Olvastam egy nagy verset Zalán Tibortól. A címe: A névtelen velszi bárd. Még kéziratban jutott el hozzám a költemény, amely később egy antológiában meg is jelent. A rendszerváltás utáni mámor megkeseredése és a kérdezhetetlen kérdés - az írónak-költőnek ki kell-e szolgálnia a mindenkori hatalmat - indíthatta arra a könyv összetoborzóját, hogy szavazatokat gyűjtsön a sokszor az életükkel játszó dalnokok semle- gességének a támogatására. Zalán, a korábban az avantgarde-dal ugyan- csak kacérkodó, mi több: a képvers és a tipográfiai műhelyfogások bűvöletében is élt rakoncátlan látnok ebben a versében megdöbbentően konzervatív. Avval, hogy elfogadja az Arany János-i formát, hogy sorokat kölcsönöz ama halhatatlan remekműből.
     Ám a rafinált szófűzés, a tökéletesen végigvitt dallam mögött - várta-e ezt az éleslátást a szerkesztő? - véghetetlen keserűség munkál. A rosszul fölismert szabadság, az anyagi javak "mentén" fokozódó pártharcok, a pénzzel megfizetett édes - behódoló! - dal és az "úri kegy" tartotta vár-dalnokok ostoroztatnak itt. A kiismerhetetlenségig zavaros helyzet, az erkölcstelennél is erkölcstelenebb kiszorítósdi játék. Babér, véli Zalán, csak annak jár, aki költőként is a jó oldalon foglal helyet. Hogy melyik a jó oldal? Sohasem lehet kérdéses: mindig az, amit - fölöttébb érdekes: a kijelölésre méltóak - kijelölnek.
     E förgetegesen nagy vers, nem kis élettapasztalat birtokában, az aranyi bárd-sors ellenében a jó pénzért selyem rétre térdepeltetett hazug szolgák és a tartományt rabló-fosztó uraik összefonódásáról szól. Akitől nem idegen e monoton dallam igazságosztó szenvedélye, az megérti a "névtelen velszi bárd" ostorcsapásait is: "Edwárd király, angol király, / te régen lent rohadsz, / de talpnyalóid íme fent / osztják a csókokat. // A pányvavesztett tartományt / a régi úrjaid / rabolják, fosztják most tovább, / s a lantok húrjait // méltatlan udvaronc-sereg / vad hévvel tépdesi, / új kiskirályok asztalát / harsogva élteti".

Láttam Bécsben, gyakori művész-zarándokútjaim színhelyén egy különös, ugyanakkor megrázó kiállítást. A tárlatnak - Művészet és őrület - a Kunstforum adott nyilvánosságot. Mint a megannyi korábbi képzőművészeti seregszemlét (Kokoschka; Nolde; Van Gogh és a hágai iskola; Degas - Cézanne - Picasso stb.) ezt is a lehető legnagyobb gazdagság: a föllelhető művek bősége és valaminő - a rendezett rendet átlengő - elegancia jellemzi. A rendezők, nagyobbítandó a falfelületeket, a termeken belül kisebb-nagyobb boxokat alakítottak ki, s evvel a gyakorlatias gesztussal valójában a nézőt a labirintusban való bolyon- gásra késztették. Aki egyszerre a kint és a bent, a szabadságnak szűk, ám börtönnek tág mező szorítását érzi, az lelkiekben is közelebb kerül a világhírű, többnyire látomással megáldott-megvert apostolok műveihez.
     A kiállítás címében az őrület nem - nem csak - a betegségből, különböző lelkibajokból "töltekező" vízió esztétikumképző szerepére utal, hanem a művésznek arra a hétköznapi értelemben vett nem természetes állapotára is, amelyben az alkotás megszületik. A tárlat tehát felöleli a "beteg" művészek munkáit, illetve a tébolyodottak mint téma bizarr, meghökkentő s ugyanakkor szívszorító grafikai, festészeti és plasztikai ábrázolását. A 17. század második harmadától egészen századunk hetvenes éveiig sorjáznak a művek, s külön öröm, hogy jól áttekinthető témacsoportok - jellegzetes "cikluscímmel" - segítik a látogatók tájékozódását (A félelem szimbólumai; Az elemek szétesése; Primitivizmus és a művészietlenség művészete stb.). Ha egy pár nevet ideírok - William Blake, Edvard Munch, Vincent van Gogh, Max Ernst, Salvador Dali, Jean Dubuffet, Pablo Picasso, Francis Picabia, Joseph Beuys -, egyértelműen kifejeződik a Művészet és őrület értéktermő vonulatainak százarcúsága is.

