II. JELENET

1. kép
(Akakij Akakijevics félig ül, félig fekszik, homlokán vizes kendő. Előtte egy üveg vodka, belehúz néha. Szörnyen rossz állapotban van.)

AKAKIJ AKAKIJEVICS Na, tudja, kedves Arina Szemjonovna, azok a franciák... hát azok az izé, franciák... álltam ott a kirakatnál, és néztem a képszalon kivilágított kirakatában azt a gyönyörű nőt... izé, éppen az izé, valóban, éppen a cipőjét húzta le, és a lábacskája éppenséggel meztelenkedett, őszintén szólva, a háta mögött pedig kidugta a fejét az ajtón egy spanyolszakállas ficsúr, és leskelődött a vetkőző nőre, tudja, madám, amikor azt úgy végignéztem, ismeretlen érzések suhantak át rajtam, igen, suhantak, mert könnyedek voltak, izé, olyan illatosak és suhogósak, nos ezek a franciák, hát ezek, ha ezeknek kedvük szottyan valamire, hát akkor aztán... mosolyogtam, igen, határozottan úgy izé, emlékszem, hogy elmosolyodtam, mert akkor még (vagy három döbbenetesen mélyet sóhajt)... ugye, izé, akkor még volt kedvem mosolyogni, mert honnan is tudhattam... (Eltakarja az arcát.) Nem, ne ijedjen meg, galambocskám, nem fogok sírva fakadni... megint... haj, pedig milyen kellemesen indult ez a mai este... izé, előbb néptelen utcákon haladtam az irodafőnök-helyettes utcája felé, nem mondom, hogy izé, közel lakna ide, valóban, elég messze lakik, de azután egyre több lett a fény, egyre sűrűbben tünedeztek fel a járókelők, szépen felöltözött izé, hogy úgy mondjam, hölgyek, hódprémes gallérú férfiak, egyre ritkábbak lettek a ványkák, rácsos faszánkóikon, melyekbe aranyozott szegeket vertek bele, viszont, izé, egyre gyakrabban bukkantak elő a málnaszín bársonysapkás, jóvágású bérkocsisok medvebőr takarós, lakkozott szánjaikkal, cifra bakos izé, kocsik repültek végig az utcákon, csak úgy csikorgott a hó a kerekeik alatt... látom, el sem tudja képzelni... mit mondjak, izé, amúgy, én sem nagyon vagyok szokva ezekhez a látványokhoz... jaj, a fejem, szörnyen hasogat, azt hiszem, ki kellene cserélni rajta a priznicet (egy kéz benyúl a háttérből, kicseréli a fején a vizes ruhát)... köszönöm, galambocskám, nem is tudom, mihez kezdenék én maga nélkül... nem, a névadásom történetét később fogom elmesélni, csak üljön ott nyugodtan, hiszen még csak a kezdetén vagyunk a történet- nek... Ez a helyettes irodafőnök roppant nagy lábon él, annyit mondhatok. A lépcsőházban lámpa világított. Ő maga az első emeleten lakik. Meg kell mondjam magának, szorongva léptem be az ajtón. Az előszobában egy tekintélyes sor sárcipő díszelgett. Beljebb léptem, előbb csak egy gőzfelhőket felpöfögő szamovárt pillantottam meg... jó estét, izé, mondtam, de senki sem hallotta meg. Bentről, a szobából nevetés, zajos beszélgetés szivárgott ki. Aztán egy lakáj került elő a szobából, magasra tartott egy tálcát, melyen üres poharak csörömpöltek, meg egy tejszínes kanna is volt rajta és egy kosárka, feltehetően a izé, azonban, valóban, a kétszersülteknek. Túl lehettek az első teán... a lakáj ügyet sem vetett rám, ezért a kabátomat saját kezűleg akasztottam fel a fogasra, jobb is volt így, még arra is lehetett gondom, hogy izé, őszintén szólva, a ráncokat elsimogassam rajta. Akakij Akakijevics, drága barátunk... Akakij, hát sikerült kimozdulnod az odúdból... Basmacskin, aztán megvan-e még az új köpenyeged... Éljen Akakij Akakijevics új köpönyege... Emelem poharamat az Akakij Akakijevicsre és az új köpönyegére... Mind kitódultak, madám, akár hiszi, akár nem, én meg restelltem, hogy megbontom az estély addigra kialakult rendjét, de leplezni sem tudtam az örömömet... szerencsére hamar faképnél hagytak... mondhatni, izé, csak egy pillanatig tartott a velem és a köpönyegemmel való foglalkozásuk... ültek vissza a kártyaasztalok mellé, a hölgyek szoknyája közelébe, folytatódott a lárma, a hangos és feltűnően kedélyes csevegés a szoba minden sarkában... meg kell mondjam önnek, szeretett Arina Szemjonovna, életem egyetlen és legkitűnőbb gazdaasszonyának, én mindent izé, mindent nagyon furcsának találtam, egyszerre nem tudtam hova tenni a kezemet és a lábamat, sőt, mintha az egész testem utamban lett