Három évtized

Három évtizeden át voltam barátságban Fodor Andrással. Ennek a barátságnak a dokumentumait egy kisebb kötetre való írás őrzi, ezeket sűrűn egymást követő köteteiről írtam; és őrzi Fodor András naplója is, amelyet annak idején egy kissé úgy is olvastam, mint személyes múltam krónikáját, minthogy több olyan eseményt is megörökít, amelyben valamelyes részem volt, és amely az én emlékezetemből bizony kiesett. Ez a barátság nem volt olyan szoros, mint azok a szálak, amelyek Fodort az egykori Eötvös Kollégium-beli társakhoz vagy fiatal tanítvá- nyaihoz, követőihez fűzték, de barátság volt, ismétlődő találko- zásokkal, beszélgetésekkel, családi összejövetelekkel, születés- napokkal, látogatásokkal a Bajcsy-Zsilinszky úton és Fonyódon, és főként egyetértéssel abban, hogy a magyar irodalmi életben milyen értékek védelmére, milyen jószándékok támogatására kell törekedni. Bevallom, abban, hogy két esztendeje szerepet vállaltam a Magyar Írószövetség élén, Fodor András vélemé- nyének és biztatásának komoly súlya volt.
     Nem kívánom most ennek a több mint három évtizedes barátságnak az epizódjait feleleveníteni - mindez Fodor András irodalomtörténeti és személyes vonatkozásokban egyaránt hihetetlenül gazdag naplójegyzetei révén nyomon követhető. Csupán a "kapcsolatfelvétel" kezdetére tekintenék vissza. Ez egy kis írás volt, amelyet még kritikusi pályám kezdetén, az első három-négy recenzió között, publikáltam a Könyvbarát című kis folyóiratban. A lap a New York-palotában székelő egykori sajtóház első emeletén készült, főszerkesztője Katona Jenő volt, aki valamikor a katolikus reform-mozgalmakban, majd 1945 után a kisgazda párt irányításában játszott szerepet, és a szerkesztőségi szobákban leginkább "magánszemináriumot" tartott: irodalomról, újságírásról, politikáról, igen élvezetesen, magam is sokat tanultam tőle. Az irodalmi rovatot pedig Bozóky Éva irányította, Donáth Ferenc felesége, aki nemrég tért vissza családjával a romániai deportálásból.
     Kis írásom Fodor András Józan reggel című (második) verseskötetéről próbált pár sorban ismertetést adni, és a lap 1959. áprilisi számában látott napvilágot. Mint nagyon régi és elfeledett dokumentumot, hadd másoljam ide: "Emlékszünk első kötetére, a Hazafelé sorai férfias, gondolkozó arcot mutattak. Ez az erénye - az intellektualitás - új verseinek is alaphangja lett. Csakhogy a bemutatkozás biztos nyugalma helyett a Józan reggel vívódásokkal terhes. A korábban viszonylag egyszerűnek látott világ bonyolulttá válik, a valóságot elemző értelem meg- bontja a »felix simplicitas« összhangzatát s lázasan vajúdik valamiféle újabb harmónia megteremtéséért. Ám az intellektuális vívódás, a küzdelem a »szűk világ rabságával«, a magánnyal, az »időnek mögénk hanyatló árnyával« mégsem töri riadt kiálto- zássá a verset - férfias és gondolkozó fegyelemmel szorítja formába vívódásának lázait a költő. Mindez dialektikus képletet ad: az értelem lázadása szétbontja ugyan a világképet, de az érte- lem fegyelme a régi szétbontásának és az új világképért való vívó- dásnak folyamatát zárt, intellektuális formába kényszeríti.
 

...kell
[...] vonszolni gyötrő terheit a szépnek, -
s befelé kínzó vad fegyelemmel
keresnem azt, amit ismertem egyszer,
a boldogító kerek-egészet.

