Attól kezdve figyelek Tőzsér Árpád minden elibém kerülő sorára, hogy Szenci Molnár Albert születésének 400. évfordulója alkalmából írt tanulmánya megjelent (Irodalmi Szemle, 1974). A pozsonyi folyóirat egyik három évvel későbbi számából például kimásoltam Menekülés című Van Gogh-versének invenciózus és bátor antropomorfizálását: "a kotorék nyílásában / Ázsia hasalt zöld szájából / pirosan lógott ki Európa".
    Nem volt nehéz belátni: ahogy ő "amatőrként" tanulmányokat ír egy magas pozsonyi betonház burkában, azt nem úgy írják a Komensky Egyetem hivatalos katedráján. Emlékszem ottani kollégánkra (már nem él szegény), aki udvarias kalauzom volt a hetvenes években egy Pozsony-belvárosi antikváriumban, hogy elsötétült a tekintete, amikor kivadásztam a könyvek közül a szovjet-marxista Golenisev-Kutuzov orosz nyelvű könyvét a reneszánszról: - Milyen jó idézeteket találnék én abban a készülő disszertációmhoz!
     Tőzsért sem a disszertáció, sem az efféle bevethető citátumok nem érdekelték, pedig akkor még Ázsia zöld szájából pirosan lógott ki Európa. Neki legfeljebb annyi köze van a katedratudományhoz, hogy 1971 és 1976 között a nyitrai tanárképző főiskola magyar nyelvi és irodalmi tanszékének volt a tanára. Ekkor született vagy ekkori genezisű az a három tanulmány (a Szenci Molnárról, az Amade Lászlóról és a Baróti Szabó Dávidról szóló), amelyekből 1984-ben összeállt a Régi költők - mai tanulságok című kötet, a szlovákiai magyar irodalom és irodalomtudomány fejlődéstörténeti határköve.
     Gondolatok a nemzeti hagyományról című tanulmányában (1973) Klaniczay Tibor azt fejtegeti, hogy "a hagyományok értékelésében mutatkozó eltérések [...] elkerülhetetlenek..."; a "lokálpatrióta szellem" túlzásai ellenére is hasznos "szerepet tölt be a nemzeti hagyományok ápolásában". A váliak értékeljék csak túl Vajda Jánost, a Ság környé- kén Berzsenyi magasodjék mindenki fölé, Nyíregyházán ismerjék jobban Berzsenyit, mint Babitsot, Sümegen legyen csak népszerűbb "Kisfaludy Sándor, mint a nála nagyobb Katona József". Mutatis mutandis: efféle lokálpatrióta megengedések még inkább elnézhetők volnának a nemzetiségi lét körülményei között, ahol egy negyedrendű magyar író lábnyomát is óvni kell a széttiprástól. Tőzsér Árpád nem szállítja le ennyire a különbségtételt: ő legfeljebb "nagyok" és "apró- szentek" között tesz különbséget. A "nagyok" a Petőfi Sándorok, a József Attilák, az "aprószentek" azonban - teszem azt - nem a Bátor- keszi Istvánok, a Kassai Csiszár Györgyök, hanem Szenci Molnár Albert, Amade László, Baróti Szabó Dávid. Márpedig az ő irodalom- történeti nagyságrendjük vitathatatlan, a magyar késő reneszánsz és késő barokk (a rokokó), s a klasszicizmus munkásságuk nélkül nem csak színtelenebb, hanem szegényebb lenne. Lexikonterminológiával mérve: a "nagyok" mellett ők második kategóriás "aprószentek". Az annnyi tehetségtől nyüzsgő magyar irodalomban ez magas rangnak számít. A tárgyválasztás tehát igényes és koncepciózus. Amikor Arany János választotta ki a maga kedves "aprószent"-jeit, hogy a Koszorú- ban esszésorozatot írjon róluk, Gyöngyösi István, Orczy Lőrinc Gvadányi József, Ráday Gedeon mellé ő is odaemelte Baróti Szabót.
