Augusztus 24, vasárnap délután

A textilművészeti alapítvány és a budavári önkormányzat szervezésében megrendezett Textil-tér kiállítást nyitom meg a Mária-Magdolna templomban, illetve a templom romkertjében. A méltóságteljesen magasba emelkedő templomtorony külső falait textilzászlók ékesítik, a belső terekben a szombathelyi biennálék anyagából válogatott faliszőnyegek és tértextilek kaptak helyet, míg a romkertben két templomhajóra utaló vázszerkezetet borítottak be az ezen alkalomra készült alkotásaikkal az iparművészek; festett, varrott és szövött kompozíciókból így egy jelzésszerű, szimbolikus textilkatedrális szerveződött. A textilsíkokból épített tér alkotóelemei egyszerre elválasztó és összekötő elemek, eltakarók és beborítók, esetenként áttetsző határokat sejtetők. A Textil-tér azt bizonyítja számomra, hogy a hagyományhoz, a történelemhez, a múlt művészetéhez, műveihez való konkrét vagy áttételes - vagy akár csak formai - kapcsolódás különös kontrasztot, izgalmas villódzást hoz létre, s azt, hogy egy-egy megalapozott, jó alkotói program - ezúttal az, hogy a textileket építőelemek gyanánt bátran hozzuk ki a szabadba - hallatlan ösztönző erő lehet. Minderről a megnyitószöveg prezentálása során szeretnék beszélni, de ordítanom kell, mert a hangosítás nem működik: egy jó mikrofon és hangszóró beszerelése meghaladta a szervezők teljesítőképességét. A büfé viszont bőséges és első osztályú - ez bizonyára minden megjelentet elégedettséggel tölt el.
 

Augusztus 25, hétfő

Délelőtt Kóthay Péter tatai szobrász komáromi kiállításához írok katalógus-bevezetőt; a fából faragott kisplasztikákat felvonultató művész 1985-ben rendezte első tárlatát - bár e tatai premieren még főként táblaképek szerepeltek -, s most stilizált figurákat, madarakat, elvonatkoztatott kompozíciókat mutat be gondosan kimunkált művekből összeállított együttesében. A munkák sorát gondolatban végigpörgetve a nagy szoborra való felkészülés szándékának érlelődését vélem felfedezni. Délután már áttételesebb, nehezebb feladatot próbálok megoldani: a Vásárhelyi Őszi Tárlat katalógusának előszavával bajlódom. Arról írok - a vásárhelyi kiállítási zsűrin szerzett élmények és tapasztalatok birtokában -, hogy lejárt a bírálatok, zsűrizések ideje: a meghívott profi alkotók műveit ne szelektálják kurátorok és zsürorok, hanem állítsanak ki mindent. Vállalják alkotásaikért a felelősséget a művészek. És arról írok, hogy az országos kitekintésre vállalkozó anyagban sajnos nagyobb teret kapnak a jól bevált, megbízható, konvencionális művekben testet öltő törekvések, mint a kereső-kísérletező művészi aspirációk. Az alaposan átgondolt utolsó bekezdéssel hangsúlyozom, hogy "nagyon különös feltételek és áttételek révén vezérelt, nagyon bonyolult rendszerben létrejött, olyan mesterségesen kreált műegyüttes áll előttünk Vásárhelyen e század- és ezredvégi őszön, amelyről lehetetlen általánosan jellemző, átfogón érvényes tanulságokat, egzakt következtetéseket megfogalmazni. Az interpretátor csak a bizonytalanságok és tétovaságok vezérelte tompa jelenségekről adhat homályjelzéseket."
 

Augusztus 28, csütörtök

Keszthely város főépítésze hív telefonon: a város nyárelőn lezajlott emlék- műpályázatán megbízást kapott Fischer György-terv megvalósítása ellen - amelynek kivitelezésére szakvéleményre alapozott képviselőtestületi döntés alapján adott megbízást Keszthely városa a művésznek - hadjárat indult. A település úgymond "lakossága" nem a tervben körvonalazott művet szeretné második világháborús mementó gyanánt realizálni. A főépítész szerint a képviselők visszalépnek, nem vállalják a korábban meghozott döntés felelősségét, visszavonják a megbízást. Mondom, hogy ebben a fázisban a változtatás jogilag már meglehetősen nehéz; a művész érvényes szerződés alapján dolgozik, a munka - a megrendelő által szabott szűk határidő miatt - előrehaladott állapotban van, a szerződésben rögzített anyagi kötelezettségvállalást a városnak teljesítenie kell, akár felállítják a szobrot, akár nem. A lakossági megmozdulásokra, a terjedelmes, elutasító hangvételű újságcikkekre emlékeztet a főépítész; nincs mit tenni, módosítani kell valamiképpen az ügymeneten. A régi, szomorú nóta, mondom: az utca népe próbálja eldönteni, illetve dönti el, hogy mi a művészet.
 

