- "a semmi van" -
                                 Erdély Miklós

Egyszer volt, hol nem volt...szóval mióta világ a világ, egyszer volt, hogy semmi nem volt. Mondhatnánk azt is, hogy ha az ember körbenézett, mindenfelé csak a rengeteg nagy vizet látta, sehol egy kis szárazföld, hegy, de még egy kis pálmafás szigetecske se volt. De hát ezt se mondhatjuk, merthogy egy fia ember se volt a földön.
     Ezen a nagy rengeteg vizen se látott az ember egyetlen hajót, óceánjárót, de még csak egy kempingvitorlást, vagy hajótörött mentőcsónakot se.
     Képzelhetitek milyen egyedül érezte magát Noé és Noémi. Csak ők maradtak meg a nagy özönvíz után, rozzant bárkájuk egyedül bolyongott a nagy semmiségben. Napjaikra egyébként mondhatnánk, hogy mesébe illőek, hány de hány ember szeretné, ha egész nap nem kellene csinálnia semmit. Noé naphosszat csak horgászott, vagy ha éppen valamit kellett javítani a hajón, akkor azt foltozgatta, toldozgatta, de azt se kellett elkapkodnia. Nem volt senki, aki nógatta volna. Noémi, Noé felesége jó sokáig aludhatott, nem rántotta le róla senki a takarót, hogy kelj fel kislányom, menni kell iskolába, vagy munkába, vagy mittudoménhova, csak kelj már fel és menj valahova. Délben megfőzte az ebédet, szerencsére jól bepakoltak annak idején, de ha nem akart főzni, akkor szárazat ettek. Noé nem üvöltözött vele, mint sok férfi, amikor munkából hazajön, és követeli, hogy asszony, mi a zaba, és ha nincs zaba, akkor üvölt. Legalább valami szárazat látunk, mondta ilyenkor, és vágyakozóan néztek a szárazföld felé, ami a hajó orrában volt egy kis cserépben. Esténként kártyáztak. Elég unalmas volt örökké huszonegyezni meg hatvanhatot játszani, de hát Zoá az eleven csimpánz, mindig csalt az ultiban, ezért vele nem játszottak, a többi állat meg nem állt még a domesztikáció magas fokán.
     Szóval így telt az életük.
     Egy téli napon, amit persze nem érzékelhettek télnek, mert valahol az egyenlítő környékén hajóztak, Noé korán ébredt.
     - Jaj, már megint fel kell kelnem, zsörtölődött magában. És olyan rosszul is aludtam. Szörnyű, mióta ezen a bárkán kell élnünk, azóta nem tudok rendesen aludni.
     Bezzeg Noémi, ő tud. Őt nem érdeklik a viharok, meg a hánykolódás a tengeren. Ő csak alszik. Amikor felébred, megnézi a naptárban, hogy mi a dolga aznapra, aztán visszaalszik. Úgyis mindennap csak főznie kell. No nézzük csak, hogy mára mit írt. Ajándékozás...mi a szösz.
     Kinek kell venni ajándékot, hiszen már évek óta nem jön senki vendégségbe, a Nagyfőnök is csak rádiótelefonon érintkezik velünk.
     Aztán jobban megnézte a naptárt, és örömmel kiáltott fel:
     - Jaj, hát ma Karácsony van.
     Lelkesedése azonban azonnal lelohadt, mert eszébe jutott, hogy nem vett Noéminek semmit, és bizony ma dolgoznia is kell, meg kell faragnia a karácsonyfát.
     - Noémi, Noémi, hol a karácsonyfa, keltegette Noémit Noé.
- Mi van Noé, miért nem hagysz aludni, kérdezte Noémi, az utolsó szavakat alig kimondva, mivel újra elaludt.
     - Noémi, hol van a karácsonyfa. Mond meg drágám, hová dugtad, hallod kelj fel, mondd meg hol van a karácsonyfa.
     - Hogyhogy, hová dugtam, kérdezte Noémi elég bosszúsan, mert Noé végképp kiverte az álmot a szeméből. Noé, a kará- csonyfa mindig a férfiak feladata. Tudod, hogy én csak a dísze- ket csinálom. A fát te raktad föl a bárkára.
