Az Író megérkezett M.-be.
     Ott állt az állomáson, s egy végtelennek tetsző- pillanatig azt hitte, hogy rosszul lát. Száját kissé eltátotta, szeme természetellenesen kidülledt, borzas szemöldöke a homloka közepén állapodott meg. Valószínű, hogy meglepetésében még két dögnehéz bőröndjéről is megfeledkezett, amelynek súlya a férfi két felső végtagjának hosszát igyekezett megnövelni.
     Az Író az állomásépület tetején hivalkodó feliratot nézte, amely a város nevét hivatott jelezni. A jövevény homlokán izzadságcseppek jelentek meg, hogy kíméletlen lassúsággal végiggördüljenek az arcán, majd lepottyanjanak az eldobált szemétdarabkáktól tarka, poros betonra. Fülzúgása csak ezután jelentkezett. Mintha valaki egy agonizáló kávédarálót indított volna el az agyában... Amúgy csend volt, túlságosan is zavaró csendesség.
     Eltartott néhány percig, amíg kissé erőt vett magán. Egymás mellé tette kopott bőröndjeit, rájuk ült, idegesen dobolt a lábával, csóválta a fejét, majd cigarettát vett elő. Kisebb köhögési roham kapta el, de rögtön utána elmosolyodott, és egy kövér könnycseppet dörzsölt ki a szeméből.
     - Ez nem lehet igaz! - mondta.
     Előző nap éjjel érkezett egy másik kontinensről. A szomszédos ország fővárosában landolt a gépe, mert az Író idejében megtudta, s nem kis meglepetéssel fogadta a hírt, hogy hazája egyáltalán nem fogad légijáratokat. Mivel a határon szó nélkül átengedték, nem kérdezősködött. "Minden kiderül a maga idejében..." - gondolta. A vonaton már nem is foglalkoztatta az ügy. Engedte, hogy a hazatérés öröme átjárja testét, lelkét. Annyi év után itthon!
     M.-ben látta meg ugyanis a napvilágot, itt élte le élete első huszonkét esztendejét. Aztán lehetetlen idők jöttek. Elhatározta, hogy meglép. Épp időben; távozása után nem sokkal zavargások törtek ki, polgárháború, majd háború tette még szerencsét- lenebbé az amúgy is jobb sorsra érdemes lakosságot. A roko- noknál menedéket, munkát talált. Még az ottani állampolgárságot is sikerült megkapnia, ami igencsak nagy szó volt akkoriban. Egyszerűen szerencséje volt. Írt, könyvei jelentek meg, s bár különösebb sikereket nem aratott, nem voltak megélhetési gondjai. Tíz évig nem is gondolhatott a hazatérésre.
     Most itt ült az állomáson egy bőröndön, s nem értette a dolgokat. Sehol egy teremtett lélek. Csend, por és kosz mindenütt. S ahol az a felirat díszelgett sokáig, hogy LM., most az áll, hogy "DEMOKRABURG".
     Úgy látszik, az itthon maradottak, miután helyreállították a történelmi őrület okozta károkat, annyira bíztak az eljövendő demokráciában, vagy egy igazságosabb társadalomban, hogy még a városka nevét is ehhez idomították.
     De maradt itt valaki egyáltalán?
     Az Író eldobta a csikket és újult erővel megragadta a két dögnehéz koffert. A váróterem teljesen üres volt. Kilépett a széles üvegajtón, leballagott a lépcsőkön, meresztgette a szemét. Sehol senki!
     Leült az első útjába kerülő padra, várt, hogy feltűnjön egy járókelő, egy autó, egy autóbusz. Húsz perc múlva már fogytán volt a türelme. Az egyik bőröndben turkálva kezébe akadt egy kis notesz. Volt iskolatársának címét és telefonszámát kereste benne, akivel elutazása után egy ideig még leveleztek.
     Szomjas volt, éhes, és főleg fáradt. Ráadásul az eső is szemerkélni kezdett. Fázósan húzta össze magát, belépett a közeli telefonbódéba, tárcsázott. Senki sem jelentkezett. Dühösen lecsapta a kagylót és visszacaplatott a padhoz.
     - Hahóóó! - kiáltotta. - Van errefelé valaki???
     Nem várt választ, de mintha valahonnan, távolról nyöszörgést fújt volna felé a szél.
     - Hé! Van ott valaki?!?
     Ismét nyöszörgést hallott, de most már valamivel hangosabban. A két bőröndöt a pad mellett hagyva elindult a hangforrás irányába. A közeli park széléhez érve valaki rászólt:
     - Itt vagyok, nem látja?
     Nem látta.
     - Hol?
     - Itt!
     Idegesen nézett szét, de csak szürkészöld füvet, kopaszodó fákat és kettétört lámpaoszlopot látott.
     - Itt, a pad alatt! - hallotta ismét a rekedt, életunt hangot. S valóban, az említett helyen egy rongyos, borostás, ötven körüli férfi feküdt, csaknem teljesen egybeolvadva környezetével.
     - Mi történt magával? - guggolt le az Író az idegenhez.