Augsztus 29, péntek délután

Zuhog az eső, úgy tűnik, az esztergomi Országos Pasztell Biennálé megnyitására véget ér a nyár. A vernissage-on kapom a hírt a vásárhelyi főkurátor Pogány Gábortól, hogy az Őszi Tárlatra írt katalógusbevezető szöveggel probléma van: a kiállítást rendező múzeum igazgatója, Nagy Imre közölhetetlennek minősítette a dolgozatot. Kissé ingerülten válaszolok: azok az idők már elmúltak, amikor szövegeket tiltottak be. De ez katalógus - előszóként közreadhatatlan, vág vissza Pogány Gábor. Megkérdezem: miért nem jelentetik meg, és miért nem írnak utána egy reflexiót, hogy milyen marhaságokat talált ki a Wehner? Szépen, sorban megcáfolhatnának minden őrültnek minősített felvetést, az olvasó meg eldönthetné, kinek ad igazat. Az nem megoldás, vág vissza a főkurátor. Lezárom a párbeszédet; így nincs más választásom, mint az, hogy közreadom a szöveget valahol máshol, azzal a megjegyzéssel, hogy Vásárhely ismét homokba dugta a fejét. Egyszerűen nem értem, miért nem lehet szembenézni a tényekkel, a problémákkal; egy elaggott, toldozott-foldozott kiállítási rendszer tarthatatlanságának felvetésével, új megoldási lehetőségek felvázolásával? Miért jó dagonyázni a sekélyességekben és unalmasságokban? A pasztell biennálé megnyitóján egyébként - e kellemetlen közjátéktól eltekintve - minden a megszokott mederben, a protokoll szokásos baklövéseivel kísérten zajlott.
 

Szeptember 2, kedd

Végletesen lehangoló zsűri Tatabányán; a város ötvenedik évfordulójára meghirdetett szabad beadású tárlat anyagát válogatjuk Barabás Márton festő-, Benedek György szobrászművésszel és Lóska Lajos művészettörténésszel. A szabad beadás rendszere ezúttal is kikényszeríti a válogatást, a bírálatot. Hemzsegnek a dilettánsok, sorra utasítjuk el a mérhetetlenül gyenge vagy ízléstelenségekben pompázó műveket és alkotóikat. De a fennmaradó anyagból is - a rendező Tatabánya Alkotóművészeiért Alapítvány felkérésére - alig-alig tudunk megvásárlásra javasolni valamit. Varkoly László egyik festményét, Sipos Barbara kisplasztikáit és Kovács Vali egyik grafikáját minősíthetjük csak úgy, hogy közgyűjteménybe kerülhet. Némi reménysugár azért felcsillan: bepillantunk a rekonstruált múzeum kibővített, új, még üres kiállítási tereibe. Az időszaki tárlatok termét és galériáját alaposabban majd kiállítási kárülmények között vizsgálom meg, de máris súlyos aggályok merülnek fel egyes falfelületek kihasználhatóságát, a megvilágítási adottságokat és lehetőségeket mérlegelvén.
 

