Czigány Lóránt Londonban élő magyar irodalomtörténész nevét mára jól ismeri a magyarországi szellemi élet és még jobban a nyugati világban szétszórtan élő magyar humán értelmiség. Egyike azoknak, akik már igen korán felismerték, hogy az emigrációban élő íróknak és tudósoknak személyre szóló feladataik lehetnek a nemzeti kultúra ápolásában, és e feladatok megoldása során párbeszédet kell kezdeményezniök a magyar- országi kulturális élet képviselőivel. Ez a felismerés nem csupán az övé: általában az 1956-os magyar forradalom veresége után nyugatra távozott fiatal értelmiségiek ennek az eszmének a szolgálatában alakították életüket és munkájukat.
     A fiatal szegedi egyetemi hallgató mint nemzetőr vett részt a forradalmi eseményekben, a második szovjet katonai intervenció után menekült Angliába: Oxfordban és Londonban végezte egyetemi tanulmányait. Dolgozott a British Múzeum könyvtá- rában, ahol mint a magyar könyvek szakreferense igen színvo- nalas gyűjteményt hozott létre, egyetemi vendégtanár volt Berkeley-ben (az Egyesült Államokban), munkatársa volt az angol rádió magyar szerkesztőségének és a Timesnak, és egy rövid ideig diplomáciai szolgálatot is ellátott: az 1990-ben hivatalba került első demokratikus kormány idején.
     Mint irodalomtörténész a magyar irodalom angliai recepciójának történetével, valamint az emigráció magyar irodalmával foglalkozott, igen sok tanulmányt írt a klasszikus és a modern magyar irodalomról, ezek többnyire nyugati magyar folyóiratokban rejtőznek. Legnagyobb munkája az 1984-ben napvilágot látott The Oxford History of Hungarian Literture. From the Earliest Times to the Present című nagyszabású összefoglalás, amely régi igényeket kielégítve rajzolt képet a magyar irodalom nyolcszáz esztendős történetéről. 1990-ben, már Budapesten, adta közre Nézz vissza haraggal! című tanulmánykötetét, ebben az "államosított", azaz "pártállami" fennhatóság alá helyezett magyarországi irodalom kiszolgál- tatottságáról és küzdelmeiről, a megalkuvásokról és a helytállás erkölcsi példáiról adott számot. 1994-ben megjelentetett Gyökér- telen, mint a zászló nyele című kötetében pedig a nyugati (emigráns) magyar irodalom életéről és nagyegyéniségeiről írott tanulmányainak és kisebb cikkeinek egy részét gyűjtötte össze.
     Ezek az írások a nyugati magyar irodalom, mára már Magyarországon is számon tartott mestereit: Márai Sándort, Cs. Szabó Lászlót, Szabó Zoltánt, Faludy Györgyöt mutatják be, igen érzékeny: személyes és nemzedéki önvizsgálatnak is beillő képet rajzolnak a korán eltávozott Siklós Istvánról, aki amellett, hogy kitűnő költőként és eredeti gondolkodóként írta be nevét a modern magyar irodalom történetébe, a BBC magyar osztályá- nak munkatársaként, majd vezetőjeként igen eredményesen fáradozott a magyar irodalom angliai kapcsolatainak szervezé- sében, végül szinte krónikaszerűen számolnak be a nyugati magyar szellemi élet, illetve a magyar-magyar párbeszéd több nagyhatású műhelyének tevékenységéről, így a londoni Szepsi Csombor Körről, a hollandiai Mikes Kelemen Körről, illetve a magyar értelmiség számos hazai és nyugati képviselőjét közös gondolkodásra és munkára késztető Anyanyelvi Konferenciáról.
