1. Wehner Tibor termékeny, nagy munkabírású és tekintélyes művészeti író. Méltán kapott Munkácsy-díjat ezért a tevékenysé- géért.
     2. W. T. rendkívül ritkán publikáló szépíró. 1980-1996 között három vékony kötetet adott ki nem egészen 300 oldalon színpadra-filmre tervezett írások és irodalmi szövegek gyűjtemé- nyeként. A kötetek 1980-ban, 1991-ben és 1996-ban kerültek forgalomba, előbb a Magvető Kiadó fiatal elsőköteteseket bemutató sorozatában (szerzőnk 32 éves volt), majd az Új Forrás Könyvek sorozat 8. és 26. darabjaiként.
     3. W. T. nem élvezi a nagyközönség és az őket szolgáló kritika szerető vagy tapintatlan figyelmét. Ritka írásai mellett W. T. időnként felbukkan (néha maga sem tud róla) egy-egy színházban, stúdióban, feltűnést kelt, majd dermedten elnémulnak a kulisszák (is).
     Mit kezdjünk egy fokozottan hátrányos helyzetű, skatulyába nehezen gyömöszölhető, publikációs (jelenlévő) folyamatosságra még a látszat kedvéért sem törekvő toronylakóval?
     Pedig ez a mennyiségében szerény életmű több markáns tanulsággal szolgál!
     Aki elolvassa mindhárom kötetét, zökkenő nélkül lapozgathat bennük át és vissza. Semmiféle határvonal, éles korszakhatárt reprezentáló opusz nem akadályozza ebben. Makacs, követke- zetes és erőteljes mezsgyevágás nyomvonalán követhetjük csak- nem egyenes, kitérők és pihenők nélküli, magányos irodalmi ösvényén szerzőnket. Első írásai éppen olyan kész nyelviséget, filozófiát, szarkazmust és pontosságot kínálnak, mint a legutób- biak. Egy folyamatos, lecsupaszított, keményre kalapált, "mini" szövegfolyam készül évtizedek óta ebben a műhelyben a műfaji koloncok félredobásával. Elődök és hagyományok is csak a teljes anyag ismeretében sejlenek föl bennünk, eszünkbe juttatva, hogy hagyománynélküliség pedig nincs, de szó sem eshet utánzásról, amikor Örkény és Beckett, még távolabbról Kafka rokonságára gyanakszunk. Egy ilyen szellemi közösség amúgy sem ígér túl sok jót senkinek.
     Írásainak kulcsát első kötete (A japán tűzoltók) első darab- jában (Egy udvari bolond feljegyzései) adja kezünkbe. Minden szövegét megfejtheti, aki egymás mellé szemezi ennek az 1970- ben készült írásnak bohócfilozófiai indítékait. Az avantgárd tör- deltség, a bohócpózban villódzó visszanyelt ingerültség olyan problémákat feszeget, mint az idő és tér újszerű megragadása ("...az idő rögzítése volt a legnehezebb feladat[...] Az én időm ideje..."); az önazonosság meghatározása ("...már nem én va- gyok én"); a teljesítmény kudarcainak tudomásulvétele ("...nem sikerülhet minden bukfenc egyformán"); a kivételesség konflik- tusa a mindennapokban ("A bolondnak nevezett általában egye- dül van. Értelmes világban élek."). Megfeszíti ezt a szöveg- teremtést az ellenpontozásos technika, a végletek tömör össze- markolása ("provokátorok és provokáltak" világában élünk), a rejtőzködés abszurdba hajtott metaforája ("álmaimat régóta csomagmegőrzőkben rejtegetem"), a gogoli éber őrület tanul- sága ("vigyázni kell az árnyék nélküliekkel"), s a magány mind dermesztőbb naturalizmusa ("fagygyá húzza össze magát egy macska").
     W. T. három könyvét mégis külön vizsgáljuk, mert egységes életműként is alapvetően más-más műfajú túlsúly jellemzi őket. Nem a felismerhetően egyéni technika, hanem a kiszemelt műfaj, s ezzel a kedvezményezett látásmód, nézőpont változik, uralko- dik más-más hangsúllyal.
