Negyedszázada immár, "szép emlék" pozsonyi újságíró koromban tettem egy fogadalmat: meglátogatok minden szlovákiai falut és várost, amelyben magyarok élnek.
     Arra a - nekem feltett - kérdésre kerestem a "kézzel fogható" választ, hogy mit jelent magyarnak lenni.
     Pontosabban: Mit jelent magyarnak lenni Szlovákiában?
     Ma már az akkori "érdeklődő" is valószínűleg így módosítaná a kérdést: Mit jelent(ett) magyarnak lenni Szlovákiában az 1970-es évek elején. Tapasztalataim szerint ugyanis ötévenkét - olykor már két-három évenkét is - jelentős mértékben megváltozhat a válasz tartalma.
     Sőt: egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ma, 1995-ben már (ugyanazt) a kérdést is másképp kell megfogalmazni.
     Valahogy így: Hogy lehet embernek maradni Szlovákiában 1995-ben?
 

Utazásaim során gyakran megfordultam Dél-Szlovákia keleti, középső és nyugati részeiben.
     Az évek során egészen meglepő tapasztalatokra tettem szert.
     Lenyűgözött a Szoroskőtől kelet felé eső vidékek embereinek, családjainak, falvainak vendégszeretete, vidámsága, nyitottsága. "Szépen hangzó kérés"-re a lelkük nagyobbik felét is odaadták volna. Az életüket úgy terítették ki a vedég előtt mint egy térképet. Hajnalfelé egyetlen titok sem maradt a családfán. Vagy beszéltek, vagy daloltak. Hangszeres kísérettel nem hallottam énekelni őket. Evés közben sem fogytak ki az adomázásból. A vendégnek olykor már az volt a benyomása, az  alkoholt is úgy eresztik le a torkukon, hogy közben egy pillanatra sem hagyják abba a mesélést, amelynek szélesen és hosszan hömpölygő folyamából hadd mutassak fel most egy ragyogó cseppet:   "Élt a lápon egy banya. Kénkő volt a szeme, köd volt a haja. Amikor elunta magát, teknőcháton lovagolt. Különösen a bodrogközieket látogatta nagy-nagy szeretettel. Besuhant minden pince ajtórésén. Teknőcét a préskádba rejtette, ő maga meg átváltozott kék szemű, szőke, gyönyörű asszonnyá. Nem volt olyan borosgazda a pincesoron, akivel ne koccintott volna. Le is feküdt szép sorjában mindegyikkel. A borosgazdák meg kedvüket lelték a szépasszonnyal való időtöltésben. Az asszonyaik egész életükben nem sejtettek semmit, csak azt furcsállották, hogy lám, mennyi sok időt tölt az emberük a pincesoron, és mindig józanon tér haza. Amikor ugyanis felébredtek a hempergés után, a szépasszony helyett egy banyát találtak maguk mellett a borosgazdák. Estére persze mindezt elfelejtették, s kezdődött minden előlről. Amikor azonban hajnalonként hazavánszorogtak, az asszonyuk hiába kereste combjuk tövénél a »lopótököt«. Csak egy »cérnaszálat« talált a helyén. Ezért van az itteni családokban csak egy kiscseléd. És a család minél egykébb, annál hetykébb. S mivel a háznál kevés a pulya, hát szívesen látott a vendég. S hogy a vendégnek ne legyen ideje a kérdezősködésre, hogy mért csak egy pulya van a háznál, hát beszéddel kell tartani, hogy meg ne szólalhasson.
