|
NÉMETH
ÁGNES
Fodor András és
Németh László levelezéséről
Az elmúlt hónapokban sokat gondolkoztam
azon, mi is volt Fodor András titka. Néztem a temetésén könnyeiket rejtő
barátait, olvastam a megrendült nekrológokat, s úgy éreztem, megint egy
eset, amikor csak a halál figyelmeztet veszteségünk nagyságára. Mi is volt
hát a titka? Gondolom, elsősorban az a figyelem és érdeklődés, amellyel
a világ és mindannyiunk felé fordult. Minden jó ügyet, akár társadalmi
vagy magánéleti volt, támogatott, felkarolt. Itt járt közöttünk egy kicsi,
mosolygó ember, aki sokszor csak nagy erőfeszítéssel mosolygott, de ha
kellett, ha lehetett, sokszor kéretlenül vagy titokban is, mindig odatartotta
vállát segítségül. Nemcsak a Németh László Társaság, hanem számos más társadalmi
intézmény, szervezet, az Írószövetségtől kezdve a Széchényi Könyvtáron
át a Berzse- nyi Társaságig megérzi majd hiányát.
De én elsősorban
nem is ezeket sajnálom, hanem azokat az eljövendő fiatal írókat, akiknek
majdani első lépéseit, az idősebb kolléga tekintélyével és minőségigényével,
esetleg nem lesz senki, aki támogassa. Számos, fiatal írókat bemutató Fészek
estjén részt vettem, s mindig úgy éreztem, ezek a fiatalok egy életre hálásak
lesznek Fodor Andrásnak. Mai világunkban ritka öröm: nem kellett csalódnom;
a lírai hangú megemlékezésekben sok szó esett a háláról az indulás éveiben
nyújtott támogatásért. Tehát a barátságokba ölt sok vers nem volt hiábavaló,
fiatal és idősebb barátai, olvasói nemcsak mint költőt, hanem mint embert
is megőrzik szeretetükben Fodor Andrást.
És miről is
szól, mit mutat meg nekünk Németh László és Fodor András majd két évtizedig
tartó levélváltása? A levelekben szó van irodalomról, családi életükről,
problémáikról, de legfőképpen arról, hogy az én édesapám hogyan vágyott
a szeretetre, s Fodor András valódi költői érzékenységgel ezt nyújtotta
neki, miközben maga is erőt merített kapcsolatukból. A levelekből kitűnik,
hogy András nemcsak a barátság költője volt, aki legszebb verseit a barátságról
írta, de élte is a barátságot.
Fodor András
és Németh László 1952-ben Basch Lórántnál ismerkedett meg. Barátságát apámmal
így jellemezte: "Asztalánál családtagnak érezhettem magam. Tudta, hogy
több szellemi atyám van, de azt is sejthette, hogy senkivel se jutottam
el a bensőséges szeretet ilyen kölcsönös, szinte testvéri közelségéig,
mint ővele."
1955-ben Fodor
András elküldte édesapámnak a Hazafelé című kötetét. A kötetbe meleg
ajánlást írt: "Németh Lászlónak, akitől emberként legtöbb útravalót, költőként
legtöbb biztatást kaptam felejthetetlen hálával, őszinte nagyrabecsüléssel:
Fodor András". Apám nem válaszolt a küldeményre, mint később kiderült,
éppen a dedikáció zavarta meg: úgy érezte, Fülep és Illyés tanítványát
ő hasonló jogon nem tekintheti a magáénak. Rendszeresen 1956 nyarától találkoztak,
és levelezni csak 1958-ban kezdtek. Ezekből a levelekből idézek a továbbiakban
egy-egy kapcsolatukra, gondjaikra jellemző részletet.
Fodor András
1958 szeptemberében elküldte az Át a tengeren című ciklusát, amely
angliai utazásáról szólt. Édesapám csak két hónap múlva válaszolt: 1958.
nov. 17-én: "Mentségül regényt kellene írnom: fogadj el annyit, hogy az
élet iránti iszonyom átragadt az irodalomra is [...] De a mögöttem lévő fekete
heteken kívül volt tárgyi oka is a húzódozásnak [...] Szabó Lőrinc költészete
sem tudott összebékíteni a ciklusokkal. Az üzemet éreztem bennük.[...]
A belelapozás
is erősítette félelmemet, hogy nem fogok úgy örülni a kötetednek mint szeretnék.
[...]
