odavan, a patrónus-kliens viszonyrendszer érdekhálója pedig - "privatizált újságíró" és Friderikusz Sándor akad rá elég! - megteremti a tömegek felé a nyitottság, a dolgokba való "belelátás és beleszólás" szinte bódítva szórakoztató illúzióját. Így aztán - mondja ezt is Vekerdi - a "tájékoztatás" valójában a tájékozatlanságot fokozza, s megszünteti a szorongásnak azt a keresésre hívó, termékeny bizonytalanságát, ami éppen a Németh László-i életmű elindító múzsája volt. S miközben az "udvaroncok" apró győzelmeket ígérő szerepére ácsingózva élhetetlen ostobáknak tudjuk az igazságot szerető "eretnekeket", nemcsak nevetségességünket nem vesszük észre, hanem már az életérdekű gondolatokra való süketségünkre is süketek vagyunk. Így aztán végképp beteljesedik rajtunk a könyv utolsó tanulmá- nyának felütéseként idézett Gilbert Garnier kultúrtörténeti mun- kájának a megállapítása, ami Vekerdi gondolatmenetében úgy hangzik, hogy minden eddiginél többet locsogva Európáról, éppen a valós európai értékekről "nevelnek le" bennünket. Mert bizony akár a franciákat, bennünket is leszoktattak a nemes borokról, isszuk az isten tudja, milyen vízből készült Kőbányait (jutalom a nap végén!), vagy azzal az idétlen külhoni reklámmal kínált Jim Beam-et - kinek mire futja -, s "felrázhatatlanul kótyagosak" vagyunk, jobban, mint Németh László idejében. Sötét kép ez, nem vitás - legföljebb az előadás néholi derűje oldja.
     Közben a könyv hőse már régen, Vekerdi pedig most mondta el a magáét ebben a Németh László örökségéhez méltó kötetben. Most talán mi következhetnénk - a munkát lezáró három pont ezt is jelentheti. Csak hát a tudáshoz való hozzájutás újmódi lehetőségeinek közepette nemcsak a Szűcs Jenők, de a Vekerdi Lászlók megszületésének - illetve kiművelődésének - az esélyei is megcsappantak. Mert a bódultan agresszív karrier- építés vallássá ütésének korában akinek van esze (sőt: "akinek van esze!") - és persze sok pénze is, mert anélkül újabban senki semmire nem megy -, az nem az ő útjukat járja (ahhoz bizony arra az "idejét múltan neveséges" etikai tartásra és közösségi felelősségtudatra is szükség lenne!), hiszen az a "vesztesek" felé visz manapság - mindenféle értelemben. Meg aztán megnézheti magát az, aki ma is föl meri vállalni az effajta szemléleti és magatartásbéli "konzervativizmust". Az a Németh László-i életmű, amiről a hetvenes-nyolcvanas évtized fordulóján még úgy tűnhetett, hogy ha megcsonkítottan is, de tudatformálóan van jelen a szellemi életben (monográ-fiák sora jelent meg akkor róla), mára - s ebben nemcsak a "dekonstrukciós" módira fordult idő a ludas - egy lehetetlen helyzetbe szorított, heroikus utóvédharcot folytató szakmai és morális kisebbség gondja lett. Meglehet, úgy igaz, ahogyan azt Bibó István írta - eltorzult alkatunkon és zsákutcás történelmünkön meditálván - éppen Németh László nevezetes esszéjének tanulságait szóba hozva (s ő aztán végképp jól tudta az író esszéit olvasni!), hogy nemcsak megint "általában [az] ép értelem, ép ítélőerő, ép erkölcsi szenvedély, ép közösségi érzék kerül minden vonalon kisebbségbe", hanem - nyomorgó önmagukkal, s az öncsalás nyomorúságára jutott tudatunkkal együtt - az értünk szót emelő Németh László és Vekerdi László szintű gondolkozásmód és erkölcs is. (Új Forrás Könyvek, Tatabánya, 1997)