|
Pályája oly áhított csúcsához közeledvén - a műkereskedelem szürke
eminenciásaként leszolgált, keserves
évtizedek után - Z. B. régi
álmát
váltotta valóra: önálló galériát nyitott,
amelynek működését az
ismeret-
len mesternek szentelte. A főútvonalba
torkolló, csendes kis
mellékutca
egyik elegáns lakóházának földszintjén
berendezett
műkereskedésben kizá-
rólag olyan képeket forgalmazott, adott
el és vásárolt,
amelyeken nem
szerepelt szignó, illetve amely alkotójának
kiléte "biztos
homályban"
rejtezett. A galéria már a megnyitást
követő hónapokban is
komoly for-
galmat bonyolított: a kiéhezett vásárlók
kizárólagosan a művek
szépsége
miatt adták egymásnak a kilincset, itt
nem volt fontos a mester,
a nagy
név, a divathullámok által fel-felkapott
művész személye vagy
szelleme.
Z.B. zárás után elégedetten üldögélt
képei között: számítása
bevált.
Titokban persze sokan azért érkeztek,
hogy esetleg sikerül
felfedezniük
valamit - egy-egy festőfejedelem addig
ismeretlen remekművét
-, ami a
szakértők figyelmét elkerülte, de a
galériás tévedhetetlennek
bizonyult,
a készlet kikezdhetetlen volt. Az egyik
álmos, különösebb
izgalmak nélkül
csordogáló délután egy beavatottnak
látszó fiatalember lépett
az üzletbe,
és a falhoz támasztott vásznak közül
látszólag találomra
kihúzott egy
csendéletet; a kompozíción tobzódtak
a sárgák - az asztalon
fekvő tálból
csaknem kiugrottak a hagymák -, az ecsetnyomok
plasztikusan
kirajzolód-
tak a vastagon felvitt, töredezett olajfestékrétegekben.
Kezében
a képpel a
látogató a pulthoz lépett: lehúzhatja
a rolót, kedves uram, ez
egy Van
Gogh, mondta rezignáltan. Hosszan, nagyon
hosszan néztek
volna farkas-
szemet, ha kölcsönös zavarukban nem
kerülték volna egymás
pillantását.
|