Szeptember 3, szerda délután

Kovács Péter festőművész kiállításának megnyitója a Vigadó Galériában; a papíríveken rögzített, ceruzanyomokból, színfoltokból, krétasatírozásokból szerveződő testek, testmaradványok kapcsán arról beszélek, hogy Kovács Péter eszközei varázslatosan szűkre szabottak és szűkreszabottságukban gazdagok: a grafikai eszközök és anyagok festőiségét, festőiségének sokrétűségét, kimeríthetetlennek tűnő hatásvilágát aknázzák ki. Ezen kompozíciók a vonal és a folt érzékeny együtteseinek harmóniákban és ellentétekben játszó színterei; az előszüremlések, az elmosódások, a semmibeveszések, a sejtelmességek tettenérhetetlen fokozatait vetítik elénk. Az alap fehér, szürke, sárga, narancs, vörös és fekete; amelyben fehérek, szürkék, sárgák, narancsok, vörösek és feketék sodródnak a figuralitás végkifejlete felé. Fájdalmasan megtörő, a kiindulási pont felé visszaforduló, vagy visszafordulni csak szándékozó, de nem tudó vonalak, kavargó vonalgubancok, foltokká mosódott satírozásnyomok, maszatolások: a szén, a pasztell, a színes ceruza misztikussá érlelt rögzüléseiből szerveződnek, épülnek a munkák. És e rögzülések által teremtett, bizonytalan körvonalakkal közrefogott homályban egy-egy emberroncs, féregszerű lény - a mélyben ott motoz Franz Kafka és ott motoznak a legfrissebb híradófelvételek -, jelennek meg az utolsó, a még felismerhetőségi fázis alakzataként. Talán a legalapvetőbb, a Kovács Péter-művek által felvetett dilemma, hogy hogyan szabadulhat meg egy emberi test az őt alkotó vonalaktól, vagy hogy hogyan kapcsolódhat egy öntörvényű, autonóm vonal egy konvencionális, szabályosnak vágyott-sejtett testhez? Hogy a forma hogyan ölt testet? Vagy csak a kuszaság fogalmát kellene pontosan, kissé pontosabban definiálnunk? A foszlányszerűséggel, az elmúlással, az enyészettel kellene kicsit tüzetesebben foglalkoznunk? Az emberi vonás, az emberi jelleg mineműségéről, tovatűnéséről kellene párbeszédet kezdeményeznünk? A meghatározhatatlanság ünnepét kellene megülnünk?
 

Szeptember 6, szombat

Megírom az augusztus végére ígért szobrász-lxikoncímszavakat; Csepregi Zoltánét, Cserényei Kaltenbach Istvánét, Csikai Mártáét, Cyránski Máriáét és Czinder Antalét. Hetek óta gyűjtögettem az adatokat, s különösen Cserenyei Kaltenbachhal kínlódtam sokat. Nagy nehezen sikerült felkutatnom Miskolcon élő lányát - miután sem a miskolci múzeum, sem a könyvtár nem tudott lényeges, fontos adatokat adni a csaknem negyven évig a városban élő és működő művészről -, aki viszont hosszú hetekig nem reagált választ kérő levelemre és telefonjaimra. Végre aztán megérkezett az 1979-ben elhunyt szobrász életpályájáról tudósító válasz, így gyűjtésemmel kiegészülve viszonylagos pontossággal körvonalazódott egy különös sorsú művész pályaképe. Cserenyei Kaltenbach István szobrászművész és sportember, atléta és atlétaedző volt, aki 1926-ban súlylökésben Európa-bajnoki címet szerzett, majd évekig edzősködött külföldön. Miskolci tevékenykedése során is megosztotta energiáit a sport és a művészet között. Eme sporthoz való vonzódása magyarázza meg bokszoló- és birkózó-témájú kisplasztikáinak, országos kiállításokon is szerepelt kompozícióinak témaválasztását, és így pontosan illeszkedik a sorba a debreceni Arany Bika Szálló Hajós Alfrédot ábrázoló mellszobra is.
 

Szeptember 7, vasárnap

Legépelek egy másfél oldalas híradást a washingtoni Sculpture Magazinnak a zalaegerszegi művésztelep új, 1997 nyarán született szobrairól - a múlt hét végén futottak be a diafelvételek -, és Virág Jenő Művészeti Műhelyének elküldöm a júliusi Neuberger-kiállítás megnyitószövegét - ha már nem jelent meg sehol, ne tűnjön el szinte nyomtalanul a papírhalmaim alatt -, és Nyergesújfalunak költségvetést fabrikálok a Kernstok Gyűjtemény és Galéria - a megnevezés még csak ideiglenes - jövő évi működéséhez. Este még Butak András grafikusművész papírból alakított doboz-rekesztárgyainak októberi, újpesti kiállításához írok katalógusbevezetőt, de továbbra is halasztódik a Götz János - és a Szanyi Péter-tanulmány kidolgozása.
 

Szeptember 8, hétfő

Délelőtt megírom a szolnoki, szerdán nyíló Götz-emlékkiállítás megnyitószövegét - no persze a tanulmány, az majd egy másik műfaj lesz -, majd kiugrom Szentendrére, ahol Páljános Ervin szobrászművész különleges, síkba transzponált, de mégis térbe helyezett munkáit nézem meg a művész váci tárlatát, illetve tárlatnyitását előkészítendő. Este, már újra Budán Szanyi Péterhez ugrom be egy albumért, amelyben művei fotóit gyűjtötte össze: így könnyebb dolgom lesz a dolgozat felépítésénél. Otthon, a postával érkezett küldemények között Kovács Lajos értekezése fekszik asztalomon; váratlan, összefoglaló igényű elemzés irodalmi szövegeimről, a három könyvről. Ritka élmény: hiúságomat legyezgetik.
 

