Mottó: ami hasonlít az életre, az egyál-
talán nem a véletlen műve

Olvasgatom, csóválom is tőle a fejem, mikor mondja 94-ben a nagypolitika: ennél több munkanélküliséget már nem bír el robbanás nélkül a társadalom. Mondták ezt már 92-93-ban is, csak kicsivel arrébb. Nekem pedig már akkor is az járt az emlékezetemben, hogy tízéves jubileumát üljük óvatosan megkockáztatott kijelentéseinknek, miszerint elkelne tán (esetleg) az a kis (egészséges, kezelhető, de elkerülhetetlen) munkanélküliség, ami nélkül nem lesz itt verseny, de színvonal se, akármit mond is a (még nagyobb) politika... Azért megnéztük, hol mondjuk. Egymás közt voltunk.
     A fejcsóva az egyedüli, ami nem változik. Vagy mondjuk inkább világosabban: a kétkedésünk. Mert a körülnézéssel még most is csak úgy vagyunk, csak az egymás között lett valamivel bizonytalanabb kategória. Attól koldul a nagy őszinteségünk.
     Az újraválasztott, szomszéd falubéli polgármestert kérdezgettük akkor 94-ben, mert neki volt mára hadrafoghatóságról egy kis perzekútori (94 előtti) múltja. Hogy is van (lesz) ez a közhasznúság?
     Előbb csak ránk csodálkozott, hiszen (állítólag) köztudottan az Isten barátja az, aki az ilyesmibe belevág(ott), a maga morálja szerint úgy gondolván: az a kis segély se lesz olyan alamizsnaszagú, ha párosul vele az a másik kis közjó, miként a hivatal háza homlokára is felvésték a bölcs elődök, hogy ezért van minden. De mert naivabb vonásainkban fölfedezte tudatlanságunkat, röviden felvilágosított. Aki infarktust akar magának idő előtt, annak ez a legjobb módszer. Én egyelőre köszönöm a megtiszteltetést.
     Többet nem is mond a dologról, csak hivatalos, beavatott környezete szaporítja meg nekünk a tanulságot, százegy történettel igazolva, miként késett le, felejtett el, kapkodott össze dolgokat a mi újraválasztott barátunk, mert inkább elszaladt egy kicsit ellenőrizni, visszaküldeni, szankcionálni, rendet tartani a közmunka áldottan széles mezsgyéjén. Az árkok mégsem öntisztultak meg, az ingerült pollentartalom sem csökkent a közterek fölvirágzott levegőjében, de a kocsmárosok sem lettek rosszabb adóalanyok (jobbak se) a vargabetűk pihenőhelyeként - csak hát ez már alkotmányossági (sőt bírósági) ügy, ne tévelyegjünk hát a mások gazos mezején!
     Okos ember a más kárán tanul, okos vezető a bukdácsolóéból. Egy egész évig nem is jut eszünkbe a Nagy Lehetőség, pedig fáj a szívünk azért a sok sorbaálló lesütött szemű segélykuncsorgóért, meg a sok magunkba temetett ötletért, amit a közjó szabadtéri mozivásznára föl tudnánk vetíteni - egymás között.
     Aztán - ahogy nagypolitikailag is kimondatott az ötlet - egyszeriben átértékelődnek a gondolatok. Erősödik a hang, áttolódik a hagsúly, megfontolás tárgya a téma, átgondolandó stratégiát követel a korszerű segélykezelés metó- dusa. Minden virágos megközelítés egy fokkal erősíti az elszántság mértékét (és szaporítja az erőteljes képzavarok számát) e fontos nemzetgazdasági kérdésben.
     A 95-ös esztendő az átértékelődés korszakhatára.
     Szorzunk, osztunk. Háromszáz felett találtatnak azok a meghívottak, akik a városka közhasznú munka végzésében a kitüntető úttörő címet kiérdemelhetik. A hivatal - az egyik oldalon - óvatos derűlátással száz emberre (választottra) gondol. Az első körben. Próbaképpen.
     A másik hivatal (ő munkaügyben fáradozik), aki a nagyobbikat finanszírozza, alig hisz a szemének. Csak száz a választottak száma?
     Egyelőre mégis kiegyeznek. Sietős számvetéssel összeáll a megvalósítandó munka frontzónája is: intézmények kuncsorognak nyári karbantartásért, közterületeket erodál a nyár forró lehelete, kipofozgathatnánk a sporttelep kopott foltjait is. Jut minden sorbaállónak egy kis morzsa, tiszta haszon így is, megtakarítás, nyereség - álmodozik a nyomorúság. Egy kis tolongás kell még az elsőségért (bár a tolongók nem túlságosan agresszívek), elkészülnek a közgazdasági gyorsszámítások: ha csak anyagköltség, akkor az iskolában hat tanterem, plusz egy kis udvarkörlet, egyéb apróságok is beleférhetnek még, ihaj, ilyen se volt még nyár végén az öreg oskola!
     Július 1-jére indul a verkli, mondja az ígéret; ígéri a szervező. Addig ott legyen az anyag.
     Ott van. Emberanyagra várni kell, kis fennakadás, az első körben a behívott legjobb százból harmincan se... Ugye, nem kell mindegyiknek ennyire! Fájnak a hátak is, meg nem trógerek ők, nekik szakmájuk van (volt), na abban se nagyon szívesen, főleg ennyiért. Ha tudják előre, haza se jönnek Észak-Nyugatról, túlsó Nyugatról, a másik városból, ott most kicsit elvoltak a haverokkal, családdal, új családdal, új haverokkal... Dehogy is beszéltek ők munkáról, kikérik maguknak a gyanúsítgatást, ők már itthon is betegek voltak, papírjuk van (volt, lesz) róla.