Mindez persze
csak addig tartott, amíg fordításom nyűgét ledobva [...] egy délelőttömet
végre egészen a füzetednek szántam. Akkor láttam, hogy a harminchárom vers
tulajdonképpen egyetlen költemény, arról, mint ütnek ki az érzékek elkábulása
alól, amelyet fiatalkori útjaimról olyan jól ismerek, az otthoni gondok;
s a magunkkal hozott fájdalom mint olvad össze a megcsodált világ fölött
borongó ítélettel, egészen a kettőt együtt kimondó kérdésig: mi lesz a
zenével, mi lesz az emberiséggel.
Vagyis épp
az van meg ebben a kötetben, aminek a követelésére a Magyar műhelyt összeállítottam:
hogy tanuljon meg a magyar író, a magunk sorsával vívódva, az emberiség
ügyéről egyenrangúként beszélni."
Néhány sor
Fodor András december 15-én írt válaszleveléből.
"Kedves Laci
bátyám!
Nagyon köszönöm
levelét. Igen megtisztelő számomra, hogy a rossz körülmények, s rossz előjelek
ellenére ilyen sokat s ilyen szeretettel foglalkozott verseimmel. Alig
örülhetnék valaminek annyira, mint ennek, hogy saját gondolatait, elképzeléseit
egyben-másban megvalósulni látja nálam.
A »Ciklus«
- amint említettem is - ez esetben csak ürügy volt számomra, hogy a teljes
élményt visszaadhassam."
Az 1959-es
évben nem találkoztak, ez derül ki Németh László 1960 januárjában írt leveléből.
"Kedves Bandi!
Nagyon megörültem szép, grafológusi tanulmányozásra érdemes betűidnek.
Én is sajnáltam, hogy ez az év így telt el: együttlétünk nélkül. De én
általában megvárom a másik fél kezdeményezését; sose tudva, ki tart még
igényt rám, s ki adott fel a szívében."
Részlet a
február 1-jén írt válaszból.
"Elgondolkoztatott
az a mondatod, miszerint mindig megvárod a másik fél kezdeményezését, nem
tudva ki tart még Rád igényt, ki adott föl szívében. - Jól tudom, hogy
aki sorsát Hozzád hasonlóan vállalja, annak sok csalódásban, keserűségben
van része -, mégis kell legyenek olyanok, akikben rendületlenül bízik,
akik tetteit és szándékát mindenkor megértik. [...]
Magamról nem
sok újságot írhatok. [...] sokat olvasok. [...] - írni azonban egyelőre nem
tudok. Szabadidőm nagyon lecsökkent; zene és hasonló élvezetek iránti igényem
viszont változatlan maradt. Ám ezeknél is több időbe kerül a barátság szenvedélye.
Ez az, amibe legszívesebben elmerítkezem. Te bizonyosan megértesz, ha életem
szinte legfontosabb spontán tevékenységének tekintem kapcsolataim ápolását,
az egymáshoz méltó emberek összetartását."
Levelezésükben
erről a problémáról többször is szó esik, Apám tanácsaival próbál segíteni.
1961 februárjában írja:
"Nagyon sajnálom,
hogy az »élet megeszi nálad a művet«. Eddig csak életed harmóniája korlátozta
a költészet terjesz- kedését, de gondolkodó voltod bírta a tágítást; ahhoz
azonban, úgy látszik nincs elég szabólőrinci ökör szervezeted, hogy az
életet, állást, nemzedék szervezést is győzd, meg a mű-építését is. A nyári
szünidőket kell jól kihasználni; addig meg ereszkedj le közénk esszé-írók
közé (olyan jó tanulmányaid olvastam most őszön - az tán rést mutat a lírának
is)."
Németh László,
amikor 1961 júniusában Dávid fiuk születé- séhez gratulál, az egész nemzedékre
vonatkoztatva fogalmazza meg aggodalmát.
"A gyerek,
aki akkor készült a világba belesírni azóta bizonyára megvan - s még mélyebb
értelmet ad különben is szép harmóniájú házasságtoknak. Ami a nagyobb baj:
ezzel is nő a felelősség, a robot, mely mint egy sarki tenger, befagyasztja
a lírikus hajóját. Bizony nem mindenki olyan irtózatos munka- bírású, mint
Szabó Lőrinc volt, vagy talán én is fiatalkoromban, s mint hallom, mellőzések,
általános és személyes kedvetlenség is segít ennek a folyamatnak.