- vall erről maga Fodor András. Gondolati líraisággal - eszmél- kedő költői alkattal rokon az epikus hajlam. Friss képek felvil- lantásával veszi számba a körötte kavargó valóságot, de a las- san-megfontoltan induló, epikus vers egyre több szenvedélyt kap: az epikus kép hirtelen lírai vallomássá ég. Ez a »hangváltás« a kötet majd mindegyik versének szerkesztésére jellemző. És ezek a vallomások újra és újra békítenek valamit a költő vívódásán, felelnek kínzó kérdéseire, lassan bár, de mégiscsak építik a »boldogító kerek-egészet«."
     Fodor András kötetét akkor - a magyar forradalom leverését követő esztendők politikai gyanakvásal és ideológiai éberséggel telített légkörében - ellenségesen fogadta a kritika. Akadt bírálat, amely szinte feljelentő modorban figyelmeztette az irodalmi hatalmasságokat a költő, úgynevezett "ellenforradalmi" hangulat- keltésére, elvégre a rossz közérzet eleve "ellenforradalminak" számított egy olyan korban, midőn a hatlom mindenkivel ünnepeltetni szerette volna magát. Nos, ebben a túlzottan is átpolitizált kritikai mezőnyben az én kis írásom valóban a szokásostól eltérő hangot ütött meg, és Fodor András, naplóinak tanúsága szerint is, ezt a hangot meghallotta, ennek a hangnak örülni tudott. Innen való személyes ismeretségünk, majd jó három évtizedes barátságunk kezdete.
 

Költészet és harmónia

Fodor András a hűség költője volt, ha látszólag messze került is eredeti élményeitől. Kicsiny somogyi faluból származott, Kaposvárott tanult. A budapesti egyetemen szerzett tanári oklevelet, volt szerkesztő és könyvtáros. Bejárta az országot, és megismerkedett távoli városokkal. A háborút követő években jelentek meg első versei, első verseskötete, a Hazafelé, mégis csak 1955-ben került közönség elé. Meredek utat választott: a falusi élményvilág és indulás után sorra hódította meg a modern irodalom és művészet tartományait. Legkiválóbb angol és orosz műfordítóink közé tartozott. A szaktudós otthonosságával ismer- te a modern zenét: Sztravinszkijról nagy sikerű könyvet írt. A hivatott esszéista módján szólt a modern költészet elméleti és mesterségbeli kérdéseiről. Mégis hűséges tudott maradni eredeti világához, azokhoz a biztonságot nyújtó életelvekhez, amelyeket első verseskötetében megfogalmazott.
     A hűség és a szervesség titka egyéniségében és költői szemléletében rejlett. Magatartását a harmónia vágya szabta meg. Sokan áhítják az összhangot, ám annál kevesebben képesek kialakítani. Ő igen - mindig megtalálta az egyensúlyt, mindig bölcs harmóniát teremtett. Holott jól tudta, hogy a körötte zajló élet egyáltalán nem harmonikus. Ismerte a feszült ellentéteket, belőlük kellett összhangot teremtenie. "Sosem látom egynek a világot. / A dolgok tükre két arcot mutat" - tett ars poetica-értékű vallomást Kétarcú világ című versében. A szemlélet dolga, hogy megmutassa a világ eredendő kétarcúságát, s a magatartásé, hogy valamiképpen feloldja az ellentmon- dásokat. Fodor András sohasem elégedett meg az első benyo- másokkal, a hirtelen indulatokkal, nem adta át magát óvatlanul sem az örömnek, sem a fájdalomnak. Önvizsgálat nélkül nem ítélkezett élményei felett, véleményét sokoldalú tapasztalat- szerzés és elmélyült gondolkodás során alakította ki.
     Ez a magatartás intellektuális természetről tanúskodott. Költőről, aki a mérlegelő józanság iránytűjével tájékozódott a világ forrongó szenvedélyei és feszült ellentétei között. Józan- ságot tanúsított, egyszersmind elutasította azt a rideg maga- tartást, amely mindent a rideg ésszerűségnek rendel alá. Mérlegelése és pontos logikája mögött tiszta költői szenvedély hevült. Szenvedély, amely tanúvallomásra kényszerítette, s amely az emberség és igazságosság eszményének kötelezte el. Fegyelmezte magát, lázasabb indulatait mégsem rejthette el, számot kellett adnia magányos, szorongató pillanatairól is. Ez a számvetés a belső biztonság megszerzésének eszköze volt. A józanság költője önvizsgálatot tartott, visszatekintett, felmérte sorsát és helyzetét. Ezek a drámai pillanatok mindig az erő- gyűjtés pillanatai voltak. Nagyobb biztonság követte őket: to- vábbi emelkedés.