     Noé gondolkozott, hogy hová is rejthette e1 a karácsonyfát, de nem jutott az eszébe. Kis csend után, döbbenten szólalt meg.
     - Noémi, én ...én ott felejtettem.
     - Hol, hol felejtetted te a karácsonyfát? - ugrott ki az ágyból Noémi, mert nagyon fájt volna neki, ha nem lett volna kará- csonyfája, az csak egyszer fordult elő, még kislánykorában, amikor pont karácsonykor vették ki a manduláját, de még ott is volt a kórház kertjében egy feldíszített fenyőfaKARÁCSONYI MESE NOÉRÓL ÉS NOÉMIRŐL
(Vigyázat csalok)

Egyszer volt, hol nem.
     - A parton, a parton felejtettem, mondta Noé.
     - Tudtam, sejtettem, hogy ilyen vagy. Ez lett volna az első közös karácsonyunk, és te elrontottad. Miért nem lehetett azt a fát berakni. Bezzeg ami neked kell, azt elhoztad. Teli van a hajófenék Népsporttal, és mikor mondtam, hogy csak egyet hozzál abból is, arra hivatkoztál, hogy mindegyik számban más van. Meg a sok söröshordó, van vagy ötszáz féle, persze te azt mondtad, hogy minden kortynak más az íze, meg hogy kétszer nem ihatunk ugyanabból a pohárból, és valami görög filozófusra hivatkoztál. És az állatokból is beraktál egy-egy párat, mert élvezed, hogy az állatok azt csinálnak, amit mondasz nekik, ... csak a fa, az én, a Mi karácsonyfánkat felejtetted el.
     És Noémi keservesen zokogott.
     - Mert olyan gyorsan kellett mindent, úgy jött az az özönvíz, próbálkozott Noé.
     - Özönvíz, özönvíz, neked inkább tüzesvíz. Egyébként is mért nem beszélted meg a Nagyfőnökkel, hogy várjon még néhány napot, vagy küldje azt az özönvizet részletre.
     - De ...
     - Nincs de, Noé, erősködött Noémi. Megtörölte az orrát.
     - Te Noé, én szétszaggatom az orrvitorládat, ha nem lesz karácsonyfa. Azonnal menj, és könyörögj a Nagyfőnökhöz, hogy adjon neked Karácsonyfát. De tüstént.
     Mit tehetett volna Noé, kiment a fedélzetre, mert egy telefonfülkét is magával hozott, a biztonság kedvéért, úgyis volt egy fém húszasa, amit bedobott, annyi ideig tudott beszélni, aztán kivette a perselyből, és újra tárcsázhatott, szóval Noé kiment a fedélzetre és felhívta a Nagyfőnököt.
     A hívás kicsengett.
     Még szerencse, gondolta Noé. Régebben Karácsonykor mindig foglaltak voltak a vonalak.
     Mély dörgő hangot hallott.
     Noé nem szólt semmit a telefonba, de az "isten tudja honnan" tudta Isten, hogy ő van a vonalban.
     Persze rajtuk kívül senki nem volt a nagy semmiségben.
     - Halló, itt Isten, kivel beszélek. Á te vagy az Noé. Már akartalak hívni. Kellemes Karácsonyt...hogy, hogy nincs karácsonyfátok...hahhaha... hát mért nem raktad fel a bárkára ... Noé, ne mentegetőzz, a rinocéroszt, meg a dinoszauruszt pofátlanul volt kedved itt hagyni, hadd pusztuljanak el, akkor ne beszélj nekem megértésről, meg szeretetről...hogy én küldjek neked, ember te megőrültél, hogy mindent tőlem vársz. Egész évben le se szartok, aztán meg állandóan tőlem várjátok a segítséget...hogy vegyek a piacon, tudod te mennyibe kerül métere a fenyőfának, ráadásul ezüstfenyőt akarsz, képzeld már el, ha mindenkinek én vennék, ötmilliárd ember, mondjuk egymilliárd fa, ebben benne vannak a vállalati ünnepségek is, tudod te mennyi pénz az... mi, hogy mért nem nyerek a Casinóban... ugyan, hát nem emlékszel, hogy már Eistein megmondta, Isten nem kockajátékos... No-jé, hagyjál békén, oldd meg a problémádat magad.