     Tőzsér "lokálpatriotizmusa" a szülőföld írójának magas rendű felelőssége: ő Szenc és Nagyszombat, Bart és Pozsony, Virt és Kassa olyan formátumú íróiról beszél, akik Arany szemhatárát sem kerülték el; de nem helytörténettel, topográfiával, kultuszjelekkel bíbelődik, hanem költészetüket elemzi. Elemzi olyan többrétegű irodalmi és ízléstörténeti kontextusban, amelyben mind a világirodalom, mind az egyetemes magyar irodalom mindenkori (tehát máig elható) össze- függései, mind a couleur locale a "helyi színezet"  megjelennek, s elemzi azzal a teljes szakirodalmat mozgósító plusz-biztonsággal, szemléletességgel és élményszerűséggel, ami íróságából, költő voltából adódik.
     "Nyitrai barátaimnak, »az én katedrámra« emlékezve - ezzel a dedikációval bocsátja útjára Tőzsér Árpád három tanulmányát. Megmondja mindjárt, hogy Az én katedrám előszócím Németh Lászlótól való, s hogy abban követi őt: "hajdan élt íróinkról nem az akkori irodalomtörténeteink hangján szólt, műveiket nem a történelem illusztrációiként fogta fel, hanem meglátta bennük a korokon átnyúló érvényt, a mindenkori időszerűséget", s mindebből adódóan "egyszeriben mai, sőt modern íróknak" érezhetők. Ebben követni Németh Lászlót: bölcsességre; tévedéseit vitatni: bátorságra vall. - Mert mindjárt e vallomás után cáfolat következik: a Szenci molnár Albert, a reneszánsz költő annak a kategorikus Németh László-tételnek a tagadása, hogy "Molnár Albert nem volt poétaember". Tőzsér szerint az is csak első olvasásra tűnik fel igaznak Németh László állításai közül, hogy "Marot és Béza zsoltárverseiben »A biblia méltósága apró, egymással ingerkedő s fondorkodón összekapcsolt sorokba zilálódik; a halmozott rímek, mint bolond bodrocskák lengenek az erős férfi- mellen.« Tőzsér ellene veti a vélekedésnek, hogy nemcsak "»méltó- ság«, azaz komor emelkedettség"  jellemzi Dávid király zsoltárait, hanem "az élet szépségét, a hit csodálatosságát és gyógyító erejét [...], a meghajszolt, küzdő, elbukó és felemelkedő ember kedélyváltozásait, érzelmi eltökéléseit kifejező himnikus elragadtatottság is. A Németh- idézetből nem dobja el azonban az annyira esszébe illő "bolond bodrocská"-kat: a CIV. zsoltár "ihletett himnusz, a teremtés erején érzett mámoros öröm, a létezés apoteózisa. E valóban zengő férfimell benyomását keltő versből [...] nem kis mértékben épp a »bolond bodrocskáknak«, a rímeknek köszönhetően zeng oly nagy erővel a reneszánsz öröm. (Amit Tőzsér még hozzátesz, azt meg én vitatom. Azt ti., hogy "a teremtésnek ez a földi realizmusa [...] erősen Michelangelo sixtusi képsorának teremtés-jeleneteit idézi", és hogy "a világ dolgai között az a harmónia uralkodik itt, amelyről esetleg a kor legnagyobb »harmónia-tudósa«, Kepler beszélhetett költőnknek 1604-ben Prágában". Aláhúztam az esetleg-et: esetleg igen, de ezek inkább csak virtuális párhuzamok, még ha ki is bontható Molnár szótáraiból és  naplójából egy kis római itinerárium, amihez újabban érdekes adalék járult: alkalmi Molnár-tollrajz a római Pantheonról.)