 

Költészettan: egy angliai vers

Az önvizsgálat és az erőgyűjtés verse volt a Hegyek és tavak. Egy angliai utazás során születet 1957-ben, és az 1961-es évszámot viselő Tengerek, dombok című kötetben jelent meg. A kötet első ciklusa, az Át a tengeren, valójában önálló verses- könyv lehetett volna. Az utazás, a nagyvilággal való ismerkedés költői ihlete nyomán született. A magyar lírában mindig kitün- tetett szerepet kapott az utazás.
     A szűkebb hazai láthatár ilyenkor nyílt meg igazán. Költőink idegen országokkal és messzi városokkal találkoztak, s e talál- kozás révén egészen másként látták a hazai életet is. Janus Pan- nonius Itáliában, Balassi Bálint Lengyelországban szerzett tapasztalatot. A modern magyar költészetnek Párizs lett az egyik szülővárosa. Ady, József Attila, Radnóti és Illyés részben a Szajna partján fogalmazta meg a kor magyar költőjének feladatát. A háború után egész költői népvándorlás indult Nyugat-Európa és a szomszéd országok felé. Vas István, Jékely Zoltán, Csorba Győző és Takáts Gyula Itáliában, Somlyó György Franciaországban, Nagy László Bulgáriában szerzett tapaszta latot. Aztán hosszú időre bezárultak a határok, a hidegháború megakadályozott minden utazást. 1957-től nyílt ismét lehetőség arra, hogy költőink világot lássanak. Vas István és Fodor András Angliát, Garai Gábor Itáliát, Képes Géza Hellászt, Simon István a távoli Vietnamot kereste fel. Mind- egyikük versekben és verseskönyvekben örökítette meg úti élményeit.
     Fodor András egész kötetre való verset szentelt angliai tapasztalatainak. Az utazás első élménye az idegenség: az Át a tengeren magányról és kirekesztettségről panaszkodott, a Hiányzol honvágyról beszélt, az Oxford a gazdag történelmi emlékek láttán érzett szomorúságot fejezte ki: midőn az angol városban gótikus egyetemi kollégiumok épültek, nálunk tatár és török hordák perzselték fel az alighogy megszületett magyar középkori művészetet. Ám ahogy gyűltek az élmények, a költő mind otthonosabb lett, mind több testvéri gesztusra talált. Kezdeti nyugtalanságát baráti ölelés űzte el: Londonban Colin Mason várta, a régi barát, akivel az Eötvös-kollégiumban tanult együtt. Neki ajánlotta az egész verseskötetet. A Tower félelmetes tornyai alatt ismerős kép fogadta: üldögélő fiatal szerelmesek (Mohó partok), a hangversenyteremben és az angol kocsmában az emberi érzelmek egyetemességét fedezte fel (A legszebb, A kocsmában). A messze idegenben is megtalálta azt, ami az életet otthonossá teszi: a barátságot, a közösség megtartó melegét.
     Nem csak a nagyvilággal találkozott - önmagát is jobban megismerte. Az utazás jó alkalom a számvetésre, az idegen közegben a választott költőszerep valódi természete is jobban megmutatkozott. A Hegyek és tavakban kifejezésre jutó számvetés lett talán az angliai utazás legnagyobb eredménye. Fodor András ebben a versében is érzékeny megfigyelőként számolt be úti tapasztalatairól. A tájról: a közép-angliai tóvidékről, amely nem tartozik a szigetország legfontosabb turisztikai nevezetességei közé, mégis jellegzetesen angol vidék: természeti képében és történelmében. A Westmoreland grófság területén fekszik, ma nemzeti park. Négy nagyobb tavat talál itt az utazó: a Windermere-, Ullswater-, Bassenwiathe- és Derwenwater-tavat. A csendes víztükröt szelíd völgyek fogják körül, északon emelkednek Anglia legmagasabb hegycsúcsai. Virágzó völgyek és sziklás ormok néznek szembe egymással: szelídség és vadság, szép harmónia és viharzó szenvedély. A tavak partján juhnyájak legelnek, a dombokat régi várak koronázzák, de távolabb ködbe merült szirtek és vad hegyi patakok. A hegyek és tavak romantikus látványa szövi át Fodor András versét. Mégsem a látvány kifejezése ad ennek a versnek igazán költői erőt. Hanem az önvizsgálat és a számvetés, amely a választot költői sors eredményeinek és eszményeinek újólagos átgondolására vezet.