volna... csellengtem egy darabig a különböző csoportosulások között, azután beültem a kártyások közé bliccelni... hogy tudok-e kártyázni? Hát persze, hogy tudok, drága asszonyom, egy férfinak tudnia kell kártyázni, tudok is, noha meg kell valljam magának, hogy soha nem játszottam tétre, mert vagy nem mertem, vagy nem volt hozzá pénzem, vagy mert izé... mind a kettő miatt... aztán meg ásítozni kezdtem, s határozottan olyan érzésem támadt, hogy unatkozom, annál is inkább, mert már régen túl voltunk azon az időn, amikor én nyugalomra szoktam térni... hogy mi? Asszonyom, nagyra becsülöm érdeklődését, de határozottan terhes kezd számomra lenni, hogy ön folyton megzavar kíváncsiskodó kérdéseivel... Természetesen, izé, haza akartam jönni, de midőn a házigazdától búcsút akarnék venni, ő karon ragad, hurcol körbe-körbe a termen, oda mindenkihez, nos, ürítsünk egy pohárka pezsgőt Akakij Akakijevics barátunk egészségére, meg még izé, ezt a serleget okvetlenül föl kell hörpintenünk a mi Akakijunk új köpenyének egészségére... Eh, mit érdekel engem, hogy maga szerint egy köpönyegnek nincs sem egészsége, sem betegsége, izé, akkor vegye tudomásul, hogy az enyémnek van... (belehúz a vodkába) hát jó, izé, valóban, nagyon rendes, hogy feláldozta vodkáját, de hát beláthatja, mindazon által, ez a mai nap semmiképpen sem egy átlagos nap, hiszen olyan méretű tragédia történt, amihez foghatót legfeljebb Róma bukása jelenthetett hatszázhetvenhatban, ha jól emlék- szem, és ne csóválja itt nekem a bibircsókos fejét, akkora és talán még nagyobb is... Igaza van, belém erőltettek legalább két serleg francia pezsgőt, de én, drága hölgyem, pontban éjfélkor kiszöktem a szobából... igen, jól hallotta, szöktem, mert nem akartam, hogy a házigazda valamilyen furfanggal visszamarasz- taljon... izé, nos, keresem a köpenyemet a fogason, nem találom. Valóban, nem találom a köpenyemet, egyre kétségbeesettebben lökdösöm félre a palástokat, hódprém galléros vagy bársony hajtókás köpönyegeket... istenem-uram, sehol az én új köpönye- gem. Zúg a fejem, amúgy rendesen, őszintén megmondva, kerülget a szédülés, amikor megpillantom... a lábamnál! Leverődött, vagy leverték, hiszen hát mindegy is izé, hogy akarva vagy akaratlanul, ott hevert, hánykolódott szegénykém a padlón, gyorsan felkaptam, áttapogattam, nincs-e rajta szakadás, avagy lyuk, de semmi, olyan, amilyen volt, alaposan kiráztam, leszedtem róla a pelyheket, mit sem törődve az elképedten bámészkodó lakájjal, belebújtam, és nyugodt lépteket erőltetve magamra, elhagytam a házat... Igen, izé, hát nos, erőltetnem kellett a nyugalmat, mert olyan volt az nekem, madám, mintha az én testemet taposták volna le a fogas alatt, nem a köpenyké- met... Hogy a szívemre? Hogy-hogy, izé, mindazon által, a szívemre? Micsoda kérdés ez, asszonyom? Ja, hogy ez volt-e a nagy tragédia? Izé, hát nem ez, messze nem ez, ez csak az elősugallata volt a nagyobb bajnak, a későbbi szörnyűségnek. Innom kell egy kortyot, galambocskám, lüktet az agyam, elemészt a belső tűz, közben a priznicemet is kicserélhetné, ha lenne oly gondos anyám... Egyébként, az utcán még világos volt, a cselédek és az ilyesféle emberek klubjai nyitva tartottak, és a bezárt üzletek félig csukott ajtajai mögül is hosszú fénysugarak szűrődtek ki, jelezvén, hogy odabent még nem oszlott szét a társaság, a szobalányok, izé, pincérek, miegymások még nem értek véget a tereferének, a pletykáknak. Jaj, szeretve tisztelt Arina Szemjonovna... nem, még nem értem el a keresztelésem körüli cifra történethez, de ha lenne kis türelme még... engem ma súlyos veszteség ért, kérem... be kell valljam, ott, az izé, nos, habár, az utcán, különösen jó kedvem támadt. Egy kecsesen mozgó dámát kezdtem el követni bohókás kedvemben, kinek is, izé, na, minden gömbölyded testrésze másként mozgott, ingott, rengett... de aztán elhagyott a bátorságom, nem mertem utána szaladni... de meg kellett állnom, hogy meg ne tegyen... izé, szó ami szó, olyan különös kedvem kerekedett nekem ottan... de jönnöm kellett, és ismét az elhagyottabb, szegényebb, magányosabb, néptelenebb