     Hadd időzzek még a Szenci Molnár-tanulmánynál. Tolnai Gáboré az érdem - mégha Molnár-stúdiumai egyenetlenek, néha felületesek, első pályaszakasza tehetségéhez sokszor fel nem érők is -, hogy Szenci Molnár Albertben felfedezte "a személyes hangú lírikust" (ahogy ezt Turóczi-Trostler József visszaigazolta). Tőzsér Árpád talán azért nem hivatkozik az 1954-től kezdve többször megjelent dolgozatra, mert megállapításai jó értelemben közhelyesültek, vagy azért nem, mert a sokfunkciójú akadémiai hivatalosságot nem akarta emlegetni. Pedig az olyan Tőzsér-tételek, hogy Molnár zsoltároskönyvében "a szorgos polgárt, a teremtést, a munkát s annak tárgyát, a természetet dicsérő-festő részek oldalára billen az esztétika mérlege", hogy "zsoltárainak tája is a költő vidékét, az élő, mozgó magyar síkság képeit villantják", összefüggésbe hozhatók Tolnai felfogásával.
     Persze nincsen szüksége Tőzsér Árpádnak tekintélyi-szakmai támasztékra; amit ő tud a zsoltárokról, s amit ő tud elmondani róluk: felér egy székfoglalóval. A zsoltárok világképe, A zsoltárok hőse: a változó ember, A szolgáló forma - bontja három részre felfedezéseit, s eredményein elámulhatunk. Csak műfajcsoportokra vonatkozó megfigyeléseit ragadom ki. a) "leíró jellegű, elsősorban a természetet, a különféle munkafolyamatokat s az emberi test mivoltát ábrázoló zsoltárok (például a CII. zsoltár), b) rapszódiák, himnuszok (például a XXIX. zsoltár); c) "a költői élményt legkevésbé nyújtó epikus jellegű zsoltárok (például "a kedvetlenül poroszkáló" CV. zsoltár); d) a "könnyedebb hangvételű, akár idillnek nevezhető versek", a "meglepő szépségű csendéletek" (például "a szinte rokokósan játékos" CXIV. zsoltár) e) a "jól tagolható magyaros ritmus" miatt idézhető zsoltárok, mint például a CXLII., ezzel a részletével:
 

Bezárlattak, utak, ajtók,
Egy felé sem szaladhatok,
És ez ilyen ínségemben
Senki sincsen, ki segítsen.
 

Ezt a négy sort Tőzsér biztos költői és történeti ösztönnel kommentálja: "ha nem tudnánk, hogy e két versszak honnan való, joggal tarthatnánk őket már egy magyar betyárballada részének is. (Megjegyzem, hogy az a - b - c - d - e pontok felvétele az én önkényem, de Tőzsérre vall: ezt a pontokba szedést több helyt alkalmazza. Nyitrai tanárkorának beidegződése? Rendteremtő szándék? Akár el is marad- hatnának.)
     Bevallom: Tőzsér Szenci Molnárja engem nagy mértékben inspirált. A XXIX. zsoltár elemzésében az ő világképfelfogásából indultam ki. Még akkor is, ha a "rímbodrocskás" hatalmas teremtéshimnuszt, a CIV. zsoltárt én tártam a Három veréb- antológiát szerkesztő Weöres Sándor elé: elég lesz az egész zsoltároskönyv helyett. Azért volt vezető zsinórom Tőzsér, mert ő merte kimondani először a zsoltárok emberszabású világképi teljességét, amelyben a teremtő isten is ember, "sőt még a teremtés pózában is inkább tevékeny, a csillagok, vizek, állatok, hegyek, völgyek helyét tempósan kimérő mesterember". A makro- és mikrokozmoszt most már könnyű volt elválasztani, s nekifoghattam a bonyolultabb feladatnak: hogy a fiatalkori szerelmi kudarcot, a megszégyenülés emlékét fájdalmas lírává oldó XXIX. zsoltárt, a Kortárs-összeállítás intonációját (1974/8.) boncolgassam.
     Ezt az orvosi műszót Tőzsér Árpád is használja. "A versboncolás hatásromboló műveletével nem akarom itt az olvasó műélvezetét megzavarni: ez a vers rászolgál, hogy egészében, egyetlen jelenségként próbáljuk felfogni és gyönyörködni benne. Az Amade-tanulmányt, a Szívem csöngetője... című versről mondottakat idéztem egyetértőn. Az elemzések aprólékosságaival, műhelytrükkjeivel kergetett, bekerített, már-már megnyuvasztott olvasót lélegzethez, műélvezethez kell juttatni: a profi-elemző ritka humánus gesztusa!