Szeptember 10, szerda

Délelőtt Csobánkán, Veres Kálmán szobrászművész műtermében - amely az egykori tüdőszanatórium halottasháza volt - zsűri: a dunaújvárosi Kossuth-Széchenyi-emlékmű gipsztervét szakvéleményezzük. Nekem lenne néhány kisebb észrevételem, de ezúttal nem szakértőként, hanem jegyzőkönyvvezetőként vagyok jelen, nem avatkozom a bizottság munkájába. Fekete Tamás szobrászművésszel egyébiránt a Budapest és Pomáz közötti közlekedési dugókban Török Richárdról beszélgetünk, a fiatalon elhunyt, kitűnő szobrászról, akinek a munkásságát a közeljövőben kell majd feldolgoznom. Érdekes részleteket tudok meg. Aztán vissza Pestre. A megnyitásra váró Nádor Galériában a papírművészek társaságának októberi, győri kiállítási anyagát nézem át felkészülendő egy újabb - ki tudja, ezidén már hányadik - kiállítás-megnyitóra, majd kiszaladok a Műcsarnokba, Hencze Tamás retrospektív tárlatán járok egy két kört. Szűk világ. Viszont az Olaj/vászon kiállítás katalógusát - amelyről Rózsa Gyula a Népszabadságban már hetekkel ezelőtt áradozott, és amely a kiállítás bezárta után sem készült még el - ismét hiába keresem. Késő délután, már otthon a Vajda Lajos Stúdió tervezett antológiájának reménybeli szerzőihez és a Stúdió művészeihez szóló körleveleket fogalmazgatom, és telefonálgatok össze-vissza, hiányzó címeket próbálok megszerezni. Érdekes, hogy a Vajda Lajos Stúdió mai, úgy-ahogy nyilvántartott "tagsága" mellett van egy olyan, 30-35 névből álló névsor is, akikről már senki sem tud semmit, és akiknek művészi működéséről alig-alig maradt nyom. Nem lenne érdektelen megrendezni a vajdások "egykor alkotott művészeinek" szentendrei kiállítását.
 

Szeptember 12, péntek délután

Dunaújváros, a Kortárs Művészeti Intézet megnyitása. Az egykori Uitz Teremnek a hetvenes évektől kísérem figyelemmel kiállításait; egy Komárom megyei kortárs tárlat itteni megrendezése miatt hajdanán - ma már ez szép emlék - a tatai múzeumban súlyos fegyelmit kaptam. A kiállítóterem most hosszú, több éves tervezési és építkezési periódust lezárva új szárnnyal bővült: előcsarnokkal, a földszinten és az alagsorban is új teremmel gyarapodott, így egyszerre több kiállítást, nagyobb anyagokat mutathat be. Az Intézet hátterében egy közalapítvány áll, amely jelentős műgyűjteménnyel rendelkezik, amelynek alapjait a dunaújvárosi születésű, ma szentendrei Takács Lakos magángyűjteményének letétje teremtette meg. Az Intézet-nyitón e kollekcióból a Dali-litográfiák és -kisplasztikák kaptak csak teret, míg az alagsori térben Veress Zsolt Folyamatos múlt című fotósorozatának darabjai kerültek a falakra - meglehetősen erőtlen, halovány teljesítmény visszfényeként. Az ünnepi tárlat gerincét a kortárs gyűjteményből válogatott újszerzeményű művek alkották, de meglehetősen sajátos szemléletet tükröző, szűk válogatásban: Kámán Gyöngyi, Nemes Nikolett, Szűcs Attila, Vogl Philemon munkái egyszerűen nem engedték szóhoz jutni a dunaújvárosi alkotók műveit és a Takács-gyűjtemény kortárs magyar szekciójának alkotásait. A raktárban több száz mű lapul, amely művészetünk hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes éveinek progresszív törekvéseit reprezentálhatta volna, s ugyanígy érthetetlen, hogy miért nem kapott - legalább az ünnepi aktuson - bemutatóteret a dunaújvárosi művészek (akik meglehetősen sokat tettek az új intézmény megszületéséért) - mint Várnai Gyula és Rohonczi István, Birkás István és Friedrich Ferenc, Palotás József - egy-egy alkotása. Az Intézet új, fiatal vezetői - Páldi Lívia és Szoboszlai János - sajátos szemlélettel vélekedhetnek a modern művészet történeti aspektusairól, s ugyanígy a modern művészeti intézetek programkialakítási módszereiről.
 

