A japán hatás Európába a 19. századi Párizson keresztül nyert bebocsátást. Egy "Kínai Kapu" nevezetű üzletben láthattak először eredeti fametszeteket, albumokat az érdeklődő párizsiak. A bolt rendszeres vásárlói közé tartoztak a kor nagy művészei és esztétái - Baudelaire-tól Manet-n, Degas-n keresztül a Goncourt-okig. A Goncourt-testvérek érdeklődése e felfedezés után fordult a japán kultúra felé, több tanulmánykötetben elemezve a japán képzőművészetet. Népszerűsítő munkáikban megpróbálták pontosan ismertetni e kultúra jellegzetességeit, pl. a vonalak lendületét és finomságát, az árnyékolás nélküli élénk színeket, az asszimetrikus térelosztást és a nyomtatáshoz használt különleges papírokat. Feltáró munkájuk eredményeként a japonizmus divatja közel három évtizedig virágzott Francia- országban, olyan nagyságok segítségével, mint Monet, Degas, Toulouse-Lautrec, Seurat, Signac stb. A divathullám hamarosan átsöpört Anglián, Németországon és Ausztrián. Ma is a bécsi szecesszió fő ihletőjeként értékelik. Elsősorban a kompozíciós technika átvétele miatt. Jelszavuk pedig az volt: "Az életből meríteni, mint a japánok! A másik, kevésbé populáris képzőművészeti "ösvény", a kalligráfia csak sokkal később tudta hatását kifejteni Nyugaton. Azután fedezték fel maguknak a napnyugati művészek, miután az absztrakt expresszionizmus (újnak tűnő) útját járó művészek felismerték a japán kalligrafiában az általuk keresett ősképet. Azóta - mai napig tartó - divat lett Japánba utazni, és ott tanulmányozni a hagyományos, ill. a legmodernebb festőiskolákat.
  
Lévai Ádám sohasem járt Japánban. Nem tanulmányozta eredetiben a színes japán fametszeteket, nem foglalkozott behatóan a kalligráfiával, nem készített hosszú dolgozatokat a zen gondolkozás paradoxitásairól, nem hasonlította össze a buddhista és a sintoista vallás különbségeit, nem elemezte Heidegger japán recepcióját, nem értékelte Roland Barthes japán kudarcait és még nagyon sok mást, azon kívül, hogy nem írt egyetlen haikut sem. Szerencse vagy sem, nem próbálta meg tudatosan feldolgozni - önmaga számára - a japán hagyományt, átültetni európaira jelkódjait. Ösztönös művészként lelkének azt a szegmentumát próbálta feltérképezni, amely ismeretlen szigetként ringott valahol nagyon távol attól a világtól, ahol ő otthon érezheti magát. Így az előttünk kirajzolódó sziget semmiképpen sem lehet azonos a valóságos földrajzi helyként létező Japánnal, csupán egy képzeletbeli utazás leképezésével. A Nagy Utazás aktualizálását pedig Matsuo Basho születésének 350. és halálának 300. évfordulójához köti, illetve adja. (Egészen pontosan, adódik, mintegy véletlenszerűen, mint oly sokszor hiszik a művészek.) Az ötletet - a haiku rajzolt változatát elkészíteni - mindenesetre hitelesíti az a tény, hogy a japán haikuíró mesterek, rendszerint zen buddhista vándorszerzetesek, maguk is a legnagyobb természetességgel nyúltak tushoz és ecsethez, jóllehet többnyire autodidakták voltak e téren. E japán szerzetesek általában akkor nyúltak képzőművészeti eszközökhöz, amikor az 5-7-5 szótagszámú három sor is túl soknak bizonyult terjedelmileg, azaz valójában túl kevésnek élményeik intenzitásának kifejezésére. Az egyik leghíresebb nyugati haiku-szakértő azt állítja, hogy a japán ember a felolvasott haikut alig, vagy egyáltalán nem érti; míg ha azt kalligrafikusan leírva-lefestve látja, akkor a szem közvetítésével növeli az élmény katartikus hatását. Lévai képeinek "beazonosításához" azonban más támpontokat kell keresni. Például Esterházy Péter szokásos-zseniális ráérzését az aktuális szellemi témákra. Csokonai Liliként, a magyar (poszt)haiku- reneszánsz idején írja: A bejegyzéseim olykor tárgyszerűek, terveket tartalmaznak, a századvég szorgalmatos eltörléséről, olykor lelkesek, vagy levertek, szóval indulatosak: mintha közös volna bennük, hogy egy idő után (azaz másnap) már nehezen érthetők. De amikor leírom, értem még, és később is olykor-olykor értek valamit rajta, itt például, hogy mi a haiku-novella. LE TUDNÁM RAJZOLNI. (Kiem. J. A.) Szóval, amikor másképp nem boldogulunk a (félre)fordítások által megismert, érthetetlen, kagylóban várakozó gyöngyszemmel, kifakadhat belőlünk ehhez hasonló sóhaj saját kudarcunk kapcsán. (Mindenesetre meg kéne tanulnunk japánul, mielőtt a fordítókat szidjuk, mielőtt rákérdezünk, hogy mi is a haiku tulajdonképpen. De aki kérdez, abban a pillanatban már tudja, a válasz még odébb lesz, ahhoz legalább Japánig el kell majd jutni, ha nem messzebb. Hogy megértsen valamit.) Mert Esterházy javaslata csupán egy pontos útmutatás, illetve egy koanba hajló vicc. Lévai Ádám azonban komolyan vette. Nem Esterházyt, hanem önmagát. Megpróbálta larajzolni... 
  