     A vers címe alatt a következő megjegyzés olvasható: Búcsúzás a "Tavi iskolától". A "tavi iskola" a középangol tóvidék három romantikus költőjét, Robert Southey-t, William Wordsworth-öt és Samuel Tayler Coleridge-ot jelenti. E költők munkásságára meghatározó hatással volt a tóvidék természeti környezete. Különösen Wordsworth lírájára, amely a táj csendes harmóniáját és szelíd romantikáját fejezte ki. Az angol költő a természetben keresett példát, a mozdulatlan tavakban, az ará- nyos dombokban, a mezei virágokban látta a létezés gyönyörű összhangjának igazolását. Az embert a természet részének tekintette, azt tartotta feladatának, hogy elvegyüljön a tájban és a természet csodái között. Fodor András költeménye nemcsak a vándor búcsúzása attól a tájtól, amely egykoron Wordsworth összhangot kereső vágyának tanúja volt. A modern költészet búcsúja is a természet elemi harmóniájától és a költői összhang biztonságot szerző élményétől. Kései búcsú, hiszen a "tavi iskola" harmadik költője, az ópiummámoros kalandokba merült Coleridge, már egyszer búcsút vett a szelíd harmóniáktól, midőn látomásos költői mítoszokban fejezte ki a szívében dúló viha- rokat. Az alcím mindenesetre jelzi, hogy Fodor András most a természetes összhang felbomlásáról akar vallani.
     A "tavi iskola" költői a természet egyszerű rendjében keresték a teljes világrend megnyilatkozását. A virág, a mező és a domb titkokat rejtett, a költő dolga volt, hogy megfejtse rejtelmes üzenetüket. "...megtanultam másképpen nézni a Természetre [...] kihallom belőle az emberiség csöndes bús zenéjét" - szólt Wordsworth híres verse, a Sorok a tinterni apátság fölött (Szabó Lőrinc fordítása).
     Fodor András, midőn a fiatal Wordsworth és Coleridge példájára gyalogosan barangolta be a tóvidéket, maga is hallotta ezt a "csöndes bús zenét". A természetnek az ő számára is volt titokzatos üzenete: saját sorsának titkait látta a tájban, amint a sziklás ösvényen haladva körülnézett. A meredek kaptató, a vízmosás, a sziklagörgeteg jelképes értelmet kapott. A tájat figyelte, és közben önmagával folytatott néma vitát. Letekintett a szelíd völgyekbe, felnézett az előtte magasló szirtekre: felmérte közöttük helyzetét, a pályát, amelyet befutott. A vers első sorai a látványról adnak képet. Ezt a képet enyhe szorongás itatja át: "A sziklák közt, amerre fordulok, / jönnek elém nyekergő bégetéssel / gubancos szőrű fekete juhok. / Kocognak, jönnek a vízmosta lejtőn, / bárgyú szoborként megállnak előttem." Az idegenség szorongató érzése ezt követően felerősödik: "Miféle nyomasztó tájra vetődtem? / Gyomromig ér a szédület kínja , / a kétség szigonya mellembe roppan: / hová indultam ezen az úton? / Miért vergődöm így megalázva? / Forró teherként fülemen perzsel / zúzott hajam két lebomló szárnya." Az egymást követő kérdéseket kétségek vezérlik. E kétségek igazolják, hogy a sziklás ösvényen haladó költő nem a tájjal - önmagával és sorsával viaskodik. A két élmény, a mind elhagyatottabb táj látványa és a belső nyugtalanság, szervesen egészíti ki egymást. A tájrajz mintegy előkészíti a vallomásos kérdéseket. A kérdések pedig jelzik, hogy a költő figyelme egyre jobban önmaga felé fordul: a tájrajz legfeljebb a személyes számvetés kerete és jelképes kifejezése lesz.