Megtapasztalhattam, újra és újra megtapasztalhattam, ezúttal a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, hogy Székely János Caligula helytartója című drámája, ez a filozofikus, a nézőt kétezer éves történettel ámító blankvers, az Arany János-i Shakespeare-fordításokra utaló ízek ellenére is egyik legmaibb színpadi művünk. Fókuszában, mint megannyi Székely-műben, az erkölcs és a hatalom kérdése áll. Petronius, a tétlen hatalom föltalálója nem engedi meggyalázni a templomot - "a nép szellemi lakhelyét" - avval, hogy az arra méltatlant, az aranyszobor figurában is gyűlölt császárt Isten közelébe engedi. Tettével egy népet ment meg a pusztulástól.
     Nézem Taub János érzékeny, főbb vonalaiban a csaknem tíz év előtti szolnoki előadásra emlékeztető rendezését, a két főszereplő, Zalányi Gyula (Petronius) és Balogh Tamás (Barakiás) keserűen fölemelő játékát, az egy kissé megemelt színpad drapériáinak feketeségét, ahogy magukba isszák a legkisebb rezdülésre-bántásra is megszülető félelmeket, és mindvégig Székely marosvásárhelyi dolgozószobája van magam előtt.
     Nem sokkal halála előtt látogattam meg a végtelenül keserű, magára hagyottságát csöppet sem titkoló, ám hihetetlenül érzékeny, zsörtölő- déseit filozófiai eszmefuttatásokkal megtűzdelő prófétát. Hatalmas füstfelhőben több órát ültünk egymással szemben - szegény felesége, az azóta ugyancsak meghalt Varró Ilona csupán lábujjhegyen jöhetett be a szobába, hogy kiürítse a hamutálcát -, és csak nem akartunk kifogyni a szóból. Nem vita volt ez, jóllehet hangunk sokszor fölerősödött, nem is egymás meggyőzése, hanem két csillogó szemű őrült - bár tenyerünkben más-más parazsat szorongattunk - szemérmes egymásra találása: egy jóízű beszélgetés.
     János nemcsak a kapun kísért ki, de hosszan velem jött az utcán is. Úgy lépegetett mellettem, meg-megdöccenve, mintha a kínt: a csípőjébe-lábába hasogató fájdalmat velem is meg akarná osztani.

Hallgattam, mások helyett is hallgattam Balassa Sándor 301-es parcella (op. 58.) című szimfonikus költeményét, ezt a mérhetetlen gyászba oltott, ugyanakkor a fölemelt fő méltóságát a kivégzőosztag-üstdobok ellenében is megőrzött programzenét. Az 1956-os forradalom emlékére rendezett Pesti Vigadó-beli hangversenyen, melyen a Howard Williams vezette Pécsi Szimfonikus Zenekar működött közre, még más Balassa-művek is szerepeltek - a budapesti bemutatóként elhangzott Négy arckép (op. 56.), s a korábban már a Zeneakadémián hallott Csaba királyfi (op. 46.) és A Nap fiai (op. 54.) -, de ez ősbemutató volt az unikum. Furcsán felejtő, s a barikádnak mindkét oldalát (még a gyilkos oldalát is) tisztelő korunkban mit jelent - jelenthet-e egyáltalán valamit - 1956 forradalma a politikai elit számára? Elég, ha e költői kérdésre csönd a válasz. Csönd. A szégyenletes felejtés, a politikai ugra-bugra viháncos csöndjét semmi más nem szimbolizálta jobban, árulkodóbban, mint a csak félig megtelt hangversenyterem. Különösen ama "hatalmasságok" hiánya fájt, akik - bár nem 1956 dicsőségében, sokkal inkább szélár- nyékában élve - így-úgy lavíroznak a történelem valóságos és elme- szüleményük képzelt buckái közt, mit se törődve a világítótorony útbaigazító üzenetével.

