I.
Széthordva már az Ígértet Földje,
elszárad lassan az Élet Fája,
férges gyümölccsel játszik a kígyó.
Véred facsard a nyelve hegyére, de előbb
jól citromozd meg, s lásd, mint fintorog
az az ördögi benne. Ha elvérzett lényeged,
felakasztanak saját szavaidra,
hogy kicsöpögjön még az a kevés
értelem belőled. Rádigazítják a madarak tollát,
tintát köpnek a lábad közé. Rémületében
a lepke sem mozdul a fűszálak közt, megbabonázza
még ez a jámbor digitális diliház is.

II.
Kavicsok cseperednek fel a húsodban, s kidagadnak
a bőröd alatt. Sejtés sző fátylat benned.
Fáj a szilánk, mely az érbe szorulva befejez mindent.
Nézed, a távoli fákon cseppekbe gyűlik a fény.
Jönnek utánad hosszú sorban a számkivetettek,
ám mire idáig érnek, már nem látják benned az
embert: csontpagodává omlik a büszke gerinc.

III.
Szeretkezik a számítógéppel.
Liheg az átprogramozott ember. Már
hipnózissal ölnek a hagymát vérrel kívánó
ínyencei a kínnak.
Valamit biztosan mondtál, a kút vize rezdül.
Viperaként mar meg egy álom: megérintettél.
Amit akarsz, arra nagyon vágyom. A távozó kísértet
angyalba botlik, felordít. Fehér rózsa
nyílik a testen, felzümmögnek a kéjteli méhek.
A sírásó utolsó körútját járja
a Plútó körül, mielőtt végképp hazamenne,
még ott kell érnünk.

IV.
Kinn az utcán kén, idebenn salétrom,
a falakban réz, a csontokban áram,
lépkedsz a bölcsek kövén, kövér városok
füstjét imádod, szorítod a harci szekercéd,
megtámadhatnak ma az árnyak. Pattanások
fehérlő hegyébe bújnak, s onnét
mindenestül kinyomnak téged.

V.
Vad ebek, agarak, álnok kopók vizslatnak
folyton, bármerre mozdul benned az ősi
élni- és menniakarás. Az ég alját egy kóbor
macskarmolta szét, cafatokban lóg a felhők
húsajnos, a légben megzavarodnak
a gépek kora hangzavar vár. Késsel támadnak meg,
ingedig felkúszhatnak az árnyak fájás kínoz,
lányok jönnek és feltűnés nélkül levettetik
veled a rabruhát ilyet még sosem értél:
szempilládon egy részeg kéjnő egyensúlyozik át,
ide-oda billen, ahogy a szél marokra fogja haját,
s a hajnal fényparazsát a combjai közé hajítja.