Fodor András imponáló tudással, szenvedélyes kiállással szegült szembe Utam a zenéhez (1962) című esszéjében a művészeti ágak és az irodalom polarizálódó végleteivel, a megosztottság izoláló hatásával a sokrétű, sokszólamú egység érdekében. A Jelenkorban kibontakozó vitában a hagyományhűnek tartott Fodor Andrást a magyar avantgárd klasszikusa, Kassák értette és védte meg: "Fodor félreérthetetlenül korunk új zenei törekvései mellé áll, s nekem módfelett jólesik, hogy ezt a pillanatnyilag hallatlan feladatot éppen egy író vállalja. [...] Kimondja az új művészeti törekvések szintézisre való törekvését. Észreveszi, hogy a képzőművészetben fellelhetők a zeneművészet jegyei és viszont..."
     Fodor nemcsak esszéírásában, de költői és műfordítói munkásságában is ennek a gyümölcsöző "testvérmúzsák" eszménynek a valóra váltásán munkálkodott. Sztravinszkij, Bartók, Kodály zenei, vagy éppen Egry József képzőművészeti adaptálását is ezért szorgalmazta példaadóan. A különböző művészeti irányzatokról szabatos, pontos esszényelven közli a tartalmi lényeget, rendszerint a fogalmazás eleganciájával mondja ki az avatott ember értékelő szavát. Érzi az arányokat, őrzi a mértéket, miközben mellőzött értékeket tudatosít, hiteles meggyőződést rögzít. A teljesség vágya motiválta a művészetek terrénumait folyton átlépő "határsértésekre". Kivételes eredményességgel bizonyította a "múzsai művészetek" iránti szeretet gyümölcsöző voltát.
     A görögök egyetlen szóval, a "műsziké"-vel foglalták egybe a zenét és a költészetet, és különböztették meg a primér létszük- ségleteket kielégítő technétől. A görög hitrege szerint Zeusz kilenc lánya, a múzsák a Parnasszuson, vagyis a Helikonon élnek. Közülük legalább hat fogadta kegyeibe a "múzsai művészetek" kései magyar örökösét: Fodor Andrást. Ki tagadhatná, hogy a "szépszavú" Kalliopé, vagy Melpomené, a "dalos múzsa", avagy Erato, a szerelmi költészet istennője, és az "örömet adó", a lírai költészetet és a zenét együttesen ihlető Euterpé, a "tánckedvelő" Therpszichoré, valamint Polühümnia és Thália rendkívüli módon kedvelte Fodor Andrást. Igaz, jelenkorunk művészeti ágai közül már többnek nem is jut mitológiai múzsa. A modern ember az istenek, félistenek rangját embertársaira osztotta ki, az ihletadó görög múzsák szerep- vállalásaival együtt.
     Fodor András szülői öröksége a jó hallás, az ének- és versszeretet. Mindössze három-négy éves volt, amikor megérintette a költészet igézete. Polgáriba járó nővérétől hallotta a csatába készülődő Rozgonyiné történetét, a megjelenítő kép- sorokat, amint a hősnő páncélba öltözik: "Csalogatja csemegével / Muci paripáját; / Lebke szellő lebegteti / Tengerzöld ruháját..." Esszéíróként így értelmezi ennek a korai élménynek a jelentő- ségét: "Akkor bizonyára csak a zenére szomjas fülemet töltötte be a ritmus nagyszerű - a lovaglás ütemét is átéreztető - hintázása, de azóta már egész képzeletemet fogva tartja a leírás lüktető elevensége: szín, látvány és hangzás egymást erősítő pompája." A genezis megjelölése után a fogalmi kifejtés, amely- ben rámutat Arany János különleges képességére: "...miközben teljes valóságos voltában letapogatja, érzékeli a dolgokat, egyúttal a plasztikus varázslat új művészi terébe lobbantja át őket". A "szavak jelen idejű hitelét" pregnánsan bizonyító tárgyiasabb, rejtettebb hang példáit is bőségben találjuk meg Arany lírájában. Ezekben a példákban összeolvad a zeneiség, a hangzás és a láttató képiség a költői szó varázsában.