     Bonyolító idegesen reagál, el fog veszni a pályázat, hol van még a száz ember? Intézményvezető is ideges: rövid a nyár, legszebb hónap a július, akkor még lenne idő takarítani, hibapótolni...
     Második száz (sas)behívó. Második vonal, gyérülő érdeklődés. Csak a lelemény nem fogy: fáj, szúr, leszázalékolás, haverok, új családnál, meló á dehogy! Kis sértődések: mi az, hogy akkor segélyt se? A tömeg rendíthetetlen, pedig személyekre bontva folyik a puhítás. Maga jó mester (szaki, belevaló segéd, jó anya, nagyapa, kiváló férj) volt, innen visszakerülhet az ellátásba, még talán munkát is kaphat, egyszer.
     Ötvenegy-kettő. Ügyet bonyolító már edzettebben markolássza asztala, széke peremét, nem biztos, hogy nem inognak az öreg bútorok, régen azért ilyen nem volt... Sürget: idő, intézményvezetők bágyadó serege, pollennaptári fenyegetés a köztéren, felettes homlokránca, július is fogytán. Az utolsó százas klub mintha a lordokházából érkezne: jórészt egyáltalán nem érkezik, vagy csak alig jön (ízlés szerint). És betegebb az átlagnál, vidékibb az összes eddiginél, a szónak nem hisz, kevesell, a fattya meg is mondja: van neki, jut neki ennél különb, jobb, több.
     Száz már sosem lesz. Azért összeomlás sincs. Hetvenegy-kettő összejött. Mehet! Papír készül, besorolás, osztás, küldés, kiválasztás. Te felelsz magatokért, de az intézményvezető úr mondja meg, hogy mi a dolgotok, viszont ő nem a főnökötök, és a pénzt se tőle kapjátok. Érthető, ugye?
     Úgy. Reggel meg is jelennek. Két festő, egy segéderő, négy asszony. Kőműves nincs. A fenébe, tényleg! A sportpályán maradt, de elhozzuk, igazgató úr!
     Két nap múlva meg is érkeznek, mint a mesében. Addig az asszonyok gazolnak. Nem azért jöttek, ők takarítani készültek a festők után. No, sebaj, lesz gazolás; ha elintézi, hogy egész idő alatt (értsd: három hónapig) itt maradhassanak! Igazgató meditál: augusztus, szeptember, október... végül is hullanak a levelek, még nő a fű is, ha szép az ősz, lesz itt úgyis valami más, nem várt esemény... Megpróbálhatjuk!
     Amíg a kőműves javít, ketten elmennének (el is mennek) szabadságra. Mert, ugye, mindig a segédmunkással van kitolva, kérem, az ülhet itt, nézheti, kiszolgálhatja a kőműves urat, aki jó gyerek, igaz, hogy lassú, de alapos. Nézze csak meg!
     Óvatos megjegyzés: nem kellene annyit kijárni, emberek!
     Csak addig járunk mi, amíg szárad a fal. Soha nem inni megyünk, azt mi behoztuk ide reggel. Hűtőszekrényt és villanykályhát is azért kértünk, mert nem akarunk mi drága helyekre kimászkálni! Ha kimegyünk, azt mitőlünk nem kell sajnálni, itt olyankor úgysincs dolog, de akad a szomszédban. Az is meglesz, ez se marad el.
     Intézményvezető titkoltan ingerült, nem hiszi, hogy csak egy tantermet kellene egyszerre... Enyhe sértődés. Ők a szakemberek, vagy nem? És el is mehetnek (a sportpályára, betegállományba, szabadságra), ha őket egy értelmes ember így becsüli csak meg.
     Kőműves anyja másnap meghal. Egy egész hétig temeti bánatát ismeretlen helyen. Az éppen beállított ajtótokot az oskola gondnoka (amúgy vízvezetékszerelő) állítja, vakolja be, hogy száradhasson a fal, lehessen meszelni. Kőműves egy hét múlva megérkezik, megdicséri gondnokot. Ígéri, több haláleset nem lesz.
     A takarítók szétmaszálják a meszet az ablakon, műpadlón, bútoron. Az intézményi takarítók utánuk dolgoznak, érezhetően éleződik az osztályharc. (Ráadásul nekik soha nem jutott fridzsider, villanytűzhely.) Megérik a döntési helyzet: vagy ők, vagy mi!
     Intézményvezető nyaka hurokban. Közmunkást elküldeni nem lehet (felsőbb utasítás), takarító személyzetet elherdálni föbenjáró bűn. Egyeztető tárgyalásokra csekély kilátások. Merev frontvonalak, ütközőzóna széttolása, átcsoportosítási kísérletek.
     Szerencsés pillanat: fel lehet köszönteni a szorult embert. Kis pohár pezsgő is jut, hosszas beszélgetés, barátilag, a szabadságról is szó esik, lányom szül, fiam bevonul... Takarító is terephez juthat.
     Na de augusztus vége van!
     Értetlen csend. Azért a hat terem az hat terem. Arra idő kell.
     Három hét? Mesterekkel egy hétig se tartott azelőtt. (Elhallgatva: mikor még volt rá pénz.)
     Azelőtt nekik se. De most ezt tudják. - Intézményvezető külön tárgyal. Asszonyok vissza a zöldbe, tantermeket elfelejteni. Takarító- asszonyok a hét végén is, ha kell. Valahogy majd megoldjuk az anyagiakat.
     Mindenki győztesen foglal pozíciót. Kőműves ismét eltűnik (fizetés volt), bekevert malterját a (vízvezetékszerel) gondnok keni a falfoltokra. A csempézést is befejezi a vécében. Kőműves megjön, ismét megdicséri. Amit ő csinál, le kell verni. Készségesen elismeri.