Augusztus 10-én ünnepeltük Fábry Zoltán születésének századik évfordulóját.. A stószi író egy ellentmondásokka! terhes kor tanúja volt, akinek élete és életműve - valljuk be - szintén nem mentes az ellentmondásoktól. Ezzel persze nem mondtam sokat, hiszen már felületes történelmi ismeretekkel is könnyű belátni, hogy nincs kor, melyet valamilyen szempontból ne terhelnének ellentmondások, s amelyek - tegyük szívünkre a kezünket - a saját életünkben, eddigi cselekedeteink között, mondatainkban, erről-arról alkotott véleményünkben is szép számmal találhatók. Mégis, úgy gondolom, olyan valakiről szólva, akinek élete, sorsa egy időben s egy időre annyira egybefonódott szűkebb közössége - melynek kisebbségi sorsba szorulását már felnőtt fejjel érte meg - történelmével, sorsával, mint Fábry Zoltáné, aki véleményével, erkölcsi értékrendjével, hivatkozásaival, sőt tévedéseivel is oly mértékben meghatározta egy közösség szellemi-irodalmi életét, önértékelését, hivatkozásait, s talán kisebb-nagyobb tévedéseit is, mint ő, nem árt fokozottabban tisztában lennünk velük. Különösen, ha Fábry-értékelésünkben egészen a legutóbbi évekig meglehetősen könnyed mozdulattal oldottuk föl ezeket a - nem egy esetben súlyos - ellentmondá- sokat, illetve siklottunk el könyörületes, ám torzító gesztussal fölöttük. Mi több, torzító gesztusunk rögtön két irányú volt: miközben számos vonatkozásban eltorzítottuk Fábry vonásait annak érdekében, hogy olyannak lássuk őt, amilyennek ilyen- olyan-amolyan - nemegyszer kétségkívül pragmatikus, sőt helyenként valóban előremutató és -vivő - szempontból szüksé- gét éreztük, s legkevésbé sem a teljes személyiségre és korának valódi összefüggéseire figyeltünk, mindeközben magunk is torzultunk. (Bár, az igazat megvallva, ez utóbbi vonatkozásokra a második világháborút követő első évtidezekben nem is igazán fígyelhettünk.) Persze, másokkal is megint csak így van ez: a nagy, vagy valamely pillanatban, valamilyen szempontból fontos személyiségekről alkotott képünk az esetek többségében arról árulkodik a legkevésbé, hogy az illető miIyen volt, sokkal inkább arról, hogy milyennek láttuk - szerettük volna látni - benne magunkat. Az pedig tagadhatatlan, hogy Fábry Zoltán fél évszá- zadon keresztül (sőt egy ideig még halála után is) - még ha nem is megszakítások nélkül s nem is egyma gában vagy oly kizáró- lagos hatással, ahogyan azt a recepciója részben állítja - a (cseh)szlovákiai magyar gondolkodás és irodalom egyik meghatározó alakja, alkotója volt.
