- Melyek voltak az eszmélkedést meghatározó élmények a harmincas évek bányásztelepülésén, Dorogon a gyermek Hagelmayer István számára?
     - Be kell vallanom, én elsősorban Stein nagyszüleimre emlékszem, akikre inkább a paraszti életvitel volt jellemző. Voltak teheneik, és én azokat legeltettem a Szutnin. Akkor ismerkedtem meg az állatokkal, jártam ki a szőlőbe kapálni. Nagyon sok élményem van a paraszti munkával kapcsolatban. Bányász nagyapámról csupán tudomásul vettem a foglalkozását, de inkább a paraszti világ mindennapjai maradtak meg bennem.
     Még valami nagyon fontos: nagyszüleim nem tudtak jól magyarul. Velem németül kezdtek beszélni, és én egyszerre tanultam meg a magyart és a németet. Ezért nagyon hálás vagyok. Ez rengeteget számít mostani munkámban is.
     - Sorsdöntő hónapokat éltek át a dorogi német nemzetiségűek 1944-ben. Egy csoportjuk a német helyett a magyar hadseregbe akart bevonulni. A hivatalos kérelem aláírói között volt az ön imént említett nagyapja: Stein Ferenc is. Mit őrzött meg gesztusából a családi hagyomány?
     - Érdekes módon semmit. Tudniillik nagyapám nem beszélt erről. Amikor ki akarták telepíteni 1945 után, akkor egy szót sem szólt arról, hogy ő valamikor valamit aláírt, hogy ő tulajdon- képpen most már magyarnak érzi magát. Azért, hogy itthon maradhasson, lemondott a házáról, lemondott a földjéről, és elment a bányába dolgozni. Ez egy fantasztikus dolog volt. Az aláírásról azonban végig hallgatott. A dokumentumot a helybeliek találhatták meg. Nagyon hálás vagyok a dorogi kezdemé- nyezőknek és az önkormányzatnak, amiért szép emlékművet állítottak az aláíróknak, akik között ott van az én nagyapám neve is.
     Ami különösen jól esett: a Hősök terén lévő második világháborús áldozatok emlékművén pedig az édesapám neve szerepel. Ez az utóbbi évtizedek után egészen meglepő, megható volt számomra.
     - Voltak-e a tudományos munkálkodás irányába ösztönző családi indíttatásai, vagy ön is - mint oly sok ipari településen felnőtt fiatal - elsőgenerációs értelmiségivé lépett elő? Egyáltalán, miért fordult éppen a közgazdasági tanulmányok felé?
     - Családi indíttatásaim nemigen voltak, de a nagybátyám, Stein Ferenc középiskolát végzett, és az én szememben ez már óriási dolog volt. Irodában dolgozott, kisebb tisztviselő volt. A mi körünkben ő már értelmiséginek számított. Ez volt az egyik vonzó példa.
     Volt egy másik meghatározó élményem is. Egy évig jártam a bencésekhez. Abban a közegben rá kellett jönnöm, nagyon keveset tudok. Akkor kezdtem el komolyabban irodalommal és más műveltséganyaggal foglalkozni. Amikor ez a bencés gimnázium megszűnt, és én visszakerültem az általános iskolába, akkor már belém volt oltva: igenis tanulnom kell, mert keveset tudok. Az általános iskola után közgazdasági technikumba kerültem. Ez már egyértelműen a pálya felé vitt, hisz itt már tanultam könyvvitelt, általános statisztikát, amit később is hasznosítani tudtam. Ezeket a tantárgyakat megszerettem, megtanultam, így a középiskola már az első kötődést jelentette a szakmához.
