Sok éve már annak, hogy kóborlásaim során egy kastélyhoz vetődtem. Nem múzeum volt, de köze lehetett a múzeumokhoz. Ma is úgy képzelem, hogy a földszintjén a megye vagy a járás múzeumügyeit intézték, ha éppen tartózkodott ott valaki. A hall fogadószobához is, irodához is hasonlított. Gyönyörű faragott bútorok, íróasztal, mögötte aktáktól roskadozó üveges szekrény; arra azonban semmi nem utalt, hogy miféle cég vagy hivatal tartja itt a székhelyét. Az emeleten kis szobák nyíltak egy keskeny folyosóról, és mindegyik ajtón szám volt. A kastély tehát nem lehetett magánlakás, de szálloda sem, mert portának vagy recepciónak nyomát sem láttam.
     Elhagyatott helyen állt, így az sem volt valószínű, hogy mindennapos munka folyna itt. Biciklimmel olyan helyen tértem le az országútról, ahol korábban soha; és az igazat megvallva már az országút maga is mellékút volt, amelyen csak ritkán jártam. Akkoriban szerettem biciklizni; először töltöttem az egész nyarat abban a falusi házban, amely nagyanyámról maradt a szüleimre, és ahol végre ráéreztem a függetlenség és a magány ízére. Mivel társaságom nem volt, azzal teltek a délelőttjeim, hogy reggel felkerekedtem, és bebarangoltam egy darabot a környékből. Rossz földút volt, amire rátértem, és egy kicsit emelkedett is, úgyhogy nagyon fontolgattam a visszafordulást. Mégis mentem vagy egy kilométert, magam sem tudom, miért, talán csak kíváncsiságból, vagy mert belemelegedtem a pedálozásba. Ha nem pillantok oldalra, talán észre sem vettem volna a fenyők mögött a kastély tetejét. Ez elég volt ahhoz, hogy végre megálljak; leszálltam a bicikliről, és kifújtam magam. A fák között egy keskeny, kitaposott utat vettem észre; a biciklit tolva elindultam rajta az épület felé.
     Túlzás volna tisztásnak nevezni a kastély előtti térséget. Úgy emlékszem, még a fal tövében is nőtt a bokor és a gaz. Ennek ellenére jobboldalt a falnál egy kis darabon kiirtották a füvet, és a földet salakkal szórták fel. Olyan volt, mint egy kocsifelhajtó, bár nem is sejtettem, hogy miféle úton közelítheti meg valaki autóval a kastélyt. Igaz, azt végül is nem tudtam meg, hogy mi van az épület mögött. Az emberi kéz nyoma mindenesetre látszott a környezeten, és ez óvatosságra intett.
     Gondoltam, körülnézek egy kicsit. A bicikli első kerekét a lépcsőfeljáró korlátjához láncoltam. A nagy, kétszárnyú kapu, melyhez jobbról is, balról is márványlépcső vitt, csukva volt. A földszinti ablakokat függöny fedte. Vagyis minden arra vallott, hogy nincs itt senki; ezért mertem volna otthagyni a biciklimet. De alig tettem zsebre a lakatkulcsot, kinyílt az ajtó. Alacsony, középkorú nő kandikált ki a résen. Feje mélyen ült a két válla közt, ezért kissé púposnak tűnt. Pár pillanatig néztük egymást; ha nincs lelakatolva a biciklim, biztosan elfordulok, és a legközönségesebb módon szó nélkül odébbállok. Így azonban zavarodottan biccentettem, mintha köszönni akarnék. Erre kinyitotta az ajtót, kijött, és megállt a lépcső tetején.
     - Keres valakit? - kérdezte. Gyorsan megfeleltem, és udvarias mosollyal hozzátettem, hogy csak véletlenül járok erre. Mivel semmit nem szólt, újra a biciklivel kezdtem babrálni. Ekkor egész barátságosan megkérdezte, nincs-e kedvem bejönni egy kis időre, ha már ide vetődtem. Nem tudtam mire vélni ezt a meghívást, de kíváncsiságból elfogadtam. A fényűzően berendezett hall láttán meglepődtem; mintha hirtelen kétszáz évet ugrottam volna vissza az időben. A jobb oldali sarokban álló televízió volt az egyetlen tárgy, amely lerontotta ezt az illúziót. A nő egy dohányzóasztalka mellett, egy ívelt háttámlájú székkel kínált. Engedelmesen leültem, és noha nagyon érdekelt volna, mi ez az egész, átengedtem a nőnek a beszédet. Soha nem voltam türelmetlen természetű. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kezdődő előadás nézője volnék, és ezt a szerepet nem találtam kellemetlennek.