     A következő szakasz tanúsága szerint a költő ismét a vidéket szemléli. Visszatekint a távoli völgyre, és felidézi a tavak partján élő hajdani költők szellemét: "Mocsárban áznak a meredő szirtek. / Ne vágj neki az úttalan útnak! / nézz vissza, nézd, a palahegyek árnyán, / a völgy ölében tavak hunyorognak. / Párás partjukon bolyongtak a költők, / ott, hol a föld szine el sose fárad, / hol zsongatják az örök-új örömét / a rétek, a lombok, a nádak, / hol a teremtő csend özönében / fürdik az emberi lét, / s nézi magát a szelid lehetetlen / fönt, az időtlen egekben..." E szakasz mintha az előző antistrófája lenne: az elhagyott völgyet mutatja be, a "teremtő csönd" hazáját, amely visszatekintve még derűsebbnek és gazdagabbnak tetszik, Egyszersmind egy elveszett költői életformát, amelyben tiszta rend és természetes összhang uralkodott. A "tavi iskola" költői még ebben a rendben és összhangban éltek. A szelíd tájban látták a létezés tükrét és az "időtlen egekben" az emberi sors magyarázatát.
     Fodor András nosztalgikus érzéssel gondolt vissza erre az elveszített életrendre. Ifjúságában ő maga is a természetes összhang gyönyörű világából indult, ezt az összhangot veszítette el, midőn arra kényszerült, hogy átélje a kor nagy feszültségeit. Vesztesége személyes veszteség: szorongó érzést okozott. Ezért óvta önmagát az úttalan utaktól, a veszélytől, amely az isme- retlenben leselkedik. Önmagát figyelmeztette: "Ne vágj neki az úttalan útnak!" Az önmegszólító forma általában a számvetésre utal. Arra, hogy a költőnek saját sorsával, sőt az emberi létezés végső kérdéseivel kell számot vetnie. Németh G. Béla megálla- pítása szerint ez a forma Arany János költészetében lett általá- nos, Babits Mihályéban vált jellemző fordulattá, és a kései József Attilánál teljesedett ki igazán. A Hegyek és tavak esetében is a költői személyiség önvizsgálatát vezette be.
     Az önvizsgálat szellemi feszültsége mind ez ideig a vers zaklatott kérdéseiben és kételyről árulkodó óvásaiban öltött alakot. A harmadik szakasz nyíltabban vállalta ezt a belső feszültséget, helyezte mérlegre a kialakult költői eszményeket, és jelölte ki a követendő utat. A visszatekintést most is nosztalgia szőtte át, a nosztalgiát viszont határozott fegyelem tartotta ellenőrzése alatt. Annak tudata, hogy az ifjúság természetes derűje már véglegesen a múlté, és ebbe a múltba nem vezet vissza út: "Igen, onnét jöttem, a völgyből, / a tavak, rétek bűvöletéből, / de elveszítettem a lenti világot, / már nem találnék benne haza; / rám nem nyitná ki gyönge szirom-ágát / a sárga nárcisz csillaga." A "tavi költők" gyönyörű harmóniáját minde- nestül elsodorta a változó idő. Új ideálokra van szükség, új költészettanra, amely a világ és a szív feszültségei nyomán születik.