     Igen, Tőzsér Árpád professzonális verselemző. Mind az irodalomtudományi kritériumoknak, mind az oldottabb nyelvű esszé élményi-olvasmányos ismérveinek eleget tesz. Vizsgáló-láttató lencséje alá azonban mindig a művet, a műveket, magát a tárgyat helyezi, nincs egyik tanulmányában sem a "a tárgytól idegen mondanivaló, »gondolat«, tanulság [...], maga a tárgy szól. Az elemzőre általam átvitt s kiemelt állítás Baróti Szabó Dávid Virt című versére vonatkozik:
 
Dombon ül; nagy messze kilát; nagy messze kilátszik:
Zöld pázsint nevet háta megett, és búzakalásszal
Gazdag határ: jobb karja felől Izsa, s Kurtakesz épült;
Bal részén Radvány, Mocs, Karva: kiterjed előtte
A leghalasabb nagy Zsitva, s Dunát ábrázol

Erről a Baróti Szabó-idézetről azt találja mondani a szerző: mintha "a magyar táj hirtelen mikroszkóp alá kerülne: ahol korábban merev szokmányformákat, esetleg patriarchális nyugalmat, sőt unalmat láttunk, ott most az élet változatos formáit, a nyüzsgést érzékeljük. Nemcsak a mikroszkópot, minden sort alá kellett volna húznom, mert ez a hely is a verselemző módszert világítja meg: ezt a részletkiemelő mérlegelést, ami mind több verselemet, formai sajátosságot igyekszik szemléletesen értelmezni. Szabó Dávid szép antropomorfizálásairól (amelyeket szintén kiemeltem) azt mondja Tőzsér Árpád: "milyen nagy hátnak kell annak lennie, amely mögött »búzakalásszal gazdag határ« nevet [...] S a tágas térben falvak tolonganak... A tolongó falvak: ezzel már az ihletett költőelemz többíti mesterien a versbeli eleven látványt. Rendszerint hozzáteszi megfigyeléseihez azt is, ami a metrumról, a verseléstechnikáról elmondható. Ebben igazán utolérhetetlen. Baróti Szabó Virt-je "»Dombon ül« - hangzik el a versben a faluról az első tárgyi kijelentés, s ezzel a nyugalmas megszemélyesítéssel s a két lassú spondeusszal akár egy idill is kezdődhetne, de a daktilusszal megugratott állításban mintha hirtelen felugrana az üldögélő falu [megint emberiesítő megelevenítések! - K.S.I.], s egyszeriben »nagymessze kilát«. 
     Hasonló példák a Molnár- és az Amade-elemzésekből is kiemelhetők. Igazán mikroszkópikus megfigyelés, hogy "a bukolikus-népies motívumok Szenci Molnár versében magyar népi ritmusba öltöznek". Például: "Utamra tőrt mernek hányni, / Az melyen én szoktam járni stb. A Psalterium Ungaricum előszavában idézett Balassi-strófa pedig ahhoz a következtetéshez vezeti el Tőzsért, hogy a XIV. zsoltár "gyökere" éppen a belőle felderengő Balassi-strófa-alakzat miatt "hazai", azaz magyar: "És ugyan örvendez, / Mint egy erős vitéz, / Ha futásra indól./ Az égnek egy végén / Fölkel és elmegyen / Gyorsan az más végére" stb. A biblia, Marot és Lobwasser forrásszövegében a kelő és nyugvó napgolyó: "futó férfi". Molnárnál azonban - emeli ki mikroszkópja alól a látleletet Tőzsér - Balassi hatására: "egy erős vitéz"! 
     "Maga a tárgy szól, s a homályos részletekre is fény derül a versvizsgálatokban leggazdagabb Amade-tanulmány megannyi helyén. Pars pro toto: A szövegzene mint versstrukturáló elem Amade verseiben című alfejezetből a rímekre, a halandzsakifejezésekre és az idegen nyelvű szövegekre vonatkozó részeket fogom vallatóra. 