     Czigány Lóránt a klasszikus Magyar (és angol) esszéha- gyományok szellemében rajzol portrét mestereiről és barátairól: adatokban és adalékokban gazdag képet ad, és mindig érvényre juttatja a tárgyilagosság követelményét. Egy helyen, Nagy Kázmér ausztráliai magyar újságírónak a politikai emigráció történetéről írott munkáját értékelve, maga is a tárgyilagosság történetírói moráljának fontosságáról beszél. Ugyanakkor bizo- nyos férfias szeméremmel tárja fel érzelmi kötődéseit, például londoni mesterei: Cs. Szabó László és Szabó Zoltán iránt. Az ő arcmásukat különös gonddal mintázza meg, ha úgy látja jónak, személyes történetek és anekdoták segítségével hozva eleven közelségbe az emigráns magyar irodalomnak ezt a két nagyszerű alakját.
     Mindig szeretettel és megbecsüléssel szól az előtte járó "nagy nemzedék" képviselőiről, ugyanakkor azt is félreérthetetlenné teszi, hogy ő már egy másik nemzedék szószólója, és ennek a másik, fiatalabb nemzedéknek mások a történelmi tapasztalatai, más a szemlélete, mások a választott értékei. Több más írás és utalás mellett ezt a nemzedéki elhatárolódást mutatja A méhsár megkülönböztető jele - Nemzedéki vita az Új Látóhatárban című 1992-ben írott visszatekintése egy 1967-es emigrációs vitára. Ebben azokra az okokra és indokokra tapint rá, amelyek az 1956-os forradalom veresége után nyugatra menekült fiatal magyar értelmiségieket elválasztották a korábbi emigránsoktól, illetve idősebb pályatársaiktól. Az "ötvenhatosok" ugyanis egészen más "elvárásokkal" érkeztek a nyugati világba, és ha odahaza megszokták azt, hogy éles kritikával ítéljék meg a kommunista párturalma, kritikai szemléletüket az emigrációban is érvényesítették, most már a befogadó társadalmakkal szemben, amelyek alapelveit és működését minden illúziótól mentesen kívánták kommentálni.
     Czigány Lóránt ezeknek az "ötvenhatosoknak" a nézetéből ítéli meg az új hazájában és különösen az emigráció köreiben szerzett tapasztalatait. Az "ötvenhatos" múlt: ennek egyéni és közön mentális következményei erős nemzedéki tudatot alakítottak ki, sőt a valóságos "ötvenhatos" nemzedéki tudat, minthogy Magyarországon a kádárista restauráció szétverte az 1956-hoz kötődő értelmiségi nemzedéket, csakis az emigrációban alakulhatott ki és szerezhetett érvényt magának. Ennek az "ötvenhatos" tudatnak (mentalitásnak) a következménye volt az a sajátos világkép, amelyet Czigány Lóránt Gyökértelen, mint a zászló nyele - A természetes világkép felbomlása az ötvenhatos nemzedék költőinél című nagyobb tanulmánya vizsgál, azoknál a költőknél, akik a forradalom leverése után kerülte a nyugati világba (András Sándor, Bakucz József, Baránszky László, Gömöri György, Horváth Elemér, Kemenes Géfin László, Keszei István, Makkai Ádám. Máté Imre, Papp Tibor, Siklós István, Sulyok Vince, Thinsz Géza, Tóth Z. László, Vitéz György).
     Ennek a világképnek, Cigány szerint, meghatározó jegye a kataklizmatikus emlékeket hordozó mitikus kozmogónia, amely nyilvánvalóan a történelmi vereség nyomasztó emlékeire utal, a! Váratlan identitáskrízis, az extraterritoriális tudat, a nosztalgikus honvágy és a nyelvi elbizonytalanodás, mindez az emigrációs helyzet következménye, a bűntudat, amely az elmenekülés és az otthonmaradottak sorsa miatt keletkezett, végül pedig a hagyo- mányos értékrend felbomlása, amelyet egyformán okozhatott a vereség élménye és az emigrációs idegenség által motivált iden- titásválság. Érdekes volna megvizsgálni, hogy az úgynevezett "ötvenhatos" nemzedék Magyarországon maradt és pályára került költőinél (születési sorrendben: Bihari Sándor, Kalász László, Gergely Ágnes, Marsall László, Kalász Márton, Bisztray Ádám. Bertók László, Kiss Dénes, Csukás István, Tóth Judit, Orbán Ottó, Székely Magda, Buda Ferenc, Horgas Béla, Takács Zsuzsa, Tandori Dezső, Ágh István, közülük négyen is börtönbe kerültek 1956 előtt és után) miként jelentkeztek ezek a világkép- alakító tulajdonságok. Tapasztalataim szerint az értékrend felbomlásának, az identitáskrízisnek, a nosztalgikus elvágyó- dásnak és a történelmi kataklizma emlékének az ő lírájuk alakulásában is nagy volt a szerepe.