     Már rögtön a legelején, 1923-ban, Irodalom és magyarság című írásában, egész nemzeti kisebbségére is érvényesen, valóságos és határozott célt fogalmazott meg: "megszüntetni egy olyan érkékelés hatalmát és irodalmi befolyását. mely a pillanat lokális eszközét szentesíti, és ezzel elgáncsol, halálra üldöz minden értéket, mely a jelent a jövő távlatának erejével az egyetemesség víziója, megérzése, kritikája elé állítja." Az "egyetemesség víziója" pedig, irodalomról lévén szó - jól látja - az "örök művészi gyújtópontjából" kell hogy kiinduljon, s ennek érdekében kevés (cseh)szlovákiai magyar író lépett föl az övénél élesebben és határozottabban "az önképzőköri irodalom az urambátyám-írók, kataszteri tollnokok, a kvaterkamagyarság, az asztaltársasági magyarság irodalma" ellen: Olyan időket élünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy létfeltétel, szükség: az írott szó - mint eszköz, de ez még nem szentesíti az írott szót irodalommá: Az író alkotóművész: teremtő, formáló [kiemelések tőlem - T.L.] A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye: az esztétika. Író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. Irodalom csak az, ami ezt az egyeten kritikát kibírja." Azért fontos ez, azért e hosszabb idézet, mert manapság éppen az az egyik gyakran - s nem egészen alaptalanul - hangoztatott szempont Fábry esetenkénti kedvezőtlen megítélésekor, hogy a téma, a mondanivaló, bizonyos társadalmi-szociológiai-ideológiai, tehát: irodalmon kívüli meggondolásokból időről időre maga is engedményeket tett ezeknek - az esztétikai kánonok kárára. Vagy, ahogy Tőzsér Árpád fogalmaz egy helyütt: “túlságosan közel engedte magához a tárgyát (a háború és a századunkban két totális társadalom által is kisebbségbe szorított humanizmusélményét, s így végül is nem ő formálta a tárgyát, hanem a tárgya formálta őt. S ő pedig - irodalomkritikánkban - ehhez az alapvető élményéhez formálta irodalomképét. Számára csak az volt a jó irodalom, amely háborúellenességéhez és humanizmusélményéhez illusztrációs anyagot szolgáltatott." Egy esetleges vitában azonban azt sem nehéz bizonyítani, hogy a csehszlovákiai magyarság, miután megtépázva, meggyengítve és megalázva kikeveredett a második világháború utáni magyarüldözések poklából, elsősorban benne találta meg magatartásának erkölcsi igazolását, önösszeszedésének és újbóli önmagára ébredésének gesztorát, az 1948 után nagyon mélyről (újra)induló csehszlovákiai magyar irodalom benne lelte meg a mércét, melyhez felzárkózni, felemelkedni létérdeke volt, elemi életösztcne diktálta így.
    Másodszor is megadatott tehát neki más kérdés, hogy ez szerencse vagy balszerencse-e? (mindenesetre kihívásnak a legkeményebbek s ugyanekkor a legvonzóbbak közül való volt) -, hogy egy önmagát, megmaradásának értelmét és esélyeit kereső nemzetiségi, illetve szellemi közösség magára eszmélé- sének és találásának nyitányát úgymond "levezényelje". 1948-ban már az első szó is az övé: ezt a címet (Az első szó) kapta az az év december 15-én megjelenő Új Szót indító írása is. Programadó esszéjével ő bocsátotta útjára egy évtizeddel később, 1958 őszén az Irodalmi Szemlét, de az ötvenes- hatvanas években a csehszlovákiai magyar írásbeliség számos más, irányadó, illetve útnyitó, Fábryt szinte afféle egyszemélyes intézmény rangjára emelő, a maguk korában a reveláció erejével ható írása is az ő nevéhez fűződik. Ilyenek voltak például a legégetőbb irodalmi kérdések fölé hajló - persze, mai szemmel, korának számos nehezékével, ballasztjával terheit - Harmadvi- rágzás és a Kevesebb verset - több költészetet! 1954-ben, a csehszlovákiai magyar líra lehetőségeit kereső Res poetica 1959-ben, A novella kérdőjelei 1960-ban, az Antisematizmus 1964-ben, továbbá a nemzeti kisebbsége önbecsülését erősítő, Rang és hűség, valamint A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága 1968-ban. Fábry tehát sokáig a másodszori kezdet kezdetén identitástudat nélküli vagy azonosságtudatában elbátortalanított, elbizonytalanított csehszlovákiai magyarságnak és szellemi életnek érték- és mértékadó tótumfaktuma volt.