     A gömörieknél és a nógrádiaknál először az tűnt föl, hogy szívesebben énekelnek hangszeres kísérettel. Az egyik falucskában, ahol előttem még sohasem járt újságíró, disznót vágtak "a tiszteletemre". Mire befejeztem a riportot, "a kastély nagytermében" meg volt terítve. Miden ott volt az asztalon, ami szem-szájnak ingere, illetve "ami egy disznóból kikerülhet". Az "U" alakban elhelyezett asztalok szabad végében türelmesen várakozott a három tagú zenekar ("a banda"), amíg mi (este hatkor) "megebédelünk". Így álltak ott vagy másfél órán át, mintha a kastélyhoz tartozó szobrok lennének. Pedig "a logika azt diktálta" volna, hogy épp azalatt játsszanak, amíg "a társaság ebédel". (Igaz: az ebédet megelőző pohárköszöntő előtt "tust húztak".) Amikor aztán "a vezérbika az ebédet befejezvén elbődült", "hogy aszongya: a nótámat!", hajnalig abba se hagyta "a banda". "Mert énekelni csak zeneszó mellett szabad". Aztán - egy-egy dal eléneklése után - olyan kínos csend támadt "a kastély nagytermében", hogy kezdtem magamat egészen kellemetlenül érezni. Végül úgy godoltam, azért hallgatnak, mert "most a vendégen a sor". Meg is szólaltam nagy vidáman, de a villámot szóró tekintetek olyan kereszttüzébe kerültem, hogy önkéntelenül elnémultam... Hajnalfelé, a búcsúzásnál magyarázták meg, hogy "minden énekszó után hallgatni kell, mert az ősök hangja csak ilyenkor hallható. Egy-egy dal után elmondják, mit kell még elénekelnünk, vagyis hogy mi a tennivalónk. Ezeket a perceket nem szabad megzavarni, mert az őseink megharagudnak ránk, és soha többet semmiben nem adnak tanácsot". Kérdésemre, hogy a zenészek miért hallgattak akkor, amikor játszhattak volna, ez volt a válasz: "A banda közénk tartozik. Az őseinket is ők kísérték utolsó útjukon. Hegedűszóval. A hegedű olyankor helyettük beszél. Éppen ezért a hegedű csak akkor szólhat, amikor mi megszólalunk. Ha énekelünk. Amikor hallgatunk, mert az őseinkkel beszélgetünk, akkor a hegedűnek is hallgatnia kell. Ennyiben maradtunk.
     A felvidéki magyar ember nyugati típusát máig is a csallóköziek testesítik meg a legmarkánsabban. Ez a "típus" kevés szóval él. Kevesebb alkalommal van dalos kedvébe, inkább hallgatni szereti "a hangszerek sírását". Ilyenkor azonban csak ritkán dalol. Hallgatja, "hogyan sír helyette a hangszer". "Ez a vidék valamikor csupa sziget volt - mondja egy idős ember, akinek a faluja ma a művileg létrejött "Kis-Csallóközben" található. "Egy-egy szigeten egy-egy ember élt. Volt neki nádkunyhója meg ladikja. És miden szerszáma, amire szüksége volt... Az égen a Nap neki sütött. A szellő is csak neki fújt. A tücsök csak neki hegedült. Ezt hallgatta éjjel-nappal. A tücsök volt - ahogy ma mondják - az ő képviselője, vagy inkább szóvivője. Nem volt rá szüksége, hogy akár csak egyszer is kimondja a hangos szót. Beszélgetett ő egész nap - még álmában is -, de csak gondolatban. Dicsérgette az izmait, hogy bírják még az evezést. Szép szóval illette a szellőt, amiért - csalafinta módon - eltompította a nap sugarainak élét. Beszélgetett a tenyerével, hogy bírja továbbra is a háló vagy a táplirúd »szorongatását«. Bíztatgatta a szemét, hogy ne akkor lásson káprázatot, amikor annak nincs itt az ideje. Szózatot intézett a vizen úszó csökökhöz, hogy ne bántsák a ladikját, és varázsigével űzte el a hirtelen felbukkanó örvényt, nehogy elragadja ladikostul. Éjszakánként nádkunyhója előtt pipázva udvarolt a lefátyolozott arcú Holdnak, aki soha sem viszonozta szerelmét. Amikor már-már igent mondott volna, szemérmesen mindig egy felhő mögé osont. Ha a halász szerelmi bánatában nem tudott elaludni, muzsikát hallgatott. Szúnyogmuzsikát. Senkit nem szórakoztatott még soha olyan hatalmas zenekar, mint a magányos csallóközi halászembert.
     Az idézett mondatok - találkozások - "mazsolák egy mazsolásdobozból". Sokfajta ízt - tapasztalatot - rejtegetnek magukba.
     A sorsom úgy hozta, hogy a mai napig utazgatnom adatik "nyugattól keletig", "kelettől nyugatig". Olvasgatom a (már legális!) magyar "falunévtáblákat", s továbbra is hallgatom a "mesélőket".
     Egyre inkább az a benyomásom támad, hogy nem véletlenül alakultak ki az ilyen falunevek: Búzafalva, Lénártfala, Mihályfa.
     A nyílt szívű "keleti ember", aki a vendégszeretetével és az őszinteségével sem takarékoskodik, akkor is "bőségesen bánt a szóval", amikor egy falunak nevet adott, például ilyet: Búzafalva.