Diasetz Teitaro Suzuki híres nyugati előadásában (később Erich Fromm-mal közösen írott könyvében) egy Basho- és egy Tennyson-vers összevetésével érzékelteti a keleti és a nyugati ember szemléletbeli különbségét. Basho lehajol a véletlenül megpillantott kis virághoz, gyönyörködik benne, leül mellé, meditál rajta, majd a találkozás élményével a szívében megy tovább. Tennyson ezzel szemben, a falrepedésben talált virágot kitépve, gyökerestől a kezében tartva próbálja megfejteni a virág létezésének titkát, majd továbblépve (a virág múlandóságán túl, hiszen kitépte - J. A. megjegyz.) a természetről, az emberről és Istenről gondolkodik. Ez a romantikus-metaforikus meghatározás - a képekből egyértelműen kiderül - megérintette, sőt megihlette, de nem elégítette ki Lévai Ádámot. Nem akarta erőszakosan megérteni a haiku, a zen lényegét, hanem intuícióira támaszkodva, tudatalatti (zen) tanítványként engedte magát kiválasztatni a Mester által. Nem számolva a lehetőséggel, hogy Basho Mestertől dícséret helyett verést is kaphat. A Mester rosszallóan ráncolja homlokát, amikor látja, hogy európai tanítványa a Zen buddhizmus és a pszichoanalízis című kézikönyvből tájékozódik (előtanulmányok nélkül, tudathasadását előkészítve), ahelyett, hogy tőle kérdezne. A tanítvány, miközben a Mester pálcájának nyomát dörzsölgeti tarkóján, félénken közli, hogy ő nem a valóságos, valaha létezett Haikuíró Mestert akarta megidézni, hanem csak egy számára lehetséges figurát, akit az időbeli aktualitás helyzetbe hoz. A Mester érti a tréfát, haragja csillapodik, a tanítvány merészségéért jutalmul (mert bele mert vágni ebbe a rendkívül problematikus témába), elmesél egy másik virág-történetet, hátha az segít. Buddha virágprédikációjáról van szó, meséli, aki a rációt meghaladó tudás jelképét emeli fel a prédikációra várakozó tömeg előtt. Egyedül Mahakaslyapa mosolyodik el a virágot némán feltartó Buddhán, és átveszi tőle. Nem könnyű egyszerűnek lenni. Nyugodj meg, ezt már te is tudod, mondja a Mester, és mielőtt visszalépne a képbe, figyelmeztetőül még egyszer rácsap pálcájával a csodálkozó tanítvány kezére. (Talán csak Lévai nem tudja, ez a dolga, rácsapni a lapos végű bottal a tanítványok kezére,  mindenkiére, mert  a Mester segítsége nélkül megvilágosodni nem lehet...)
 

* A szöveg eredeti változata a művész Haiku-rajzolatok című komáromi kiállításának megnyitójára készült. Ezt rövidítve, utólag néhány reflektáló megjegyzéssel kiegészítve közlöm.