Az ember elszorult
szívvel nézi ennyi kiváló tehetség fellépését és vergődését: - pedig évek
óta látszik, hogy a ti nemzedéketekben hosszú időre dől el a magyar irodalom
sorsa. Ahogy a köteted* forgatom, - én mégis úgy érzem, hogy ez az elakadás
a te esetedben csak átmeneti lehet ..."
Fodor András
hosszú levélben válaszol, gyakorlatilag az egész nemzedék nevében, csak
egy részletet emelek ki (június 27.).
"A kötetemet
ért szokásos, vagy szokásosnál lelkesebb reagálások közt ismét kiderült:
Te vagy az, aki legfogékonyabban érzed hol a jó és hol a rossz -, hogy
valami nincs rendjén nálam és társaimnál.
Megérdemelnéd,
hogy valamiképp magyarázatot adjak balsejtelmeidre; épp azért mivel az
idősebb nemzedékből az egyetlen vagy, aki csakugyan lelkiismeretesen szemmel
tartottad az igazi tehetségek feltűnését, s akinek igazi szorongást okoz
mostani veszteglésünk.
Egyszer tavaly
ősszel már kezdtem erről szólni valamit, s azt hiszem olyan is a téma,
amit csak kibeszélni lehet, kiírni nem. Mégis szeretnék a magam nevében
pár mentőérvet előrebo- csátani.
Többször megfigyeltem,
ha életemről, szellemi fejlődésemről beszélek valakinek - mindig barátságok
történetét mondom el. Nem ismerek még valakit, akinek a barátok olyan sokat
jelentettek volna, mint nekem. - Akikkel egyetemista koromban, a szellemi,
emberi vonzódások legfontosabb korszakában - együtt indultam, s akikhez
máig is igen közel állok: Kormos István, Lator László, Domokos Mátyás,
Sárosi Bálint s egy Varga Hajdú nevű festő valamennyien igen kiváló, eredeti
tehetségek, a nemzedék legjobbjai és nem jutottak túl a küszö- bön. »Az
ő bajuk« mondhatnám, ha el tudtam volna szakadni tőlük, de képtelen vagyok
belenyugodni elmaradásukba, s bármily furcsa, olykor szinte árulónak érzem
magam, amiért én még törekszem, s ő szerintük már régen nincs miért."
Édesapám augusztusi
válaszából egy idézet:
"A csőd-tömeg,
amelyről beszámolsz, nagyon elszomorító. Én már a Magyar műhely idején,
de most is, részben azért vállaltam a közéleti szerep átkait, hogy ezt
a befagyásra kész tót, ennyi szép tehetség körül tán sikerül a szükséges
1-2°-kal átme- legítenem. Hiú remény, magamban is olyan erőssé vált közben
az eltemetkezés vágya, hogy nem tudok ellenállni neki."
És a levél
végén egy tanács:
"Az asztalomon
egy füzet: »Az éberség ébresztése«. Ennek a bejegyzéseivel igyekszem figyelemre,
a világ követésére kényszeríteni az öregedő agyat. Így kényszerítsd Te
is: szellemi munkára, látszólag céltalan alkotásra és reményre."
Leveleikben
beszámoltak egymásnak munkáikról is, például 1962 júliusában Fodor András
a sikeres nyaralásáról írja:
"Szerencsémre
a siklósi tartózkodás igen termékeny volt. Két hét alatt írtam 15-20 verset.
Így most nyugodtabban hordom a köznapok igáját; sőt önbizalmam is visszatért
kissé; ha a körülmények engednék, nem volnék ilyen keveset termő."
Az irodalmon
kívül, a levelekben természetesen szó esik az élet apró bajairól és örömeiről
is. Jó példa erre egy 1963 novemberében írt levél.
"Kedves Laci
bátyám, különösebb ok nélkül írok; valójában nagyon is fontos okból: érezni
szeretném, így a papír és tinta dokumentáló bizonyosságával, hogy közöm
van Hozzád akkor is, ha se véletlen alkalom, se praktikus szolgálat nem
segít a kapcsolódásban. [...]
Különben mind
több gond és teher alatt élek. Néha olyan egy-egy nap, mintha egy hét volna:
tele megrázó eseménnyel, magaméként vállalt sorsok félelmetes-kínos jeleneteivel;
- saját magammal folytatott abszurd súlyemelésekkel, fogcsikorgató tusákkal.
