A lunáris éberség képei, összefüggései homályosak, rejtettek, ‘okkultak’, alig érthetőek, csak igen nehezen közölhetők, és sohasem tartanak kapcsolatot az értelemmel.
                                          (Hamvas Béla)

Az előkészület finom mozdulataival elsimítod a lélek nyugha- tatlan rezdüléseit. Kezed szemed elé tartva masszírozod a szemgolyókat, nemcsak a fáradtságot próbálva kidörzsölni, de el akarod rejteni a láthatót is szem elől. S mire kinyitod, rádcsu- kódnak érzekszerveid megbízhatatlan kapui, az álom barlang- jában ülsz. A falon rajzolatok villannak fel, a tudatalatti folyton változó sziklafestményei, az ismeretlen birodalom határvonalai. A halálközeli erotika életjegyei és a minden pillanatban jelenlevő halhatatlanság múlandóságának figyelmeztető ábrái. Az eltűnés mindent feloldó s megvalósító mennyegzője az idő tétova homokpergése közben. A testiség megfoghatatlan, konkrét árnyéka, jelzés a képből, holdfény-effektus, mert nem te sugár- zol, csak tükrözöl vagy tükröződsz, de mintha.

Az alámerülés hordozható, bennünk lévő kézikönyvei, melyeket megnyitva feltárul a szakadék álom- és ébervalóság között, tapinthatóvá válik a sötét. Nem lehet villanyt gyújtani, nem lehet kioltani a félhomályon átszűrt érthetetlen alakokat, mert önma- guk sem akarnak érthetővé válni. Lebegnek a táguló pupilla vizében. Képbe zárt szavak végképp a túloldalon rekedve sziluet- teket rajzolnak a vászonszerű falakra. Töredékek, de nem az egykori ép egész maradványai, részleteiben önálló külön világok, átrajzolva néhány lehetséges mítoszt, melyek nincsenek sehol megemlítve. Valami istent kellene megidézni.

Egy kis földet keresel, szűnjön a lebegés, kezedben morzsolgatva nőhet csak biztonságod, hiszen a szertartás ideje eljött, íme minden együtt áll, készen. Néhány cseppnyi mézet csorgatsz a padlóra, az éj ajándéka, beleragad a kiszáradt repedésekbe. Csak ember alakú foltok maradnak. A mézzel kevert por mágikus illata felpárolog a Holdig, aki majd visszajelez, fogadja-e költészeted közeledését.

Az álom küszöbének átlépése, a lélek távozása után, fel kell szállnod a Holdba, ahonnan sikertelen kísérlet után visszazu- hansz eső alakjában a földre, ám siker esetén a Hold átereszt, s beleolvadsz a kékfényű csillagok anyai ölébe. Szabad út nyílik tehát előtted, hiszen megértetted bonyolult jelképiségének egy- szerű titkát.

A Hold aranykerek nyílásán keresztül juthatsz a túlsó világba. Mert ami fent van ugyanaz, mint ami lent van. Az utat jól jegyezd meg, hogy visszajuthass majd innen, a sötétség tátongó névlabirintusából. Végig légy nyugodt, ne menekülj, mert akkor lépteid visszafelé visznek, nem a sötéten keresztül jutsz vilá- gosba, életed megfordul, három és fél nap alatt kell végigjárnod.

Ahogy egy madár nyaka repülés közben nekifeszül a levegőnek, s amíg árnya elsuhan a földön, mit senki sem lát éjszaka, húrként feszül a világnak, megpengeted, hisz ettől a hangtól még szebb lehet csak repülése. De maradj inkább itthon, s a kitárt ablak mögül hallgasd zuhanása feneketlen csendjét.

Ha mégis, vigyél magaddal kormozott üveglaptöredéket. A rejtett összefüggések túlságosan érthetőek, ezért nehezen közölhetőek és sohasem tartanak közvetlen kapcsolatot a nézéssel. Csak a valóban fontos dolgokat akarod látni, behelyettesíted a látványt, ahogy az elpusztíthatatlan város fedésbe kerül a mágikus körrel, s létrejön a megszentelt terület, a hasadt személyiség egyesül. S ehhez a néhány pillanathoz éppen te kellesz majd, hogy körbe- adhasd kormozott üveglapodat.

Az emlékezet végtelen történeteit álmodod újra. Lehúnyod a szemed és kortyolgatsz a feledés félédes szürkületborából, így lehetővé teszed az emlékképek előbújását az álom barlangfalának hasadékaiból. Érzékenységed tartja ébren a belőlük fakadó jelentéseket. Nem lépheted át saját árnyképedet.

Az álom önmaga magyarázataként himbálózik a tudattalan óceánjában. A barlang esőmosta repedésein átszüremlik a Hold fénye. Bevonja a beavatás színeivel az asztalon felejtett kulcsot, mely mindeddig semmilyen zárba sem illett. Most is egyszerűen csak feljön a Hold, ahogy minden nap, elvégzi szertartását az ablakkereszt fölött, elvezeti a nyughatatlan lelkeket, ki a testből egy másik világba, mely meglehetősen hasonlít ismert világunkra, mégis teljesen más. Árnyék nélküli belső, töredezett valóság.

A barlang fáklyafénye Holdként táncol a falakon. Hol eltűnik, hol előtűnik, hol kitisztul, hol árnyakkal telik a várakozás helye. Miközben a hasonlóság árnyéka vetül a falakra, a három mágus- király, a három felettes én elindul megkeresni a szív megosztha- tatlan barlangját. Addig is míg ideérnek, legutolsó feladatod az árnyékok fényesítése lesz.
 

* Az eredeti kézirat a megnyitó-performance során elégett (ld. 65. o.), a technika angyala azonban jelen volt, diktofon formájában, így a megsemmisülésre szánt szöveg mégis megmaradt. (A Szerző)