     A rímről ezt az axiómát húzom alá: "A manierista, s még inkább a rokokó rím nem szolgál, hanem uralkodik, jelentőségében egyszerre az élre rugtat". A manierista Rimay (és Szenci Molnár unitárius zsoltárfordító kortársa, Thordai János) mellett valóban a legjobb rokokó példa erre Amade László. A Tőzsér-idézte Dira dura la la la címében és e két sorában összesen tíz rím kelleti-csengeti magát: "Ence, Bence, medence, / Szép kemence, Velence". (A Velence rímtoposzról szólva az Újhold Évkönyvnek éppen ama 1988. évi 1. kötetében vizsgáltam ezt a kérdést, ahol Tőzsér Árpád Borges-motívumokra írt prózaverse is megjelent. Az ő magyarországi megszólalásai - az ItK-beli Amadétól a Holmiban publikált Orbán Ottó-versig - mind fontosak, mert nemcsak helyük van itthon írásainak, de szándékuk is: eljutni a legszélesebb anyanyelvi olvasóközönséghez.) 
     Az öles termetű, fehér parókás pozsonyi gavallér, "a magyar Casanova", az anyanyelvén kívül németül, latinul, olaszul, szlovákul is széptevésre képes és mindig kész Amade László "rokokó csizmájáról" Tőzsér Árpád főként a Lila moja lila bravúros megfejtésével törli le a port. Weöres Sándor a Három veréb-antológiában még úgy látta Amadét: "A szerelmi epekedés közhelyeinek [...] sokszoros kötöttségeiben is könnyűnek látszó szárnyalása eljut az értelmetlen dalolásig, a semmilyen nyelvű, modern lettrizmusig, a vakszövegig: »Dini dini mimi, / Rimini, / Terci ferci en-ó-ó, / Glága glúglú palenó, / No koleno. / Heje huja moja! / Luluja! / Striki straki fióki, / Tri vitri articsóki, / Csiki csóki.« Ahogy a Három veréb jegyzetében (II, 1982, 532) már visszaigazoltam: Tőzsér megfejtette ezt a vakszöveget - a szlovák nyelvből. Aki "a barokk-rokokó Pozsony kulisszái" között, a "Mirbach-, Erdődy-, Balassa-paloták által három szögbe fogott barokk városrész utcáin" oly eleven mivoltában ismerteti meg velünk "a világot járt főúr" Amadét, "az Olaszországot bekalandozó katonát s a szép nőknek versben udvarló világfit": az a Tőzsér Árpád maga is pozsonyi polgár, és szlovák környezetében rálel a Weöres idézte sorok megfejtésére. Ami a Rejtvényfejtő szerint szlovák szó Amadénál, azt álló betűvel adom:

Amade többi tréfás szlovákizmusa is nyilvánvaló: a Tőzsér-szószedetben összesen huszonkét miniatűr szócikket találok. Bravo, bravissimo! - köszöntöm a Megfejtőt, aki most meg arra ösztönzött, hogy én is működtessem másik kulturámat (az olaszt) a további szófejtéshez.
     A szlovák "Lila moja Lila, / Rosto mila (Lila, kedves Lilám)" után ez áll: "Rep". Ez az olasz replica ('ismétlés'), replicare ('ismételni') rövidítése lehet, operalibrettóban, kottaszövegben látni ilyen rövidítést. Ezt a színpadi világot Amade jól ismerte. Egyik barátjától még halála előtt is olasz és német librettókat kér - idézi Tőzsér - : "Operák vagy komédiák! Olaszul vagy németül: azon könyvecskékből is küldjön." A Rep. később nem ismétlődik, de valószínűleg úgy kell értenünk: a további szakaszok első két "halandzsasora" is ismétlendő.