     Fiatalkori emlékei között felidézi bátyja citerajátékát, egész lényével átérezve a csúfondáros nóta szilaj-röptű dallamát. A Sági bíró lányát játszó fivér lúdtolla "a dallamok hullámain imbolygó kis vitorla". A citera kidalolja a sorsát, "győzve kínjain", feledve "a robotos hétköznapok léleknyomó igáját..." Hasonló történik itt a citeraszó erejével, mint amit Pindarosz a 12. püthiai ódában leír a fuvola sorsot, fájdalmat enyhítő hatásáról, a zene felemelő, megtisztító, vagyis katartikus élményéről...
     A Köszönet a zsoltárokért a közös éneklés lélekindítóan szép örömét tudatosítja, kései ízelítőt ad abból az időből, amikor a dal a közösségi kultúra szerves részeként a dolgos hétköznapokban is közösségteremtő missziót töltött be. A dalra fakadó fiatalok öröme szólal meg a Künn a fákon... című versében is, amikor egy májusi napon a futballpálya körül társaival együtt úgy érezte, "szólítani kell a világ zsivaját", s az öröm, "mintha torkunkig csorgatta volna édes ízét a nyár, / úgy fújtuk - Künn a fákon újra szól a víg kakukkmadár..." Mindez csak indítéka lehetett, de biztosítéka nem, annak az elementáris megismerő és gyönyör- ködni akaró vágynak, birtokba venni akaró igénynek, amely Bartókhoz, Stravinskyhez, a modern magyar és európai zenéhez elvezette, amelyről meggyőzően vallanak esszéi és zenei élményben fogant versei is.
     Önvallomása szerint tizenkilenc éves koráig a képzőmű- vészet, aztán pedig mindvégig a zene volt rá a művészetek közül a legnagyobb hatással. A zenében otthont találó költő a Bartók-kutató jó barátnak, Colin Masonnek írja: "...mert a zenében zeng / a természet s a lélek. / A zenében a világ titka él. / [...] a véges lét a végtelenbe ér. / Az emberség ocsúdik / dallamok tüzében / és megtisztulva ismer önmagára."
     A testvérmúzsák tisztelete, szeretete határozta meg költői világszemléletét, látásmódját. Éppen ezért emlékezetében Erdélyi József is "Él és zenél fekete szűrben / szikrázó csillagok alatt." A Pannónia című versben pedig a líra hősként erkölcsi példává magasodó, "kötelmeink hitéről" beszélő Fülep Lajos alakja körül a pannon mikrokozmoszból éteri zene árad. Megkapó háttérrajzzal kristályosan szép pillanatot örökít meg Fülepről A hóhullásban, amelynek szövegére Bozzay Attila szerzett nagyszerű zenét, amelyben együtt csendül a szó, zene és felragyog a kép, emberközelien felmagasodik az elmenyitogató Mester - a képben, szóban és zenében is halhatatlan Fülep Lajos: "A hóhullásban szép az öreg ember..." A költő hiánytalan művészi teljességgel éri tetten "az elmúlás törvénye alá rendelt foghatatlant", mutatja fel a példát, ahogyan őt és társait Fülep "az ember-lelte szépség ízére" megtanította.
     Bartók, aki "félelmét is biztatásként" hagyta ránk, a zenei kiválóságot és az emberi-erkölcsi méltóságot egyszerre reprezentálja: "Igazi nagy ember, eszményünkké emelt kivételes egyéniség az lehet csupán, aki iránt a tiszteletből nem nőhetünk ki soha, mert értéke a múló időben változatlan, megföllebbez- hetetlen." A kivételes szemléleti tágasság rendkívüli szellemi gazdagságot eredményezett Fodor életművében, kiapadhatatlan forrást jelentett költészetében. Hangra, színre, képre érzékeny, ezért nyílik ki előtte lírai módon a táj, az emberi környezet. Metaforagazdag nyelvében az esztétikai értékek és minőségek varázsát helytálló szavak hitelesítik. Eszménye a "törvényerejű megoldás", a verset és verskötetet egyaránt jellemző rendező gondolat, amelyet "felelősségvállaló értelem" irányít. A tökéletes szépség keresésének igézete és elérhetetlenségének tudata egyaránt jellemzi tárgyszerűen láttató, konkrétumokhoz erősen kapcsolódó költészetét.