Nem hiszek a szememnek, amikor az Országos Széchényi Könyvtárban mikrofilmen a rövid életű prágai Képes Hét oldalait böngészem. Az 1928. októbere és 1930. februárja között élt szépirodalmi hetilapot, amely tulajdonképp a Prágai Magyar Hírlap mellékletéből nőtt ki, a kézi- könyvek elég mostohán tárgyalják. Mi az oka a csak félig-odafi- gyelésnek? A lap magazin jellege. Minthogy a Képes Hét jobbára a nagyközönség számára készült, fotóínyencségekkel, közérdeklődésre számító rovatokkal (Szépségápolás, Divat) kellett eladhatóvá tenni. A szerkesztő bőven élt is ezekkel a példányszámemelő fogásokkal.
     Ám a kissé reklámízűnek sikeredett külső nagyon is komoly, a szépirodalom legjavát közlő belsőt takar. Ahol Babits Mihály, Juhász Gyula, Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső verse megjelenik, s a szépprózát meg többek közt Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond, Márai Sándor, Tamási Áron, Kodolányi János és Nagy Lajos neve fémjelzi, az fölöttébb színvonalas lap. Ez volt az a keret - líraibb szóval: földajkáló közeg -, ami a kisebbségi, közelebbről a szlovenszkói írónak is bátorítást adott. Ha az 1998-ra Irodalmi Kalendáriumot szerkesztő budapesti Polisz a hetvenedik évfordulók jegyében nem kér meg a Képes Hét mint szócikk megírására, a rosszul tájékoztató forrásmunkák értékelésénél maradok, s máig sem volna fogalmam a prágai szépirodalmi hetilap színvonaláról.

Csodálkozni csodálkozom, de a Vásáry Tamás karmester által megemelt fiatalok produkciója, az Erkel Színházban két estén is látott Rigoletto (rendező: Horváth Zoltán), jóllehet nagy nehézségek árán, de mégiscsak igazi operaelőadásként működött. A Szent István Király Szimfonikus Zenekar és Oratóriumkórus valamint a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola növendékei szereplésével színre vitt opera az egyik legnehezebb Verdi-mű. Fiatalok számára, főképp érzelmi mélységei miatt, nemcsak szinte megoldhatatlan, de rejtélyes is. Bizonyos érettség szükségeltetik ahhoz, hogy valaki fokról-fokra követni tudja: Rigoletto, a púpos udvari bolond csörgősipkája miként változik át - Molnár Antalé a meglátás - halálharanggá. Tehát a Rigoletto nem csupán sikeráriák (Az asszony ingatag stb.) talpkövein áll, hanem az egész mélyén rejlő bosszú, valamint a bűn és büntetés, csapodárság és állhatatosság, becsapás és önfeláldozás jegyében alakuló élet-halál harc mozgatja.
     A (diák)zenekar elég jól szólt, a kórus gyöngébben. Az énekesek közt a már jól kipróbált operaházi tagok vitték a prímet - mindenekelőtt Massányi Viktor (Rigoletto), Rácz István (Sparafucile) és Valter Ferenc (Monterone gróf) -, de a két Gilda, Hamvasi Szilvia és Fonyó Barbara pályakezdő lépései is ígéretes jövőt sejtetnek. Az előbbi, szép magassá- gokkal, a szerepre egy kissé érettebbnek tűnt, ám Fonyó ugyancsak megmutatta oroszlánkörmeit: a befejező (haldoklási) jelenete, tiszta pianókkal, feledhetetlen.