     A merenda az olaszban 'uzsonna' jelentésű. A Megfejtőnél azt olvasom: "A »lásé, gásé«, »merenda« cigány nyelvi kifejezések. A merenda talán azért kerül a cigány(os?) szavak közé (nem volt alkalmam ellenőrizni, megengedem hát, hogy cigány szó is lehet), mert a Régi költők - mai tanulságok 85. lapján a 2. szakasz idézése hihányos (sajtóhibás): "Lásé gásé, Burenda / Hipp, hopp sza sza merenda, / Reverenda. A merenda tehát a Burenda után és az olaszos hangalakú reverenda elé kerül. "Hipp, hopp sza sza merenda, / Reverenda" - ezt én valahogy úgy klapanciásítanám hangulatilag magyarra: `Hipp, hopp sza sza uzsonna, / Még a pap is kóstolja` (ovvero: kajolja, papizza).
     A "Hochus Pochus Effetta / Hajsza csáré staffetta abrakadabrája az olasszal teljesen megvilágosodik, mert az effetta az effetto ('okozat', 'eredmény', 'következmény') a tiszta rím végett "nőnemesített' alakja. A sor tehát úgy értendő: a hókuszpókusz, a varázslat után következik az eredmény. A staffetta a 'gyorsfutár', a 'küldönc', a 'kengyelfutó'. A "Hajsza csáré" szerintem ökörhajtó nógatások: 'Hé, hajsza, hé, csáré, mozogjatok gyorsabban, mint a kengyelfutó!' - a társaság tehát afféle "négy ökrös szekéren" indulhatott mulatni. A két összefüggő sor elleni fordításmerénylet ez lehetne: 'Hókusz, pókusz, ím varázslat: / Staféta-gyors a két állat!' (Ovvero: 'Hókusz, pókusz, varázsolom: / Gyors staféta a két barom')
     "Dini, dini Mimi, / Rimini: itt a Mimi talán női név, de olaszul a 'mímelő', a 'némajátékos', a 'bohóc', a 'komédiás' többesszáma is mimi. A Rimini nyilvánvalóan az olasz városnév. (Amade Lombardiában katonáskodott!)
     Vannak a versben olasz hangulatú-hangalakú szavak is, mint a Lila (Lilla), a Reverenda, az articsóka. A lilla az 'orgona' vagy a 'lilaszín'. (Egyetértek Tőzsér Árpáddal, hogy "női név lehet - csak nem egy Csokonai előtti Lilla?) Az articsóki azonban olaszul nem articiochi, hanem carciofi; csupán a két hangalak hasonló. A Tőzsér-szótár "articsóki" (articóky) - az articsóka genitivusza szócikke és a merész-szellemes fordítás, az "Articsóka három szellentése" talán Amade olaszos gasztronómiai élménye, mert az olajban sült carciofi meghajthatja, megpúztathatja a nem mediterrán alkalmi articsókaevőt. A két sor egybekapcsolódása így nyilvánvaló: a szarkafios és az articsókagáz hasonló bűzt áraszt.
     De vissza a részletektől poétikai eredményekhez! "A kevert szókészlet, a magyar-szlovák jelleg a makaróniköltészet formáihoz közelíti a verset". A jelleg most már - tehetem hozzá - sokrétűbb: magyar-szlovák-olasz-cigány(?). A másik Tőzsér-következtetés (amit a Három veréb... is idéz): "korrigálja-e az általunk pusztán hangszimbolikai alapon felfejtett versjelentést a fogalmi szint? [...] válaszunk egyértelmű lehet: nem. Esetleg konkrétabbá teszi.
     Ilyen tiszta igazság az Amade-tanulmánynak még sok megállapítása; azokból is "Maga a tárgy szól". Négyesy László igaza mellé állva ("Amade nem volt pusztán afféle rímes enyelgő") Tőzsér a "cinikus és léha" Amade helyett "az energikus, cselekvő Amadét láttatja"; rendet tesz két házassága legendáiban; tetten éri "lírai hiteltelenségeit"; konstatálja "meghökkentően szegény fráziskincsét", és Toldytól eltérően "nem tudja neki megbocsátani »kompozíció- és előadásbeli példátlan hanyagságát«", sem azt, hogy "nehezen birkózik meg a képszerkesztés feladatával" - csak a parasztok, a katonaélet és a család közegében mozog a költészet technikusaként is otthonosan -, hogy rámutasson arra: "mi az, amit tud, és amit a 18. század első felében szinte csak ő tud?"