     A "közép-szlovákiaiak"már takarékosabbak a "keletiek"-nél. Tudják, "kinek mi jár". Az ősöknek megadják a tiszteletet, tőlük "tartást örökölnek", s "a jövendőt sem tévesztik szem elől", bár meggondolják, "mit érdemes és mit nem". Az itteniek "fél szóból is megértik egymást". A "falva" helyett "erősebbnek" vélik a "megtartó fala"-t. A község neve itt így hangzik: Lénártfala.
     Az egykor csallóközi "szigetlakó" évszázadokon át "csak önmagával beszélgetett". Ebben a helyzetben soha sem volt szüksége arra, hogy "mindent kimondjon". S ha már egyszer "szóra kellett nyitnia a száját", akkor "azt csak a legszükségesebb esetben tette", és mindig "csak a legfontosabbat mondta ki". Ha valaki afelől kíváncsiskodott: mi fán termett, mi a szülőfaluja, a válasz kurta volt: Mihályfa.
     Falva - fala - fa. "Egy nép lelke él ezekben a szavakban." "Csak be kell hunynunk a szemünket, hogy lássuk..."
     (Leginkább akkor, amikor egy Wartburg kormányát szorongatjuk a kezünkben  - éjfél után három órakor, zuhogó esőben, két benzinkút között, üres üzemanyagtartállyal - valahol Pozsony és Komárom között...)
 

A hetvenes évek elején olyan olcsó volt a benzin, hogy száz korona sok volt a Wartburg tartályának megtöltéséhez. Mivel az intézménynek, ahol dolgoztam, nem volt szolgálati kocsija, a családi Wartburgunkat használtam szolgálati kocsi gyanánt is.
     Abban az időben egy felső-csallóközi falucskában laktam, onnan jártam be naponta Pozsonyba.
     Somorja felső végén útjavítás és "átépítés címén" sebesség "korlátozást léptetett életbe" a közúti rendőrség.
     Maga "a tény" még "elviselhető" lett volna, de igen hosszú  szakaszon csak 30 km/ó sebességgel lehetett közlekedni, s a korlátozás utolsó szakaszán csak 15-tel.
     A Wartburg ilyen lassan képtelen volt gurulni. (Igaz, száguldani sem tudott, szegény. "Valódi" "népi" autó volt: minden tekintetben közepes.) Csak rángott, mint akit elfog a hányinger az ilyen pimasz korlátozás láttán. Nem is voltam képes betartatni vele az előírt haladási sebességet.
     Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, az ominózus útszakasz végén - élő tilalomfa gyanánt - ott várt a rendőr. Köszönt is - majdnem illedelmesen - a szokásos kérdéssel. Tudom-e, hány kilométeres sebességgel hajtottam végig a városon? Mondom: Nem tudom. Erre ő megmondta. Aztán megkérdezte, tudom-e, mi jár ezért. Mondom: Nem tudom. Okos rendőr volt, ezt is megmondta, büntetés. Vártam, hogy előszedi a bilincset és a csuklómra kattintja, de ő e helyett egy papírfecnit nyomott a kezembe, modván, két választásom van: vagy kifizetem rögtön a bírságot, vagy nem hajthatok tovább a kocsival. Olyan határozottan közölte a mondanivalóját, hogy kénytelen voltam megérteni - és igazat adni neki.
     Másnap az eset ugyanott (ugyanúgy) megismétlődött. Mentségemre legyen mondva, hogy egy karavánban haladtam, amelynek tartani a tempóját - a motorosok körében is - íratlan kötelesség. A rendőr egy szót sem szólt, csak hozta a "büntetőcédulát", én meg átnyújtottam neki az előre elkészített pénzösszeget.
     Harmadnap egy jóságos arcú, mosolygó tekintetű idősebb rendőr "fogadott", s csak ennyit mondott, miközben átnyújtotta az ismerős papírszeletet: Ejnye, ejnye, hát megéri ez a párszáz méter ezt a pézt? Válaszolni már nem volt módom, mert ment is a következő kocsihoz.