     És Isten letette a telefont.
     Noé nem tudta, mit tegyen. Olyan még a mesékben sincs, hogy egy családnak ne legyen karácsonyfája. Még a kisnyug- díjasok, akiknek nem telik fél méter fára se, még azok is összeszedik a lehullott fenyőágakat.
     De itt amerre elnézett nem látott rnást, csak a végtelen nagy vizet. Nem sokáig gondolkodhatott, mert Noémi jelent meg a fedélzeten.
     - No, beszéltél vele? - kérezte.
     - Igen... -Ne haragudj az előbbiért, próbált békülni Noémi, de tudod, akkor ébredtem, és az jutott eszembe, hogy milyen egy Karácsony karácsonyfa nélkül.
     - Ezt mondta Ő is. Hogy nem ad! Érted Noémi, nekünk már az Isten sem ad karácsonyfát. És még azt is mondta, hogy lehet anélkül is jó, mondta Noé.
     - Szeretsz? - tette hozzá némi hallgatás után.
     Noémi nézte Noét. Most mit csináljon. Rajta kívül nem volt más férfi a bárkán. Jobbról nem álmodhatott.
     - Igen, mondta.
     - Látod. Legyek elég. Én neked. Tudod, nem hozhattam el az összes fenyőt. Egyébként is a tűlevelek január elejére lehullanak, beleragadnának a bárka puha szőnyegébe, és csak veszekednénk azon, hogy ki porszívózzon fel naponta. Noémi, legyek elég én neked.
     - Jó, de akkor díszítsük fel egymást, mondta Noémi, és már újra az a vidám lány volt, amilyen az év összes többi napján szokott lenni.
     - Jaj de jó, ujjongott Noé, mint egy kisgyerek. Te díszítesz, én meg alád rakom az ajándékot.
     - Ne bohóckodj, simogatta meg Noé Noémit. De tudod mit, jó, én tényleg alád rakom.
     Már megjelentek a sárga csíkok a végtelen víz alján. Esteledett.
     Noé és Noémi ültek a fedélzeten, és egymás szavába vágva kacagtak.
     - Te is tonettszéket vettél, hahhaha, akkor üljünk le ide a fedélzetre.
     - Noémi, nekem többet érsz mindennél, hadd akasszam ezt a kis csengőt a füledbe hogy mindig tudjam merre jársz, s a csengő hangja mindig eszedbe juttasson.
     - Én meg hadd rakjam rád a színes villanyégőket, hogy ha éjszaka a hajóhídon állsz, olyan legyé1 mint egy világítótorony.
     - Én meg orrodba a szaloncukrot...
     ...rád meg árvalányhajat...
     ...szemed mint a csillagszóró...
     ...a te lúdtalpad meg mint a karácsonyfatartó...
     ...hűűűlyeee...
     És nevettek, és talán boldogabb Karácsonyuk volt, mint vala bármikor is, amikor igazi fájuk volt, alatta ajándékokkal.
     Az ég egyre vörösebb lett.
     Hirtelen madarak jelentek meg az égen. Régen nem látták már őket.
     - Nézd csak! Karácsonymadarak, kiáltott fel Noémi.
     -Tényleg. Belőlük egy párat sem tudtam hozni, sóhajtott fel Noé. Talán ezt küldte a Nagyfőnök ajándékba.
     - Milyen szépek, és szabadok. Nekik nem kell leszállni soha, állandóan csak siklanak a levegőben, boldogan. Nem bolyon- ganak úgy a végtelenben mint mi, nem kell állandóan a partot keresniük, szomorodott el Noémi, és eszébe jutott, hogy holnap- tól minden olyan végtelen unalmas lesz, mint a kihalt tenger.
     - Bolondom, nekünk se kell sokáig bolyongani, meglátod, minden olyan szép lesz, mint a mesében, mondta Noé.
     És Noémi már nem törődött semmivel, se a semmivel, se a mesékkel, csak nézte Noét. Meghúzta a fülét, ami úgy csilingelt, hogy Zoá a csimpánz felszaladt az árbócrúd tetejére.
      -Boldog Karácsonyt, kis tűlevelű világítótornyom.
     És köröttük ott volt, hol nem volt, a nagy végtelen semmi.