     Vele "törik meg véglegesen a barokk tempósság"; a dallam (akárcsak Molnár Albertet) "új formák kialakítására" indítja; verseiben "részben a zenei-akusztikai elvnek vannak alávetve" még "a helységnevek is" (mint már Nyéki Vörösnél - s mint majd Kosztolányi rímjátékaiban); a Cicerkém-párversben "nemcsak a fogalmak feleselnek egymással, hanem a fogalmak hangalakjai is"; a szentimentalizmusra jellemző helyzetek, motívumok, frázisok sem idegenek tőle ("remeteszív", "jéghamvaim"). Efféle hódításokkal már túl is mutat Amade "a rokokó kor parókás világán".
     Igen érdekesnek ítélem Tőzsér Árpád éleselméjű megfigyeléseit Amade erotikájáról és nőalakjairól. "Kívántatik majd bőcsőcske, / Ha lesz egy páros gyermecske. [...] Mert az ki valakit szeret, / Soká az nélkül nem lehet, / Volna is egyszer ideje, / Hogy lenne mellyednek teje - fakad családi idillre sokat próbált Casanovánk". Amihez Tőzsér azt jegyzi meg: "A rokokó színjátékában az asszony barátnő vagy szerető, de sohasem szoptató anya. A "rokokó nő magyar változatát" és "Amade nőeszményét" is kibontja verseiből, s "anyás-asszonyos" vonásokra lel:
 

Mint galambok fészke, olyan mellye tája,
Cirkalommal megmért azok karimája,
Mint olaszországi citromok formája;
Boldog az, ezekkel akit szoptat szája!

A két szoptatós-anyás sor szépen összehangzik, s még érde- kesebb a szinte mértani kebeldefinició. Olyan pontos méretűek a drága bimbókat keretező karimák, mintha cirkalommal (körző- vel) vontak volna köröket köréjük. "Mint az olaszországi citro- mok formája" - teheti hozzá Amade a jóízű lombard "citromok- ra" emlékezve. Valószínűbb azonban, hogy költőnk itt a kebel- barát Gyöngyösi Istvánt imitálja:
 

Magas homlokának gyenge lilioma,
Egyenes nyakának szép alabastroma,
Gyümölcsös mellyének két mozgó citroma
Változott, az búknak hervasztván ostroma.

(A Kemény János emlékezete

egykorú nyitrai másolatából)

Kellő komolysággal kell adóznunk a Baróti Szabó-elemzés még szóba nem hozott eredményeinek is. A három tanulmány közül ez a legszabályosabb: az Isten is kötelező olvasmánynak teremtette - a legjobb értelemben: mert olvasható, izgalmas, érdekes irodalomtörténeti-filológiai detektívregény.
     Kezdődik az eddigi nyomozati adalékok összegyűjtésével és megrostálásával. Waldapfel József hatvanhárom évvel ezelőtti szakszimata (kételye) az ötletadó: vajon világosan, egyértelműen befejezett vers-e, s vajon allegória-e Baróti Szabó Dávidnak százharminc esztendeje allegóriaként tanított verse, az Egy ledőlt diófához, vagy "csak" leíró vers? A leíró jelleg felé mutató ama nyomokat, amelyeket Waldapfel "biztosított", Szvorényi József (1866), majd Zlinszky Aladár (1929) kanyarította az allego- rizáláshoz, és a két pedagógiai hatalmasság tétele kikezd- hetetlenné merevült. Egy kiváló felkészültségű versdetektív, Rónay György az ötvenes években perújrafelvételt kezdemé- nyezhetett volna, de a pályakezdő Baróti Szabó "kisrealista" látásmódja, "naiv realizmusa" nem volt ízlése szerint való ("bizonyos dolgok - mint a lábvíz, a köpölyözés, a hólyag- szívatás és hasonlók - még ritmusba szedve sem lesznek költészetté"), s Rónay a Diófa-leírásról (vagy allegóriáról) nem vallott színt. Annál inkább megtették ezt az akkori irodalom- történet-író tekintélyek. A Bóka-Pándi irodalomtörténet 1964-ben egyenesen letartóztatási parancsot ad ki "a hazaáruló, aulikus főnemesség" ellen, mert  az Egy ledőlt diófában "veszélyeztetik a haza allegorikus képét".