     A japán tűzoltók című kötet ilyen értelemben elsősorban a pódium abszurd-groteszk kísérleteinek összefoglalója. Az író meghatározásai szerint filmforgatókönyv, bábjáték, tévédráma, reklámfilm és színpadi dráma adja a könyv gerincét. De micsoda különbség! Wehner nyelvi szikársága, bonyolító tárgyszerűsége és felszín alá bújtatott játékossága, variációs kedve, ingerlően fölvezetett dramaturgiai csavarásai (-csalásai) egy már régen ránk telepedett képiesség gúnyos, csúfondáros ellentmondására építkeznek. Nála "semleges tér" veszi körül a főszereplőt, az "indulatok a változatlan térben" adják a játék lényegét, ahol egy arctalan "hős" számtalanszor megérkezik ugyanahhoz a zárt ajtóhoz, mindig más indulattal, más reménnyel, hogy aztán újra és újra feladja behatolási szándékát. S mire félig megnyílik ez az ajtó, már nincs, aki próbát tegyen (Reklámfilm rögzített kamerával...)
     Hasonlóan (csaknem) némafilm a Grószmuter - szövegkísér- let alcímmel. A kiállítóterem mesterséges, szűrt fényében egy filmtorzó készül, ahol valóság és művészi alkotás, "tárgy és lény éles elkülönülése megbomlik", s egy pillanatra a tárlatlátogató a festmény szereplőjévé, a kép a valóság megmozduló környe- zetévé változik. "Mintha valóságigazi lenne", szól ki a narrátor az áhítat reális és szürreális összecsúsztatásának irreálist teremtő misztériumából.
     Kedvelt játéka Wehnernek ez a csúsztatás, egybemosása képzeletnek és valóságnak, abszurdnak és triviálisnak. A néző-olvasó mindannyiszor az érzéki csalódás áldozata lesz, akit beugratnak, aki megszédül vagy felbukik az irracionális tér határán, de mindenképpen belegabalyodik a szemfényvesztés valóságos vagy fényből szőtt színpadi függönyébe. A vetítővá- szon (forgatókönyv és vetítési utasítás) leképezése a nyilvános becsapás következményeinek, ahol a beavatott fényvetítő szakember játékát a mozivászonra meredő várakozók magukra ébredéséig (s ezzel ugyancsak beavatottá válásáig) követjük "cinkos, cinikus vigyorral".
     Abszurd a színházat a színházban megjelenítő Torkig című dráma vagy televízió-dráma. Itt "a színpadról a nézőtérrel farkasszemet néz egy szabványnézőtér", a résztvevőknek pedig az a szerepük, hogy nézzék a nézőket. Bár többen megjelennek a túloldalon is (pereces - színpadi pereces), ám sehol sincs szín- padi cselekvés, vagy ami mégis megtörténik, azt a színészek is csupán megszemlélik, de ülnek tovább nézőtéri szerepük szerint, hiszen mindenki személyiségét, ezáltal szerepét vesztette, s minden kapcsolat elhomályosult. Az írói dilemma (kommersz vég hazavonulással, vagy viszonyok alakulása szereplők és nézők között?) nem valós probléma: szerzőnk "az első megoldást választja"; a kiüresedett színházi modell szerint, a monológok magában beszélése nem sűrűsödik drámává "a hiábavalóságig".
     A bábjáték megszűntetése már címével is utal a szerzői utasí- tásban tovább sarkított végletre: itt már színpad és nézőtér sincs. Egyetlen szék körül indul a tülekedés, ahol doboz-(férfi) és zsák- bábuk (nők) keringenek "némán, felbontatlanul". "A bábuk[...] cselekvésnek alig nevezhető cselekvéseinek, sőt (véglet)létének semmi különösebb jelentősége nincs, és felmerül bennünk a gyanú, hogy szándékuk ellenére a játék (miféle játék?) részesei, résztvevői lettek. Szereplők."
     Ez a szövegidézet a wehneri nyelvezet és filozófia minden lényeges elemét tartalmazza. Narrátorszerű utasítások tartják józan izgalomban az olvasót-nézőt, de maga a szerző közbeékeli lehetséges kifogásainkat is; ellenállásunk azért gyengül folya- matosan, mert minden ellenérzésünkre maga a szerző hívja fel a figyelmünket - s elsőként. Olvasói-nézői szerepünk manipulált, az író markában vagyunk, azaz a szituáció, a műfaj, a technika fogságában, ahonnan csakis szereplőként vergődhetünk - nem ki, hanem - tovább az álcselekvések újabb, egyre csupaszabb színterei felé.
Mindezeket viszonylag egyszerű színjátékként, színpadias abszurdként jellemzi; de vajon mennyire lehet komoly az írói szándék, hogy e film-, színházi és bábjátékok meg is valósuljanak egyszer? (Ki figyel most a valóság abszurditásaira?) Vagy fogadjuk el a kézenfekvő banalitást: könyvdrámák maradnak ezek még sokáig, a kevesek katarzisa, az egyedülvaló bolond bukfencpróbái a meglebbentett kulisszák mögött, kevesek bámulatát kiváltva? A valóság bámészaiként úgyis régen azzá lettünk már, amivé ez a - húszéves - írásgyűjtemény még csak riogatva falra festett bennünket...
