A sértődöttek! - ez, ami megmaradt, mintegy összegzésként bennem Nagy Pál Az irodalom új műfajai című termetes könyvének átböngészése után, amelynek pedig a szerző tizenhárom egyetemi előadását lett volna szerepe - bőséges illusztrációval tetézetten - összefogni. Nem mintha az az információtömeg s az a többé-kevésbé érdekesen és alaposan válogatott dokumentáció nem lenne elegendő, ahhoz hogy ezt az ELTÉ-n elhangzott, s példamutató gyorsasággal könyvként a BTK Magyar Irodalomtörténeti Intézet és a Magyar Műhely által megjelentetett anyagot a maga formájában (mifelénk) ne tekintsem úttörő jelentőségűnek.
     Ami azonban ebben a kiadványban - számomra - mindenek előtti, az a furcsa és mélabúra okot adó ellentmondás, amely a következőben nyilvánul meg. Egyrészt van itt egy újfajta irodalom, új műfajokkal, formákkal és alkotókkal - s azzal a határozott előnnyel, hogy független és szabad. Másrészt pedig itt vannak az alkotók és a műveik, amelyeket nem igen támogatott se a haza, se a külföld, se a régi irodalompolitika, se az új, nem is szólva az alapítványokról, pénzes bankokról, nagy lehetőségű kiadókról.
     S amíg e két megállapításból számomra az következne, hogy ezt az intézményesítés előtti állapotot férfias öntudattal el kell viselni s következményeit az irodalomcsinálásban kihasználni, Nagy Pálnak (lapbéli szerkesztőtársainak s a környezetét alkotó valamennyi magyar műhelyes fiatal alkotónak) pedig az, hogy eme (sajnálatos, néha pedig már tragikusan groteszk) tényt szüntelen fölemlegesse és rágicsálja.
     Mintha a valóban új formák önhittsége és agresszivitása mára kiveszett volna abból a művészeti mozgalomból, amelynek jeles költőnk képzett szószólója. Mintha a közegtelenség okát keresve olyan helyen kutakodna, ahová írónak magát beleártani nem illendő.
     Február közepén a Magyar Műhely köré tömörült alkotók kiállításának bemutatóján, Vácott, láthatólag nem igen volt városi érdeklődő. A művek előtt ott szorongott tizenvalahány szerző, magam pedig felolvastam nekik a korábbi látogatók hol megértő és szellemtelen, hol hivalkodó, hol pedig lekezelő üzeneteit. Az esti felolvasáson, az irodalmi kávéházban, ahová a kutyáimat is beengedte a tulaj, minthogy - győzte meg magát - hozzátartoznak a szereplésemhez, már volt némi hallgatóság. S tulajdonképpen ez nagy fejlődés: tizenvalahány éve, egy hosszan tervezett váci estemet a szervező tudta nélkül valaki irodista telefonon lemondta, mondván, az akkor (azóta már nem) regnáló Tiszatáj-szerkesztőségre inkább van igényes olvasó, mint a Vadnarancsok szerzőjének felforgató szövegelésére.
     A műhelyesek felolvasásán ismét nagy siker Papp Tibor versmondása - én pedig sajnálom, hogy mesterünk, technikai hiányosság miatt nem tudta lejátszani új, csőhangra komponált hangversét. Előző nap a Kossuth Klubban mutatta be vagy száz főnyi hallgatóságának, s már ott kiderült, fonikus produkció ősbemutatójának részesei lehettek az Erdélyi Erzsébet-Nobel Iván szervezte műsor résztvevői.
     Erdélyi és Nobel a határon kívüli kortársi irodalmat szisztematikusan mutatják be könyveikben - a tanároknak. A pályák és a művek elemzését eredetileg az Iskolakultúrában sorozatként jelentették meg, aztán kinőtték és elhagyták a lapot, s később már az Élet és Irodalomban valamint a Tisztatájban adták közre egy-egy szerzőről fogant tanári nézeteiket. Vállalkozásuknak legnagyobb tehertétele, hogy a határon kívüli irodalmi-művészeti termést nem tartják az anyaországban élők teljesítményéhez illeszkedőnek, így nem tudatosíthatják az iskolai munkában, pl. hogy jónéhány szerző multikulturális meghatározottságú.
     Ha sértődött alkotót kell keresnünk, akkor azt ma minden magyar művészben megtalálhatjuk, a legismertebb sztártól a legnépszerűbb kezdőig, a magányosan élő bálványtól a közszolgálatiig. E sértődöttség már műszervező erő tud lenni - s azt a kommunikációs formát, amelyet az ilyen odamondogatóan társalgó író alakít ki a művében, engem az utódjával hisztérikusan és rapszodikusan foglalkozó atya és a nemtörődöm, idióta kölyök közötti nevetséges viszonyra emlékeztet. De ezekről a példakönyvekről ne essék szó.
     Annál inkább - hiszen mégiscsak egy sértődötten káromlóval foglalkozik - a most megjelent két kötetes Csontváry- dokumentumokról, amelyet az Új Művészet Kiadó adott (végre) közre. Megjelent a Gegesi Kis Pál-hagyaték, Mezei Ottó szerkesztésével, jegyzeteivel és szövegével, s meg a Romváry Ferenc olvasatú Gerlóczy-féle Csontváry-kézirat. Ha pedig valaki alkotáslélektani tanulmányba kezdene, amely pedig az összes pszichológusnak egyébként ajánlatos, ezek a (zseniálisan torz, mániákus, korszerű) szövegek pontos segítséget adnak ahhoz, hogyan is alakul egy személyiség, ha kizárólagosan művészeti munkákban képes megtestesülni.