utcákhoz jutottam, melyek haza vezettek... izé, egyre fogyott az olaj az utcai lámpákból... elmaradtak a járókelők... faházak... deszkakerítések... hosszú perceken át egyetlen lélek sem... csak a hó... csak az alacsony viskók feketén szendergő ablakai... és... még elmondva is félelem tör rám, madám... izé, és akkor az összes utca egy végtelen nagy térbe torkollott, akkora nagy teret képzeljen el, hogy a túlsó oldal házait szinte nem is lehetett látni, és akkor az addig kellemes érzésnek nyoma veszett, és az én szívemet elfoglalta a félelem.... izé, biztos tudja, jeges fuvallatok... olyan nemszeretem hely volt ez, tudja, úgy éreztem, mintha a sötétség tengere venne körül. Jobb, ha nem nézegetek semerre - gondoltam, és behunytam a szememet. Ugye, derék matrónám, nevetségesnek látja, ahogy Akakij Akakijevics Basmacskin, címzetes tanácsos hunyott szemmel izé, átvág a téren, de komolyan, csak mentem, mentem... aztán... izé... hirtelen meg kellett... állnom... egy korty vizet adjon, galambocskám, csak egy kortyocskát... meg izé, kellett állnom, mert valamibe beleütköztem... és ez a valami egy ember volt, aztán, ahogy a szememet, pontosan, vagyis csakúgy, a szememet kinyitottam, láttam, hogy több ember áll körülöttem, erre köd szállt a szememre és rémület a szívemre, és hallom, hogy az egyik, amelyiknek nekimentem, nyilván az lehetett izé, az mondta, hogy hisz ez az én köpönyegem... a hangja mennydörgős volt, s mielőtt magyarázkodni kezdhettem volna, nyakon ragadott... naná, hogy segítségért akartam kiáltani, de izé, éppenséggel, egy hang nem jött ki a félelemtől a torkomon, ráadásul az egyik a számhoz nyomta a büdös, mahorka-szagú öklét... csak képzelje el, Arina drágaságom, akkora ökle volt, mint egy megtermett hivatalnokfej, és már rúgott is, térddel a lágyékomba rúgott, én meg zuhanok, de már zuhanás közben érzem, ó istenem, izé, még elmondani sem bírom, húzzák le rólam a köpönyegemet, ketten vagy hárman, húzzák, én meg hanyatlok, és érzem, hogy izé, rugdalni kezdenek... Aztán? Aztán nem éreztem semmit, és csak izé, pár perc múlva térhettem magamhoz, de az is lehet, több idő volt, akkor megint éreztem, éreztem, hogy istentelenül hideg van itt, ezen a puszta téren - és nincs rajtam a köpönyegem... Kiabáltam, persze, hogy kiabáltam, de az a borzalmas nagy tér elnyelte a hangomat, még én is alig hallottam... izé, pedig belőlem jött... futásnak eredtem a téren keresztül az egyetlen kivilágított fabódé felé, ahol egy alabárdjára támaszkodó őr bámult izé, kíváncsian felém... Bátyuska, lihegtem neki, mert fulladás gyötört a futástól és izé, pontosan éppen, az átélt szörnyűségtől, bátyuska, hát mi dolog, hogy amíg te itt ácsorogsz az alabárdodat támasztva, kifosztják az embert? Hát vigyázol te valamire, hogy nem látod, ha az orrod előtt, izé, megtámadnak egy jámbor címzetes tanácsost? Azt hittem, testvér, vihogott a nagy debella őr, hogy a barátaid állítottak meg, mert hogy sem nem kiabáltál, sem nem hadonásztál... azt meg, hogy elestél a hóban, csúszásnak is hihettem, részegségnek is, atyuska... de már ne veszekedj itt velem, hanem reggel szépen keljél fel, menjél el a rendőrfelügyelőhöz... no, az szigorú ember, az aztán majd kinyomozza a tetteseket, és ellátja a bajukat... vagy a tiédet, ha nem vigyázol, hehehe... Mit mond? Hogy egyenesen a kerületi kapitányhoz menjek ezzel a súlyos üggyel? Na ja, izé... hallottam már én is, hogy az őrsparancsnok csak ígérget, folyton csak húzza-halasztja az ügyeket, aztán meg becsapja a végén azokat, akik nem tejelnek neki izé, rendesen... hát jó, galambocskám, ha már így alakult, adjon nekem még egy korty vogyicskát, aztán megyek is aludni, isten hírével, mert holnap nehéz napom lesz, de nehéz ám, madám, ráadásul nem szoktam én az italt, és a fejem is, jaj, a fejem olyan, mint egy búbos kemence, amelyet megtöltöttek száraz fával, és meggyújtották benne a tüzet, na, hát akkor adieu, drága asszonyom, és köszönöm, hogy megosztotta velem ezeket a nehéz pillanatokat...
 

2. kép
(Akakij Akakijevics a hacukájában kuporog a széken. Viharvert, ápolatlan.)