     Van azonban egy jól színpadra állítható, dramaturgiailag is "szokványos" előadásra szánt drámája a kötetnek (Micsoda). Beckettre asszociáló várakozó, passzívan keresgélő alakjai (Másik I., Másik II.) ostobasága nyögi ki a világ zavarát: "Nagyon nehéz megérteni, hogy ami hiányzik, az nincs. És ezért nem hiányozhat. És ha ez így van, akkor nem hiányzik az, ami nincs. De minden elveszti értelmét, ami van. A hiány is." Az alapjában epikus drámakísérletek után ez a darab már a színpad mai szerepét kereső munka, ahol a "hős" helyén nincs narrátor és szerzői utasítás, csak az érthetetlenül velünk játszó, velünk "történő dolgok" irányítják az eseménytelenség, a szürkeség unalmát - "szerencsére. Különben teljességgel unalmas lenne." E vérbeli - ám korántsem kommersz - dráma az epikus közelítés végeredményét nem kérdőjelezi meg. A világ itt is zavaros, manipulált és többnyire érdektelen, viszont előadható és megjeleníthető, monológjai drámává sűríthetők egészen a hiábavalóságig.

A második könyv szövegei a nyelvet, az eszközt emelik pajzsra. A novellista-epikus W. T. A babaszemfestő pillantása kötetben rendezi el először az epikus és csaknem lírai írásokat úgy, hogy azoknak - feje tetejére állt logika szerint - hatásos egyediségük mellett most egymáshoz igazítva kell helytállniuk. A drámakí- sérletek "témátlansága" után itt válik egészen nyilvánvalóvá az írói választás: nem a cselekmény, benne a szokványos téma izgatja. Szenvedélyesen vadássza az altémákat és pótcselek- véseket (-cselekményeket), ahol a dolgok lényege a körben- és helybenjárás megokolt makacsságában rejlik. A megcsavart és kifacsart lényegtelenből születik egy egészen más, minden felismerést új megvilágításba helyező nézőpont, ahol a főszerepet az unalom, a tévedés, a bürokrácia rosszkedve játssza. Mert "a dolgok nem illeszkednek rendesen egymáshoz", állapítja meg A proszcéniumpáholy: félig gazdasági igazgatója, értelmetlen hajszába bonyolódva egy elmaradt előadás torzókat teremtő félhomályában, elbukva és elmerülve a lényegtelenben.
     Ez az illeszkedési hiba még a kötet megkomponálását is érinti: három fejezetcíme nem az ábécés sorrend szerint követi egy- mást, az ávariáns után a cévariánst szerkeszti a szerző, hogy aztán megnyugtató lezáratlanságot indukáljon egy-kétsoros bévariáns ciklusával.
     Ennek a kötetnek a groteszk és abszurd csavarások minden korábbi (főleg drámakísérleti) eredménye továbbfejlesztett, műnemhatárokat bontogató folytatásra talált. Még jelen van a színház világa is (lásd: A proszcéniumpáholy...), de már epikus-balladisztikus elnémulása felé tart. Mélyebben vájkál (micsoda ellentmondás!) a felszínes nyelvhasználat jelentésrétegeiben, mikor az alkotói kín ("Ezek már mindent megírtak, és elfelejtették elégetni") variációs soraival eljut saját sorai elégetésének kényszeréig (In situ), vagy amikor a Kijelentő mondatok, hiányos mondatok "fehér fotográfiáján" a napok törmeléke úgy halmozódik egymásra, ahogy jellegtelenül és felejthetően ránk rakódtak reggeltől estig, fényt kapva és azonnal kimosódva emlékezetünkből. Kép és nyelv birkózik az ávariáns ciklus nem mindennapi, soha a lényeghez nem közelítő, ezért egészen új lényeg felé terelő ötleteiben; A téli kiállításban "Az infarktus áldozata: kiállításlátogató" című alkotás előtt a másságra bukkanó látogató éppen úgy a szokványos kiállítási rend helyreutasított áldozatává válik, mint a mitesszer (mittes- zer?, mitesszer?) helyesírási problémájába bonyolódó, kozme- tikai készítményét a helyesírási szabályzatban hiába kereső házaspár az unalom és álpontosság jegyében (Némi zavart okozott). S van itt példa a feltörhetetlenné csavarodó kör bezárására a reggeltől reggelig tartó esti iskola és az ott szerzett bizonyítvány szégyenét felhánytorgató dialóg képében (Azok voltak). A "megfeneklő" mozgólépcsős és hüvelyalagútban közlekedés egymondatos párhuzamát a terjengősen tudálékos lábjegyzet teszi nevetségessé.
