|
NAGY
PÁL
Czine Mihály katedrája
"Irodalmunknak, művészetünknek minden
korban voltak óriásai, de talán soha annyian, mint századunkban. Az én
nemzedékem ugyan már nem láthatta Adyt, de gyermekkorában még láthatta
Móricz Zsigmondot, Babits Mihályt, Bartók Bélát, Kosztolányi Dezsőt, József
Attilát, ifjú éveiben találkozhatott Kodály Zoltánnal, Illyés Gyulával,
Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Szabó Pállal, Veres Péterrel, Déry Tiborral.
Ha a szomszédságba átmentünk, Kós Károllyal és Fábry Zoltánnal is [...] Magam
az élet legnagyobb ajándékának tudom, hogy az ő korukban is élhettem..."
A Tiszatáj
1981-es évfolyamának 4. számában megjelent Németh László eklézsiájában
című, vallomásos írását indította Czine Mihály ezekkel az eligazító szavakkal.
Irodalomtör- ténészi-kritikusi érdeklődésének irányát és csomópontjait
jelezte szemléltető módon a felsorolt nevekkel. Sem azelőtt, sem később,
soha nem rejtette véka alá kikhez vonzódik leginkább a nagy elődök és jeles
kortársak közül. A szíve s értelme szerinti igazakról: a "teremtő emberekről"
írta, írja fáradatlanul gondolatgazdag tanulmányait, míves esszéit, telibe
találó cikkeit; róluk szól újra meg újra leplezetlen érzelmi azonosulással
a különféle irodalmi összejöveteleken, évfordulós ünnepségeken, könyvbemutatókon,
folyóiratok és lapok hasábjain. S az egyetemen, tanítványai körében - évtizedek
óta.
Czine Mihály
sorsvállaló felelősségérzettel teremtett katedrája, minek kisugárzási vonulata
mentén kényszerű szétszakítottságban élő magyar közösségek kapcsolódnak
egybe erős szálakkal a Kárpát-medencében, meg tovább, Budapesttől Montreálig,
Kassától Újvidékig, Marosvásárhelytől Beregszászig - voltaképp az egyetemes
magyar irodalmi élet egyik legjelentősebb egyszemélyes fóruma. Az volt
a tovatűnt időkben is. A Püski Kiadónál nemrég megjelent könyve (Németh
László eklézsiájában. Sors és irodalom) ennek a tágas horizontokra
tekintő szellemi készenlétnek a mozgásteréről, szemléleti szilárdságáról
tanúskodik.
Ady és Móricz,
Illyés Gyula és Németh László, Kós Károly és Tamási Áron, Kodály Zoltán
és Veres Péter vonzásában - hogy csak a csúcsokat vegyük szemügyre - nemzedékének
legjobbjai vállalták századunkban elhivatottan, hűséggel a nemzeti eszmények
szolgálatát. Czine Mihály indulásától kezdve mindmáig kitérők és megtorpanások
nélkül haladt ezen az úton. Kötődéseit nyíltan megvalló, múlékony divatoknak
be nem hódoló írástudóként olykor kirekesztő mellőzésekben, bántások- ban
is lehetett (lehet) része; szálegyenes gerincét soha nem hajlították ide-oda
hiúságot bizsergető fuvallatok. Minőségre, értékre, emberségre-magyarságra
betájolt katedráján szenve- déllyel s következetességgel fogalmazta (fogalmazza)
figyelmez- tető tanulsággá tartalmas mondandóit. Nem túlzás talán, ha Czine
Mihályt a magyar nemzeti kultúra egyik élő lelkiismeretének nevezzük...
Új könyvében
a szerző 1981 és 1993 között keletkezett, néhány kivételtől eltekintve
először folyóiratokban és lapokban (Alföld, Tiszatáj, Új Termés, Jelenkor,
Magyar Nemzet, Diakónia, Élet és Irodalom, Üzenet, Kortárs, Forrás)
közölt, vagy gyűjteményes kötetekben megjelent írásainak egy részét fogta
egybe. Kiknek a pályája-példája volt ihlető, felmutatásra késztető "téma"
Czine Mihály katedráján ebben a forgatagos évtizedben? Miként a címadó
tanulmány is jelzi, tájékozó- dásának kimagasló útjelzője a Németh László-i
mű és magatar- tás. Az alapozó jelentőségű Ady-Móricz-Szabó Dezső hagyo-
mány talaján róla, Németh Lászlóról, s a harmincas években kibontakozott
népi mozgalom kiemelkedő íróegyéniségeiről: a "számadó" Illyés Gyuláról,
a népben-nemzetben gondolkodó Veres Péterről, a Márciusi Front vezéralakjairól
van leginkább személyes vonatkozásokban bővelkedő mondanivalója. A Tanú,
a Kelet Népe, Szárszó meghatározó szerepét hangsúlyozza; Debrecen
irodalmi-művelődési életének alakulását mutatja be külön tanulmányban;
a protestantizmus szellemi jegyeit vizsgálja elmélyülten. A vele egyazon
porondon küzdő kor- és eszmetársról, Csoóri Sándorról írt, 1993-as keltezésű
esszéjében olvashatjuk: "Hazai irodalmunkban nincs ma elszántabb alkotó
nála, nincs, aki következetesebben vállalná irodalmunk nagy hagyományainak
folytatását, az írástudók felelősségérzetének élesztését". Vagyis: mindazt,
ami az ő gondolatvilágát, maga- tartását is alapvetően meghatározza. Czine
Mihály a bizakodó mai magyarok fogyatkozó seregébe tartozik: hiszi, vallja,
hogy "az irodalom újra társadalmi-nemzeti szerepre találhat" (Irodalmunk
jövője, 1993). Mindannak ellenére, amivel a jelen kilengései riogatnak...