     A nő azonban nem kezdett magyarázkodni. Mondott néhány általánosságot a környék szépségéről és a kastélyról, aztán rám terelte a szót, és faggatni kezdett. Volt valami megnyerő a modorában, ami arra késztetett, hogy belemenjek a játékba. Meg aztán legalább kétszer olyan idős volt, mint én; udvariat- lanságnak éreztem volna, ha félbeszakítom, vagy ha erőszakkal más irányba terelem a beszélgetést. Elmondtam, hogy ki vagyok, hol lakom, mit keresek errefelé. Igyekeztem könnyed lenni, és ez sikerült is. Aztán a nő a tanulmányaimra fordította a szót, és én azt mondtam, hogy most végeztem velük. Ezután a terveimet firtatta, de ez már feszélyezett. - Egy ilyen szép nyári napon - feleltem tréfálkozva, és tétován a lépcsőre nyíló, behúzott függönyök felé intettem -, vétek volna ilyesmin töprengeni. A nő mosolygott, és nem erőltette tovább a dolgot; kedvteléseimről faggatott, aztán arról, hogyan telnek a vakációm napjai, és még más egyébről is.
     Beszélgetésünk végül eljutott addig a pontig, amikor egyszerre megéreztük, hogy minden lehetséges tárgyat kimerítettünk. Ilyenkor vagy abba kell hagyni a társalgást, vagy gyökeres fordulatot kell belevinni, különben a helyzet üressége egyre ernyesztőbb lesz. Elveszítettem az időérzékemet is: már nem tudtam, hogy félóráig vagy kettőig üldögéltünk-e ott, utólag arra se emlékeztem, hogy mi mindent mondtam el magamról, de hirtelen arra eszméltem, hogy a nő feláll, elnézést kér, és kimegy a bejárattal szemközti ajtón.
     Magamra maradva némi megkönnyebbüléssel én is felálltam, és sétálgatni kezdtem a szobában. A falakon képek lógtak. Közelebbről láttam, hogy nem reprodukciók, hanem eredeti darabok. Négy azonos méretű festmény a bejárattal szemközti ajtó két oldalán minden bizonnyal azonos kéztől származott; legelőször ezek szúrtak szemet. A festészet technikai részében nem vagyok járatos, de mintha szurokkal festették volna őket. Hosszas szemlélés után sem tudtam volna megmondani, miféle tárgyakat ábrázolnak. Mind a négy csaknem teljesen fekete volt; ezt a hátteret itt-ott fakó folt törte meg, a fehér, a szürke és a fekete közti átmenet különféle változataiban. Ezeknek a foltoknak nem volt határozott alakjuk, és semmiféle tárgyra nem emlékeztettek. Azaz, némelyik mintha nagyobb tárgyak részlete vagy kontúrja lett volna: egy asztal szöglete, amelyikre fény esik, egy csík, amely végighúzódik a padlón, a szőnyegen és a fal egy részén, vagy egy sötét szobában álló tükör belseje, amelyet a feketétől alig elütő derengés árnyal. Más foltok - igaz, talán csak a vászon textúrája miatt - szövettel letakart, vakító körvonalú idomokat juttattak eszembe, amelyek nem kívülről kapják, hanem magukból sugározzák a fényt. Égő volt beléjük csavarva, vagy foszforeszkáltak; alakjuk azonban sem lámpára, sem bármi más köznapi tárgyra nem emlékeztetett. Voltak aztán egészen fehér, éles fénypontok: szentjánosbogarak, vagy apró elektromos ledek; ezek azonban nemhogy nem világítottak meg semmit, hanem éppenséggel a legnagyobb fekete felületeket vonzották maguk köré. A foltok elrendezése egy határozottan lezárt háttérre, pontosabban színhelyre utalt; s noha éppen ez a színhely nem volt ábrázolva, létét a különös foltok mégis jelenvalóvá, sőt azonosíthatóvá tették. Még olyan berendezési tárgyakat is sejteni engedtek, amelyekről a legcsekélyebb fény sem verődött vissza.