     Még egy különös szempontot is említenem kell. Akkor már a tokodi Pintér János a közgazdasági egyetemen volt. Azt mondta: Pista, gyere hozzánk, nagyon klassz csapatunk lesz. Én akkor Dorogon a tartalék csapatban futballoztam. Pálmaival, Prohászkával, Ilku Pistával és a többiekkel kergettem a labdát, és nagyon szerettem focizni. Barátom hívása azt jelentette, folytathatom a sportot is. Valóban nagyon jó csapatunk lett az egyetemen. Budapest I. osztályában játszottunk, jól szerepeltünk. Mindig vigyáztunk arra: följebb ne kerüljünk, mert azt már nem bírtuk volna anyagilag. Így még továbbtanu- lásomban is szerepet kapott a sport, amely egyébként egész életemet végigkísérte.
     - A hatvanas évektől érezhető pezsgés indult meg a társadalomtudományokban Magyarországon: a szociológiában, a filozófiában és a közgazdaság-tudományban is. Az úgynevezett új gazdasági mechanizmus a legradikálisabb reformnak tűnt Kelet-Európában. Ön 1968-ban már tanszékvezető, jelentős kutatója szakterületének. Hogyan élte meg ezeket az éveket?
     - Én akkor kezdtem érzékelni: a tudomány több dologban nem mond igazat. Például az inflációról nem nagyon lehetett beszélni. Én tartottam róla előadást, mert az egyetem mindig szabadabb volt, mint a közélet más területe. Pénzügyi kérdésekkel, a bankrendszerrel foglalkoztam. Már a hetvenes évek elején megfogalmaztam egy tanulmányban a kétszintű bankrendszer fölényét az egyszintűvel szemben. Az egy másik dolog, hogy ezekből a bankokból ma már túl sok van, túl magasak a fizetések. Az én megítélésem szerint nem olyan a képzettsége a bankvezetőknek, mint amilyennek lennie kellene. Visszatérve egyetemi éveimre: inflációval, valutaárfolyammal, konvertibilitással foglalkoztam. Még mai fejjel is merem mondani: ezek azért akkor renegát gondolatok voltak.
     Nekem még valami nagyon sokat jelentett. 1974-ben a hallgatók titkos szavazással választották meg az év oktatóját. Számomra is meglepő módon én nyertem el a megtisztelő címet. Annak ellenére, hogy olyan tanárok tanítottak, mint Berend T. Iván vagy Csanádi professzor. Ez komoly ösztönzést adott nekem.
     Még valamit tudni kell. Egyetemen éltem, elzárva egy kicsit az igazi valóságtól. Rám nagyon hatott, amit 1968-ban reformként fogalmazott meg Nyers Rezső és köre. Még abban is hittem, hogy itt lesz reform a hetvenes évek közepén is. Nagyon lelkesen, reformszellemben tartottam az előadásaimat az egyetemen. Tömegesen vettek részt a hallgatók ezeken, tele volt az előadóterem. Előadásomat majdnem mindig megtapsolták. Csak jóval később, mostanában tudtam meg Nyers Rezsőtől, hogy már 1969-ben mindent lefújtak az oroszok. Erről mit sem tudva lelkes hívője voltam a reformnak. Bizakodó természet voltam és tudtam: ezt a rendszert meg kell javítani, de hogy ez lehetetlen, arról fogalmam sem volt.
     - A Pénzügykutató Intézet igazgatójaként több, később kiemelkedő szakmai feladatra vállalkozó fiatalemberrel dolgozott együtt. Hogyan tudott szert tenni ennyi tehetséges szakemberre, és milyen maradt a kapcsolata velük később?