     Az is tény azonban - de miért is hittük, hogy ez másképp lesz? -, hogy Fábry Zoltán mára messze nem azt a szerepet tölti be - nem is töltheti be -, amit korábban. Úgy is mondhatnánk, amit azok életében játszott, azok számára jelentett, akik a történelemnek, s ezen belül a kisebbségtörténelemnek hozzá- vetőleg ugyanazt a szakaszát, s nagyjából ugyanazt a sorsot élték meg, mint ő, s amelynek Fábry hol nagyobb, hol kisebb mérték- ben, hol erősen, hol kevésbé meghatározó, hol cselekvő, hol a körülötte történőket csak írásban értékelő, mérlegelő részese, tükre, rezonőre vagy éppen formálója volt.
     Nagyjából az én nemzedékem, a hatvanas évek második felében, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján indulóké - volt az utolsó, amely - (cseh)szlovákiai magyar voltánál fogva - önmaga meghatározásakor, akár feléje, akár ellene fordulva, semmiképp sem kerülhette ki Fábry Zoltánt. Látni kell azonban, hogy azóta már majdnem ugyanannyi nemzedék nőtt fel - van felnövőben -, mint amennyi az 1948-1950 utáni (cseh)szlovákiai magyar irodalomban nem kerülhette el az ő közvetlen hatását, a vele vagy ellene, de míndenképpen hozzá mérten történő önmegha- tározását, mint amennyinek mondanivalói, világképe hiteles és érvényes megfogalmazásához már - más élettapasztalatok birtokában, más értékek és eszmények bűvöletében - nincs (feltétlenül) szüksége rá. (S ha nem akarunk az önámítás csapdájába esni, azt is látnunk kell, hogy az ötvenes- hatvanas-hetvenes években Fábrynak még tágabb értelemben, összmagyar viszonylatban is megvolt a maga méltányosnak tekinthető ismertsége; addig ez az utóbbi két évtizedben - a legújabb nemzedékek színrelépésével, a világ és a társadalom- szerkezet gyökeres átalakulásával - alaposan megcsappant.) Nem lehet és nem is szükséges eltakarni, hogy már a hetvenes- nyolcvanas évek fordulóján induló (cseh)szlovákiai magyar pályakezdők között akadt, aki bevallotta, ő Faulkner és Norman Mailer nélkül nem lenne az, aki, s önmaga világban való helyé- nek meghatározásához, élettapasztalatainak érvényes formában való megfogalmazásához, az ezekkel (kapcsolatban fölmerült esztétikai-nyelvi-stilisztikai-formai kérdések megoldásához egyáltalán nem érzi szükségét ismerni a stószi remete egyetlen sorát sem. Egy következő csapat a nyolcvanas évek derekán pedig már egyenesen olyan kategorikus imperatívusz-szerű jelenségnemk érzi magára nézve a Fábry-örökséget, amely inkább visszahúzza, semmint amelyben problémái megfogal- mazásához támaszára lelne, s nem átall helyébe egy fiktív, kitalált személyiséget léptetni, amely jobban megfelel a világról, életről, irodalomról, értékről és művészi formáról vallott eszmé- nyeinek, mint írónk. Egy évtizeddel később, a kilencvenes évek derekán - immáron nyakig benne a posztmodernben - egy még frissebb kirajzás fontos szavú képviselője pedig már azért kárhoztatott, amiért Fábry nevét merészeltem "egy lapon említeni" egy, tehetséges fiatalunk szerint nála fontosabb, meghatározóbb és érvényesebb (cseh)szlovákiai magyar alkotóéval.
     Viszont arra is emlékeznünk kell, hogy milyen vehemens támadások érték azt a lassan középkorúvá érő poétánkat, aki Fábry újraértékelésének kérdését - horribile dictu - pamfletben, pamfletsorozatban merészelte fölvetni: az ő gesztusán felhábo- rodók majdhogynem magának a pamfletnek mint irodalmi- publicisztikai műfajnak a létjogosultságát is inkább kétségbe- vonták - illetve olyan tulajdonságokkal igyekeztek azt felruházni, amelyek (mint például az "elemző elmélyülés" vagy a "türelem") annak a legkevésbé sem sajátjai, mintsem megpróbáltak volna megbékülni a gondolattal: a műfaj használatának jogát attól sem ildomos megtagadni, aki eszközeit történetesen a pamflet nagy- mestere felé (ellen?) fordítja - mert bizony Fábry is az volt a javából!