     Ez a négy kép nyűgözött le a legjobban. Belépéskor észre sem vettem őket, az imént meg háttal ültem nekik, így most egészen megleptek, szinte megdermesztettek. Voltak más képek is a teremben: szokványos absztrakt vagy félabsztrakt darabok, illetve régimódi tájképek. Ezeket csak futólag néztem meg. Az ablakokhoz is odasétáltam. Kicsit félrevontam az egyik nehéz, vastag függönyt, és kinéztem. A déli nap éppen besütött volna a szobába. A ház előtt, a lépcső aljánál, ott láttam a biciklim elülső kerekét: biztonságban volt, a lakat és a magány kettős védelme alatt. Megfordult a fejemben, hogy esetleg szó nélkül odébbállok, de túlságosan tapintatos voltam az ilyesmihez, és titokban arra gondoltam, hogy ha visszajön a nő, talán megkínál vagy megajándékoz valamivel, amiért olyan sokáig szóval tartottam. Járkáltam még egy kicsit fel-alá a vastag szőnyegeken, újra megnéztem a négy képet, és az íróasztalról felvettem egy nehéz, alaktalan bronztárgyat, amiről nem tudtam kitalálni, hogy szobor-e, vagy valami határozott gyakorlati célt szolgál; míg végül meghallottam az ajtó nyitódását.
     A nő jött vissza, ugyanarra, amerre kiment. Úgy láttam, kissé kipirult, mintha egy hirtelen ötlet vagy beszélgetés feldúlta, vagy valami erőlködés, talán futás, kifárasztotta volna. Emiatt meg sem szólalt rögtön, és így én folytattam, de nem ott, ahol abbahagytam. Megadtam beszélgetésünknek az egyetlen lehetséges fordulatot, és azt mondtam, hogy mennem kell, mert bizonyára feltartom. Erre élénken azt felelte, hogy a munkája várhat; és nekem feltűnt, hogy most első ízben árult el valamit magáról, nevezetesen, hogy munkát végez itt. Kíváncsiságom időközben kialudt ugyan; eszembe jutott kínosan hosszú fecsegésem is, de azért megragadtam az alkalmat, és megkér- deztem, mit dolgozik. Azt felelte, hogy tulajdonképpen alig valamit. Néha egy-egy hétig itt kell lennie, de mivel messze lakik, nem volna értelme minden nap hazamennie. A férje hétfőn reggel elhozza ide kocsival, és pénteken délután eljön érte. Kitérő válasz volt, mert a munkáját, amit kérdeztem, nem árulta el.
     Megerősítettem, hogy mennem kell, és az ajtó felé indultam. Nem vártam már semmit a nőtől, és a kinti napfény most mindennél jobban esett volna. Ő azonban visszatartott: - Várjon! - kiáltott rám, és megkérdezte, nincs-e kedvem kicsit körülnézni a kastélyban. Ő nagyon ritkán van itt, tette hozzá, és nyilván én sem járok erre mindennap, az alkalom tehát kivételes. Ezután rögtön ecsetelni kezdte a kastély rendkívüliségét; olyan építészeti szakkifejezéseket is használt, amiknek a jelentéséről csak ködös fogalmaim voltak. Arra gondoltam, hogy ezt az utolsó szívességet még megtehetem neki. Titokban talán abban is bíztam, hogy mialatt végigjárjuk az épületet, eloszlatja a zavaromat; vagyis tulajdonképpen én vártam szívességet őtőle.
     A harmadjára megnyílt ajtó egy hosszúkás, keskeny és sötét mellékhelyiségbe vitt, amely előszoba vagy átjáró lehetett. Egyetlen szerepe alighanem az volt, hogy feljáratot biztosítson az emeletre, ugyanis két végégből két csigalépcső vitt fölfelé. Úgy gondoltam, hogy a széles fő-lépcsők a hallból jobbra és balra nyíló termekben vannak; ki tudja miért, nem tudtam elképzelni ezt a kastélyt ilyen lépcsők nélkül. Nem is nagyon értettem, miért ezt a nyomorúságos utat választjuk. Mindkét csigalépcső annak az emeleti folyosónak a közepére vitt, amelyet elbeszélésem elején leírtam. Amikor már fönn voltunk, és elindultunk az egyik irányba, akkor jöttem rá, hogy a csigalépcsőn elvesztettem a tájékozódóképességemet. Nem tudtam volna megmondani, hogy a két ajtósor közül melyik nyílik az elülső, és melyik a hátsó frontra néző szobákba. A rövid folyosó végén volt ugyan egy ablak, de ezt fatáblák fedték. Villany világított; kétlépésenként egy-egy égő volt csavarva a mennyezetbe épített, tálka alakú foglalatokba.
