Hizsnyai Zoltán költői pályakezdése egy nagyon karakteres írócsoporthoz (és talán nemzedékhez) köthető: a felvidéki Iródia-körhöz, melynek költő-tagjai közül Magyarországon Krausz Tivadar neve vált a legismertebbé, és mely csoport írói attitűdjét a "radikális eklektika" terminus technicussal igyekszik azonosítani a kortárs irodalommal foglalkozó irodalomtörté- netírás. A csoport törekvéseiben csakugyan látszanak azonos- ságok, bár ezek semmiképpen sem egyszerűsíthetők le a név sugallta "irónia" fogalmára. A hagyományos költőszerep eluta- sítása, a hangsúlyozott személyesség, érzékiség; a gondolatok helyett a benyomások, ötletek, váratlan asszociációk versszer- vező elvvé tétele; a kikerekítés, kompozíciós fegyelem elutasítása a spontaneitás érdekében, s így egyfajta gnómaszerű versfajta alkalmazása az iróniával azonos fontosságú a csoport költőinél; Hizsnyainál éppúgy, mint Krausznál, Farnbauer Gábornál, Fellinger Károlynál, Hodossy Gyulánál (aki - persze ironikusan megfogalmazta a "Le az iróniával!" jelmondatot) és másoknál. (A prózaírók, köztük a legjelentősebb Talamon Alfonz munkássága kívül esik jelen dolgozat tárgykörén.)
     A pálya folytatásában Hizsnyai törekvései különbözni látsza- nak társai zömétől. Ragaszkodása a hagyományos költészeti formákhoz (illetve az ezekhez történő visszatérés) nem merül ki a rendszerint négysoros strófákban, és valamilyen rím alkalma- zásával történő versalakítás gyakorlatában. Sorra olyan költői szerepek és verstárgyak jelennek meg ezekben a költemények- ben, melyeket az iródiások általában kellemetlenül túlhaladottnak éreztek volna. Lényegében ismert jelenség, a félmúlttól való idegenkedés ez, amit ebben az esetben különösen érthetővé tesz az észak-keleti régiók félmúltbeli költészetének alacsony színvonala és provincializmusa, ahonnan a kiemelkedés irányát a vállalható példaképek (Cselényi László, Bettes István) többé-kevésbé neoavantgárdista tájékozódása határozta meg. Külön tanulmány tárgya lehetne ennek a rendkívül ígéretes irodalmi csoportosulásnak a későbbi, szomorú sorsa, egyesek esetében hanyatlása, másoknál tragédiája. Hizsnyai esetében szerencsére egyikről sincs szó, annál inkább - talán alkati adottság, sorsbeli szerencse segítségével történő - pontos arányérzékkel folytatott, rendszeres építkezésről. Pályaképét áttekintve nem fordulatokat, szakításokat látunk, hanem továbblépést, terjeszkedést, az eredmények megőrzése mellett életben tartott újító kedvet, játékos szereppróbálgatást.
     Hizsnyai tehát egyidejűleg kapcsolódik saját (iródiás) hagyományaihoz, és az irodalmi folyamat egyéb momentu- maihoz. A stigma kráterében is olvasható néhány, a pályakezdés éveire datált darab (Két zsúf; Részeg postás csontot darabol), melyek rendkívül radikális gesztusokkal fordulnak szembe a hagyományos költőszereppel, illetve a kanonizált irodalmi nyelvvel. Ezek alapján Hizsnyai költészete joggal állítható kapcsolatba a magyarországi (és újvidéki) neoavantgárddal (pl. a Mini ciklont író Balaskóval vagy Ladik Katalinnal), de éppilyen erővel az 1980-as évek posztmodernjével is (Marno János, Parti Nagy Lajos). Másutt azonban olyan mondatokat találunk, mint hogy "Belső zsebét kinyomja az ormótlan magány" (A stigma krátere), vagy hogy , "Akiért lettem, bütykös ujjával / beko- pogott és megölelt. / Legbelül ölelt, mint a szenvedés" (Megtérés a reményhez), és éppen ezek azok a fordulatok, melyek úgy az ironikus, mint az újszenzibilis versbeszédben tűrhetetlenül érzelgősnek, melodramatikusnak, kerülendően stilizálatlannak minősülnének. Vajon mi az a szervező elv, ami ezeket az össze- békíthetetlennek látszó elemeket nemcsak összebékíti, de - ha nem is egynemű - azonos narrátor szájából hangzó versbe- széddé, a "radikális eklektika" hiteles "Hizsnyai-féle ágazatává" egységesíti?
     A Hizsnyai-vers lényege egyfajta szakadatlan rotáció, mely - mintegy önnön horizontjának peremkörén keringő repülőmodell - újra és újra érinti ugyanazokat a problémákat, legyenek azok nyelviek, poétikaiak, lélektaniak vagy bölcseletiek; fonikus, vizu- ális vagy fogalmi-asszociatív természetűek; és ugyanígy halad végig újra és újra a világlátás értelmezési lehetőségein, láttatva ugyanazt egyszer groteszknek, máskor nonszensznek, abszurd- nak, titokzatosnak, jelentőségteljesnek, üresnek, ódába, rém- mesébe vagy bölcseleti okfejtésbe kívánkozónak, és így tovább; miközben a röppálya ívéből kikövetkeztethető középpontban (Cseng-ci bölcsessége szerint semerre sem hajló, és nem változó, mozdulatlan középként) áll az a valami, amiről ezzel a mód- szerrel beszélni akar: ő maga. Célszerűnek látszik ezt a bonyo- lultnak látszó mechanizmust egy rövid szöveg áttekintésével szemléltetni.