     - 1975-ben kerültem be a Pénzügyminisztérium Pénzügy- kutató Intézetébe. Faluvégi Lajos pénzügyminiszter szólt: nagyon szeretné, ha bejönnék az intézet élére, mert két éve mást se csinálnak a munkatársak, csak politizálnak. A különböző politikai nézetű szakemberek egymást tépték, szakmai feladataikról megfeledkeztek. Faluvégi arra kért: mondjak fel a légkört legjobban mételyező három-négy embernek, és utána én próbáljak meg egy intézményt szervezni. Az elbocsátások után senki sem szólt bele abba, kiket veszek föl. Az egyetemmel változatlanul kapcsolatban voltam. 1976-ban végzett az első társaság, akikből meríteni tudtam. Ezek között volt Asztalos László, Bokros Lajos és Surányi György is. Bennük nem is csalódtam: nyelveket tanultak, szorgalmasak voltak, a hátukon vitték az intézetet. Később a pénzügyminisztériumi apparátusból is meríthettem: Antal László, Csanádi Mária, Voszka Éva, Várhelyi Éva, Szalai Erzsébet is munkatársam lett. Odajött Kupa Mihály, aki szintén tanítványom volt, és Lengyel László is. Szép lassan ki tudtam építeni az intézményt, 80-82-re egész jó kis tudományos műhely lett. Nem voltunk ugyan sokan - húszan, huszonöten -, de állíthatom: ez az intézet írta akkor a leginkább figyelemre méltó dolgokat.
     Amikor Faluvégi Lajost miniszterelnök-helyettessé nevezték ki, Hetényi István követte őt a pénzügyminiszteri székben. Én szóltam az új miniszternek: mivel engem Faluvégi nevezett ki, ezért most megyek vissza az egyetemre. Nagyon jellemző az akkori szellemre Hetényi válasza: ne tedd ezt velem, hiszen a pártközpont az gondolhatja, te velem nem tudsz együtt dolgozni. Bíztatására maradtam még jó néhány évig.
     1987-ben már Medgyessy Péter volt a pénzügyminiszter. Három politikai bizottsági tag azt mondta neki: miért nem regulázod meg azt a társaságot, miért hagyod, hogy mindenféléket írjanak. Erre Medgyessy úgy gondolta, a legegyszerűbb, ha engem megkér: bocsássak el néhány embert. Úgy gondolta, kiteszem a legjobbakat. Ennek fejében engem ott tartott volna maga mellett tanácsadónak vagy miniszterhe- lyettesnek, már nem emlékszem pontosan. Na én ezt nem vállaltam. Akkor olyat tettem, amit én nem szoktam csinálni. Azt mondtam neki: veled nem vagyok hajlandó együtt dolgozni, megyek vissza az egyetemre! Majd rácsaptam az ajtót!
     A Pénzügykutató Intézet nem szűnt meg, hanem részvénytársasággá alakult át különböző bankok támogatásával. Él tovább Leengyel László vezetésével, azóta is jól működő intézmény. A tanítványi, baráti kapcsolat máig megmaradt sok volt munkatársammal. Voszka Éva, Lengyel Laci rendszeresen elküldik megjelent könyveiket nekem, és ennek mindig nagyon örülök.
     - Egész szakmai munkássága elismeréseképpen 1989-től az Állami Számvevőszék elnöke. Hogyan került erre a fontos posztra, és hogyan látja onnan az elmúlt fél évtized eredményeit?
     - Számvevőszéki elnök én még a régi Országgyűlés, a Németh Miklós-kormány idején lettem, amelyet ma is reformkormánynak tartok. Akkor döntöttek a Számvevőszék és az Alkotmánybíróság létrehozása mellett. Az az Országgyűlés választott meg elnökké a két alelnökkel együtt. Nagyon érdekes volt egyébként az akkori képviselők szemlélete. Nem választották meg azt a Kupa Mihályt számvevőszéki alelnökké, aki 1984 óta az új adórendszer bevezetésén munkálkodott. Az adórendszert még nem szerették olyan nagyon azok a képviselők.