Mindebből kifelé alig látszik valami. Nemrég leírtam magamról: »Több lett
az élet, mint a mű.« Nem tudom, vajon kikerülhetem-e saját ítéletemet.
Itthon feleségemékkel
nagyon jól megvagyunk. Fiam, Dávid esténként ujjongva fogad: »Egy kis Weöres
Sanyit!« S már hozza és olvassa nekem a »Bóbita« strófáit. Minap távollé-
temben állítólag azt is mondta: »Írjunk ennek a szegény Papának egy verset«."
Ha jól veszem
ki a levelezésükből, 1964 nyarától válik rendszeressé a sajkodi látogatás
Vekerdi László és néha mások társaságában. Ennek a felidézésével kezdődik
egy 1965 áprilisi levél.
"Kedves Laci
bátyám, egy évvel ezelőtt utaztunk Hozzád véletlenül együtt Vekerdi Lacival.
A tavasz előbbre volt mint most. Az aszófői állomáson Ellától hallottuk,
hogy előző heti rosszullét után éppen akkor lábadoztál... Nádtetős kisházad
árnyékában ülve kiderült, hogy születésnapod van."
S persze fontosabbról
is; a Herder-díj jelentőségéről, s arról, hogy Fodor sohasem adja fel nemzedékszervező
terveit.
"Örültem nagyon
a Herder-díjnak, melyért úgy hallottam nem sokára Bécsbe utazol. Kívánok
szerencsés utat. Legyen ez a kitüntető elismerés elégtétel az elszenvedettekért
és bizonyos- ság, hogy Kelet-Európának ezen a karsztosodó vidékén az elmúlt
évtizedekben is volt valaki, aki szüntelenül a forrásokat kutatva életet
adott és jövőt. Mert hogy szerethetünk és büszkék lehe- tünk Rád, az is
kicsit szellemi életünk lehetősége és jövője.
Velünk különösebb
nem történt. Dolgozni csak keveset tudok. Próbáltam összehozni néhány egymáshoz
méltó, de egymást fölösleges előítéletekkel szemlélő embert (Simont, Juhászt,
Hernádit, Vekerdit, Domokost, Vöröst). Sajnos a belső megegyezés sem elég
ahhoz, hogy a közös szándék érvényesülni tudjon."
És édesapám
válaszából néhány mondat.
"Kedves András!
Nagyon köszönöm gyönyörű leveled. Egy országot próbáltál helyettesíteni
- részvéttel, jól fogalmazott szavakkal. A Herder-díjat elutasítani nem
mertem; csakugyan az első nemzetközi elismerés volt, amit magyar író kapott,
nem csaphattam be előtte a kaput. [...]
Nagyon örülök,
ha Vekerdi Lacival eljöttök - ..."
Úgy hiszem,
akkoriban Fodor és Vekerdi nem is gondolták, milyen különleges örömet jelentettek
édesapámnak a látogatásaik. Ez az ő vendégsége volt, minden alkalommal
külön ellenőrizte a dátum és az érkezés időpontját, András legalább öt
ehhez hasonló levelet őrzött meg:
"Kedves
Bandi! Ella írt már, de nem tudja, jól címezte-e. Az is fölösleges volt,
hogy válaszotok kérte, mikor érkeztek; hisz megírtad, hogy 11,40-kor -,
de ő nem látta a leveledet. Így hát a viszontlátásra, minden jeladás nélkül,
kedden. Ölel kis családod- dal: N. László".
Fodor András
több alkalommal is líraian megfogalmazta milyen erősen kötődik édesapámhoz,
íme erre egy példa 1965 decemberéből.
"Ha összeszedem,
ki nyilatkozott rólam a hátam mögött legtöbbször, legkedvezőbben - még
olyan időkben is (1953-ban), amikor le voltam tiltva a porondról - mindenekelőtt
Rád kell gondolnom. Egyetlen levélben nem tudnám elmondani, hogy az én
általad való fölfedezésem melletti kitartásodnak, bizalmad egyenletességének
milyen sokat köszönhetek, de míg élek, úgy fogok rá emlékezni, mint sorsom
egyik legnagyobb ajándékára."
És a levél
végén néhány mondat közös gondjukról, közös barátjukról.
"Tibortól*
hallom, utólag problémát okozott Neked, kiről szól a Vers a fűszálról.