Szeptember 15, hétfő

Visszatérek az 1962-es jegyzőkönyvek jegyzeteléséhez. Izgalmas dokumentum: a Művészeti Bizottság 1962. december 17-i ülésén vita bontakozik ki Vilt Tibor Csepeli strandon felállításra tervezett szobráról. "Pátzay Pál: Kint voltam az Alap Bronzöntő Üzemében, ahol megláttam Vilt Tibor egyik szobrát bronzba öntve. A szobor három serdülő lányt akar ábrázolni, azonban kifejezetten ronda a szobor. Ha ez felállításra kerül, akkor parázs botrány lesz ebből. Aradi Nóra: Ez a szobor-ügy már a Minisztérium elé is került régebben. Ez a szobor tulajdonképpen egy medencéhez készült. Vilt több alkalommal nem tartotta be a határidőket, húzta a befejező munkálatokat. Már ott a Minisztériumban is cirkuszok voltak ezzel a szoborral kapcsolatban. Mikor még én a Minisztériumban voltam, ez a dolog már akkor több éve húzódó ügy volt. Pátzay Pál: Egy szobrásztól ilyen ronda dolgot még nem láttam. Szilárd György: Kérem a 9-es Bizottság tanácsát ebben az ügyben. Annyit meg lehet tenni, hogy kimegyünk és megnézzük a szobrot, ami tudomásom szerint készen van. A szobor még a Művészeti Bizottság létrehozása előtt jött létre, most utólag beavatkozni és a szobor felállítását nem engedélyezni azt jelentené, hogy az egész ügyet megkavarjuk. Az sem vitás, hogy amennyiben a szobor felállításra kerül, úgy azt a közönség és a sajtó meg fogja támadni. Nem tudom, hogy jelen esetben nem az volna-e a helyes, hogy vita hangzana el a szobor felett a sajtóban és a közönség körében. Az a véleményem; hogy meg kell várni, hogy ebben az ügyben mi fog még történni."
 

Szeptember 17, szerda délután

Paizs László festőművész kiállítása a Peterdy utcai Pest Centerben. A hetvenes években plexiszobrokkal - mint A trónörököspárt meggyilkolták című, plexibe foglalt újságpapír-szarvasbogár kompozícióval - majd absztrakt képekkel jelentkező Paizs most hatalmas, különleges technikával - a művész interpretációja szerint autóval - nyomtatott, egyedi grafikáit mutatja be. Ezek a munkák csak a papírhatárok által megszabott, nagyméretű, egyedi nyomatokként keletkeztek, amelyeket utólagos, kisebb felületi, festői beavatkozások és roncsolások gazdagítanak. Magányos, valamint páros alakzatba és hármas csoportba rendezett figurák jelennek meg a háttér nélküli, a környezet, vagy segédeszközök által nem jellemzett, légüres terekben: Figurák, amelyek szobrok, leginkább talán görög torzók; csipkeszerű szövedékekből konstruált, halvány színekkel, vagy a feketével és a fehérrel, gazdagon árnyalt alakok. Nem létező könyökére támaszkodó és fekvő-ülő testhelyzetben megragadott, s a megállíthatatlan időfolyamban ácsorgó figurák, amelyek egy-egy gesztussal, mozdulattal, testtartással jellemzettek csupán, de olyannyira, hogy egyszersmind életérzést, szellemiséget, kultúrát sugárzók.
 

Szeptember 19, péntek

Reggel Szemadám György stúdióvezető hív a televízióból, hogy súlyos kétség merült fel az "Itt artunk" frissen elkészült, vasárnap adásba kerülő műsorával kapcsolatban: egy galériás, illetve galéria szerepeltetése meglehetősen reklámszerű feldolgozású, és ebből problémák adódhatnak. Összepakolom a cuccomat és lesietek a Szabadság térre, megnézem a Kováts Albert festőművész szerkesztette negyven perces műsort. Hosszú-hosszú, szinte kizárólag festészeti témájú kiállítási beszámolókat és riportokat követően a műsor zárásaként hangzik el az ominózus, galériával kapcsolatos beszélgetés, amely engem inkább érdektelenségével, információszegénységével zavar, mintsem propagandisztikus élével. Azt javaslom, hogy ne változtassunk, maradjon a műsorban az anyag. Viszont amit súlyosabb hibának minősítek: a sorozat rovatait elválasztó, állandó képi elemeket és a feliratozást is megváltoztatták a műsor készítői, ami jóvátehetetlen hiba. És az egész műsor elúszik az érdektelen, unalmas egyhangúságban. Előre félek a szakvéleményező bizottság észrevételeitől.
 