AKAKIJ AKAKIJEVICS Süsse meg izé, ezt a maga rendőrkapitányát, hallja-e, madám! Nekem aztán, éppen és pontosan, hiába mondja, hogy az egy rendes ember, meg hogy így meg úgy, az a maga izé, ismerőse, az az Anna, a finn lány, aki náluk szolgált dajkaként... Ott voltam én már, izé, hét órakor kérem a kapitány várószobájában. Ott ül még egy málészájú írnok, aki egy darabig mustrálgat, aztán azt kérdezi, magának meg mi tetszik itt, bátyuska? Mondom, a rendőrkapitányt keresem. Alszik. Azzal el is fordul tőlem, folytatja a körmölést, de úgy ám, hogy nekem innentől, izé, háttal. Visszamegyek tízre, a málé szájú csak átnéz rajtam, úgy mondja, foghegyről, egyszer már világosan megmondtam, hogy alszik. Tizenegy órakor meg, amikor ismét megyek a várószobába, izé, egyszóval, azt mondja, a kapitány úr nincs már idehaza, miért nem tudott előbb jönni... Micsoda történetet? Ja, a keresztelésemről, amikor a mama a gyermekágyon... na, ha csendben marad még egy ideig, el fogom mondani... hiszen megígértem... igaza van, nem mondtam el tegnap sem, és tegnap is megígértem, de értse már meg, itt fontosabb dolgok zajlanak, mint hogy miért nem Mokkijnak, vagy Szosszijnak, vagy pedig Hozdazatnak kereszteltek el a vértanú után... hát persze, ezek is szép nevek, szépek, maga persze mégsem ezeket adta azoknak a pernahajder fiainak... Izé, visszamentem ebédidőben, csak nem akarnak beengedni azok a tányérnyalók ott az előszobában. Na rajta, hamar mondd el minekünk, bátyuska, ami bánt, mi aztán majd megmondjuk, mit csinálj, hova fordulj, nem szabad ám a rendőrfőnök urat minden csipcsupsággal zavarni. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő személyében az egész társadalmat sértik meg... De ezt már mégsem hagyhattam. Ismer engem, tisztelt Arina Szemjonovna, hát tudok én, izé, akár csak a légynek is ártani, ugye... mindazon által, mégis, elbődültem, de úgy izé, el ám, hogy magam is megijedtem magamtól. Semmirekellők! Minek képzelitek ti magatokat, hogy egy állampolgár ügyének a fontosságában kételkedtek? Panaszt teszek a kapitánynál, ha bejutok végre hozzá, aztán megnézhetitek magatokat! Nézze meg az, izé, az ember, ti mertek engem elutasítani? Tudjátok ti, milyen komoly ügyben vagyok én itt izé, különben, hm, járatos?... Na, ez ellen már nem mertek szólni, ment is az egyik izé, lógó orral a rendőrka- pitányért. A maga rendőrkapitányáért, tisztelt asszonyom. Ott állok előtte, az meg a körmeit izé, piszkálja, meg az orrát, no nem egyszerre, hanem hol a körmét, hol a körmével izé, az orrát... Mondd csak, bátyuska, miért mentél haza ilyen későn? De ez még mind semmi. Aztán, igaz lelkedre, nem mentél be te valamelyik bordélyházba? Szép lányok vannak arra, ismerem a környéket, neked pedig a szemed sem áll jól, bátyuska, látom én rajtad, amit látok... Úgy lesz az, ahogy mondom, te bérúgtál az este, lyányok után koslattál a bordélyházban, aztán elhagytad a köpönyegedet valahol, amire nem emlékszel, és most engemet baszogatol itt azzal, hogy keressem meg. Legjobban teszed, ha hazaballagsz, kialszod magadat, azután fölkeresed a Másádat vagy a Dásádat, akikkel tegnap múlattad az időt, és megkérdezed tőlük, odaadták-e már a stricijüknek a náluk felejtett köpönyegedet... Aztán, ha oda, azoktól viszonylag olcsón visszavásárolhatod... Na, eredj, és ne lássalak itt többé az életben, mert a szolgáimmal botoztatlak meg... Engem, kedves asszonyom, izé, hogy engem, meg mindazonáltal, hát ki is dobott az a szívtelen rendőrkapitány... Nem, a hivatalban nem voltam bent. Viszont találkoztam Nyikiforral, aki pár izé, asztallal arrébb másol, és azt mondja nekem ez a Nyikifor, hogy a hivatalban igen nagy a megrendülés, gyűjtést is rendeztek... hát éppenséggel nem sok sikerrel, mert alig jött össze pár rubel, nincs most pénze a kollégáknak, az új igazgató arcképét rendelték meg pár napja... de azt mondja ez a Nyikifor, eredj te csak, Akakij Akakijevics, menj el egy tekintélyes személyiség- hez, nem akárki az, csak menj, ő aztán kikényszerítheti az ügy sikeresebb folyását. El is megyek én holnap... azt nem mondhatom meg önnek, természetesen, hogy ki az illető, de állíthatom, igen befolyásos személy... nem, nem Iván Ivanovics Jaroskin az, aki megboldogult édesanyám ágya mellett állt... rendben, rendben, elmesélem, madám, csak egy kicsit még hadd szomorkodjam ki magamat... izé, mindjárt elmesélem...
 

3. kép
(Akakij Akakijevics szabályosan bezuhan az ajtón, elterül, ruhája tiszta lucsok, ő maga láthatóan nincs magánál.)