     Összegezve: magunknak és Fábrynak ártunk a legtöbbet azzal, ha Fábry-értékelésünkben - ki-ki a maga tekintélyét mentve, a más véleményen levők megszólalási illetékességét tagadva - megcsontosodott dogmákhoz, idejétmúlt koncep- ciókhoz, ne adj isten, prekoncepciókhoz ragaszkodunk. Természetes ugyanis, hogy a világ más lett, s az is, hogy az újonnan érkezők mindig gyanakodva tekintenek az előttük járók által vallott értékekre, s a leggyakrabban felül is vizsgálják azokat. Tegyék - szívük joga is ez, meg a dolguk, feladatuk is. Vagyis hogy minden nemzedék a maga élettapasztalatainak, életfelfogásának és önérvényesítési szükségleteinek megfelelően válogat mindabból, ami megelőzte őt. Az előttünk járók is így tették, mi is így tettük - miért tagadnánk meg ezt éppen az utánunk jövőktől?
     Egyidejűleg viszonyát a nyelvhez, az irodalomtörténeti értelemben kétségtelenül értéknek számító expresszionizmusát, továbbá pátoszát, egy-egy politikailag vagy taktikailag megkér- dőjelezhető lépését, általa megkötött kompromisszum vitat- hatóságát stb.
     Fábry kritikai értékelése egyébként sem újkeletű, nem az 1989 után bekövetkező társadalmi-szemléleti változások, történelmi-politikai földmozgások következménye. Turczel Lajos már a hatvanas évek derekán, illetve második felében több kísérletet tett írónk tévedéseinek kiigazítására, egy hiteles Fábry-kép kialakítására; a magyarországi Kiss Ferenc a "műemlékké stilizált" Fábryról írt 1967-ben; s Tőzsér Árpád is idejekorán, már két évvel Fábry Zoltán halála után, 1972-ben figyelmeztetett a vele kapcsolatos legégetőbb kérdésekre, írónk azonban azt is látni illik, hogy nem önmagában Fábry Zoltán vált anakronisztikussá, hanem, úgymond - s tegyük rögtőn hozzá: hála istennek - a kor, amelyben élt, amelyben élnie, írnia, amely elé tükröt tartania adatott, s amelynek végül maga is tükrévé vált: S arra a kérdésre, hogy időszerű-e még napjainkban is Fábry Zoltán, ha a korábbi szemlélettel közeledünk hozzá, azt kell válaszolnunk: nem, nem az. Majd időszerűtlenségének bizonyí- tására bőséggel sorolhatjuk világszemléletének, társadalmi elkötelezettségének, kisebbségképének bizonyos elemeit, esztétikájának sántaságait, esztétikai értékítéleteinek túlkapásait, bizonytalankodásait, tévedéseit, írói nyelvét, illetve "proble- matikus irodalmiságára", illetve arra, hogy "nem éppen az általunk kialakított Fábry-kép" riaszt-e el Fábrytól, nem éppen a róla szóló közhelyek ártanak-e neki legtöbbet?
