A Csikágóban lefelé ment a nap. A partvisok,
körfolyosók, vödrök és virágok mögé bukott,
a nyitva hagyott ablakokba még bevillant, majd
ment, ment le tovább, egészen a földbe, jó mélyre,
a magva felé, ahogyan ezt egy ismerősöm mesélte,
átszántja éles peremével ezt a fene nagy bolygót,
szinte alig pislantasz, és már a másik oldalon van, a
bömbölő rádiók, a ricsaj, a kutyaszar immár a sötété,
így van ez rendjén, tudom mint régi lakó, a neonok
halványan csorognak, amott vibrál valami lámpa,
de fény, úgy igazából, úgy sem lesz már.
Ha kinyitom az ajtót, a szemközti lakásra látok,
de vastag a vászonroló, csak narancsszín minden,
amúgy a téglalap égen az a pár régi csillag, a
kémény, mint sötét kísértet, egészen közel. A Liget
amarra lélegzik, ösvényein lépések, lopakodások
zaja, a fák meg-megindulnak egy pillanatra, kócos
lombjuk hangokat hallat, a mezőkre emlékeztető
részek őrült csendben állnak, és ha arra megyek,
arra gondolok, mi lenne, ha bagolyra bukkannék,
hatalmas szemekre, kiguvadt szemre, és arra, ha
nem verne, verne a szívem? ver más, gondolom,
árnyékok a sötétben, milyen jó is ez, és ha
lefekszem a fűbe, arcom a friss szagban, illatban,
a föld szaga, illata ez, és az íze? az íze?, harmat
meg minden, le az ingem, le, le, nézek az égre,
ha mennék, mennék, oda, fel?, játszom, erre meg arra,
így meg úgy, de a metrómegállóban szorosan a falnál,
meg hátatfordítva az ugató vonatnak, csak így,
csak ezután be gyorsan, szinte villanva az ülések
közé, a citromszínbe.
Hajnalban, reggel ezernyi körfolyosó ébred.
Nehézkesen persze. Szürkén, barnán, foltosan, feketén.
Bámulok újból a szemközti lakásra. Lassan húzódik fel
a roló. Rövid, vöröses haj egy pillanatra. És erős,
eres kéz. Ezt határozottan látom.
Utána magamat az álló tükörben. Olyan sovány vagy,
mondom csak úgy, de szeretném, ha más is hallaná,
látna.
A délelőttben már ott a hang. A Csikágó megnemszűnő
hangja. A délelőttié. Majd jön a déli és így
tovább. Ülök az asztalnál. Előttem hagyma, alma.
Játszik a nap az abroszon. Néha ráugrál az üres
poharakra, ilyenkor felvillan a rúzs és a bor nyoma.
Szinte vakítóan. Vörös a bor, akár az ég vagy a tenger.
Mártózni kell, beléjük menni.
Ez a nyár már nem a tengeré. A városban nincs nagy
víz. És az országban se. Nincsen hullám és túlsó
part. Fehér és kék. Vihar és csend. Pergő homok, nyomok
a fövenyen. És barna test se, sikamlós ágyék. Se pad
és szikla, retzina gyantaszaga. És a szavak se léteznek
már, amelyek vittek, vittek, el, el messze. Nincs só
és nincs hal, csak a Csikágó van, ahova annyira
vágytam, és ez az asztal, az alma, a hagyma, a vibráló
fény, a lakás, a tér, a partvisok meg a száradó
fehérnemű.
Ha lefelé megyek a lépcsőn, apró ablakokat látok.
Picinyke lukak a falban, a postaládám üres, a kukák
rézsutosan állnak, a kapuval szemben szétvert rádiók
halomban.
A járdán mocsok, amit csak akarsz, lesoványodott ebek,
az alagsorban valaki varr, látom a baba karcsú derekát,
hisz nekem is van, ott a szekrény mellett, a szemét,
a szemét akarom neki is, kattog a fekete Singer,
akárha távoli lövések zaja lenne, onnanról, ahonnan
jöttem, szinte futva, vadul, cigánygyerekek lógnak az
ablakban, hátuk mögött kongó szoba, a ragyás képű férfit
már ismerem, plasztikból van a bal karja, de dugja,
rejti ügyesen, hosszú, zsíros haja az arcába tapad,
golyószemei ugrálnak, igen, vajon szólnának-e,
pattognának-e, ha úgy alakulna itt is, a kocsmában
árnyékok ülnek, velem szemben egy hatalmas kép,
valami újgörög történet, a Csikágóban vagyok, de
megint másra gondolok, a bor édes, bár én is az lennék
már, ha vasárnap van, várom a következőt, ha reggel,
az estét, ha alkonyat, a hajnalt, vastag könyvekben
lapozgatok, régi fényképeket nézek, arcokat, testet,
egy örökre megálló mozdulatot, az éveket, a napokat
nézem közelről, messziről, közben itt telik az
idő, trolira ülök, dolgoznom kell, suhannak fák,
házak, a gyomrom morog, a tükörre gondolok, majd az
ágyra, és hogy vajon ég-e a gáz, alma és hagyma az
asztalon és egy kopott hálózsák odébb, függni a
függőfolyosón, szabadon, a betonból növény sarjad,
már megint elromlott valami, szögekbe, kampókba
kapaszkodom,
meg kellene mászni ezt a lakást, jó program is lenne,
csápokkal ellátott cipőkben, mint régen a kint dolgozó
villanyszerelők, a csatornából ajtómra ömlik a víz,
és folyik be szépen, hajóra szállni Istenem, fehér,
hatalmas monstrumokra, éleskék, hars vizen, de ez se
lenne jó, valami eltűnt, elveszett örökre, remegnek a
poharak az abroszon, vörös bor és vörös rúzs, szinkronban,
neked egyszer egészen kék volt a szád,
úgy jöttél hozzám, minden csak volt, lehúzom a rolót,
behúzom a függönyt, nézem a fénylő intarziát, anyám
ezüstszelencét, púderosdobozt adott, finom a hússzínű
por, bársonyos, kedvenc szőnyegem a fejem fölött a falon,
ketyeg az óra, majd üt, rokonaim távol, alig ismernek
már, fekszem az ágyon, hol sötét, hol világos,
tőlem függ minden, függni szabadon a függőfolyosón,
valaki előtt, valaki után, rossz a csöngőm, gondolom,
verhetik az ajtót, nincs vonatfütty, erre sose, ha
eljön az ősz, szüretbe indulnak 
otthon az emberek, itthon felhúzzák a vastag pulóvert, a Csikágóban kövér
férfiak járnak és fekete limuzinok, megfagynak az
ablakban felejtett virágok, recseg a télben a lepedő
az udvaron, a kanálisok örökké éhesek, betévedt
fekete madarakat látok és egy-két holmit, ami a tiéd.