     Hogyan lettem én elnök? Szabó Kálmán képviselő úr keresett meg képviselőtársaival, parlamenten kívüli ellenzékiekkel együtt. Elmondta: a törvény már megvan a számvevőszék felállítására, pályázzam meg az elnöki széket. Kiderült: már kilencen adták be pályázatukat. Nem is hallottam az egészről, akkor már megint benn éltem az egyetem zártabb világában. Fölhívtam Schmölders professzort Heidelbergben, és megkérdeztem: mi ez az intézmény egyáltalán. Azt mondta: ez egy nagyon komoly intézmény, nagyon szép, felelősségteljes munkát végez, ha megválasztanak, vállald el. Én közöltem is volt rektorommal, Szabó Kálmánnal: terjesszetek elő, ha megválasztanak, jó, ha nem, maradok az egyetemen. Mit tesz Isten: megválasztottak. Ugyancsak elfogadták elnökhelyettesnek Sándor Istvánt, aki régebben a népi ellenőrzésnél volt főosztályvezető. Kupa Mihályt viszont - ahogy előbb is említettem - nem választották meg. Néhány hét múlva Nyikos László jelölését elfogadta az Országgyűlés, így ő lett a másik elnökhelyettes. Mindezek után 1990. január 1-jétől hivatalosan is elkezdhette tevékenységét az intézmény.
     Abba közvetlenül nem szóltam bele, kit vesznek fel munkatársnak. Megkértem az előkészítésben résztvevők közül néhány embert, válogassanak a pályázók közül. Én csak a végső szót mondtam ki. Több mint kilencszáz jelentkező közül háromszázat vettünk föl. Én csak két előfeltételt állítottam: az ellenőrzési munkában már legalább ötéves gyakorlattal rendelkezzen a pályázó, és becsületes ember legyen. Ilyeneket választottunk ki, és indulhatott a munka.
     Vállaltunk rögtön kényes feladatokat, mint például a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer vizsgálata. Valamennyi kormánytól elfogadtunk feladatokat. A törvény értelmében a kormány megkérhet minket, de mi nem vagyunk kötelesek eleget tenni a felkérésnek. Én néha elzárkózom a különböző kérések teljesítésétől, mert ebben az esetben valamit el kell hagynunk saját éves ellenőrzési tervünkből, amit az Alkotmány, a számvevőszéki törvény, az államháztartási törvény és más törvények által meghatározott kötelezettségek alapján állítottuk össze. Azt kértem az Országgyűléstől, hogy az ezen felüli ellenőrzési igényeket a parlament  Számvevőszéki Bizottságán keresztül terjesszék be. Még jobb lenne, ha esetenként az Országgyűlés plenáris ülése országgyűlési határozattal döntene arról, melyik az a fontos feladat, amelyért bármit elhagyhatunk saját ellenőrzési tervünkből. Most is van ilyen aktuális feladatunk. Ahogy egyik kolléganőnk fogalmazta: "búzaszemeket számolunk". Fölmerült az, hogy nem lesz elég búza, és esetleg nagyon drága lesz a kenyér, mert a kormány erőn felüli búzaexport-támogatást vállalt föl. Ezt vizsgáljuk most az illetékes parlamenti bizottság kérésére. Ilyen és ehhez hasonló kérések érkeznek. Ha ezek fontosságáról meg tudnak minket győzni, akkor soron kívül is beiktatjuk ezeket a programunkba.
     Rengeteg munkánk volt az elmúlt immár hat esztendőben. Ellenőriztük a privatizációt és ehhez kapcsolódóan az Állami Vagyonügynökséget, az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Részvénytársaságot, a társadalombiztosítást. Vizsgáltuk a szakszervezeteket, a helyi önkormányzatokat, a központi költségvetést és fejezeteit is. Rengeteg problémát tártunk fel. Magát az Országgyűlést is ellenőriztük. Akkor még Szabad György volt a házelnök, aki nagyon örült ennek. Azt mondta: szerinte is túl sokat költ az Országgyűlés. Mi korszerűsítéseket javasoltunk, olyan - látszólag - apróságokat is például, hogy ne legyenek szendvicsek az ülésteremben, hiszen más országokban sincsenek, maradjon csak a kávé és az üdítőital. Azóta így van. Tehát nagyon kemény feladataink voltak, de ezek miatt minket senki sem bántott. Ellenkezőleg. Az esetek többségében az ellenőrzöttek is azt mondták, hogy munkánk hasznos volt számukra, mert jótanácsokkal láttuk el őket.
     Nagyon örülök, hogy ezt a funkciót elvállaltam. Jobb kitekintésem van a világra, mint bármikor volt.