     Mert ha alaposabban utánanézünk; hogy van-e, ami Fábry példájából, életművéből, úgy tűnik, maradandónak bizonyul s időszerű lehet a számunkra - most, nyakig benne a poszt- modernben, a számítógépes civilizáció előszobájában, a lassú léptekkel, de mégiscsak az újraegységesülő Európa ábrándjának megvalósulása felé araszolva -, akkor azt kell válaszolnunk: igen, van. Majd időszerűségének igazolására is bőven sorolhatjuk a bizonyító érvek garmadát. Mindenekelőtt: bár igaz; hogy hiteles és érvényes írói műveket, sőt életművet is - a halála óta eltelt két és fél-három évtizedben (Cseh)Szlovákiában is egyre inkább lehet alkotni Fábry nélkül - mi több, még az ő ellenében is -, aki azonban érvényeset és hiteleset akar mondani a (cseh)szlovákiai magyar irodalom és sors első fél évszázadáról, annak meghatá- rozottságairól, a (cseh)szlovákiai magyarság pszichéjéről és szociológiájáról, továbbá - s ne kerülgessük ezt  sem - a baloldaliságról, ennek zsákutcáiról, az bizony aligha kerülheti meg őt. De itt van - s megint csak  töredékesen, ötletszerűen ragadva ki közülük néhányat - következetes kisebbség- és nyelvvédő maga  tartása, publicisztikájának ide vonatkozó része, az európai civilizáció mélygyökerűségébe és értékmegőrző jellegébe vetett hite, az a következetes és hiteles küzdelme, amely az 1945 után megtépázott csehszlovákiai magyarság és irodalmának, szellemi életének újbóli talpraállításáért, nagykorú- sításáért folytatott, továbbá a nyelvével s anyagával való szün- telen és példaszerű, heroikus küzdelme, végül a mindenkori: mind a keleti, mind a nyugati típusú totalitarizmusokat leleplező szenvedélyes antifasizmusa - sokáig kéziratban lappangó, s csak 1991-ben publikált naplójának, az Üresjáratnak a tanúsága szerint a sztálinizmust is a fasizmus egyik válfajának tekintette - stb.
     Ezek közül itt s most csupán az egyiket - ez utóbbit - nézzük meg közelebbről. Két okból is. Az egyik: a második világháború végén, 1945-ben - Fábry már hetedik éve kényszerű hallgatásra van ítélve ekkor - kereken fél évszázados alkotói pályájának éppen a derekán vagyunk: ha írói indulását - amint azt az eddigi Fábry-irodalom teszi - az 1920-ban napvilágot látott A bot című novellájának megjelenésétől számítjuk, éppen huszonöt év telt e eddig, s még pontosan ugyanennyi van hátra 1870-ben bekövet- kezett haláláig. Tudtommal még senki sem figyelt föl arra; hogy - újabb példa, milyen ragyogó dramaturg a sors! - A vádlott megszólal nemzetiségi apológiája" (Koncsol László nevezte így ezt a korabeli párdarabjai közül elsőként sikerült memo- randumot), valamint az 1945-1948 között készült Üresjárat írónk pályájának mértani középpontjában helyezkedik el, mindkettő a történélmi kiábrándulások és csalódások sokkjától szenvedő Fábry józan és érett számvetése korával, illetve önmagával, s ha ez utóbbi felől közelítjük meg őket, ugyancsak életművének középponti darabja mindkettő. Ennek ellenére az Üresjárat, melyről Turczel Lajos mint "egy iszonyú megcsala- tottságnak és kiábrándultságnak megrendítő bizonyítékáról", Görömbei András mint "történelmi, irodalomtörténeti és lélektani" szenzációról írt, úgy érzem, még mindig