A kötet második ciklusának (Kiegészítések a szürrealizmus kivonatos szótárához) egyik darabja a Haj címet viseli, és Hizsnyai egy George Hugnet-től származó mottót illesztett elé (értelemszerűen azt, amely a Breton-Eluard-féle A szürrealizmus kivonatos szótárában szerepel): "Nagy hekatombák hajzata, / lebegő haj a történelem / elsüllyedt csonttömegei fölött." Ezzel nagyjából ki is merítettük a vers szürrealista vonatkozásait. Az első sor
  

talán inkább Rilkét idézi azzal a fogással, hogy a légies asszo- ciációkat (haj, lebegés) keltő fogalmakat ellentett tartalmú ige (fárad) tagadásával állítja szerkezetbe, és ez a szerkezet súlyos, ünnepélyes, németes.
     A következő sor ennek ellenpontja:
 

ahol a súlyos alanyt mozdítja a bizonytalan állítmány, vélhetjük: a jelenetben szereplő személy (ki lehet ő?) fáradtsága okán. A rejtélyt fokozza a "századik"-ként jelzett tagló vaskos termé- szete: mi az ördög történt az előző kilencvenkilenc taglóval?, és mi ezzel a századikkal? A két sor ismeretében azt kell gondol- nunk, hogy ripityára törtek. Hogy mitől? Alighanem a lebegő hajtól. A mottóból tudjuk, hogy nem mindennapi hajról van szó, a halottak, a történelem haja ez, s mint ilyen, szívós matéria. (Gondoljunk a történelem porára és a piramisokra Az ember tragédiájában.) Nézzük a folytatást:
 

ez a magyar nyelvben kettős értelmű szó, ne hagyjuk magunkra erőszakolni a tagló által sugallt nyakazóeszköz jelentést, de ne is vessük el teljesen,
 

- ez a szó a bárdra csengő belső rímként kerül ide, és bár nagyon is helyénvaló a megjelenése, szerepet játszik benne egyfajta romhányis kecskerímelői hajlam
 

       ...tesz, vagy áldozattal
       követel bővebb isteni kegyelmet,

s lám, az óvatosság indokolt volt: a bárd baltaként lefejez, de énekmondóként a természetfelettivel beszél, és nemcsak fohászkodik, hanem követel, sőt kényszerít (ismerjük a kényszerítés nyelvi eszközeit), és ha már tudjuk, hogy a taglót nem kezelheti más, mint az istenség, hiszen ki másnak lehetne ereje száz taglót összetörni mégoly kemény csontú koponyákon (pláne lebegő hajon), azt is sejthetjük, hogy a "bővebb isteni kegyelem" sem állhat másból, mint a tagló szorgosabb forgatásából. Hogyan próbálkozik ez a bárd?:
 

Miféle csodát? Nem tudjuk. Maga sem tudja, hiszen a szót a kettős alliteráció rántotta ide, a kegyelem helyére. No és mi ez a cselekedet?:
 