     - Milyen nemzetközi kapcsolatokkal rendelkeznek? Hozzá tud-e járulni az Állami Számvevőszék hazánk kedvezőbb külföldi megítéléséhez?
     - Mi voltunk az első volt szocialista ország, ahol ilyen intézmény létrejött. Az INTOSAI-nak, a számvevőszékek nemzetközi szervezetének kongresszusán Washingtonban a mi intézményünk kapta meg a Kandutsch-díjat, amelyet háromévenként a megelőző három évben legjobban működő szervezetnek ítélnek oda. Az amerikai fővárosban több száz küldött előtt az osztrák számvevőszék hajdani elnökéről elnevezett díjat teljes meglepetésemre én vehettem át. Ez nagyon szép pillanata volt életemnek. Az EUROSAI-nak, az európai számvevőszékek szervezetének elnökségébe is bekerültem, majd annak alelnökévé is megválasztottak.
     Bizonyos csalódások is értek. Legutóbb Kairóban az INTOSAI soros kongresszusán újra lehetett javaslatot tenni a Kandutsch-díjra. Jártam Izraelben, és szerintem a világ egyik legjobb ellenőrzési rendszerét valósították ott meg. Főleg a belső ellenőrzésükbe szerettem bele. Nemcsak a főnök kapja meg a jelentést, hanem - mivel van egy ellenőrzési minisztérium is - a főnök főnöke is. Nem lehet tehát félretenni a jelentéseket, ott ki kell derülnie mindennek. Tapasztalataim alapján Izraelt akartam javasolni a díjra. Óvtak ettől, mondván: egy arab országban nem szerencsés Izraelt javasolni. Azzal védekeztem: a számvevőszékek nem politizálnak. Kitartottam javaslatom mellett, de a várakozásnak megfelelően leszavaztak. Azért az izraeli számvevőszék elnökasszonyától kaptam egy nagyon kedves köszönő levelet.
     Minden évben két-három országba meghívnak minket. A legutóbbi évünk nagyon gazdag volt. Meghívtak a kínaiak, de a nagy távolság miatt nem akartam elmenni. Invitáltak viszont a dél-koreaiak és a japánok is. Így már volt értelme meglátogatni az egymás melletti államokat. Ez az út delegációnk számára tényleg nagy élmény volt. Hozzátehetem: Pekingben már másodszor voltam, mert 1985-ben a Soros Alapítvány támogatásával kutatóként már jártam ott. Tapasztalhattuk: a sok kerékpáros ellenére Kínában határozott fejlődés van. Dél-Korea és különösen Japán pedig igen fejlett, ahogy ezt tudtuk is.
     Azt hiszem, nagyon szép feladatot vállaltunk el. Így gondolom, mi is hozzájárulunk ahhoz, hogy itt előbb vagy utóbb egy tisztességes demokrácia legyen. Nem annyira a kormány ellenőrzése révén valósulhat ez meg, inkább az önkormányzatok segítésén keresztül. Elmondtam ezt az Országgyűlésben is: mi ebben a nagy szabadságlázban sokkal több helyi önkormányzatot hoztunk létre, mint amennyit például szakemberrel el tudnánk látni. A nálunk jóval nagyobb Angliában mintegy négyszáz önkormányzat van, mi több mint háromezret működtetünk,  ezért ez így széttagolt, szétforgácsolt, mivel a társulás, a kooperáció s az integráció gondolatával még alig-alig barátkoztak meg az önkormányzatok. Nincsen annyi jól felkészült polgármester, jegyző, és végképp nincsen annyi ellenőr, aki ezeket jól tudná segíteni. Az önkormányzatok ellenőrzésére százharminc emberrel rendelkezünk. Ezért ragaszkodom én ahhoz a parlamenti törvényhez, amelynek értelmében kötelező legyen belső ellenőröket alkalmazni valamennyi önkormányzatban, és az önkormányzatok kötelesek legyenek figyelembe venni, amit a belső ellenőr leír. Már van egy olyan törvény, amely szerint belső ellenőrt kell alkalmazni a kétezer főt meghaladó lélekszámú településeken. Ellenőrzéseink szerint az esetek többségében azonban még ezt a törvényt sem tartják be. Nem tisztázott még az sem: mennyi lesz a jövendőbeli belső ellenőrök fizetése. Senki nem gondoskodik arról, ki fogja őket kiképezni. Ezért nemzetközi kapcsolataink révén az angolokat kértük meg, hogy saját belső ellenőrzésük rendszeréről a meghívott polgármestereknek és jegyzőknek mondják el: náluk mi a gyakorlat.