     Czigány Lóránt nem kevés öntudattal vallja magát az "ötvenhatos" emigráció képviselőjének, számára a magyar forradalom öröksége nemcsak emlékezést és elkötelezettséget, hanem emigrációs programot is jelent. Meggyőződése szerint ugyanis az emigráns értelmiségi nem érheti be azzal, hogy valóra váltja a maga írói vagy tudományos terveit a nyugati világ szabadságában: kötelezettségei vannak szülőhazája iránt, valamiféle küldetést kell teljesítenie. Szerinte az "emigráns mindig olyan személy, aki külföldön aktív ellenzéki magatartást tanúsít, illetve olyan tevékenységet folytat, mely nincsen összhangban volt hazája hivatalos politikai céljaival, s céljai elérése érdekében olykor hajlandó idegen államok szervezeteinek fizetett vagy fizetetlen szolgálatába lépni, függetlenül attól, hogy milyen személyi vagy politikai természetű meggondolások miatt és mikor hagyta el hazáját". Az emigráns ezek szerint politikai értelemben elkötelezett és cselekvő személy, akinek nem lehet más feladata, mint a hazájában uralkodó hatalom és közállapotok bírálata, sőt támadása, az uralmi rendszer megváltoztatása céljából.
     Ez a kombattáns politikai program persze némiképp enyhül abban a körben, amelyet az emigráns irodalom alkot: az irodalom mégsem politika. Az emigráns irodalomnak szellemi és kulturális értelemben vannak feladatai, mint Czigány Lóránt mondja, egyrészt abban, hogy korrigálja a hazai szellemi élet elfogad- hatatlan (idehaza is elfogadhatatlan) jelenségeit: "ez a korrek- cióigény más (a hazaitól eltérő) mérce használatát jelenti", másrészt abban, hogy tartson lépést a hazai irodalommal, ez az igény "a hazai irodalmi élet eseményeinek, legfrissebb műveinek az ismeretét kívánja meg". Mindenképpen szakítás ez azzal a gyanakvással és elzárkózással, amelyet korábban elsősorban a politikai emigráció képviselt, midőn minden irodalmi alkotást elutasított, amely Magyarországon jött létre, és szinte minden írói egyéniséget elvetett, aki Magyarországon tevékenykedett. Ez az emigrációs "fundamentalizmus" végül is értelmetlennek bizonyult: ártott magának az emigrációnak is.
     Czigány Lóránt, könyvei erről tanúskodnak, egy nyitott emigrációs szemléletet képviselt, ennek a szemléletnek a jegyében kísérte figyelemmel a hazai (és általában a Kárpát- medencei: erdélyi, felvidéki, vajdasági) magyar irodalom fejleményeit, valamint értékeit, illetve azt a csendes, ám szívós szellemi küzdelmet, amelyet a hazai magyar irodalom az "ötvenhatos" örökség fenntartásáért, a szabadságjogok vissza- szerzéséért, az irodalom önkormányzatáért folytatott. Ez az emigrációs nyitottság indokolja és teszi érthetővé azt, hogy Czigány igen korán, már a hatvanas években, kapcsolatba került a magyarországi irodalmi és tudományos élettel, majd a hetvenes években egyike volt azoknak, akik szervező és irányító szerepet vállaltak olyan egyetemes magyar kulturális szervezetekben, mint amilyen az Anyanyelvi Konferencia és a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság.