Szeptember 20, szombat reggel

Los Angelesből Wahorn András telefonál és a Vajda Lajos Stúdió tervezett antológiájával kapcsolatos részletekről érdeklődik. Én meg arról kérdezem, hogy van, fest-e? Azt válaszolja, hogy vasárnaponként fest, hét közben reggeltől estig egy filmstúdióban dolgozik. Kérdezi: az antológiában benne lesz-e a Novotny Tihamér? Mondom, hogy persze, ő írja a történeti áttekintő tanulmányt. Akkor viszont én nem leszek benne, mondja András, és megtiltom azt is, hogy a nevemet leírjátok. (A dolog hátterében egy hét-nyolc évvel ezelőtt közreadott, Wahorn András által torznak, illetve hamisnak minősített Novotny-publikáció áll.) Mondom, hogy ez azért nem egészen így működik: azt nem tilthatod meg, hogy elemezzem az egyik, kiállításon szerepelt képedet, és leírjam, hogy azt te festetted. Hát azt nem, de akkor is. Akkor se. És mi újság otthon? Mondom, semmi különös, ugyanaz. És mit csinálsz? Mondom, hogy szoborállításokhoz fogalmazgatok szakvéleményeket. Elcsodálkozik, hogy ez még mindig megy, mert LosAngelesben egyáltalán nem állítanak szobrokat. Elég egyhangú lehet ott akkor az élet, mondom, és megígérem, hogy küldök majd egy szakvéleményt, hogy sürgősen állítsanak fel egy Wahorn-szobrot. Ebben maradunk.
 

Szeptember 22, hétfő

Nincs vita, a tizenkét pályamű közül Paulikovics Iván szobrászművészé az egyetlen, amely megvalósítási javaslatot kaphat a győri Pálffy-Schwarzenberg, a város török uralom alóli felszabadításának 400. évfordulóján állítandó emlékmű pályázatán. A kötők a két hadvezér alakjának megjelenítését követelték meg, s a puszta alakidézésen túl a Paulikovics-terv helyezte finom gesztusokkal a két hadvezért egymással olyan kapcsolatba, hogy egyúttal feszült plasztikai teret is szervezett, így az igen tágas Duna-parti Piactér bástyafal feletti végtelen nyitottságában majd valami mozgás keletkezik. Paulikovics terve mellett alig-alig találtunk még kettőt, amelyet a kiírás szellemében díjra lehet javasolni. Győrből hazatérve este megírom, befejezem a Götz János-tanulmányt, és nem vagyok elégedett: szokásos műelemzéssort csináltam, amely a mélyebb jelentésrétegeket, tartamokat nem képes kibontani. Az 1971-ben, harminc esztendős korában elhunyt művész alkotásait szembesíteni kellett volna a hatvanas évtized történelmi valóságával, szellemi- kulturális állapotával, légkörével. De egyszerűen nincs idő: míg felületességemen elmélkedek, kétszer is megcsörren a telefon; újabb és újabb, persze halaszthatatlan munkákkal üldöznek.
 

Szeptember 26, péntek

Szentendrén, a Vincze Papírmerítő Műhely galériájában, a Kalmár János szobrászművész papírdomborműveit bemutató kiállítás megnyitóján találkozom a hajdani jó barát Temesi Ferenccel. A hivatalos aktus lezárulása után, a Dunára néző nagy teraszon üldögélve beszélgetünk néhány percet. Temesi élénk gesztusokkal kísérve, kissé emelt hangon magyarázza a társaságnak, hogy harminc évvel ezelőtt, hosszú-hosszú irodalmi leveleket írtunk egymásnak a nőhajhászás és a regényírás helyett, no de akkor még irodalmi körökben nem vettek tudomást rólunk, senkik sem voltunk. Ezt a pozíciót azért nekem azóta is sikerült megőriznem, zárom le nagyívű gondolatmenetét.