     Fodor András tipikus versnyitánya nem a hatalmas intonáció, nem a gongütés. Számára fontosabb a ténymegállapítás valóságfedezete, az empirikus sík, mint az éterbe kizengő intonáció. Tudatosan kimunkált ismérve ez költészetének, amint egyéni hangja, egyedien kimunkált versépítése és sajátos képalkotó módszere is. A "Sursum corda!" - lélekemelő, elementáris erejét legerőteljesebben és legtisztábban a zenében élte át: "Épp úgy, ahogy a csend, a súly/árnyéktárnáiból kisüt/Fölfénylik a zene, / Kínvallató gyönyörrel / Ragyog a tetten ért / Világteremtés bűvölete."
 

...ne hidd, hogy elmult,
hallani még: kopog... kopog...

Fodor András akkor kezdett el érdeklődni Bartók és Sztravinsz- kij zenéje iránt, amikor a kultúrpolitika korifeusai szerint Bartók azért kell, de a zenéjét lehetőleg ne játsszák, Sztravinszkij pedig a pejoratív jelzők egész sorát kapta: dekadens, szökevény, formalista, hűvös, kissé sátáni, bár eléggé virtuóz stb.
     Fodor Sztravinszkij című könyve 1976-ban, Vallomások Bartókról című pedig 1978-ban látott napvilágot. A Bartók dokumentumjáték pedig 1981-es, a Szó, zene, kép című méltán népszerű gyűjteményes könyv pedig 1983-as keltezésű. A Szomjúság zenére című esszékötete pedig tragikusan váratlan halálának évében, 1997-ben jelent meg.
     A "halálig nyitva maradni" életelvet az értő jó barátnak, Domokos Mátyásnak adott nyilatkozatában így fogalmazta meg: célja az irodalom megóvása "a krónikus emlékezet-kihagyástól", jóvátenni a kritika mulasztásait, megkísérelni helyreállítani "az irodalmi köztudat természetes vérkeringését" és ritkítani a folya- matosság folyamatos zökkenőit." Mindez érvényes a zenéhez fűződő kapcsolatára is.
     Sok és sokféle hatást engedett magához közel. Tudatosan bővítette a megismerés határait. Bátran asszimilált különféle ösztönző zenei inspirációkat, sugallatokat, ha szellemi-lelki alkata azokra fogékony volt. A zenei élmények százféleképpen inspirálták. Bartókról írott költeménye valóban zenei ihletésű, jelentős bartóki zeneművek nyomán. Számára minden élmény annyit ért, amennyit költői és esszéírói tehetsége alkotni tudott belőle. Fülep Lajos nyomán ideálnak tekintette azt, "aki mindent magába szív, aki mindenkitől gazdagodik, aki saját tulajdonává alakít mindent, ami látókörébe fér." A szellemi tágasság szemléleti jelentőségét, a művészeti ágak teremtő kölcsönösségének gondolatát képviseli.
     Mélyen átélte és megszenvedte az ötvenes években a szellemi látóhatár beszűkülését, majd pedig lezárulását, a kortárs Európából való kiszakadást. Példamutatóan váltotta valóra alapelvét, amely szerint "a háború után eszmélő, de kiváltképp vidékről városi kollégiumokba kerülő, a kultúra tágabb lehetőségeivel csak egyetemi éveiben ismerkedő nemzedék"-nek szakadatlan "zenei honfoglalást" is kell végeznie.
     Kitűnő kvalitásérzékkel ismerte fel Sztravinszkij modern- ségét, Bartókkal rokonítható vonásait. Különösen nagy hatással volt rá A katona története, amely a zeneszerző stílusváltásának határán, "orosz korszakának" végén és "neoklasszikus korsza- kának" elején, a Sacre és a Ragtime között helyezkedik el. Sztravinszkij 1914-ben hagyta el Oroszországot, de nem azzal a szándékkal, hogy sohasem tér vissza hazájába. Az idők változá- sai hozták úgy, hogy először Svájcban telepedett le, majd Fran- ciaországba ment, hogy aztán Amerikában találjon otthonra.