     A nemzetközi segítség nálunk nagyon jól működik. Kitűnő viszonyban vagyunk az osztrákokkal, a svédekkel, a németekkel, az angolokkal. Jelentkezik a többi volt szocialista ország. A napokban meglátogat az orosz számvevőszék elnöke. Ebben az évben jött létre nálunk az intézmény, és első külföldi útja Magyarországra vezet. A napokban Bulgáriában is elfogadták a számvevőszéki törvényt, és az elnök onnan is jelezte: szeretne tapasztalapszerzésre eljönni Magyarországra.
     Nyugodtan kijelenthetem: intézményünknek van már nemzetközi tekintélye.
     - Az Állami Számvevőszék napi politikai problémákkal nem foglalkozik. Döntései, állásfoglalásai azonban politikai közegben fogalmazódnak meg, politikai hullámokat vetnek. Hogyan sikerül ezt a paradoxiát a mindennapi gyakorlatban feloldani?
     - Hadd mondjam ezzel kapcsolatban, ami külföldön nem jellemző, s csak a mi gyakorlatunkban van meg. Nekünk a mindenkori következő állami költségvetésről is véleményt kell mondanunk. Ez akár akarom, akár nem, valamilyen módon beavatkozás a gazdaságpolitikába. Ezt azzal indokolják, hogy segíti a képviselőket: az Egyesült Államokban egy képviselőnek harminc tanácsadója van, nálunk viszont a képviselők mögött nem állnak ilyen szakemberek. Mi vagyunk tulajdonképpen a tanácsadók. Bármilyen nehéz is ezt megcsinálni, azért kidolgozzuk, leírjuk a véleményünket, amely előfeltétele a költségvetési vitának és a törvénykezésnek.
     Hadd mondjam el magánvéleményemet is. Be kell vallanom: szurkolok Bokros Lajosnak. Mielőtt kinevezték, meglátogatott engem a kórházban. Elmondta: fölkérték pénzügyminiszternek. Én megkérdeztem tőle: mit akarsz csinálni. Azt hiszem, nekem mondta el először a huszonöt pontját, amit én egyébként logikusnak látok. Felhívtam azonban a figyelmét arra: a társadalom nem sakkfigurákból áll, hanem érző emberekből. Én egyre inkább úgy érzem, teherbíró képességük határán vannak az emberek. Ugyanakkor állandóan halljuk: ez az ár fog emelkedni, az lesz drágább. Félek attól, a társadalmi elégedetlenség előbb vagy utóbb valamilyen formában jelentkezni fog. Szeretném, ha a pénzügyminiszter is, a kormány is érzékelné ezt, hiszen ők is járják a vidéket. Én látom a dorogi munkanélküliséget. Feleségem salgótarjáni, ott sem jobb a helyzet. Jobban kellene tehát arra figyelni hogyan élnek, mit gondolnak az emberek.
     Gyakran vagyok kórházban, gyógyszereket kapok. Amikor a gyógyszereket kiveszem, látom: megtudva a gyógyszerek árát, az idős nénik ott tépik szét a recepteket. Tapasztalom, a kórházak teljesítőképessége mennyire csökken. Olyan helyzetet nem szabad teremteni, hogy csak annyi kórházi ágy maradjon, amennyi beteg van. Ez az Egyesült Államokban elfogadható, ahol olyan fejlett a háziorvosi szolgálat, és ahol olyanok a lakásviszonyok, hogy az orvost nyugodtan be lehet engedni. Nálunk ez még nincs így.