Természetesen, elvégre bárd. Minthogy a szóban forgó cselekvés történelmi, a bárddal történő csontaprítás a középkori háborúkat (nota bene: keresztesháborúkat) juttathatja eszünkbe, mint Istennek tetsző cselekedeteket, esetleg Ábel népének állatáldozatát. Vagyishogy...miért csonkák ezek a csontok? Ha valódi háborúról, áldozatról lenne szó, a csontok csak cselekedetünk következtében csorbulnának ki. Ez a bárd azonban - és itt óhatatlanul bevillan húsz oldallal korábbról a csontot daraboló részeg postás képe - holt csontokat aprít, "a történelem elsüllyedt csonttömegei"-t,
 

igyekszik tevékenységét még jobban lefokozni a Romhányi-féle nonszenszízű versbeszéd, és a porba történő megérkezéssel - bárd és tagló munkájával (lássuk Uramisten, mire megyünk ketten) - a lények útja véget ér. Bejártuk a versbeli kört, az irónia körét; megjártuk az önlefokozás útját. Hizsnyai azonban nem éri be ezzel, és az első sorhoz való visszahurkolással (meglepő módon) egyenes kiutat jelez a verskörből:
 

ám a haj a megsemmisülés
szelével fésülködik
Isten tükrében.

A Rilke-hangulatú germanizmus emelkedettsége túlviszi a verset önnön programján, és a himnikus, a halált legyőző létezést dicsőítő végkicsengéssel egy olyan költői szerep lehetőségét menti át az irónia öndaráló autodafé- ján, mely végérvényesen elveszni látszott. Ugyanakkor nem lenne elképzelhető, hogy a közbenső ironikus hurok nélkül helyezkedjen a költő ebbe a szerepbe, hiszen a kulcsfogalom, az energia, mely a szelet hajtja, a megsemmisülés szele, ami az oka annak, hogy "nem fárad el lebegni a haj", az ironikus hurokban ténykedő bárd erőfe- szítéséből táplálkozik. Az el nem hajló és nem változó, megal- kuvásra képtelen költői személyiség, mint mozdulatlan közép köré írt, készségesen felpróbált magatartás-(szerep?)- maszkok formálta körpálya bejárása teremti meg az egyre súlyosodó világismeret-ballaszttal terhelt intellektus számára a nagyobb terek felé indulás energiáját, szökési sebességét.

A stigma krátere három versciklusa, a Früstök a füstben, az említett Kiegészítések a szürrealizmus kivonatos szótárához és a Danse macabre közül az első kettő nagyjából az elemzetthez hasonló karakterű darabokból épül fel. A harmadik terjedelme- sebb, és egyben nagyobb ívű kompozíciókat tartalmaz; míg a kötetet nyitó és záró hosszú vers, a Metamorphoses mythologiae és a Hemicrania ismét újabb területeket hódít meg Hizsnyai számára, és egyúttal keretbe is foglalja a könyvet: előbbi a mediterrán, utóbbi a kontinentális mitológia toposzait olvasztja egyfajta álomepika történetébe. A kötetnyitó mű (mely Hizsnyai logikájának megfelelően az Epilógus alcímet viseli) egyfajta költészettörténetet is ad, miközben egy mediterrán mentalitást és világlátást, talán azt lehetne mondani: intellektuális-dionüszoszi szellemiséget hosszabbít meg (Dante Komédiájának és talán Baudelaire Le Voyage-ának egymásra tükröztetésével) Pound és Eliot allúziós jelenetező képzeletvilága felé. Hangvétele ebben a versben szinte középkorian tragikus, ugyanakkor erős gondolatiság jellemzi a mű egészét; olyannyira, hogy zárósorai akár a nyelvi-kontra-élményszerű költői stratégiák fölött folytatott vitákhoz való hozzászólás is lehetne: 
 

lobbant a Nyelv, s a való világ kihunyt,
szavak ropogtak, és nyílott tág tere
a képzeletnek, de hol mi lángra gyúlt,
ott tátong mélyén a stigma krátere.

A kötetet záró nagyívű kompozíció pedig, a Hemicrania a magányos képzelet rémálmait járja végig, némiképp Withmanéra emlékeztető lélegzettel, a haláltól a növényi, állati, mesebeli és félszerzeti reinkarnációs stációk során át a valóságra ébredésig.
     Hizsnyai Zoltán (a Rondó és a Tolatás utáni) harmadik kötete egy töretlen ívű pályán való továbblépést mutat. Munkásságának eddigi alakulása alapján a magyar költészet első vonalában volna a helye. Csak a határon túli irodalommal való anyaországi kap- csolattartás hektikus természete a felelős azért, hogy ennek a költészetnek ismertsége és elismertsége egyelőre roppant szűk körre szorítkozik, és sajnálatos módon ebben a tekintetben az elmúlt évek alig hoztak változást.