     Egy orosz népmesei válogatásból - a nevezetes Aszafjev- gyűjteményből - választotta művének történetét, melyet a híres svájci író, Ramuz dolgozott át a zeneszerző számára. A művet 1918. szeptember 28-án Laussanne-ban Ansermet vezényletével mutatták be. Oroszos a melódiája, ezt a jelleget erősítik a Sacre zenei mikroelemei, de már a Ragtime felé mutat a ritmusvilágot gazdagító dzsesszhatás. A kis- és nagykorálban viszont más, "neoklasszikus" melódia is felhangzik. Több Sztravinszkij- műhöz hasonlóan ebben a ritmikus elemek dominálnak. A darab szvitszerűsége is ezt erősíti. Nincs benne nagy, terjengős dallam, a töredék melódiák is a lineáris szerkesztést fokozzák. A zenedráma hangnembeli merészségében is modern. A jellegzetes ritmika, a gyakori kitérés, tonális imbolygás, néha a politonalitás az újszerű, dzsesszes hangzással együtt adja az eredetiség-értéket.
     Minden tétel rendkívül hangulatteremtő erejű, kiválóan karakterizálja a katonát és a cselvető, majd pedig diadalittas ördögöt. A két korálban fanyar humor bujkál. A kis vándor- társulatra komponált mű zenekarában az egyes hangszer- csoportokat egy-egy jellemző hangszer képviseli. A fúvósokat a klarinét és a fagott, a rézfúvósokat a trombita és a harsona, a vonósokat a hegedű és a nagybőgő. Ezekhez a dallamhang- szerekhez társul a nyolc tagú ütőcsalád. Sztravinszkij a zenekart a színpadon helyezi el, mert önvallomása szerint mindig viszolygott attól, hogy zenét csukott szemmel hallgasson.
     A műben a zene és a cselekmény szerves egységbe olvad, néha melodráma-szakaszokba torkollik, amelyekben a narrátor vagy az ördög szabadon vagy ritmikusan beszél a zene fölött. A játék alaptémájának bemutatása során az első részben mindössze három zenei szám szerepel, vissza-visszatéréssel. A második részben, "A katona indulójának" visszatérését követően nincs ismétlés. A zene folyamatossá válik "A kis koncert"-től "A ördög győzelmi induló"-jáig - "A nagy korál"-t követő rövid szakasz kivételével.
     A hegedű kiemelt szerepet játszik a kamarazenekarban. A szerző az ütőhangszereknek igen jelentős szerepet szán. A partitúra ütőszólama mindvégig a legmagasabb rendű virtuozitást igényli. Az erőteljes dobritmus "Az ördög győzelmi induló"-jában a hegedűtéma alátámasztására indul, aztán fokozatosan önállósodik. A fináléban a többi hangszer játéka abbamarad, az ütőszólam szolgáltatja a különös, emlékezetesen furcsa finálét.
     A mű zenei anyaga jórészt diatonikus, dúr vagy moll hangnemekre épül. Néha egy-egy szóban kromatikus formára zsugorodik. ("A katona indulójá"-jának főtémája.) Általában minden tétel vagy frázis tonalitása jól meghatározható. Gyakori a dúr- és a mollterc együttes alkalmazása, főleg a hegedűszólam- ban. Metrikus ellenpontokban bővelkedik a mű. A sűrítés igen erőteljes a "Tangó"-ban. (Két tizenhatod követte nyolcad kísérőfigura néhány ütem erejéig három egyenlő tizenhatodból álló sietős figurában tör elő, mielőtt visszatérne a megszokott lépésbe.)
     A kamarazenekar briliáns kezelése a partitúra jellegzetes vonása. A hangszerek merészen kontrasztálnak, egyensúlyt tartanak egymással, de nem keverednek. A hangmagasság, hangszín, árnyalat gazdagsága, különbsége a változatosan tagolt mű erényei közé tartozik. A zenemű hat dallamhangszer mellett nyolc ütőt foglalkoztat. Az ütőhangszerek jelentőségét a számszerűségen túl a fináléban játszott kivételes egyeduralmi szerep is növeli. A történetet - talán a modern zenetörténetben először - narrátor mondja el. A két főszereplő, a katona és az ördög szóban is megnyilatkozik, a királylány és az ördög pedig táncos szerepet is kap.
     A katona története ritkán szerepel színpadi műként. Egyes számai azonban igen népszerűek. Ezek közé tartozik a Három tánc, Ördögtánc, Diadalinduló, valamint a klarinétra, hegedűre és zongorára írt Szvit.