     Ennek az új és küzdelmes költői magatartásnak a vállalása nem egyszerű, vívódást és meghasonlást okozott. A költő fokozatosan ismerte fel szükségszerűségét, egyszersmind morális pátoszát. A vers utolsó sorai, akár egy drámai monológ, ezt a felismerést fejezték ki. Először áttételesebb módon, természeti képekbe ágyazva: "Nekem csak ez maradt: / a nedves görgeteg, / az ideges szél érdes rebbegése, / töredezett szögletes ormok / a szürke felhők uszonyára vésve." Aztán közvetlenebb formában, arról az erőfeszítésről és gyötrelemről beszélve, amit a nehéz emelkedő kíván és okoz: "...csak ez maradt enyém, e szomju- ság, / a küszködés, a lihegés, csak ez maradt, / az összeérő tűzrózsák a bőr alatt, / az akarás gyötrelme, mely / nem hágy merengni, / a hit kemény parancsa, mely a tetők fele űz..." Végül vallomásos erővel határozva meg a kialakított magatartás legfontosabb törvényeit: "...csak ez maradt: / az önkízás vezeklő szabadsága, / csak a reménytelen remény, / hogy nem csábíthat vissza semmi, / hogy tudok mégis itt az ismeretlen / szikár- keserves kaptatón / botolni, menni."
A küzdelemre alapozott költői magatartásnak poétikai következménye van. Fodor András költészettana, a Hegyek és tavak tanúsága szerint, arra a meggyőződésre épült, hogy a versnek belső nyugtalanságból és feszültségből kell megszületnie. Pontosabban: le kell győznie a nyugtalanságot, fel kell oldania a feszültséget.
     Más ez a költészettan, mint a "tavi költőké", például Wordsworth-é , aki híres verseskönyve, a Lírai balladák előszavában a természeti harmónia követésében jelölte meg a költő feladátát. Az emberi élet nagy ellentmondásainak kifejezésére alapozott ars poetica Fodor András versének tanulsága szerint inkább a modern művészben találta meg mesterét. Bartók Bélában, akinek zenéje már a fiatal Fodor András számára ihlető példát jelentett. Ez a példa a diszhar- monikus élményekből és hangzatokból megteremtett magasabb rendű harmóniára mutat. Fodor András már 1948-ban írt Bartók című versében a Csodálatos mandarinra, az Allegro barbaróra és a Cantata Profanára hivatkozott. "...csak / az halhatatlan, aki fél, de / ki félelmét is biztatásként / hagyja reánk, a rokonokra" - fejezte ki egyszerű szavakkal Bartók újszerű "harmóniájának" élményforrását és morálját egyaránt. Ő maga is mindjobban felismerte a világban dúló ellentmondásokat. 1955-ös Józan reggel és 1961-es Tengerek, dombok című köteteiben velük vetett számot. Az idegenség bánata, az Emberi sorsunk, a Kezdeni újra, az Európa, 1959: sorra ennek a számvetésnek a versei.
     A Hegyek és tavak költői kompozíciója is hangsúlyozta, hogy a soraiban kifejezésre jutó ihlet mélyen átélt ellentmondások újszerű összhangja révén született. Az ellentmondásos szólamokat és a feloldást tisztán mutaja a háromtételes szerkezet. Az első a költő közérzetéről adott számot: kételyekről és félelemről, amelyek a sziklaösvényen haladva rohanják meg szinte váratlanul. A második tétel antitézis. Az elveszített természetes harmóniát, az idill dallamát csendítette fel. Végül a harmadik szintetikus jellegű: költője még egyszer felidézte az elveszített biztonságot, majd számot vetett a megpróbálta- tásokkal. Már nem rettegett tőlük, mint az előbb. Vállalta őket, meg akart küzdeni velük. Elfogadta az ismeretlen kihívását, a nehéz terepet, amelyen előre kell jutnia. Új magatartást alakított ki, amely a "reménytelen reménytől" kapta igazi erejét, s a küzdő ember hősi morálját fejezte ki. Ebben a magatartásban és morálban találta meg a világban tapasztalt ellentmondások feloldásának lehetőségét és zálogát.