nem került megfelelő helyére az életműben, s jóllehet immár hatodik éve; hogy napvilágot látott, meglehetősen, sőt: méltatlanul kevesen ismerik, emlegetik. [Csak egy példát az előbbire: a hosszú vajúdás után mostanában napvilágot látott (cseh)szlovákiai magyar irodalmi lexikon egyetlen nyegle mondattal elintézi az Üresjáratot, mindössze azt emelve ki belőle, hogy hiányosan került elő, mintha ez lenne benne a legfontosabb. Arról persze nem esik szó - nemcsak itt, hanem azóta sem, amióta Üresjárat közreadói utószavában Repinszky Tamás megszellőztette , hogy a napló Fábrynál maradt, illetve hozzá visszakerült része - "hasonlóan több száz oldalnyi feljegyzéshez, majdnem kész íráshoz, cenzúrázástól féltett vallomásához" - írónk halála után, az ágya alól, ahol ezeket a szövegeket őrizgette, tűnt el rejtélyes módon. Azt pedig már csak félve merem említeni; hogy a napló közreadója 1991-ben még annak, rövidesen elkészülő kritikai kiadásában, illetve abban reménykedett, hogy a centenáriumra - tehát mostanra - netalántán a Üresjárat eddig ismeretlen részei is előkerülhetnek. Mindebből persze nem lett semmi, sőt arról sem tudok, hogy valamelyik kiadó(nk) külön Fábry-kötette készült volna az évfordulóra, nem is beszélve a Fábry-kutatás és -értékelés mélységes stagnálásáról, a hagyaték feltárását; gondozását és közzétételét, mi több, megőrzését érintő égető gondokról, bosszantó mulasztásokról (a pozsonyi Madách Könyvkiadó igazgatója, Dobos László, s akkori főszerkesztője, Fazekas József mondott éles bírálatot még 1990-ben, amiért Fábry hatalmas, belső ellentmondásoktól sem mentes életművének tudományos feltárása valójában még meg sem kezdődött"; de nincs például egy, az írói pálya egészét átfogó, keresztmetszetszerű és hiteles Fábry-levelezéskötetünk sem stb.).
     De ezek valóban csak mellékesen, s korántsem az ünneprontás szándékával kívánkoztak ide, s már folytatom is az Üresjárattal, mely ha a Stószi délelőttök Fábry legkiegyen- súlyozottabb, az Európa elrablása pedig - Tőzsér Árpád minősítése szerint - a leginkább megkomponált, szintézisnek szánt" műve, ez - A vádlatt megszólallal együtt - legmegrázóbb könyve. Ugyanekkor a napló tovább is írja az emlékiratot, lévén míg az 1946. május 1-ével zárul, addig ez csupán 1948 tava- szán. De az Üresjárat második fele minőségi-szemléleti váltás is az első feléhez, illetve A vádlott megszólalhoz képest. Amíg ugyanis a napló 1946 tavaszáig írt oldalai túlnyomórészt egy "egzisztenciális válságba lökött" nemzeti kisebbség érdekében mondott, s A vádlott megszólalban kicsúcsosodott védőbe- szédként olvashatók, addig az ezután következő lapok már egyre inkább egy minden mást háttérbe szorító vádbeszédnek számí- tanak a szovjet típusú kommunizmus (és terjeszkedése) ellen. A szellem embere figyelmeztet itt: vigyázat, mert a hitleri fasizmus helyébe lépve egy új hatalmi totalitarizmus készülődik s tör egyre nyomasztóbb súllyal uralomra (Közép-)Európában. Az autonóm személyiség mond intő szavakat itt, vigyázat, mert az embert- lelket-szellemet uniformizálni, egybemosni kívánó sztálini impe- rializmus önazonosság(tudat)ukban fenyegeti Európában az embereket, népeket.