     Stravinsky kis együttesre komponálta az orosz népi inspirációjú művet. A tömör, kevés eszközt felhasználó mű kamara jellegű zenekarra íródott. Alcíme jelzi a szerző szándékát: olvasni, játszani és táncolni kell. A művészetek szintézisét valló szerző a verset, prózát, a zenét és a táncot, a drámai megjelenítést és a pantomim játékot, valamint a díszletek révén a festészetet is felhasználja, hogy művészi szintézisre törekedve "minden elem egységes egésszé olvadjon össze".
     A mintegy harmincöt perces, két felvonásos mű esemény- és cselekménytörténete rendkívül izgalmas, feszültséggel telített. A mű első részének első jelenete: egy kóborló szökött katona poroszkál hazafelé valamikor az 1800-as években. Vándorlása során egy patak partjára ér. A Patakparti jelenet az első rész nyitánya. Felhangzik "A katona indulója" (indulódallamok), közben belép a katona. (A kornett és a harsona jut ekkor fontos szerephez.)
     Az elbeszélés folytatódik, közben a katona hegedülni kezd. Megszólal a "Patakparti dal". Közben a lepkehálós öregem- bernek álcázott ördög rejtőzködik, majd előlép és a katona vállára teszi a kezét. Az ördög egy bűvös könyvért cserébe megszerzi a katona hegedűjét, aztán meghívja a katonát, hogy töltsön vele három napot. A kóbor katona elfogadja az ördög ajánlatát. Ekkor visszatérnek az indulódallamok a katona indulójából.
     Ezt követi az ún. zsákjelenet és a keresztút-motívum. A katona a szülőfalujába érkezik. Kiderül, hogy nem három napig, hanem három évig volt távol. Menyasszonya régen férjhez ment, anyja sem ismer fiára. Megjelenik az ördög, marhakereskedőnek álcázva magát. Elmagyarázza, hogy a bűvös könyv segítségével a katona megcsinálhatja a szerencséjét. Felhangzik a Pastorale, majd folytatódik az elbeszélés. Visszatér a Patakparti dal motívuma. A könyvjelenet színtere a szoba. A katona kiábrándul a gazdagságból. Az ördög ószeres asszonynak öltözve jelenik meg, kínálgatja portékáit. A holmik között a katona felismeri a hegedűjét, de nem tudja megszólaltatni, azért elhajítja, a könyvet pedig széttépi. (Az első rész zárásaként visszatér a Patakparti dal rövid változata.)
     A második rész a katona indulójának variációival kezdődik. A kártyajáték-jelenet - szoba a palotában. A katona minden vagyonát elveszítve érkezik a városba, ahol a király lánya betegen fekszik. A királylány kezét a király annak ígéri, akinek sikerül meggyógyítani a lányt. Felhangzik a királyi induló. A katona találkozik a hegedűvirtuóznak álcázott ördöggel és kártyázik vele. Veszít, de közben az ördögöt leitatja. Addig itatja, míg az ördög eszméletlenül összeesik. A katona visszaszerzi hegedűjét. Felhangzik a Kis koncert. A meggyógyult lány jelenete, akit meggyógyított a katona hegedűjátéka. A herceg- kisasszony szobájába belép a katona, hegedülni kezd. A pamla- gon heverő királylány meggyógyul, tangót, keringőt és egy ragtime-ot táncol el. Megjelenik az ördög, most először valódi ördögként, álcázatlanul. A katona görcsbe hegedüli az ördög testét, majd pedig a királylánnyal együtt a színfalak mögé vonszolja.
     A katona és a királylány megölelik egymást, közben felhang- zik "A kis korál". Ezután attaca következik, az ördög dala (melodráma), amely elmondja, hogy hatalmába fog kerülni a katona. Attaca, majd "A nagy korál" következik. (A két korál protestáns német korálon alapul.) Az ördög bosszút esküszik a katona ellen. Ennek lényege: ha a katona elhagyja a várost, az ördög zsákmánya lesz. A királyságot nyert katona nem indulna útnak, ha nem lenne honvágya. De feltámadó honvágya elemi erejű, ezért útra kél a királylánnyal. Amikor azonban a katona átlépi a határt, megjelenik pompás ruhában az ördög. Elveszi a hegedűt a katonától, aki lassan, ellenállás nélkül követi.