 

A barátság költője

Fodor Andrást azok között szokták emlegetni, akik a költői személyiség természetes, mondhatnók veleszületett elkötelezettségével forrnak össze a hagyománnyal. Valóban, versei gyakran vallanak a szülőföld,az emberi és költői örökség megtartó erejéről; arányos szerkezetei, világos képstrukturái, látásának józan realizmusa azt a hagyományt idézik, amelyet Arany János, Babits és Illyés költői szemlélete és nyelve igazolt. Verseinek azonban van még egy sajátossága, amely a hagyományra, egy szélesebb körű örökségre utal, s ez a vers és a költői életrajz lényegi összefüggése, szüntelen kapcsolata. Mások metafizikai sejtelmeiket, lelkiállapotaikat, mint valaha mondták: "világérzésüket" öntik a vers formáiba, ő még közérzetét, "filozófíáját" is a konkrét élmények közegében, az élet esemé- nyein fölszikráztatva jelenítette. Verseiből rejtett önéletrajz bontakozik ki: életfordulatainak, főként emberi kapcsolatainak története. Költészete ilyen módon szinte nevezetes naplóival párhuzamosan haladt. Valóban, a naplófeljegyzésekből gyakran rekonstruálható egy-egy költői mű születésének története vagy érzelmi háttere, így azok az emberi kapcsolatok is, amelyek igen nagy szerepet kaptak Fodor András lírájának alakulásában.
     Fodor életének, műveiből ítélve, az egyik legfőbb tartalmát éppen ezek az emberi kapcsolatok: a barátság, a szerelem, a kicsiny megtartó emberi közösség élményei adták. Versei gyakran egy-egy barátság konkrét eseményvilágához kötődtek; olyanok, mintha az időben lezajlott beszélgetéseket; vitákat, közös felismeréseket jegyezték volna le, örökítették volna meg. Kapcsolatok születéséről, válságáról, bomlásáról tudósítottak; mesterek és társak portréit rajzolták. Ilyen kötet volt például a Fülep Lajos és Colin Mason emlékének szentelt, l973-ban megjelent Kettős rekviem. Az olvasónak gyakran támad kedve, hogy mintegy elképzelje, a sorok mögül kihámnozza az írások életrajzi hátterét. Mindez magánügy - mondhatná valaki értetlenül -, minek kell versbe venni az itt-ott elhangzott beszélgetések foszlányait, befejezni a félbemaradt párbeszédeket, elbúcsúztatni a hűséges halottakat és a hűtlen életben maradotta- kat. Pedig nem így van: Fodor emberi kapcsolatokat kottázó versei mindig túlmutattak önmagukon; jelentésük tágabb körben érvényesült, mint a töprengéseiket vagy szenvedélyeiket kigyújtó élmény: a barátságok története.
     Költői világában a személyes kapcsolatoknak, a kicsiny emberi közösségeknek különös súlyuk-szerepük volt "Én mindig őket hordozom: az összebúvó közösséget" - vallotta egy régebbi versében, A barátság csodájában. A barátság tehát a közösségi igény konkrét formáját kapta nála; a barátságban, a családban, a szerelemben kereste és találta meg az emberi szolidaritás magasan fénylő példáit, köznapi bízonyítékait, egyáltalán: a méltó emberi élet esélyeit. A róluk írt versekben fejezte ki megfoghatóbb tárgyiassággal a közösség erejét, éltető áramát. A személyes kapcsolatok vallomásaiban tisztázta eszményeit, költői hivatását; s bennük tudott elvontságoktól mentesen, eleven érdeklődéssel fordulni a tágabb közösség sorsához. De az emberi kapcsolatokban, a barátság eszmélkedésre serkentő közegében találta meg azt a menedéket is, hová zaklató élményei és felismerései elől - gyógyulni, erőt gyűjteni, töprengeni és ítélkezni - visszavonulhatott.
     Mert a történelem és az életsors, akár a rossz közérzet próbáival vagy emésztő fájdalmaival napról-napra meg kellett küzdenie. A világháborúk, gyilkosságok és zsarnokságok fenyegető közelségével szorongatta, aggódnia kellett a magyarság és a magyar kultúra jövője miatt, gyötörte a magány, s egyre jobban próbára tette az emberi létezés esetlegességének tudata. A világot ő is gyakran látta közönyös hatalomnak az ember felett: "felettünk a nyelvenincs harang / öblén megfullad minden érv, / nem kondul vissza hang" - panaszolta a Vers a fűszálról soraiban. Ezért érezte saját létezését is kiszolgáltatottnak, sorsát ismeretlen összefüggések eredményének, egy titokzatos és képtelen egyenlet részesének. Gonosz tapasztalatai, szorongásai, a rátörő magány elől menekült a személyes kapcsolatok megbékítő szigetére.