Világgá kiálthatta-e Olosz Emma, betegségét tudva, a halál előtti fájdalmát? A szégyent, hogy textiljeitől hamarosan el kell búcsúznia. Inkább, 1989-es gyönyörű szőnyegének címével szólva, A csend kapuján lépett be. Kiáltás helyett ez volt az igazi tartománya. Kovásznára, ebbe az erdélyi kisvárosba kizárólag a Városi Képtárban megrendezett Olosz-emlékkiállítás miatt utaztam. Gazda József, az irodalomtörténész-etnográfus-művészettörténész mindenes tanár, volt felesége előtt is fejet hajtva, olyan tárlatot rendezett, amelyen - épp a termek mint tematikát hordozó egységek miatt - az életműnek nem az időbeli tagozódása látszik, hanem a stílussajátosságokat is ugyancsak kiemelő gondolati építkezés. Legkíméletlenebbül az út vége (IV. terem: Csend) vall a már jócskán halála előtt is magábazárkózó textilművész legbensőbb érzéseiről. A kék és a barna hangsúlyos jelenléte, az általuk már-már érzékivé tett sötét izzás eme, az élet kútját nagyon is befedő kárpitoknak különös hangulatot ad. A forma, a szövés technikája, a szín- és fonalválasztás mind-mind megnevezhető, csak az az egy: az érzelmek labirintusából a végső csend felé poroszkáló, a világ terheit odahagyó lélek űri sétája megnevezhetetlen. Amit például a Kék szimfónia (1992), e képi valósággá rendezett búcsú-rettenet mélységes - átszellemült - csöndjei elmondanak, arra nincsen szó.
     Talán ezért hallgatott az elmúlt évek budapesti Olosz Emma-kiállítá- sairól a művészetkritika.

Nem árt tisztességesen fölkészülni, ha az ember közönség előtt mutat be valamely könyvet vagy más műalkotást. Evvel az alkotó éppúgy megtiszteltetik, mint a szakembertől elemzést-eligazítást váró hallgatóság. A budapesti Írók Boltjában furcsa könyvpremieren voltam. A szentend- rei papírmolnár, Vincze László műhelyéből kikerült Kányádi Sándor- bibliofilkötetet (Halottak napja Bécsben) R. P. irodalomtörténész- szerkesztő, a kolozsvári költő jó barátja ismertette. Hogy nem a tipográfiailag remek, album alakú könyv alapos átbogarászása alapján "sajátította el" a különben ismert és számtalanszor megjelent szöveget, az abból is kitűnt, hogy a kötet oldalszámait a versrészek fölé - utólag - írt tagoló s bizonyos elkülönítésre jó számoknak nézte. Ez még hagyján, ez csak a szem tévedése, amelyet Kányádi szemérmesen korrigált is. Az ennél sokkal kínosabb tévedésre viszont - a költő ezt hallva csak irult-pirult - nincs magyarázat. Főképp azért nincs, mert bármily okos is az elemzés, a szöveg hiányos ismeretéről árulkodik.
     Kányádi nagy verséből a román cenzúra még annak idején egy áthallásos részt kivett, hiszen tűrhetetlen volt, hogy a költő a dolgok romlása miatt Mátyás királynak panaszkodott ("Fölséges uram kend..."). R. P. ezt a csonkítást újabb csonkításnak vélt - "nem tudom elképzelni, hogy megjelent" - szövegrészlettel párosította: "ó itt maradnom adj erőt / örökre itt legyek megáldott / hol sötéten enyésznek el / gyilkos hiábavalóságok", mintegy Kányádi-panasznak gondolva a négy sort. Csakhogy ez nem Kányádié, hanem Ioan Alexandru tollából való. (A vers 3x4 sora természetesen románul és magyarul többször is megjelent.) A Halottak napja Bécsben című poémában tehát - Kányádi fordításában - egy egész Alexandru-vers szerepel, bizonyítva az erdélyi (román) hangulat és a szinte ugyanazon észjárásra működő képgazdag nyelv rokonságát. A kolozsvári lírikus avval különösen megtisztelte barátját, hogy a költemény két kezdősorát románul (is) beépítette saját versfolyamába. Mi több, bravúrosan, hiszen a román sorvégre magyar rímet talált.