     Visszatérve a számvevőszéki munkánkra: senki nem mondhatja, hogy minket a napipolitika befolyásol. Most legutóbb volt itt nálam egy MDF-es képviselő. Bevallotta: bizalmatlanok voltunk veletek, amikor az Antall-kormányt kritizáltátok. Azonnal hozzátette: most, amikor a Horn-kormányt legalább olyan keményen bíráltátok, tisztába jöttünk vele, hogy ez egy független és objektív mércével, becsülettel dolgozó szakmai szervezet. Én ezt igen nagy dolognak tartom.
     - Ha szabad ezt mondani: családi kapcsolatban áll a múzsákkal, hiszen Katalin lánya kitűnő táncos, érdemes művész. Milyen helyet foglal el a művészet a család életében, és hogyan látja a művészetek szerepét mai valóságunkban, ahol pénzügyi gondokkal küszködnek Európa-hírű műhelyek is?
     - A mozgás, a sport szeretete meghatározta a gyermekeimmel való foglalkozást is. Három éves koruktól mindkét kislányunkat beirattuk művészi tornára, ahol Berczik Sári néni felismerte Kati tehetségét. Az ő javaslatára felvételizett a Balettintézetbe. Hatszáz jelentkező közül került be a húsz felvételt nyert közé. A hatodik évtől csak nyolcan maradtak. Szeretett mestere volt Hidas Hedvig, aki ma is megnézi minden előadását Katinak. Az Operába került, majd kiküldték Moszkvába továbbképzés céljából. Az ottani foglalkozások csalódást okoztak neki, de megtanult oroszul. A moszkvai tanulmányút után szépen, lassan haladt előre. Kinevezték szólótáncosnak, és ma az ország egyik legjobb táncosa. Kicsit sajnálom, hogy a Hagelmayer helyett Hágai néven szerepel. Seregi László javaslatára a jobban megjegyezhető, rövidebb nevet kellett választania. Különben sem a név, hanem a produkció a fontos.
     A művészetek esetében is érzékelhető: hogyan áll az ország. Lányom sem keres messze annyit, mintha Bécsben táncolna. Nagyon érdekes: többször hívták külföldre, de nem megy, mert itt érzi jól magát. Úgy látszik - ahogy bennem is - benne is a Stein-vér dominál.
     - Hagelmayer István portréjához hozzátartozik erős kötődése szülőföldjéhez. Rendszeres résztvevője a dorogi ünnepségeknek, volt már szónoka a "Megbékélés Napja" helyi rendezvényének, alapító tagja a Dorogról elszármazottak klubjának. Egész eddigi pályafutását Dorog városa díszpolgári címmel ismerte el az október 23-i ünnepségen. Családi, baráti körben is csak úgy emlegetik, mint aki magas tisztségbe jutott, mégsem felejtette el, honnan indult. Van ebben valami adottság, vagy erősebb a tudatos vállalás?
     - Nem a rang a fontos, hanem a szándék: megfelelni az éppen adott feladatoknak. Nemrég éppen a Dorogról elszármazottak összejövetelén az a Grosics Gyula mondta, akinek már nem is élnek dorogi hozzátartozói: ha zaklatott vagyok, lemegyek Dorogra, végigautózom, végigsétálok a régi helyeken, és megnyugszom. Én is így vagyok ezzel. Mindig szívesen találkozom a régi barátokkal. Szívesen beszélgetek el Pick Jóskával, Lach Jóskával a mindennapok problémáiról. Munkámat pedig igyekszem úgy végezni, hogy nekik is jó legyen, hiszen értük is csinálom.
     Több kitüntetést kaptam már életemben, de a legbüszkébb díszpolgári címemre vagyok, amellyel szülővárosom tisztelt meg.
     - Kitüntetéséhez gratulálva köszönöm meg a beszélgetést.

Budapest, 1995. november 23.