     A barátság tehát "sziget": az egymást keresők és egymásra találók menedéke; közös gond építménye, közös oltalom volt. A modern költészetben nem az első: ilyen volt Stefan George köre, a francia Abbaye vagy Kerényi Károly humanista környezete: ez utóbbi a Sziget nevet viselte. Csakhogy míg e "szigetek" éltető ereje az elzárkózás volt, a választott ideák képviselete, Fodoré a közösségépítés szenvedélye: kapcsolataiban nem elkülönülni, hanem feloldódni akart. Egészen más elvek szerint élt és építkezett, mint George görögös-nietzscheánus környezete vagy a hatékonyság és küldetés fokozott igényével beoltott Abbaye írói. Leginkább Babits vagy éppen Németh László szellemi "szigetének" rokona volt az övé: nem elvont példát akart adni, hanem gyakorlati igazságokat, tartalmukban éppenséggel közösségi eszményeket. A barátság olyan menedék, olyan "sziget" volt az a számára, amely nem csak óvott, vértezett és erősített, hanem a tágabb közösség hasznára is vált: egy zsarnoki korban képes volt létrehozni az emberi szabadság kis köreit, emellett nemes eszményeket sugározott, a közösségi együttélés példa értékű modelljét tererntette meg, s ezzel erkölcsi üzenete volt. "Nekünk - vallotta Fodor András - a világ igazáért / magunkat kell megváltani: / akárhogy billegnek köröttünk / szigetek, partok ormai" (A gyógyulónak). E vállalt feladathoz, hivatáshoz akkor is hűséges maradt, midőn a kapcsolatok lazulását-bomlását kellett tapasztalnia.
 

Búcsú és vallomás

A már régen atomjaira hullott magyar társadalomban ritkák a közösségépítő emberek (ilyen volt például Németh László, Bibó István, Nagy László). Fodor András született és elhivatott közösségépítőként élt és dolgozott: nemcsak költő és esszéíró, műfordító és szerkesztő volt, hanem kisebb-nagyobb emberi közösségek szervezője és építője, megtartója és lelke is. Távozása ezért hagyott az irodalmi életben pótolhatatlan űrt maga után. Az írószövetség életében is, ahol egyike volt a minden irányban nyitott embereknek, a bölcs egyeztetőknek, a konfliktusok megelőzőinek, elsimítóinak. Hiányát sokáig fogjuk érezni, hiszen azok, akik képesek mindenkihez, minden csoporthoz és minden irányzathoz egyforma érdeklődéssel és jóindulattal fordulni, mind kevesen vannak. A pártoskodók és pártszervezők idejét éljük, és Fodor András jótékony, békítő szerepét, nem hinném, hogy bárki is be tudná tölteni.
     A barátság felidézésével kezdtem ezt a megemlékezést, hadd zárjam a gyásszal - egy korán és értelmetlenül eltávozott barát halála miatt. Igaz, minden halál értelmetlen, Fodor Andrásé azanban kétszeresen az. Átesett egy igen nehéz szívműtéten, jobban érezte magát, dolgozott. Váratlan és képtelen volt a hír, amelyről halála estéjén felesége meggyötört hangja tudósított. Ismeretes a történet: a Balaton vizébe vetve magát egy szív- roham végzett vele. Másnap ott voltam Fonyódon, a gyászoló család mellett, velem az erdélyi Lászlóffy Aladár. Mit is mond- hattunk volna asszonyának, nővérének? A magyar irodalmat régen rázta meg olyan drámai veszteség, mint Fodor András hirtelen távozásával. Talán Nagy László, Kormos István halál- híre volt ilyen döbbenetes két évtizede. Az ő életük gyorsan lobogó láng volt, Fodoré szelíd parázs, amely nem perzsel, inkább melegít. Az ilyen költőknek sokáig kellene élniük, hogy évtizedek tapasztalatain edzett bölcsességgel igazítsák jó útra egy emberi közösség dolgait.