     - Részeg vagyok! - jött a válasz. - De úgy is mondhatnám, hogy túlzott alkoholfogyasztásom következtében nehezen bírkózom a Föld tömegvonzásával.
     Az őslakos akkorát csuklott, amekkorát egy pad alatt pihenő embernek igazán el lehet nézni. Megpróbált felülni, de visszahanyatlott, s a fejét tisztességesen beverte a pad lábába. Az Író a hóna alá nyúlt, ám az idegen úgy imbolygott, hogy maga is jónak látta, ha sürgősen leül. De ilyen állapotban leülni is művészet lett volna, így visszaesett a pad alá.
     Kis idő múlva, amikor nagyot csobbanva, s persze nem önszántából a közeli szökőkút sötétbarna, büdös vizébe zuhant fejjel, már a józanodás bizonyos jeleit mutatta. Ekkor kapta az első kérdéseket.
     - Miért üres a város? Mi történt itt tulajdonképpen? Mi az, hogy "Demokraburg?"
     A részeg hosszasan csukva tartotta a szemét, mint aki rosszul hall, és megpróbálja önmagában először belül helyrerakni a dolgokat, s csak ezután fordul a külvilághoz.
     - Honnan jött maga? Az isten szerelmére, árulja már el, honnét pottyantották magát ide? - nyöszörögte az idegen, majd elaludt, de kisvártatva saját horkolására felébredt.
     - Most én kérdezek! - sziszegte az Író ingerülten.
     - Miért nincs itt egy teremtett lélek sem?
     - Nem tud róla? - pislogott a másik, majd orvul rálehelt. Hősünk a tömény pálinkaszag ellenére nem ájult el, csak kissé megfordult vele a világ.
     - Nem, nem tudok róla. Lenne szíves egy kicsit érthetőbben motyogni?!?
     - Potyogni? Hova essek még? Lenne szíves a hülye kérdései helyett kisegíteni innét? - gurgulázta rosszul tettetett haraggal a részeg vízimanó, majd földhöz vágta a zöld úszósapkaként fejére tapadt lapulevelet. - Belement a víz a fülembe!
     Az Író megadóan segített neki kimászni a szökőkútból.
     - Meg fogok fázni... - nyöszörögte amaz.
     - Adok törölközőt, csak beszéljen már!
     - Talán inkább valami szíverősítőt... - hunyorgott. - A belső átázás kevésbé idegesít, mint a külső.
     Kacsintott is, de az Író elfelhősödött ábrázatára pillantva rögtön elfelejtette, hogy rossz szájíze lett a poshadt víztől.
     - Mikor lépett meg innét?
     - Pont tíz éve.
     A józanodófélben lévő teremtmény gúnyosan elmosolyodott, majd komolyra formázta ábrázatát és megpróbálta valahogyan előhalászni a szájpadlására tapadt falevelet. Mikor ez sikerült, kiöntötte a cipőjéből a vizet.
     - Akkor kisebb kitelepülési hullám indult el. Aztán, mintha elnyírták volna, se ki, se be. Aztán csihi-puhi. Az egészben az a legszörnyűbb, hogy azok a szemét politikusok, akik az egészet kirobbantották, a legkisebb karcolások nélkül úszták meg az egészet. Nekem hat kiskorú gyermekem veszett oda.
     Sírni kezdett, aztán egy letört faággal piszkálta a fogát.
     - A csihi-puhi végeztével megint csak sokan kitelepültek. A legtöbben azok közül, akik valamilyen csoda folytán maradtak, politikával foglalkoznak. Naponta tüntetgetnek egymás ellen, hetente van átszövegezve az alkotmány, s úgy minden hónapra jut egy forradalom...
     - Akkor ez most demokrácia vagy diktatúra?
     - Mind a kettő és egyik sem. Légüres tér.
     - Olyan hülyének néz, hogy mindezt elhiszem? - dühödött meg az Író és visszalökte a részeget a szökőkútba.
     - Maga úszómester, vagy mi?!? - sipította vékony hangon az őslakos. - Azért jött ide, hogy engem fürdessen? Ha létezne rendőrség, hát rögtön értesíteném őket egy táviratban!
     Az Író a gondolataiba merült. A toprongyos alak ezt kihasználva újra kimászott a vízből.
     Ekkor két tüntető ment végig az utcán. Hatalmas transzparenst vittek, magasan a fejük fölé emelték. Ez volt rá írva nagy betűkkel:
     "MONDJON LE A POSZTDEMOKRATA MAZOCHISTA UNIÓ! ÚJ VÁLASZTÁSOKAT AKARUNK!!!
     Mikor cipőjük kopogása beleveszett az utca csöndjébe, a toprongyos alak folytatta:
     - Régebben én is tagja voltam a Posztdemokrata Mazochista Uniónak, de aztán kiléptem, elcsábított a Neopartizán Nemzeti Szadista Párt. Innen a Transzcendentális Utópiák Szabad Egyesületébe vezetett az utam, de a Neoavantgárd Aleatóriáktól Megrészegedettek Közössége miatt ezt is otthagytam. Két évig hű fia voltam az Antimilitarista Technoproblematikus Kezdeményezésnek, végül átmentem független képviselőbe... 