     Fábry félelmetes történelmi tisztánlátással, kegyetlenül józan logikával veti papírra: "Egy olyan impérium beszél a nemzetek szuverenitásának veszélyeztetéséről, mely ezt a függőséget legsajátosabb rohamcsapataival, egyenesen tőle függő függvényeivel, a kommunista pártokkal valósítja e »szabad« országokban »demokráciává«." Az egykori kommunista biró, a haláláig baloldali gondolkodású és érzelmű Fábry végletes kiábrándultsággal ír naplójában másutt is "ideológiai gleichschaltolásról", arról, hogy "míg Hitlernek még országokat kellett megszállnia, hogy gleichschaltolva legyenek: ma ugyanezt megteheti a forradalmi élcsapat", meg hogy "az idegen érdek mint országveszedelem újra aktuális". Úgy látja, s amint a történelem igazolta, jól látta, hogy - követve nemegyszer sajátságos, egyénített fogalomhasználatát - emberi jog helyett az államjog, erkölcsi demokrácia helyett a hatalmi demokrácia, morálszocializmus helyett a hatalmi szocializmus ideje jött el; diktatúra-demokráciát, terrordemokráciát, dogmadiktatúrát, kommunizmust mint másik végletet, ázsiai kommunizmust, népi imperializmust, nagyszláv imperializmust; proletár naciona- lizmust, pánszláv mohamedanizmust emleget; a "mai kommunizmus morális, kulturális, emberi elégtelenségéről", "az épp most fellépő osztályhatalom zsarnokságba süllyedéséről" beszél. Körülötte minden arról győzi meg őt, hogy a fasizmus tovább él, s egymás nyomába tolulva sorjáznak naplójában a keserű kifakadások a szláv fasizmusról, Sztálin kényszeredett antifasizmusáról; a "fasizmus fertőzte kommunizmusról", az orosz kommunizmus "nyílt és 1eplezetlen fasizálódásáról", egy "új fasizmus eljöveteléről", a kommunizmusról mint "álcázott fasizmusról", Hitler síron túli, ördögi győzelméről.
     "Semmi közösséget ezzel a világgal!" - határozza el csalódottan, ám csalódottságában is öntudatosan Fábry, paszív rezisztenciát hirdet, erkölcsi demokráciáért kiált, az "erkölcs kontrollszerepét" hangoztatja. Ebből a szempontból értekezik az írástudók különösen nagy szerepéről és felelősségéről; az "író vagy - bíró vagy", illetve az "ellenség vagy - író vagy" eltökéltségével jelöli ki az író helyét korának "erkölcsi nihilizmusában": "Az író akkor válik cáfolhatatlanná, ha azt a napi pártpolitika nem bírja el. A többlet megfekszi a perc- emberkék gyomrát..." - s óhatatlanul a mai szlovákiai helyzetre vagy az utóbbi évek magyarországi belviszályaira is gondolunk. Másutt pedig, a konklúzió: "Ma az író: Európa." Ezért nyugtalanítja, hogy - a napló idején 1945-1948 között vagyunk! - "a magyar irodalomba betört a kelet", ezért mond lesújtó kritikát a "zsdanovi vonalról", ezért mártja vitriolba a tollát, amikor a kommunista kultúrpolitika egzisztencia- lizmus-ellenességének okairól) ír. De az önmagát komolyan vevő ember "befelé", azaz önmagára "utaltságának" tételét, az ember önmagához való hűségének követelményét is ezért fogalmazza meg, s ezért teszi önmaga s az írástudók számára kötelezővé a lélek és szellem "belső és kritikai szabadságának", szuvereni- tásának elvét: "Az entellektuel mai hivatása megőrizni minden ellen ami parancsszagú, ami kötelességprimérségű, tehát külsőleges - a lélek és szellem belső és kritikai szabadságát. Nem beolvadni, nem felovadni a parancsban [kiemelés főlem - T.L.], de azt a bizonyos rezerváltságot tartalékolni, ami ha elvész, elvész minden."
     Nagy segítségére van, lehet mindebben az embernek a "keresztény értékek" tisztelete és elfogadása, a keresztény humanizmus eszméinek, a krisztusi etikának a felvállalása, ezért lehet példaadó Jézus mint "a szeretet bölcsé", mint "belső töretlen egység", s így juthat el naplója utolsó oldalán - 1948 februárjában! - Fábry az "isteni, keresztény totalitás" elfogadásáig: "Miért nagyok Ady istenes versei? Egyetlen totalitásnak van értelme: a kereszténységnek, mert ez befogja az eget és a földet egyformán; és a kezdőpont és a végpont egy: Isten. Befogja az egész embert testi és lelki, szellemi dimenzió- ban és időben. Épp ezért mindenütt jelenvaló, és ezért totális. És még valami: nem kirekesztő totalitás - tehát hatalom, de befogadó - tehát szeretet, mely lényegében és lényegében ad, és nem vesz."