AKAKIJ AKAKIJEVICS (szinte végig a földön) Hogyhogy, tisztelt uram, nem tudja, mi a rend? Hová tolakodott ön, nem ismeri az ügymenetet, mi? Magának először kérvényt kellett volna beadnia ebben az ügyben az iktatóba. A kérvény az irodafőnökhöz, aztán az osztályfőnökömhöz került volna, aki továbbadta volna a titkáromnak, a titkárom pedig elém terjesztette volna... De izé... de méltsgos uram... azért bátorkodtam méltsgodat izé, terhelni, mert a titkárok... tessék közelebb hajolni... kissé... a titkárok... az megbízhatatlan népség... Micsoda? Honnan vesz magának ekkora vakmerő- séget? Honnan szedi az ilyen ötleteket? Micsoda lázadó szellem terjedt el mostanában a fiatal emberek között a feljebbvalóik- kal, főnökeikkel szemben...  Méltsgos uram, én már jóval túl vagyok az ötvenen... Tudja maga, kinek mondja ezt? Tisztában van azzal, hogy ki áll maga előtt? Tisztában van vele? Tisztában van vele, kérdem öntől! Én csak azért... izé, ácsorogtam itt... izé, egész nap... tudom, hogy a drága idejét izé, nem pazarolhatja izé, egy ilyen nyomorultra, izé, hiszen pontosan, azonban, egész délután a barátjával viccelődött bent, amíg én itt... izé, vártam türelmesen, kérem... izé, mert izé, a köpönyegem teljesen új volt, és izé, koplaltam, meg lábujjhegyen jártam az utcán, meg a gatyáimat is rögtön lecseréltem, izé, pontosan, amikor hazaér- tem, és izé, most embertelen módon elrabolták... engem, izé, megvertek, és izé, a tábornok úrhoz azért fordultam... izé, hogy pár sort izé, azonban, a rendőrkapitány úrnak... izé, vagy valaki pontosan másnak, írna, keríttesse elő az izé, az izé, na, ponto- san, őszintén szólva, a köpönyegemet... dobják ki ezt a szerencsétlen őrültet... nem akarom itt látni többé... megér- tették!... (Egy kéz felemeli a földről, befekteti az ágyba. Betakarja.) Galambocskám, milyen jó meleg a kezed... szörnyen hideg van a pétervári utcákon... és nekem, tudod, nincsen köpenyem... izé, ömlik a hó... én nem tudom ám, hogyan jöttem haza, ha izé, ha hazajöttem... hol vagyok... a köpenyem... mind a négy világtáj felől fúj a szél, minden mellékutcából előfúj az a szörnyű szél... eltömi a torkomat a hó, Arina Szemjonovna, drága öreg tündérem, alig bírok beszélni, érzem, a testem is izé, hogy megdagadt, nagy az én bajom, lelkecském, azt hiszem, megölt engem a keménység és ez a nagy orosz hideg... fázom, madám... elégek belül, madám... itt van... hol van, nem látom... ki tapogatja a csuklómat... itt nagyon izé, sötét van... ha virrad, el kell mennem a rendőrkapitányhoz, a köpönyegem ügyében... azt hiszi, vén szipirtyó, nem hallottam, hogy azt mondta az orvos az elébb, maga pedig, anyókám, ne fecsérelje hiába az időt, tüstént rendeljen egy fenyőfa koporsót mert a tölgyfából való túl drága lesz neki... de kitolok a nyomorulttal, nem halok meg... soha, galambocskám... Petrovics, az új köpenyen legyen izé, csapda, szerkessz rá csapdát, ami elfogja a tolvajokat... én majd megbüntetem őket... Arina Szemjonovna, drágaságom, benézne az ágy alá, ha izé, szépen megkérem, egy tolvajt láttam besétálni oda, el fogja lopni az m betűimet... bocsánat, tábornok úr, a tolakodásért, izé... vigyétek ki innen a hacukámat... a köpönyegemet akarom, Petrovics, te részeg disznó, izé, meddig piszmogsz még vele... a legjobb anyagból... méltóságos uram, bassza meg ön a jó kurva anyját... madám, kérem, ne engedje, hogy Petrovicsnál a svábbogarak bemásszák a köpönyegem izé... posztóját... csak tisztelettel meg akartam kérni... méltóságos uram, legalázatosabb tisztelettel... kiraboltak... a tolvajok itt laknak az ágyam alatt... méltóságos uram, ugye megbocsát és bekapja a faszomat, mocskos disznó állat... a csapda, Petrovics, izé, elég fortélyos legyen... minden tolvajt lépre fogunk csalni... Anna Szemjonovna, ha kérhetem, húzza ki az ágyam alól az egyik tolvajt, láttam izé, hogy oda bújt el... ne vigyék mosásba a fehérneműimet, nem szabad elkopniuk... a méltóságos úr fogja kinyalni a seggemet... istenem, kinek a keze ez... madám, kérem, jeget rakjon a szívem helyére, elég a testem... ez a sötét... méltóságos uram, csak kérni... ha írna... Petrovicsnak egy levelet... a legjobb posztóból készítse a csapdát... szarja össze magát, méltóságos uram a neve napján... be kell takarni a mellékutcákat köpönyeggel, megfázik a torkuk... a nagy teret is az alabárdjára támaszkodó izé, őrszemmel... miért hagyta, hogy a méltóságos úr kirabolja Petrovicsot... nem adok százötven dollárt két tiszta gatyáért... madám, lófasz és lófasz a méltóságos úr seggébe... nem szabad a hóviharban... mama, én Hozdazat szeretnék lenni, a vértanú után... mamácska, koplalok még kicsit, és megveszem a gyertyalángot... a gazdaasszony fehérneműjét fogom használni... kérem a másolnivalómat... hagyjanak békén... minek bántanak... izé... tulajdonképpen... pontosan... őszintén szólva... tényleg... izé... (Végleg elcsendesedik.)