Ötágú síp
- sokágú síp cím alatt terjedelmes fejezetben foglalkozik a trianoni
döntéssel oly kegyetlenül megcsonkított ország jelenlegi határain kívül
élő magyar írókkal, művészekkel. Azokkal, akiknek munkásságát ő mindig,
következetesen az egységes-egyetemes magyar kultúra szerves részének tekintette
- függetlenül attól, hogy alkotójuk Kolozsvárt vagy Pozsonyban, Szabadkán
vagy Párizsban élte, éli mindennapjait. (Itt kaptak helyet a csíkzsögödi
Nagy Imrére emlékező, remek írások is.) Így aztán Sztánáról Kós Károly,
a magyarózdi születésű Horváth István, a Pusztakamarásról indult Sütő András,
a Vajdaságból Herceg János, Farkas Árpád Sepsiszentgyörgyről, Balla László
és Kovács Vilmos a kárpátaljai tájakról - hogy csak pár nevet említsek
a kötetben szóban forgók közül - egyként jelen lehet (régtől fogva) Czine
Mihály virtuális katedrájának lustráján. Kár, hogy ezek az írások annak
idején, első megjelenésük alkalmával egyáltalán nem, vagy csak részben
jutottak el Erdélybe (például) - ám gazdagító öröm legalább most, évek
múltán találkozni velük. Semmit sem veszítettek értékükből, frissességükből.
(A Magyar Nemzetben 1984. március 17-én közölt, A sztánai bál
című visszapillantás Móricz és Kós kapcsolatának irodalom- történeti értékű
dokumentuma!)
Czine Mihály
magasba emelkedő, földrajzi határokat légiesí- tő, sok irányban nyitott
katedrájáról messzire látni: Kelet felé, a Királyhágón át el egészen Brassóig,
Apáczai egykori szülőfalujáig és a 20. század derekán lapot szerkesztő,
hasznos kezdemé- nyezéseket szervező Kacsó Sándor kisebbségi küzdelmeinek
színteréig, a száz éve született Tamási Áron vadvirágos, ám gyakorta bajlátott
szülőföldjéig, Marosvécsig és az Áprily megé- nekelte tetőkig - oda, ahol
"sub pondere" ("súly alatt") is valódi értékek születtek, születnek folytonosan;
ahol örök időkig nyoma marad a szellemi-művészi erők hajdani és mai jelenlétének.
Ezekre figyel kitartóan Czine Mihály eszmélése óta, ezekről beszél kivételes
beleéléssel.
Erdélyben
ugyanúgy otthonos, mint Pesten, a Ferencesek terén és a Bajza utcában,
vagy a Dunántúlon, Illyés és Nagy László pannon pátriájában. De nem csak
Erdély vonzza tekin- tetét a kis-haza mai határain kívüli világból; a Felvidék,
a Dél- vidék, Kárpátalja magyar irodalmi műhelyeinek eredményeit egyazon
törődéssel tartja számon. Nyomon kíséri a nyugati diaszpórák művelődési
eseményeit s az elszigeteltségben dolgozó magyar írók tevékenységét. Az
emigrációba kényszerült Cs. Szabó Lászlóról írja az Ötágú síp -
sokágú síp zárósoraiban: "Öntudatos magyarként élt, az Árpád-kori
ország tagjának érezte magát. Íróként a Magyarországtól távol töltött harmincegy
esztendejében is »eleven honi emlékek és kötődések: helyek, helyzetek,
alakok, nevek, történelmi hősök fantomjai között« élt; szívében egy idealizálva
is valóságos haza, Kölcsey, Széchenyi, Ady, Babits, Bartók hazájának a
képével." Itt: az illyési fogal- mazás régióiban elterülő szellemi mezőkön
találnak egymásra a humánum és hovatartozás örök talaján költői igék, tiszta
szándé- kok, jobbító akarások - s ezek üzenetét továbbítja szüntelenül
katedrájáról Czine Mihály tollal és szóval.
Intézmények
munkájának terhét vette vállaira egymaga. Illesse ezért osztatlan elismerés.
(Püski Kiadó, 1997) |
|