Nem szeretem a tisztátalan dolgokat. Egész életemet úgy irányítottam, volt is elég bajom, hogy mindig, mindenkor tisztán szembe tudtam nézni mindenkivel. Máig sem tudom miképpen történt, az Unikornis Kiadónál jó pár éve megjelent Dsida Jenő-kötet utószava elfelejtette megemlíteni, hogy a válogatás alapját az általam szerkesztett Magvető-kötet képezte. A kötetet gondozó Görömbei András utószó-tanulmányában ugyan hivatkozott a tényre - annál is inkább, hiszen sok olyan verset is beválogatott, amelyet jómagam ástam ki az újság-sírból -, de az elmaradhatatlan valahogyan mégiscsak elmaradt. (Hogy ki húzta ki a szövegből, ő sem tudja!) Lator Lászlóval, a sorozatszerkesztővel - akinek a neve minden könyvben föl van tüntetve, ám egy nem régi tévéinterjúban tagadta, hogy ő szerkeszti a sorozatot - többször is beszéltem. Kézföltartás és mosolygás volt a válasz. Nem tud vagy nem akar mondani semmit. Hát akkor hol van, mely bokor mögé búvik az a piszkos kéz, ami kénye-kedve szerint gyomlál?
     Miért jutott mindez éppen most eszembe? Mert - igaz, nem a kiadó jóvoltából - kapcsolatba kerültem a Unikornissal. Csoóri Sándor válogatott verseihez írtam egy rövid, pár flekkes utószót. A portré dióhéjban pályakép és sorskép is egyszerre. Kíváncsian várom, hogy lesz-e megint a névtelenséget ugyancsak kihasználó szolgálatos kéz, amely kedvét leli - akár kapott erre fölhatalmazást megbízóitól, akár nem - a piszkos munkában.

Eltemettük szegény Balázs Jóskát, a Koportos, a Magyarok, a Fábián Bálint találkozása Istennel című regények íróját. Akinek a neve e furcsa, posztmodern korban alig-alig hangzott el. Manapság más divatok járnak, amelyek szívesen lúgozzák ki a prózából az olyasféle idejét múlt, konzervatív fogalmakat, mint a haza, a honszeretet, a barátság, a hűség, s az önfeláldozás. Jóska betegségében, iszonyú kínok közt is mindvégig hű maradt azokhoz, ahonnan jött, s a földhöz ugyancsak, amelyből vétetett. Megnyugodva ide tért vissza, fityiszt mutatva a pénzstílusban író abrakadabra-zseniknek.

Lassacskán itt az új év, kell hogy egy kicsit vidámítsam magamat. Ha éppen úgy adódik, megteszi egy-egy érdekesebb kötet is. Például a Szakácskönyv a római korból. Az Epimeles avagy a gondos szakács című fejezetben olvasom a csodás fűszeres borról: "A következőképp készítsd: önts rézedénybe 2 sextarius bort, majd 15 font mézet. A bort a mézben főzd, s állandó kevergetés mellett lassú tűzön száraz fával hevítsd. Ha forrni kezdene, borral locsolgasd, vagy vedd le a tűzről, hogy visszahúzódjék. Ha kihűlt, tedd vissza a tűzre. Ezt kétszer- háromszor ismételd meg. Végül vedd le a tűzről, s másnap szedd le a habját. Ezután a következő fűszerkeverékeket add hozzá: 4 uncia bors, 3 scripulum őrölt gyanta, 1-1marék babérlevél és sáfrány, 5 pirított datolyamag, az 5 szem datolya borban megpuhult húsa (melyeket korábban megfelelő minőségű és mennyiségű borban szétáztattál). Mikor mindezzel elkészültél, önts az egészre 18 sextarius könnyű bort. Végül [ha túl keserű], adj hozzá faszenet."
     Ígérem, a föntiek szerint fogok cselekedni.