 

4. kép
(A szokásos szín - a gazdaasszony szobája. Egy ideig nem történik semmi, csak az öregasszony szuszogása hallatszik. Egyszerre kicsapódik az ajtó, megjelenik Akakij Akakijevics kísértete. Fehér hacukában, fehér ruhában, fehérre púderozott arccal. Láthatóan jól van. Hatalmas sikoly, az egyik szék feldől - az öregasszony hanyatt esett benne.)

AKAKIJ AKAKIJEVICS KÍSÉRTETE Nanananá, vén szipirtyó! Csak semmi sikoltozás! És rögvest kelj fel, mert a fenekedbe billentek egy nagyot. (Fölállítja a széket.) Na, mit bámulsz úgy azokkal a bazedofkóros szemeiddel? Nem láttál még kísértetet? He? Vagy éppen azért nyitod akkorára a szemedet, izé, vagyis hogy, hogy jól megnézz? Ne félj, nem bántalak - te azért mindig jó voltál hozzám, Arina Szemjonovna, ha zsugori is vagy egy kicsit... ne, ne szabadkozz, mert nyomban meg találom izé, kérdezni, hogy hová tűnt el nyomtalanul az a kis vagyonka, ami utánam maradt... na, látod, máris bajban vagy, galambocskám... hát nem le kellett volna pecsételtetni a szobámat? Hm? Nem kellett volna lepecsételtetni a holmimat? Vajon kinek az érdeke volt az, hogy eltűnjék az összes lúdtollam, izé, mindazon által, huszonöt ív kincstári fehér papír, három pár zokni, őszintén szólva, két-három gomb, úgy ám, aranyoskám, volt az is, valamelyik nadrágomról szakadtak le régen... na és, izé, pontosan, azonban, hát még ott volt a hacuka is... jól van, na, kicsit elnyűtt volt az ártatlan, de azért mégiscsak volt - amíg el nem tűnt izé, a többivel együtt, nyomtalanul... ahogy én magam is nyomtalanul tűntem el... mintha nem is lettem volna, igaz, galambocskám... pedig voltam, hiszen engem gúnyoltak a hivatalban, velem másoltattak izé, minden jelentéktelen szarságot... na jó, nem cselekedtem semmi rendkívülit, de mondd csak galambocskám, mindenkinek rendkívülit kell cselekednie ahhoz, hogy maradjon valami izé, emlék utána? Na jó, nem téged hibáztatlak, de mégis... izé, pontosan, habár mégis, az a köpönyeg csak-csak bearanyozta az utolsó napjaimat... nem, nem a legutolsókra gondolok, hanem az azelőttiekre... a derék izé, Petroviccsal ahogy készültünk megvenni a posztót... a gallérra a prémet... Ja, az ám, hallom hogy kerestek rajtad, szerelmetes Arina Szemjonovnám, izé, a hivatalból, hogy menjek dolgozni, a főnök hivat, na izé, hát persze, tehet egy szívességet a maflája... Akakij Akakijevics többé nem jöhet be dolgozni - mondta az irodavezetőnek az a golyhó altiszt. Hogyhogy nem jön be dolgozni? Mi az, hogy nem jön be dolgozni? Miért nem jön be dolgozni? Nagy kopasz, izé, fején kidagadtak az erek. Hát csak, mert meghalt, negyednapja el is temették. Hehe, izé, látnod kellett volna vén satrafa, a pofáját annak a vadbarom- nak... Vagy látnád, micsoda hitvány figurát ültettek már másnap a helyemre... izé, sokkal magasabb ugyan nálam, de mindazon- által, egyébiránt, nem derék ember, nem is egyenes a kézírása, teli vannak az aktái kajla betűkkel... na, még mindig be vagy tojva, galambocskám? Izé, lazíts, izé, na, azonban, mondtam már, hogy nem bántalak, téged nem... én hát, én vagyok az a kísértet, amelyikről annyit beszélnek, sőt, még az újságok is írnak. Itt van ni, hallgasd, felolvasom neked: (fölkapja az asztalon fekvő