Nem járnak messze az igazságtól, akik szerint Rólad. Mindenesetre a szerintem
Hozzád leghasonlatosabb szellemi örökösről: Vekerdiről. A Nálad tett közös
tavaszi látogatások élménye erősen bele játszott a versbe. Naiv módon azt
hittem, ezzel a kiáltvánnyal valamiféle sokkhatást érek el: - Nézzük már
meg, ki ez a nagyra hivatott ember, ki napjaink Magyarországán így kénytelen
élni! Illetékes részről persze senki sem volt rá kíváncsi."
Az azonnali,
még decemberi válaszból látszik, hogy valóban "közös" a gondjuk.
"Kedves András!
A te szép betűid a borítékon mindig annak a jele, hogy öröm állt a házhoz.
Én is most a karácsonyi hajsza után, hogy az üdvözlésekre válaszolni kezdek;
ezzel csaptatom rá magam legkellemesebben a több napos levélírásra. A mi
viszonyunk valóban szép példája annak, hogy különböző nemze- dékek tagjai
közt is lehetséges gondolat és jellem-rokonságon alapuló, igazi barátság.
- Örültem a "fű" szimbólum megfejtésé- nek: azt látom belőle, hogy Vekerdi
Lacihoz nemcsak megbe- csülés, de felelősségérzet is köt. Énnekem is egyik
nyomasztó gondom: az ő feltörése vagy elkallódása -, már évek óta. Sajnos,
nem tudtam visszatartani tőle, hogy nevét a nevemmel kapcsolat- ba ne hozza
- tapasztalat szerint ez mindenkinek árt, Gulyás Pált szinte kitörölték
miattam a magyar költők sorából. Remélem, ő rugalmasabb lesz."
Ez a "közös"
gond több levélben visszatérő motívum, így az alábbiakban közölt 1966 áprilisában
is.
"Kedves Bandim!
Nagyon megörültem, mint mindig, szép betűidnek. Kecskeméten, gondolom,
jól éreztétek magatokat, én rám is jó benyomást tett, nemcsak a közönség,
de a vendéglátók is.
Én most pályán
lezárásával vagyok elfoglalva - az Újabb drámák, melyeket májusban kell
átadnom, lesz az utolsó kötetem. - Nyáron, remélem, Ti is jártok erre,
ha másként nem, Tüskésékhez menőben, vagy velük együtt. Nagyon szép napként
maradt meg emlékezetemben az együtt-töltött.
Vekerdi Laciról
nincs hírem. Amikor utolszor volt nálunk, nagyon feldúltnak látszott. A
többiek mégis csak befutnak, ki a halhatatlanságba, ki a nyilvánosság elé
(látom rólad is nagy tanulmány jelent meg az Életünkben) - ő nem tud csak
képességeihez mért szerephez jutni. S mivel én tudom talán a legjobban,
mi van benne, ez engem nyomaszt legjobban.
Feleségednek
add át kézcsókomat, Téged ölel: N. László."
A születésnapi
köszöntés soha nem maradt el. Részletek egy 1967. április 18-i levélből:
"Kedves Laci
bátyám, tegnap Vörös Laciéktól hallottam Rólad, ma pedig Katona Piroska
levelében olvastam a virágzó sajkodi mandulákról. Holnap szeretnék én is
ott lenni, legalább így betűimben s köszönteni Téged azzal a benső ragaszkodással,
melynek az évforduló csak ürügy arra, hogy fiúi szeretetét nyilvánítsa.
[...]
Megyémben
fölébredt ismét a Berzsenyi iránti lelkiismeret: meghívták a Somogyból
elszármazott írókat Niklára. Szülőfalum, Kaposmérő pedig - talán a jádi
példán is buzdulva - Veres Pétert szeretné invitálni. A napokban készülök
hozzá egy közvetítő iskolatársammal.
Volt már kezemben
Puskin-tanulmányod. Sürgősen tovább kellett adnom a recenzornak, ki lelkes
ismertetőt írt róla. (Ma kerestem, üzletekben még nem kapható a könyv.)"
A felköszöntőnek
csak az elejét idéztem, édesapám elérzékenyülten köszöni meg ezt a baráti
tanúságtételnek is beillő levelet.
"Kedves Bandi!