     A hangsúlyosan középre szerkesztett cévariáns ciklus W. T. legvégletesebben kidolgozott írásait tartalmazza. Ezek az ab- szurdok az örkényi egypercesek határain is túl létező képtelenül lehetséges világba hátrálnak. Vlasics író "fejlődésregénye" a legerőteljesebb csavarássorozat a fejezetben (Ragacs). Az apró- hirdetést irodalmi műfajjá erőszakoló őrület egyre esztelenebb, ám a történések logikáját kristálytisztán követő úton halad a folytatásos apróhirdetés, majd a falragaszközlés, végül a hulladékról írt szonett és a szeméttelepen lezáruló alkotói - pusztító - láz felé.
     Egy írást emeljünk még ki a fejezetből. Modern mítoszát, krisztusi küldetéstudatát valósítja meg napjaink szürke prófétája, amikor a menetrendből törölt vonatok menetrendjének nyomába szegődve "lapozgatni kezdte a létezővé foszlott nem létezőt kinyilvánító, az érvénytelenséget érvényesítő kalauzt". Köznapi valóságunk képtelenségét meg nem fejtő lendülete végül a kufárok korbácsolásához vezető tettre ingerli a novella hősét: kikorbácsolja a pályaudvar bürokratáit - és "újra működik minden".
     A bévariáns egymondatos, szikár, már-már líraian metafori- kus írásai A japán tűzoltók címadó, egyben kötetzáró írásának útján járnak tovább. Egyetlen képbe szorított-merevített abszurd petárdák ezek, a villódzó városi forgatag kisülései, elhagyott előzmények és következmények nélkül, filozófiai bukfencként vázolva az azonnal elcikázó jelenségeket. Álljon itt az írói esélyről meditáló (Vlasics visszafejlődés-regényébe is beilleszthető) példaként az alábbi darab: "Megkímélt (újszerű) állapotban lévő, használt szavakat veszek. (Ajánlatokat »Apróhirdetés, 1990. június« jeligére a Kiadóba kérem.)" Nem más ez, mint az örkényi dilemma újrafogalmazása nyelvről, írói esélyről, a kopott témák és gondolatok lehetetlenségéről. W. T. folyamatosan küszködik a problémával (lásd: In situ!), ahogy ezt másik egymondatosában is teszi: "Tőlem lopott szöveg általam idézése." (Post) Lehet-e még (ön)ismétlés nélkül érvényeset írni? (Lásd még e tanulmány címidézetét ugyancsak az egymondatosok közül: "Mindig ugyanaz..."!)

A harmadik könyv, a Szigorúan tilos a fűre líz talán már ezért bogoz annyi nyelvi-nyelvtani-értelmezési problémát. Maguk a címek is - akár a kötetek, akár az egyedi írások címei - elszakadnak, önálló életbe kezdenek a wehneri koncepció szerint. A cím önálló alkotássá, egyedi jelentés hordozójává válik, része az egésznek is, de nem abból kiemelve, szimbólum- má magasítva, hanem az írás, a kötet fölött és mellett lebegtetve. Ilyen erőteljes, sikerült darab a második könyv címe, A baba- szemfestő pillantása (nyomát sem leljük hasonló problémának a kötetben), számos rétegét kínálva az extrém szituáció megfejtésének.
     Az eszközök változatlanul a groteszk, az abszurd kelléktárából valók. Képtelenül hiteles a felvetés: a csomag- megőrzőben bekövetkezett versromlásért ki vállal felelősséget (Költeménytartósítási kísérlet)? Az egészen hétköznapi érték- romlás markáns példája a Megfelelő árukínálat hőse, Papanek kitüntetése, akinek kitűző nélküli plecsnije a kukába hajítva veszti el minden érvényét. W. T. a személytelenné silányodó kapcsolatokról, a sűrű magányosságról ír a legérzékletesebben - de tőle szokatlanul érzelmes kiszólásokkal is. Az Állapot- feltárásban megfigyelő és megfigyelt akár helyet is cserélhetnek, "csak a tekintetek ne találkozzanak".
     Ötletei hol kézenfekvő blődlik (Utcakopásmértékegység), hol kíméletlenek (az Expressz, ajánlott hősének levelezése az A-E együttes rajongóival az önkiherélő folyamattól az önátverésig), hol szürreális képátvetések (a villamos maradt, a megálló ment tovább a Külön járatban), máskor lírai groteszkek (Szerelem- vonat, Az utolsó nagy hó).