újságot, belekapkod) A Kalinka hídnál és még messze lejjebb is, meg-megjelenik mostanában éjjelenként egy halott, elrabolt köpönyegét kereső hivatalnok képében, és elrablott köpönyege visszaszerzésének örve alatt rangra és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigál mindenféle köpönyeget, akár macska- vagy hódprémmel, akár mosómedve-, róka- vagy medvebőrrel, avagy vattával bélelt legyen is, egyszóval: bármiféle szőrméből és bőrből készült légyen is, amit csak kieszeltek emberek, hogy eltakarják a takarniva- lójukat. Ez jó, izé, hallgasd csak megint, igen találó, mintha helyettem írták volna: bármiféle szőrméből és bőrből készült légyen is, amit csak kieszeltek emberek, hogy eltakarják a takarnivalójukat. Nagyon jó, szeretem, ha az újságok foglal- koznak velem... hm, izé, hát valahogy, csak-csak, amúgy... mámicska, képzeld, élvezem a kísértést, hogy rémítgetem az embereket... haha, a legmurisabb az volt, amikor szembejött velem az a nyavalyás Nyikifor, izé, hát az sem élő, sem halott nem volt, amikor izé, meglát szembe jönni, én azt hiszem izé, be is reccsentett a nyomorult, egyből lefosta az inát, szaladt, mint a nyúl, s amikor izé, valóban, visszafordult, ezzel a csontujjammal fenyegettem meg, no, erre még jobban elkerekültek azok a malacszemei, visítva menekült be egy izé, sikátorba, a nagyseggű Nyikifor... na, nem tartod humorosnak, anyóka, izé, nevess már egy kicsit... micsoda, hogy a rendőrség elfogatási parancsot adott ki ellenem? Élve vagy halva elő izé, kell keríteni, hallottam én is, és elrettentő példaképpen a legszigorúbban, azonban igen, meg kell büntetni... cacaca... no, galambocskám, izé, ez majdnem sikerült is nekik, a Krjuskin utcában épp egy nyugalomba vonult zenészről rángattam lefelé a daróckabátot, amikor nyakon ragadott egy éjjeliőr... izé, hát ha élnék, elöntött volna a verejték, ráncigált a galléromnál fogva az átkozott, odakiabálta a két másik társát, izé, azok azután pontosan, éppen, erősen fogtak két oldalról, szerencsére az első őr az orrom alá dugta a burnótos szelencéjét, mire föl, izé, galambocskám, akkorát tüsszentettem hullai mivoltomban, hogy sikerült telefreccsentenem mindhármuk szemét... amíg azok a szemüket törölgették, én felszívódtam... Úgy bizony, hajdan szeretett Arina Szemjonovnám, mostantól nincs senki biztonságban tőlem... izé, egyetlen címzetes tanácsos válla, háta nincs biztonságban, de még az udvari tanácsosokat is megfázatom, ha olyan kedvem lesz... Dehogy, dehogy vagyok én gonosz, aranyocskám, de hát nekem is jár ez a kis szórakozás az után az unalmas, szomorkás élet után, ami izé, nekem jutott... ja, most a Kalinka hídon túl is szerencsét próbálok... hihi... rettegnek tőlem az éjjeli őrök, már messziről kurjongatnak, ha észrevesznek: Hé, eredj a dolgodra! Mars vissza a sírodba, hulla! - aztán meg iszkolnak befelé az odújukba... na, csókollak édesem, holnap megint felkereslek, de aztán legyen egy kupica vodka is, mert a seggedbe csippentek, vén csont... (Akakij Akakijevics eltűnik, a szék pedig ismét felborul.)
 

5. kép
(Békésen rotyog a szamovár. Az asztalon vodkásüveg, mellette stampedlis pohár. Megjelenik Akakij Akakijevics, huhog kettőt-hármat, de nem dől fel a szék.)