     Talán ennyiből is kiderült, az Üresjárat nem eseménynapló; szerepe a magányos Fábry számára a beszélgetőtársé: megoszthatja, "megvitathatja"  v e l e   a gondolatait, érzelmeit. Fábry immár hetedik-nyolcadik-kilencedik éve nem publiál(hat): "noteszei" a naponkénti munka rendszerességét, folyamatos- ságát, tehát az életet jelentik a számára. Míg az Üresjárat hátterében a külvilág drámai eseményei zajlanak, addig oldalain a mindezekkel szemben tehetetlen ember drámája bontakozik ki. Egy szabad szárnyalásra született lélek, egy megalkuvás nélküli magatartás, egy, a történésekkel megbékülni, azokat magyarázni nem tudó intellektus tárul elénk, miközben egy árnyalatokban gazdag fejlődésrajzot, egy konok következeteséggel építgetett, véresen 20. századi morálfilozófiát olvashatunk. Erről az jut eszembe, hogy tulajdonképpen igazuk van azoknak, akik - ilyen vagy olyan indíttatásból, ilyen vagy olyan formában - eltöprengenek, a stószi literátor író, kritikus, esztéta, sőt még publicista volta fölött is. Hiszen, ha jól meggondoljuk, Fábry valójában mindez együttvéve (Tőzsér Árpád veti fel, hogy a stószi alkotó "ars poeticájában, törekvéseiben formaérzékeny, kísérletező író is volt", másutt pedig: "legjobb művei mindig bizonyos művészi terv szerint íródtak"). Fábry, s ezt naplója különös élességgel és kristálytisztán mutatja: elsősorban moralista, a szó jó értelmében; olyan erkölcsbölcselő - még ha volt, aki, mikor először adtam hangot ennek a nézetemnek, alaposan félreértett; "furcsa, egyszerre negatív és pozitív" minősítésnek tartva az enyémet, jóllehet az erkölcsbölcselet egyértelműen a filozófia egyik kategóriáját, a bölcseletnek az erkölccsel foglalkozó ágát; magyarán az etikát jelenti, s eszem ágában sem volt az ide tartozó műveket és alkotókat kiűzni az irodalomból -, szóval, Fábry olyan alkotó, akinek minden mozdulata, műfaja, sőt még a tévedései és bizonyos értelemben a kompromisszumai is egy aprólékosan végiggondolt, éles kontúrokkal körvonalazható morálfilozófia felé mutatnak.
     Peéry Rezső, a többször is emigrációba kényszerült jó barát majd ötven évvel ezelőtt a jóakaratú emberek életből kitagadott szabadkőművességének nagymestereként, a "jellem szerzete- seként" szólította meg Fábryt. Később, a stószi író halálakor pedig ezt írta róla: "Radikális antimilitarizmusa és humanizmusa a kommunista világnézet boltívei alá vezette, ám élete végéig őskeresztény értelemben, azaz etikai indításból maradt annak, és élete egyik legimpozánsabb teljesítménye, hogy nem követte ezt a világnézetet akkor, amidőn a leigázottak vallásából a leigázók dogmája lett. Fábry Zoltán távol maradt a hatalom köreitől, világnézetét "antifasizmusként" jelölte meg szándékosan negatív hangsúllyal; élete alkonyán megindító becsületességgel revideálta ifjúkori radikalizmusánák iszonyú tévedéseit, élete utolsó évtizedeit változatlanul szülei stószi házában töltötte, s a népi demokrácia világában ugyanolyan, a világtól távol élő magányos ember maradt, mint annak előtte." Úgy gondolom, ezen az értékelésen ma sem kell változtatnunk. S így, a szabadkőműves nagymesterek, a "jellem szerzetesei" a jövőben is segíthetik utunkat, tájékozódásunkat.