Noha magam is csodálkozom, milyen gyorsan felejtem (mondhatnám így is:
mosom le magamról) írói múltam és kapcsolataimat, a Te ismerős betűid a
borítékon, mint mindig, most is valami örömre készítettek elő. Annak a
jele ez, amit Magad is írsz, hogy gyengeségem nem az írótárs mustráló,
kegyetlen tekintetét, hanem valami állandóbb rokoni (ahogy Te írod: fiúi)
meleget remélhet mögöttük. [...]
A zenei műhelyért,
amelyet kortársaid számára teremtettél - külön is irigyellek. Most, hogy
filozófusibb távolból nézem a velem történteket - mind jobban érzem az
ilyenfajta személyes érintkezés fontosságát. Az egyik legnagyobb baj nálam
az volt, hogy a mostani nemzedék már csak betegségem idejéből ismer, amikor
az összezsugorodott munkaidő, s amit a család kötött le, takarékossá tett
az érintkezésben. Veled s Vekerdivel azért alakult szebben a viszonyunk,
mert néha-néha találkoztunk is."
Végezetül
1967 szeptemberéből apámnak egy teljes levelét idézem, mert ebben megtaláltam
sokrétű kapcsolatuknak vezérmotívumait: a pedagógusét, a kritikusét és
a szerető rokonét.
"Kedves András!
A Napraforgó már csak tömegével is - elnyomja a kissé lírai kötetedet.***
Senki se gondolta, hogy már ennyit dolgoztál - végeztél; engem is meglep,
hogy a kelet-európai irodalomba - a románba, jugoszlávba, csehbe is - ennyire
belevetted magad. Gyűjteményedet ezek a fordítások különböztetik meg a
régebbi nagy fordítás-anthológiáktól, a Kosztolányiétól, Szabó Lőrincétől,
amelyeknek különben méltó társukként jelentkezik. Egyet ajánlanék: az újabb
kiadásnál adj egy kis jegyzetet - életrajzi eligazítást - a költőhöz -
versekhez. Emlékszem, hogy megkönnyítették ezek a jegyzékek a Modern költők
olvasása közben az első tájékozódást az európai lírában. S most látom:
nemcsak a fiataloknak lenne hasznos, de itt-ott a magamfajta korunktól
elmaradt öregeknek is.
Az Arcom útjait
- nem úgy olvasom, mint verseket, hanem mint egy ismert arc kedves, s mégis
meglepetést keltő vonásait. Naponta forgatom s mind több verssel jutok
intim kapcsolatba. Az előző kötetekben éreztem egy-egy oldalpillantást,
nyugtalanságot amiatt, amit a többiek csinálnak -, nemcsak a formában,
az életszemléletben is; itt visszatértél a magad kiszélesedett medrébe;
azzal, ami vagy, ami fontos Neked, a férfias vállaláshoz. A nagyságnak
ez az útja: vállalni magunkat, látszólagos korlátainkat, a kritika ellenében
is.
Külön öröm
számomra, hogy a kötet legszebb verse (vagy legalább engem legjobban megindító)
Vekerdi Laciról szól. Ez az első komoly elégtétel, amit kortársaitól kap
- bár hívná fel annyira az illetékesek figyelmét, hogy esszékötetét kiadnák.
Az már megcsinálná aztán az útját.
Kis családoddal
sokszor ölel s szívből gratulál: N. László."
Sokáig idézgethetnék
még ezekből a levelekből, egy szép baráti kapcsolat lenyomataiból, de a
teljes levelezés megjelent már az Új Forrás 1990-es évfolyamában
(három folytatásban), s hamarosan megjelenik a Németh László élete levelekben
(1949-1975) című kötetben**** is.
Kapcsolatukra
azonban igen jellemző, hogy levelezésük édesapám haláláig tartott, s amikor
érdeklődési köre a betegség következtében már igen beszűkült, akkor is
örömmel vette András leveleit, és amikor már nem tudott írni, a válaszokat,
amíg tudta, lediktálta.
* F. A.: Tengerek,
dombok. Dedikáció: "Németh Lászlónak, legkedvesebb írómnak és olvasómnak,
aki örökké fiatal marad, igaz szeretettel és hálával ajánlja: Fodor András
- Bpest, 961. május"
** Tibortól: Tüskés Tibor
*** Kötetedet: F. A.:
Arcom útjai
**** Kötetben: a kötetet
szerkeszti, sajtó alá rendezi Németh Ágnes, a jegyzeteket Domokos Mátyás
írja. A kötet az Osiris Kiadónál jelenik meg. |
|