AKAKIJ AKAKIJEVICS KÍSÉRTETE Zdrásztvuj, Arinka, szeretett húgocskám, lám-lám, milyen könnyű megszokni egy kísértetet... (a szék eldől) avagy mégse... na, ébresztő, galam- bocskám, nagy híreim vannak... fölkelni, izé, elég volt a lustálkodásból... na, így már valami, mondhatni, mindazonáltal... jó színben vagy, galambocskám, már ami azt illeti, korodhoz képest, jó, bizony, hogy jó színben, látszik, jól eszel, jól iszol, s az élőknek, izé, bizony mondom, pontosan, ez nagyon fontos foglalatosság. De hát én, kedvesem, én csak járok a dolgaim után, s meg kell valljam neked, vén csont, nem is minden eredmény nélkül. Tegnap dűlőre vittem izé, a dolgot a te tekintélyes uraddal, azzal biz ám, nem mással... na nem tegnap találkoztunk mi először, kísértettem én azt az embert rögvest a halálom után... de őkelme, a tekintélyes úr, ebből természetesen mit sem sejtett, azt gondolta, a lelkiismeretével beszélget, amikor megálltam az ágya előtt. Már megbocsáss, galambocskám, te kis ismeretlen hivatalnok, az a helyzet, hogy megbántam, hogy olyan keményen bántam veled... mert bár tekintélyes ember vagyok, és nagyon fontos pozíciót töltök be, nekem is van lelkem, melyben most az irántad való megbocsátás és elnézés éledezik... izé, ahá, kedves uram, ezt én persze nem hagyhattam annyiban... követtem minden lépését, ott voltam minden öröménél, különösen az után, hogy a hivatalnok, akit abbéli érdeklődésével küldte, él-e, hal-e a szerencsétlen kishal, azzal tért vissza, hogy biz a’ meg méltóztatott halni... sírba vitte a láz, a bánat, izé, a megaláztatás... izé, pontosan, ekkortól a tekintélyes úr, én egyetlen Arina Szemjonovnám, egyre kedvetlenebb lett, étvágytalanabb, álmatlanabb, mígnem tegnap komoly lépésre szánta rá magát... na, mit gondol, mire... izé, elment egy kissé szórakozni, a mi tekintélyes emberünk, ami ugye, madám, nem is olyan különleges dolog az efféle tekintélyes uracsoknál... na, igyék, asszonyom, az életéből már úgysincs sok hátra, dobjon be egy kupicával, a szentségit a képmutató fejének... izé, őszintén megmondva, édesem, már előre éreztem a bosszúval járó kielégülést, amint nyomába szegődtem a felejteni vágyó pirospozsgás férfiúnak... ne gondoljon ám, szeretett asszonyom különösebb kihágásokra, ó nem, emberünk egy barátjához kocsizott, ahol igen rendes társaságban elvidámkodott egy órácskát... lehet, izé, valóban, egyébként, talán kettőt is... hármat, mit tudom én, mifelénk, kísérteteknél, nem divat annyira rátapadni az órára, mint önöknél, kedves Arinka, izé, hogy a lényeget el ne felejtsem, egyszer csak-csak véget ért ez az estély is, és emberem elindult - én nem tudom, a pezsgő-e, vagy a mámorító pétervári éjszaka keltette fel a hajlamot benne a csintalanságokra, de barátunk egyenesen bizonyos Karolina Ivanovnához készült elkocsikázni... hát persze, hogy nem ismeri, honnan is ismerné, vén csoroszlya, Karolina Ivanovnánk egy nem túl szép, ám gazdag és kellő állagú idomokkal megáldott hölgy, akit izé, éppen ez a három gyerekes családapa, nevezett... de ne nevezzük meg őt, kit is gyermekei Bonjour papával köszöntik, ráadásul még tulajdon felesége is kezet csókol neki, egyszóval ez a mintaférj és mintaapa, nos, izé, komolyan mondom, imígyen szólt a kocsishoz: Karolina Ivanovnához, kérem... Persze, hogy követtem, figyeltem, ahogy szundikál a kényelmes bőrülésen, nyilván a kellemes estély okozta kábulatban leledzett, néha felnevetett félálmában... boldog volt az emberünk, legfeljebb csak az arcába cudarul havat vágó szél zavarta... Hanem, amikor kiszállni akart, most figyeljen, drága asszonyom, most jön a java, mert épp akkor, amikor le akart szállni a kocsiról, megragadtam a gallérját, és szorosan tartottam, hogy mozdulni se bírjon a nyomorultja, csak a fejét tudja felém fordítani... hogy megrémült, istenem, hogy megrémült... ráadásul én még a sírbolt borzalmas hullabűzét is a pofájába leheltem, amitől érezhetően és tagadhatatlanul megszédült... csak szédelegj, aranyoskám... izé, s akkor, éppen hogy igen, megszólaltam: ahá, no végre! Végre valahára tégedet is... izé... nyakon csíptelek! Éppen a te bundád kell nekem! Nem jártál el az ügyemben, sőt, össze is szidtál - most hát csak add ide a magadét... most kérdezd meg tőlem, hogy kivel beszélek, te szarjankó... hogy tisztában vagyok-e azzal, kinek a gallérját rázom, te takony... hogy hogyan merészelem szétrúgni azt a lottyadt seggedet, na, miért nem kérdezed meg, tekintélyes ember... de végig sem hallgatott, önként, sebtiben vetette le izé, éppen, mindazonáltal, a bundáját, szinte hozzám vágta nagy igyekezetében, majd magából kikelve ordított rá a kocsisra: gyerünk haza, lóhalálában! Így esett, haha, hogy Karolina Ivanovna helyett a tekintélyes ember hazacsörtetett, félrelökte szegény lányát, aki látván feldúlt apját, kedves rémülettel izé, azt mondta neki, de papa, te egészen sápadt vagy, és kétszer kulcsra zárva a hálószobáját, rettenetesen elcsöndesült... ja, a bunda... hát azt a folyóba dobtam, a többi után, galambocskám...mihez? Hogy mihez kezdek ezután? Hát semmi közöd... izé, tulajdonképpen, hozzá, vén szatyor, ha kedvem van, kísértgetek még egy darabig, orrba nyomom az éjszaka kószáló embereket... aztán meg, izé, szóval, hogy mivel nem nagyon kell halottnak a köpönyeg, hát nem is tudom, galambocskám, legfeljebb azonban, mégiscsak, tulajdonképpen, őszintén szólva, izé...