     Felhangzik Az ördög győzelmi indulója, amely versírásra ihlette Fodor Andrást. Azt a motívumot, amikor az ördög lecsap a katonára és elragadja a lelkét - sajátos dobritmussal fejezi ki Sztravinszkij. Ez a különös ritmustobzódás eredendően eltér a megszokott, ismert dobszólókétól. Fodor András saját sorsa és a magyarság számára is aktuális volt ez a zenemű-finálé, ezért írta meg belőle 1957-ben Az ördög győzelme című versét.
     Ugyanerről a zeneműről később Adorno is véleményt mondott. Nem kevesebbel vádolta Sztravinszkijt, mint magával a reakcióval. Ezt a művét azonban kiemeli. Az igazság azonban egészen más. Sztravinszkij itt még a műfaj szuggesztiójához is hű maradt, hitelesen követi a népmese stílusát, amely még a legborzalmasabb dolgokat is száraz szemmel tudja elmondani. A választott zenedrámai forma, a hangszerek érdes, puritán használata, a szenvedélytelen előadásmód végül is nem a történet érzelmi tartalmának a tagadására irányul, sőt a kifejező szenve- dély visszafogott erejével még nagyobb hatást képes elérni.
     Különös párhuzam: Adorno - sokat enyhítve korábbi, Sztravinszkij-ellenes ítéletén - kiemeli A katona történetének nem avuló nagy lehetőségét, és olyan zenei ígéretként említi, amelynek "csapásai alatt az idő darabokra hull szét, mely a negatív örökkévalóság képe". A mű lehetőségein elmélkedve állapítja meg: "Romokból épült volna ez a zene?" Gondolatme- netének csomópontjai: "a szubjektumból többé nem maradt volna egyéb, mint önmagunk csonkjai és annak kínjai, hogy az egész mégsem akar véget érni". A zeneértő tudós és gondolkodó fogalmi nyelven szinte ugyanazt közli, amit őelőtte fogékony füllel, nyitott elmével Fodor András már versbe fogalmazott: "Leleplezhette volna, hogy csak kínt tud okozni, amely ellen nincs vigasz és tiltakozás".

                                               Stravinsky: L’ histoire du soldat
 

Amikor elkapja az ördög
áldozatát, a katonát,
tombol, dobog, - az ártatlannak
kegyelmező pardont nem ad.
Szünetlenül, zuhogva csattog
a tánca, mint jégeső,
alatta béna darabokra
törik a megdermedt idő.
Dühöng -, de mégse szenvedélyek
friss mámorában forr, dobol,
csak biztos, pontos gépezetként
robogva, rángva zakatol.
Hánykódik és cikázva kapkod, -
de nem liheg, csak jár, forog;
nem áll meg akkor sem, ha torpan,
üteme metsző és konok.
És fokról fokra, sürűdik,
dübög a vad ritmus tovább:
torlasztja, tépi önmagát.
Simuló hangja nincsen. Érdes!
Dallama dübörgő botrobaj.
Nem reszket benne bosszú, átok,
se hörgő kín, se gúny, se jaj,
csak kába agy, csak tompa lélek,
mert nincs jövő és nincs jelen,
csak ez a szaggatott sivárság,
e testet öltött végtelen.
Tombol az ördög. Győzedelme,
mit az időbe iktatott,
lüktet, zörög, - ne hidd, hogy elmúlt,
hallani még: kopog... kopog...

     Hasonlót éreztet meg velünk Pilinszky János, a Tilos csillagon és a Késő kegyelem költője, Passió című versében: "Üvegmögötti csendben / lemosdanak a mészároslegények, / de ami történt, valahogy mégse tud / végetérni." Egyik ars poetica érvényű versében, a kötetcímadó Kőnyomatban Fodor a költészet célját és értelmét kimondó vallomásban fogalmazta meg: folyvást szűkülő térben él és alkot, de ismeri azokat, akikért "felelnie kell a sorsnak".