     Vélem, Pilinszky János teljes életművén is keresztül húzódó motívum (és mozgató) a sértettség és bántottság. Teatralitás, példázatok, önértelmezés - ezek amelyek jellemzőek a Pesti Szalon Könyvkiadónál megjelent Pilinszky fényképei című nagyon szép (és szolíd árú) kiadványra is. Pilinszky néhány alkalommal fényképezőgépet vett a kezébe s amint az egy korrekt művésztől elvárható, a neki ismeretlen területen sajátosat alkotott. Amit csak lát, az pilinszkys - így bízvást állítható, ezek a fotók korszakos költőnk életművének a részét alkotják.
     Annak idején Mányoki Endre, még mint a Fotó újság szerkesztője néhány, a fényképész szakmában járatlan művészt akart megkérni, hogy kolloidban-ezüstben rögzítse környezete meghatározó motívumait. Hogy miféle eredménye lehetett volna ama kísérletnek - Pilinszkynél ellenőrizhetőek. (Vagy éppen Lengyel Péternél - ahogyan az édesapja fotóit kiválogatta! Ld. Lengyel Péter-Merényi Endre: Búcsú, 1993. Budapest, Városháza)
     Nem tudom, a Jelenkornál kiadott Hegyi Lóránd-kötetnek, az Alexandriának hogy született meg a fülszövege - s ki az, aki munkácskájával meghatározta e kitűnő anyag reklámozását ott, már ahol ezt a könyvet mód nyílik reklámozni. A kötet két tanulmánya ugyanis a nyolcvanas években részleteiben megjelent, de az egész nem, hiszen a "kultúrpolitika heves reakciója" lehetetlenné tette. Mintha manapság az ilyen tények még mindig olvasókerítőek lennének, s még mindig szem elé kerülnek. Igaz, az alkotás létrehozásakor vagy a kézirat megjelenésekor meghatározónak látszó körülményekre még mindig szerencsésebb utalni, mint arra, hogy a szerző miféle drámai mélységeket járt be műve megteremtésekor vagy hogy korábban miféle szenvedések, fájdalmak, harcok és elnyomatások sorsosa volt - s ma miféle küldetése lehet. (Ld...)
     A megbántottságok korát éljük.
     És a függőségekét is. Tele vagyunk jó és jelentős alkotókkal, akik mintha csak paternalista kapcsolatban tudnának az ilyen-olyan közösségekben, csoportokban, érdekviszonyokban létezni, a középnemzedék tagjai is abban ügyeskednek újabban, hogy jó nagy és hierarchikusan tagolt kommandókat vezényeljenek, s referenciára ily módon leljenek. Nézzenek csak bele a különböző évfordulós kiadványokba! (...)
     Mindez nem igaz Szügyi Zoltánra. A Vajdaságból Budapestre került költő olyan békével éli az életét, hogy szinte észre sem veszik. Holott nemzedéke kiválósága, több műfaj gyakorlója, aki mostanság is szívósan építi-csupaszítja költészetét. A gondnok verseskönyvét (mint mondja az alcím) Énekünk éneke címmel jelentette meg az Új Mandátum Kiadó az M Szivárvány Alapítvánnyal; paradigmatikusnak látszik az a léthelyzet, a gondnokság, amit Szügyi megtalált magának. S nem véletlen, hogy a lapokon Benes József gézzel agyonbugyolált, rongyokkal emberré formázott bábui mutatják fel - illusztrációként - magukat.
     Tar Sándor kisregényében, a Minden messze vanban sincs semmi nyoma az oldalbeszédnek. S éppen az ő kötete (is) példa arra, hogy a gondosan megformázott, jellegadó műveknek vidéken, kis kiadónál (Határ Irodalmi Alapítvány) is jó sorsa lehet. Amint Tóth Judit is jól járt a Kortárs Kiadóval (mert arányos szerkezetű, korrekt megjelenésű kötettel bővült életműve) - kivéve persze a fülszöveggel. Szakolczay Lajos olyan költői mondatokat kreált oda, s annyiféle üzenetet küldözget az ártatlan olvasóknak, hogy az már rémes.
     Nem maradt hely a jegyzetemben azoknak az olvasmányoknak, amelyeket az elmúlt hetekben forgatva felkerültek a saját toplistámra. Ismét örültem az új Rilke-válogatásnak (habár alig találtam olyan példányt, amelyből ne lógott volna ki egy-két lap), a Hárs Ernő fordította Torquato Tassonak (A megszabadított Jeruzsálem, Orpheusz Könyvek), a saját válogatású Eörsi István-elbeszéléseknek (A csomó, Pesti Szalon), és a Stella Maris két kiadványának, a mór kultúrában lévő iszlám tradíciót bemutató Titus Burckhardt-anyagnak, a Kristályparadicsomnak (még ha ezt az idétlen címet is kapta a magyar fordítótól) s Martin Lingstől a Shakespeare titka című könyvecskének. A Stella Maris Burckhardt Muszlim asztrológiáját is hirdeti - de még egy könyvesboltban sem bukkantam rá. Holott jó lenne végre egy tisztes művelődés- történeti kiadványt találni ebben a témakörben.