     Negyednap ismét a jóságos arcú rendőr várt rám mosolyogva. Megismert. Kedélyesen megkérdezte ugyanazt, amit az előző nap. Azzal a különbséggel, hogy most - a gyérebb forgalomnak köszönhetően - a választ is megvárta. Mondom neki, hogy a Wartburggal kellene megfizettetnie a büntetést, mert én egyszerűen nem tudom rávenni a sebességkorlátozás tiszteletben tartására, vagy még inkább a Wartburg-gyárat kéne megbírságolni, amelyben ilyen rebellis autók készülnek, ha noszogatom, nem gyorsul, ha fékezem, rá se hederít, sőt tiltakozásul öklendezni kezd. Mialatt elintéztük a már megszokott formaságot, ezzel a mondattal engedett utamra: Amilyen az anya, olyan a lánya... Rögvest meg is pödörtem lányos bajszomat.
     Ötödik nap - pénteken (egészen biztosan 13-án) - egy "Napóleon kinézetű" rendőr állta utamat. Mielőtt bármit szólhattam volna, úgy leteremtett, hogy még most is a fülembe cseng a hangja. Azt mondta - miközben (úgy mellékesen) a cetlit nyújtotta felém, én meg a pénzt felé -, hogy nézzek csak magam mögé. Ezt a hosszú autósort miattam kell megbüntetnie, mert a karaván elején haladván én diktáltam nekik a tempót. Én csaltam lépre - én vittem bűnbe őket. Legszívesebben rajtam hajtaná be mind a huszonnégy bírságot. Tűnjek a szeme elől, amíg jó kedvében [!] van, mert midjárt megbüntet tilos várakozásért is...
     Nagyapám gyerekkoromban még azt mondogatta, hogy a sors kezének nincs ujjlenyomata.
     Én ennek mintha az ellenkezőjét tapasztalnám.
     A rendőri ígéret még aznap délelőtt valóra vált.
     Ebédre menvén nem találtam a Wartburgot a parkolóhelyen. Főnököm figyelmeztetett rá, hogy ha nem lopták el, akkor az csak a rendőrség autógyűjtőjében lehet...
     Néhány óra múlva, a gyűjtőhely területén kívül, újra a családi kocsiban ülve, a kifizetett számla tanulmányozása közben jöttem rá, hogy nemcsak a kocsi "elszállításáért", "őrzéséért" és kiváltásáért kellett fizetnem, hanem még tilosban való parkolásért is megbüntettek. Hiába magyaráztam utólag, hogy én már néhány éve ugyanazon a helyen parkolok, és az hatóságilag engedélyezett parkolóhely. A rendőrség illetékese szerint - mivel úgymond ezt senkivel sem tudnám tanúsítani - jobb lesz, ha "elismerem", hogy tilosba parkoltam, ellenkező esetben náluk marad az autó, amelynek "őrzési díja" óránként a duplájára nő...
     Ekkor világosodott meg előttem "a helyzet": miért törekszem én annyira "Pozsony felé", hiszen ott minden (második) mozdulatom akadályba ütközik, s "az oda vezető út" büntetéssel van kikövezve.
     Nem lenne értelmesebb az ellenkező irányt választanom?
 

A hetvenes évek közepe táján, egy őszi vasárnap délelőtt szolgálati útról igyekeztünk "hazafelé" a Bodrogközből. Jómagam a kocsi vezetője mögött ültem. Éppen arról beszélgettünk, hogy ha figyelmes az ember, "milyen nehéz karambolozni", amikor váratlanul "megingott alattunk a talaj", aztán "repülni kezdtünk". Az alatt a pár pillanat alatt végigfutott lelki szemem előtt az egész életem. Hihetetlenül gyorsan, mégis leírhatatlanul lassan. Mikor "a film lepergett", hatalmas ütést éreztem a tarkómon. Aztán csend lett. Nem sokáig tarthatott, mert arra eszméltem, hogy kisegítenek az autóból, amely most uticélunkkal ellenkező irányban állt, hasznavehetetlenül. Az törtét, hogy "leröpültünk az útról", háromszor "átfordultunk", majd "talpra álltunk" - a már nem kívánt irányba.
     Pár óra leforgása alatt nyolc kocsi csúszott le az úttestről jobbra vagy balra. Mi voltunk a "kilencedik eset".
     Előző este legurult itt egy teherautóról egy "naftás hordó", amelynek a tartalma szétfolyt az úton. Aki ezen a végzetes délelőttön "arra kocsikázott", az "garantáltan balesetet szenvedett", mert a "beláthatatlan kanyar" után "törvényszerűen ráhajtott" a csúszós útszakaszra.