     - És most nyilván az Alkoholista Szövetség titkára...
     - Na de uram! - vakargatta sértődötten a borostás állát az őslakos. - Mit képzel rólam? Jelenleg a Hiperszexuális Önmacerátorok Szervezetének a becsületbeli tagja vagyok. A második, s egyelőre az utolsó. De nemsokára mi kerülünk hatalomra, s akkor végre rend lesz, majd meglátja! Olyan nyelvtörvényt iktatunk be, hogy semmilyen nyelven nem szabad értekezni az országban. Micsoda dicsőséges idők lesznek! Csak levelezni lehet majd, de abban minden kényes problémát minden további nélkül szabad lesz boncolgatni. Ez - demokrácia!
     Letörölte bőven patakzó könnycseppjeinek utolsó hírmondóját is, majd elnyomott egy felkéredzkedő ásítást.
     - Ugyanis én azelőtt levélkihordó voltam.
     Az Író még mindig hitetlenkedve ingatta a fejét, pedig erősen fájt már a nyakszirtje. Ennyi szokatlan információ ritkán érte érzékeny idegrendszerét, akkor sem ilyen sűrű alkoholpárában.
     - Nekem elhiheti - folytatta a józanodás egyértelmű tüneteit mutató egyén -, most nincs munkanélküliség, nincs lakásprobléma, a fizetések viszonylag magasak, a táplálkozás hús- és zsírmentes, nincs benne vegyszer, se kétszer, se egyszer. Van fogalma arról, mennyibe kerül egy üveg sör?
     - Nem érdekel! - mondta az Író. - Inkább azt mondja meg, hogy jutok vissza innét!
     A részeg ettől a kérdéstől színjózan lett.
     - Megmondom, de előbb kínáljon meg egy cigarettával!
     - Tessék!
     - Tüzet is kérek!
     - Parancsoljon!
     Az őslakos ekkor kissé odébbült és jóízűen röhögni kezdett.
     - Most meg mit nevet?
     - Már ne haragudjon meg, de az előbb égbekiáltó marhaságot kérdezett.
     - Miért? Ha jön errefelé vonat, nyilván megy is...
     - Az igen, de maga itt marad. Maga nem megy sehová!
     - Miért ne mennék? Külföldi állampolgár vagyok. Nincs az az erő, ami itt tarthatna!
     - Az nincs. De a következő vonat csak egy év múlva jön.
     - Ne szórakozzon velem, mert most a folyóba hajítom a szökőkút helyett!
     - Na, jöjjön, meghívom egy féldecire!
     - Nem iszom.
     - Higgye el, a következő vonat tényleg csak egy év múlva indul. Addig itt kell élnie. Talán kap kiutazási engedélyt, talán nem. De hát annyira sürgős? Nemsokára hatalomváltásra kerül sor, egy kis ügyességgel itt megcsinálhatja a szerencséjét! Milyen pozíciót szeretne?
     - Kiküldött tudósító...
     - Abban ne reménykedjen, olyan itt nincs. Nem kockáztat az állam. Most építi a Nagy Falat, ami majd garantálja, hogy a népesség ne csökkenjen tovább drasztikusan. Minden nemzőképes férfira szükség van. Demokratikus munkaversenyt hirdetünk, "KI CSINÁL TÖBB GYEREKET?" elnevezéssel. Az első díj egy tökéletesen felszerelt magánóvoda. Jó, mi? - és nevetgélt.
     - Jó, de nem szellemes - dörmögte az Író, majd visszasétált a bőröndjeihez. A toprongyos alak követte.
     - Hagyjon békén!
     - Na, mitől lett ilyen durva egyszeriben? - csodálkozott amaz. - Nélkülem semmire sem jut a városban! Éhen hal, szomjan veszik, minden annyira megváltozott! Megeszik a patkányok! Felfalják az ellenzéki pártok!
     Az Író megállt. Gondolkodott.
     - Na látja! - tapsolt az őslakos. - Tudok a közelben egy irtó aranyos kis kocsmát. Ott leöblítheti az út porát. Mesélhetne egy kicsit azokról a túlnépesedett, csúnya kis elmaradott országokról ott az óceánon túl! Jöjjön már, ne kéresse magát, mint egy parlamenti képviselőfánk! Később bemutatom szervezetünk elnökének! Meglátja, olyan fényes karrier előtt áll, hogy szinte a gondolatait is elvakítja...
     - Egy kis pihenés tényleg rámférne... Éhes is vagyok. Nem bánom, mehetünk. Aztán telefonálok külföldre, hogy küldjenek értem egy magánrepülőgépet vagy helikoptert...!
     "Milyen naiv!" gondolta eközben az őslakos, aki már nem szándékozott sokáig józannak maradni. "Ha tudná, hogy még a határvonal légterében szitává lövik az olyan kis vacakokat! Mert azért a katonaság az katonaság! A demokráciát meg kell védenünk..."
     M. városra leszállt az alkony. A csendes szürkületben lassan két alak veszett bele. Az egyik imbolyogva haladt és hangosan csuklott. A másik nehéz bőröndöket cipelt és halkan átkozta a balszerencséjét.