     Látlelete ma a legfájdalmasabb, életével aláírt, valóra vált prófécia: "...a küzdő emberek pusztulnak mindenütt. / Az érték hitvallóit, a szellem / megszállott híveit lassanként múzeumba csukatják". A felejtés népének emlékezete kihagy, meghomály- lik. Pedig a nosztalgiát át kell törnünk, hogy tisztán lássunk, a nosztalgia ködfátyla nélkül nyíljék meg előttünk a való világ.
     Bartókban, Kodályban, Sztravinszkijben, Fülepben, Németh Lászlóban, Illyés Gyulában "a legendák elragadtatása" helyett, a "szivárvány mitológiák" helyett igazi, irányjelölő géniuszokat talált: a "hit józan vallásalapítóit / okos düh prófétáit, / eszelős szenvedély helyett / a szenvedély eszméletét".
     Azt vallotta, józan előrelátás, evilági "prófécia" nélkül nem létezhet népnyi méretű jövőremény, és jaj annak a népnek, amelyből kiveszik az igazvallók hite, megvesztegethetetlen erkölcsi felelősségtudata, szolgálatetikája. Ez a felelősségteljes valóságvállalás volt Fodor Andrásnak, a testvérmúzsák költőjének célja: "Beiktatni megint / az évek kőlapja közé / valami kínból sajtolt elevent, / bizonyságul, hogy létezem."
     A "Testvérmúzsák" életeszményét erősítette meg, amikor 1997. április végén, az ELTE Tanárképző Főiskolai Karon a negyedéves magyar szakosoknak tartott előadást - váratlanul megszakadt életében ez lehetett az egyik legutolsó nyilvános szereplése - a Kodály-Berzsenyi: A közelítő tél címen. Kiemelte, hogy "Az első megszólaltatott Berzsenyi-vers - a komponálás dátuma szerint 1913-ban - a baritonra, zongorára, vagy zenekari kíséretre fogalmazott - A közelítő tél volt." (Utána következett 1912-16 közt a Megkésett melódiák hét darabja közül a Berzsenyi-versre írt Magányosság, Levéltöredék barátnémhoz, Az élet dele, A tavasz, majd a költő születése századik évfordulójára a Magyarokhoz kánon.) Kodály hangsúlyosan figyelmeztetett a költemény zenei fogantatására. (Fodor pedig megjegyzi: "Ily magas fokon aligha vitte bele még magyar költő a zene szárnyaló művészetét költészetébe.") "Ez a kivételes remekmű, mintha dallam számára, zenei társulásra alkották volna, kezdő félmondatával, legelső szavával kimondja a témát, akárcsak egy szonáta vagy szimfónia: »Hervad már ligetünk«."
     A csodálatos értelmezés végén hitvallást fogalmaz: "...hiszek benne, jöhet még idő, amikor a zenébe átemelt Berzsenyi költeményt, A közelítő telet hallgató utódaink élménye és képzelete közt eltűnik a verset és megzenésítését fogantató dátumok százegynéhány évnyi különbsége, s már-már egyidejűnek fogják érezni a verset, s a hozzá szerzett dallamot, s vele egyneműnek a kísérő muzsikát. S ez nem a felejtő, idősíkokat egybemosó nagyvonalúság miatt lesz így, hanem azért, mert Kodálynak kivételes módon sikerült azonosulnia a száz évvel korábbi vers megidézett szellemével. Ha lesz még, aki kódolni tudja a kettős üzenetet, idő és tér felett létrejöhet netán különböző korban élt géniuszok ilyen egymást erősítő szellemi szimbiózisa."
     Fodor András fényes eredménnyel végezte el a Berzsenyi és Kodály mű szellemi szimbiózisának kódolását, bizonyság erre a Bartókkal induló, Kodály-művek interpretálásával folytatódó és In memoriam fejezettel záruló Szomjúság zenére című, legutol- sónak megjelent tanulmánygyűjteménye. Vajon fogékonyak és méltóak leszünk-e a zeneszerető és zeneértő költő kivételesen magas fokú hozzáértésen és felelősségtudaton felnőtt szép szavára? Képesek leszünk-e egyszer Sztravinszkij Egy katona története és Fodor András Az Ördög győzelme című művének korhoz kötött és korokon túlmutató kettős üzenetét, idő és tér felett létrejött, csak részint azonos korban élt géniuszok egymást erősítő "szellemi szimbiózisát" kódolni?