     A fél falu kint bámészkodott a baleset színhelyén, de egyetlen embernek sem jutott eszébe, hogy párszáz méterrel "odébbálljon", s a "beláthatalan kanyar" előtt figyelmeztesse a vezetőket a leselkedő veszélyre.
     Mindenki várta "a következő attrakciót".
     A szerencsétlenség után fél órával már a kassai kórházban voltuk. A hölgy, aki mellettem ült az autóban, gerinctörést szenvedett. Éjszaka meghalt a betegágyon.
     Miközben a kórházba érkezésünket követően a műtő személyzete "a legsúlyosabb esettel" foglalatoskodott, én "olajra léptem".
     A repülőirodában riadt szemmel húzódtak el mellőlem az emberek. Az arcom véres volt, a kabátom csupa sár, a jobblábas cipőmnek hiányzott az eleje. (De a lábfejemmel egyetemben megvolt a veleje!)
     A gépen maguk közé ültettek a légikisasszonyok és igyekeztek rendbeszedni. Nem kérdeztek, nem kíváncsiskodtak.
     Szó nélkül - kérés nélkül - segítettek.
     Pozsonyban, a repülőtéren kisfiammal - és az általa Hatalmasnak becézett Wartburggal - várt a feleségem. Ő sem kérdezett semmit. Látta, hogy a felsőtestem jobbra van fintulva, az alsótestem meg bal felé indul. Valahogy még begyömöszöltem magamat a kocsiba, de kiszállni már nem tudtam belőle.
     Minden tagomba belehasított a fájdalom.
     Ebben a pillanatban "úgy döntöttem", hogy elfogadom a Magyar Területi Színház igazgatójának - két éve időszerű - meghívását, s letelepszünk Komáromban.
 

Hazám, otthonom az íróasztal.
      Így hívom: Komárom.
      Közepén egy széles kék csík látható. Az írógép nyoma, amelyet előre-hátra huzigálok rajta írás közben.
      Így is mondhatnám: ez a Duna. S az írógép hatalmas hajóként közlekedik rajta le-föl.
      Közvetlenül a bal parton egy valamikori (szentséges) zöldséges halkonzerv téglalap alakú doboza. Ez a Hajógyár.
     A belőle kikerülő hajók: iratkapcsok. Ezekkel kötődöm a környezetemhez.
     A Hajógyár mögött egy fölényes mosolyú Othello-fej. Ez a Színház.
     Benne színes filc-, golyós- és töltőtollak. Mindegyik egy-egy megíratlan drámámat jelképezi.
     Az előtérben egy világosbarna, erezett, márványszelence. Ez a Takarék Bank. Életem elvesztett céljára emlékeztet.
     Mellette asztali naptár. Ez a munkahelyem. A szerkesztőség, a KomLap - azaz a Komáromi Lapok - Szerkesztősége. Ki tudja, meddig.
      A jobb oldali part legmarkánsabb műtárgya egy lábszárcsont középről kifűrészelt darabja. Ez a Temető. Avar temető, magyar temet.
      Benne ceruzák. Csontvázak. Koporsók. Kopjafák.
      A Temető mellett egy vadonatúj fekete-piros írógépszalag tekercse. Ez az önmagába forduló Út, a világba vezető utam. De csak az egyik sáv.
      A másikon az elborult agyú világ közeledik felém.
      Az Út mentén egy míves faszelence. A látványa is, az illata is a múltat idézi. Ez a Múzeum.
      Benne egyformára vágott fehér papírszeletek. Ebben a Múzeumban látható az önmagát rejtő sejtelem.
      A Múzeumtól jobbra egy hatalmas Szeméttelep. Elvégezetlen dolgaim halmaza.
      Novellatorzó. Verstöredék. Regényvázlat. Bármire jó és semmire se való jegyzetek.
      Ez az én Hazám és Otthonom: KOMáROM
      Középen a kis -á- a Duna. A jelen. Az örök jelen.
      A KOM- a múlt. Idegenül hangzik. Bár büszkék vagyunk rá.
      A jövő: - ROM.
 

1995. július 27-én, csütörtökön délután 15 óra 13 perckor, 51. születésnapom után egy héttel.
     Szádvárborsán. Amely nem található a térképen.
     Azzal a tapasztalattal gazdagodva, hogy "az ellenkező irányban" is büntetés várja az utast.
     Az Utast.
     A KÖZÉP-EURÓPAI ÉJSZAKÁBAN.