     Formailag is, műfajilag is minden mezőt bejár a kötet (a képverstől a forgatókönyvig ismét letapogatja szerzőnk a műnemek sikamlóssá csúsztatott határait). Az abszurd pedig a hökkentéstől a röhejesig minden szituáció megragadására alkalmas. Tárgyiasan pontos nyelviség, már-már tudományosan aprólékos Az önhalotti-maszk készítésének néhány szabálya. Eltűnik a művészet és a valóság közti határ (A valóság és a művészet második találkozása). A színpadi sakktábla takaró rétege alatt függőleges sakktábla bukkan fel, ahonnan lassan lehullanak a színek, a néző pedig (aki a lényeg helyett az új színre figyel megint) becsapást sejt (Világos nyit világos?). A Guta férfi szereplői számára nem kis próbát kínál a szövegtelen, zenével kombinált mozgásos szerep, az Azt hiszem monodrámája viszont két "hétköznapi történet" aprólékos szétszerelésével és újra összerakásával teremt bravúros alakítási lehetőséget. S képtelenség-e napjaink abszurditásai közepette az MMM (Megsemmisített Műalkotások Múzeuma), ahol áttekinthető az elpusztult művek jegyzéke, ahol raktározási gondokkal küszköd- nek, s ahol érzéketlen kérdőívet kell kiállítani a látogatottságról?
     És újra az író, a művészet feleslegessé válásának damok- leszkardja a fej felett! A nem ismert író indigón fennmaradt hagyatéka (Levél a mellékelt indigóhoz), valamint az író-cenzor, cenzúra-öncenzúra konfliktusának megoldását kínáló leleménye: égő papírra írni a tisztaság, a megsemmisítve megmentés reményében!
     A Szigorúan tilos... egy termékenyebb, kiteljesedő korszakot sejtet W. T. szépírói munkásságában. Baljós vállalkozás, mert azt a tévhitet kelti, hogy az ő véleménye szerint értéktelenedik el a világ, ő lát bennünket egyre bárgyúbbnak (Kenyérültetés), neki nem hiányzik semmi a hajdani értékekből (MMM... stb.).
     Szikárnak, tudálékosan fontoskodónak teremtett nyelvezete is taszítóan ironikus. Ki- és beékelt megjegyzései, észrevételei, zárójeles pontosításai és halmozó szerkezetei előbb szétszórják, majd keményen kordába rázzák megviselt figyelmünket - ha egyáltalán vissza engedjük terelni kíváncsiságunkat ebbe a kiszámíthatatlan, folyton otthoni rendetlenségeinkre emlékeztető színtérbe. Tér- és időszerkezetét megélni, átélni nem könnyű mutatvány, de még tükörként is magunk elé tartani csak önfegyelemmel és -gúnnyal lehetséges.
     W. T. emellett - s ez komolyan sebezhető pontja - viszonylag szűk miliőben mozgatja (!) statikus világát. Ez pedig az írók, színházak, képzőművészek zárt világa, ahová a becsalt néző személytelenül ténfereg be, s kívül marad belőle akkor is, ha felültetik a játszó kedvű színpadi nézőtérre.
     "Kíméletlen (báb)játékai" nem a figyelmetlen szórakozás vígjátékai. Színpada magános sziget, a lakatlanság felszínes látszata borítja, ahová kevesen hajóznak a felfedezés kemény munkát sejtető reményében. Ám azt mégiscsak meg kellene magyaráznunk egyszer, hogy W. T. miért nem élvezi a kritika szerető vagy tapintatlan figyelmét. Minden együtt van benne ahhoz, hogy élvezzük vagy megmarjuk érte, s el-eljátsszuk, el-elolvassuk, mintha mi is értenénk vagy gyűlölnénk valamit abból, amit ő húszegynéhány éve figyel rajtunk.

Hogy nem ismer, nem tart tiszteletben semmilyen elfogadott határt, illusztráljuk két - kötetbe még nem rendezett - írásával, melyekben a groteszk (epikus) szöveg és a képzőművészeti műelemzés műfaji közelítését kísérelte meg átütő sikerrel. A Kétszázhúsz volt, sejtelmes vörös fénnyel (Új Forrás, 1990. október) a villanykörtegyártó "iparművészet" munkásúr-relikviájának tárgyszerűen groteszk leírása, s hasonló vállalkozás a Kis magyar dizájn (Új Forrás, 1991. október), mely az irodatechnika iratgyűjtő különlegességének állít méltóan gondos emléket.
     A termékenység, a kreatív teremtőkészség nem számsze- rűséggel mérhető erény.