     Mindeközben a nő szóval tartott, de nem úgy, ahogy szerettem volna. A beszéddel egyre jobban eltávolított magától. Folytatta a kastélyról tartott kiselőadását, olyan hangon, mintha egy turistacsoportot vezetne. Arra gondoltam, hogy talán csakugyan idegenvezető. Nemigen figyeltem oda, mert már nem az épület struktúrájáról, hanem a történetéről beszélt. A lépcsők elrendezése és az emeleti szobák érdekeltek volna, de ezeket többé nem hozta szóba. Néhányszor megemlítette a tervező nevét, de mert idegen név volt, a kiejtésből nem tudtam következtetni az írásképre. A nő merevsége elvette a kedvemet attól, hogy közbeszúrjak egy kérdést vagy megjegyzést. Hadd beszéljen, gondoltam, én majd közben a saját szakállamra nézelődöm. Persze nem hagyhattam faképnél, de úgy mentem mögötte, mintha csak véletlenül követném. A hely látványa új élmény volt, ami mindig elég ahhoz, hogy fenntartson egy kis kíváncsiságot, amíg az utolsó zugig el nem jutottunk. A felfedezőutat még vonzóbbá tette az a sajátos, ódon illat, amely talán a bútorokból és az ajtófélfákból áradt.
     A folyosót, amelyen lépkedtünk, hosszú, puha szőnyeg fedte, így nem csaptunk semmi zajt. A nő viszont továbbra is beszélt; az egyik ajtó mögül meg mintha mocorgást hallottam volna. Nem álltunk meg egészen a folyosó végéig, noha céltalannak tűnt ez a séta. Már messziről láttam, hogy se mellékfolyosó, se lépcső nem nyílik innen. Az utolsó ajtók egyikénél a nő megfordult, a kilincsre mutatott, és azt mondta, hogy ha érdekel, szívesen megmutatja az egyik szobát. Így már más, gondoltam, és mosolyogva bólintottam. A folyosó világítása bántotta a szememet; ki tudja miért, a leggyöngébb égőket alkalmazták, amelyek alig adtak fényt. Ráadásul véletlenül belenéztem az egyik csupasz villanykörtébe, és a wolframszál képe ott táncolt a retinámon. A nő előrehajolt, ki akarta tárni az ajtót, amely azonban megakadt valamiben, és úgy maradt, negyvenöt fokos szöget zárva be a küszöbbel. Ennek ellenére félreállt, hogy beengedjen. Előreléptem, és még be se pillantva a nyíláson, láttam, hogy vaksötét van odabenn. "Szemet sebző sötétség" - ez a furcsa fordulat jutott eszembe, amit egy könyvben olvastam, és elmosolyodtam. Noha oldalvást be tudtam volna lépni, meg kellett állnom a küszöbön, mert nem akartam kockáztatni, hogy elbotlom vagy lezuhanok egy aknába. Nem fordultam meg, úgy szóltam hátra a nőnek, hogy ez jólesik. Nyilván nem értette, mire gondolok, mert nem válaszolt.
     Kissé előredőltem és benéztem. Az ablakok biztosan be voltak deszkázva, mert egyetlen fénycsíkot sem láttam a szemközti falon. De a mögém került lámpafény néhány másodperc múlva már kirajzolta a berendezés körvonalait. Balra az ajtó mögött bútorlakk csillant, alighanem egy szekrény falán; jobbra előttem egy asztal lapja fehérlett. A szoba egész keskeny lehetett, mert az ajtók a folyosón elég szorosan követték egymást; a mélységét azonban nem tudtam felbecsülni. Lábam előtt, odabenn, egy piszkos rongydarab és egy üvegedény hevert a padlón. Észrevettem, hogy az ajtó azért akadt el, mert sarka durván felgyűrte a szőnyeget. A rendetlenség egészen nagy lehetett, mert beljebb még más egyéb is volt a földre szórva; egy feldöntött szék lába rémlett, odébb meg mintha fémtárgyakon csillant volna a fény: - Mi ez a lánc? - kérdeztem hirtelen, magam sem tudom, miért. - Összegyűlt a limlom, mert ritkán takarítanak itt. De ne törődjön vele, mindjárt kinyitom az ablakot - hallottam magam mögül a nő hangját. A szobából fülledt, forró levegő csapott ki. Egyszerű lett volna sarkon fordulni, félrelökni a nőt, végigsietni a folyosón, le a csigalépcsőn, át a hallon és ki a szabadba; de éppen mivel egyszerű lett volna, úgy éreztem, nem kell sietnem vele. Kissé oldalvást beléptem a szobába, hogy utat engedjek a nőnek. Belerúgtam valamibe, s hogy ne botoljak el, egy szökkenéssel átugrottam. Combom az asztal lapjához ütődött, amit rögtön sikerült is megmarkolnom, és így nem veszítettem el az egyensúlyomat. De ekkor már nem láttam semmit, mert a nő lassan becsukta az ajtót.