     Ezekről a magyar haza-diófa belsejét rágó "gonosz férgekről", ezekről a "vipera szülötti"-ről (a trópusspecialista Zalabai Zsigmond "ortográfiai beavatkozását" is lefülelve) Tőzsér Árpád új és korszerű nyomozati eredményekkel bizonyítja, hogy azok a versbeli férgek, viperaszülemények bizony nem a behívott sváb telepesek, nem a királypárti főnemesség, hanem "Russó, Baylé, Voltér ivadéki": a felvilágosodás klasszikusai és eszméi! 1773-ba feloszlatják a jezsuita rendet (határozottan válaszolt erre versben a szelíd Faludi Ferenc is); "jakobinus maszlag", "elrészegítő újság", "gonosz könyvek" támadják "a hagyományos vallásos erkölcsöket" - fakad ki a konzervatív Szabó Dávid a diófa- allegóriával egybehangzó a Gyerkényi Poyber Benedek úrhoz címzett versdohogásban.
     S a végkövetkeztetés, a meghozott igazságos Tőzsér-ítélet: "Baróti Szabó »diófája« nem a haza, hanem az ősi erényeit elhagyó, belső értékeitől megfosztott, s hit nélkül pusztuló, illetve egy »koholt vallás« [a felvilágosodás] által elpusztított nemzet allegóriája, s a záróstrófában direkt módon megnevezett »haza« nem a leírt fa allegorikus jelentését megadó kulcsszó, hanem olyan új mozzanat, amely tovább építi a versjelentést. Motívumként már nem a fához, hanem az indulatainak, óhajainak megvallásával immár puszta szubjektumába is megjelenő költőhöz tartozik.
     Nincs több terem a leíró vers mestereként elénk állított Baróti Szabó Dávid körüli eredmények ismertetésére, még annak a rejtélyes elágazásnak a bejárására sem, hogy bizonyos "ortográ- fiai beavatkozásokkal" miként vált a vers "allegória-szerűbbé".

Azt mondom ismét: a Régi költők - mai tanulságok, egyáltalán: Tőzsér Árpád irodalomtörténetírói munkássága fejlődéstörténeti határkő a szlovákiai magyar irodalomban és irodalomtudo- mányban. Felelőtlen - a fent elősoroltak szerint mégis komolyan vállalt - megállapítás, mert nem ismerem eléggé Szeci Molnár Albert szülőföldjének mai magyar íróit. Akiket azoban ismerek, azok nem érnek fel Tőzsér felszabadult és felszabadító szuve- renitásához, elemző tehetségéhez, történeti biztonságához, kife- jező erejéhez.
     Esszé vagy tanulmány-e az irodalomtörténetíró Tőzsér mű- faja? Váltogattam a megnevezéseket, mert mindkét kifejtés- móddal él: amazzal fegyelmezetten, de emezzel is élményt nyújtón.
     Írásai közül hozzám a Szenci Molnár áll legközelebb - hittem húsz évig. Most inkább a tág terű, nagy lélegzetű Amade Lászlót forgatom kedvvel és inspiráltan. De az egyneműbb Szabó Dávid- hoz gratulálok igazi kollegiális-baráti irigységgel.
     Az olvasókat pedig odaállítom a hármas útra: döntsék el ők, Szenc, Bart vagy Virt felé idulnak-e előbb?
 

* Szeretettel köszöntjük a 60 éves Tőzsér Árpádot (A szerk.)