     Az emigrációs irodalomnak, Czigány szerint, igen fontos feladatai voltak az egyetemes magyar irodalom életének és stratégiájának alakításában, mindazonáltal az emigrációs irodalom nem egyszerűen a hazai irodalom korrekciós kiegészí- tője és valamiféle nyugati függeléke volt, hanem külön irodalmi entitás. Meghatározó jegyei a területenkívüliség és a belső autonómia: "az a tény, hogy intézményrendszere nem állami dotáció segítségével jött létre, s nem is ahhoz hasonló állandó, külső támogatás szavatolja a működését, hanem önerejéből építkezik. Ebből következik többközpontúsága is: intézmény- rendszerének nincsen központi csúcsszerve, csupán tágasan értelmezett konszenzusra alapuló értékrendje". Illetve még valami: az, hogy a nyugati magyar irodalom a nyugati világban fejlődve mindig közvetlenül tudta befogadni az európai (ame- rikai) irodalmi törekvéseket, áramlatokat, jelenségeket. Szépen ír erről Czigány, midőn azt elemzi, hogy Ezra Pound vagy T. S. Eliot költészete miként befolyásolta az Angliába került fiatal magyar költőket, már akkor, midőn ennek a két nagy modern költőnek szinte a neve sem volt ismert Magyarországon és általában a szovjet kulturális diktatúra nyomása alatt élő kelet-közép-európai régióban.
     Az irodalom fogalma mindenek következtében Czigány Lórántnál, ahogy más emigráns magyar íróknál is, némiképp átalakult: az irodalom nem pusztán esztétikai dimenzióban, de nem is pusztán egy kulturális közösség rituális rendjében létezik - az előbbit a nyugat-európai, az utóbbit a kelet-európai hagyo- mányok írják elő. Az irodalom fogalma igazából az ország és a nemzet fogalmának a helyére került, és azok a közvetlenül átélhető reális kötődések, amelyek a nemzeti közösségben és az anyanyelv eleven áramában élő magyarországi vagy Kárpát- medencei (kisebbségi) magyar számára a "haza" élményét adják, egy absztrakt világban: az irodalom (a könyvek, az olvasás) világában érvényesülnek. Az irodalom, ahogy Illyés Gyula mon- dotta volt, a "haza a magasban" gondolatát testesíti meg, és a nemzet, ahogy Czigány Lóránt mestere: Szabó Zoltán mondotta volt, "irodalmi nemzet".
     Czigány szavaival: "Szabó Zoltán tudta és vallotta, hogy létezik egy irodalmi nemzet, amelybe csak azzal lehet »bele- születni«, amit az ember ír, s noha az együvé tartozókat a politikai térképek irracionális határai elválaszthatják ugyan, de egymástól el nem idegeníthetik. Az irodalmi nemzetet az a bizonyos Renan által emlegetett mindennapos népszavazás tartja össze, melynek vajmi kevés köze van az állampolgárságból adódó megszorításokhoz. A mindennapos népszavazáshoz leadott szavazatok Párizsból vagy Kolozsvárról ugyanolyan jogosultak és érvényesek, mint a budapesti vagy szegedi szavazatok." Az "irodalmi nemzetnek" ezt a fogalmát az 1989 után bekövetkezett történelmi változások sem tették idősze- rűtlenné. Az emigráció mint politikai létezésforma elveszítette értelmét és jelentőségét, a nyugati magyar irodalom képvise- lőinek nagy része, legalábbis műveivel, ahogy Czigány Lóránt is, hazatért, az "irodalmi nemzet" fogalma azonban ma is össze- foghatja azt az emberi közösséget: a tizenötmillió magyart, amelyet öt-hat államba és szerte a nagyvilágon diaszpórába szórt szét a történelem.