A címbe foglalt idézet a könyv szerzőjétől való; személyes utószóként ezzel az önjellemzéssel köszön el az olvasótól - 1993 karácsonyán. A negyedik esztendő végén, s innen azután nem nehéz kiszámolni, hogy legújabb könyve - ezúttal publiciszti- káinak kötete - az 1990-nel kezdődő időszakot fogja át, pontosabban: az e korszak magyarországi "szellemtörténetének különböző neuralgikus jelenségeire reflektál. Ha politikai rendezőelv mentén vizsgálódnánk, úgy kellene fogalmaznunk, hogy az eddigi két szabad választás közötti időszak főleg politikai természetű jelenségeiről, illetőleg az összmagyarságot érintő kérdésekről szól Pomogáts Béla. Szerencsére azonban sokkal többről van itt szó. Többről, persze, egyszersmind azonban kevesebbről is (szintén szerencsére). Kevesebbről a tekintetben, hogy szerzőnk nem a "politológus" pozíciójából formál véleményt, foglal állást (megtette ezt a maga módján a neves szerzőgárdát felvonultató afféle "fehér könyv"-szerű antológia a nemzeti konzervatív kormány működését értékelve, "mérleg"-re téve). Pomogáts Béla szóban forgó írásai - tartalmukat, személyes indíttatásukat, sőt sok esetben végkövetkeztetéseiket tekintve is - sokkal inkább annak a műfajnak a rokonai, melyet Sándor Iván honosított meg idehaza; hónapról-hónapra írta jegyzeteit, kisesszéit, reflexióit. Csaknem pontosan ugyanazokról az évekről, melyekről Pomogáts (majd három karcsú kötetben összegyűjtve is megjelentette).
     A hatvanéves Pomogáts Bélával - könyve megjelenésével majdnem egyidőben (1994 októberében) - a Tiszatáj interjút közölt, s ez a vallomásfűzér voltaképpen A negyedik esztendő gondolatcsapásait is visszatükrözi. Ami például a pártállását illeti, arról itt a következőt olvashatjuk: "én ma nem tudok olyan magyarországi pártról, amely teljes körben képviselné azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tartok". Pomogáts a "nemzeti stratégia" kidolgozását sem a pártoktól várja elsősorban, hanem a "független értelmiség"-től. S mi lenne ez a stratégia? A klasszikus nemzeti liberális program (melynek létét egyébként az utóbbi időben nálunk egyes liberális - vagy inkább: "liberális"? - körök fából vaskarika-jelenségnek tartották), amely "egyaránt eleget tesz az európai modernizáció és a nemzeti önazonosság-őrzés követelményeinek". Szellemi kalauzának egyaránt tartja Széchenyit és Kazinczyt, Eötvöst és Keményt, Jászi Oszkárt és Szekfű Gyulát, Németh Lászlót és Bibó Istvánt. S a szóban forgó interjú címe éppenséggel Pomogáts Bélának a jelenkori magyar valóság szellemi zűrzavarában betöltött fontos helyét és szerepét intonálja: "Mindig kiegyenlítésre törekedtem" - mondja magáról. S valóban, ő ezt a korántsem hálás, ám annál értékesebb szellemi attitűdöt képviseli, úgyszólván már piarista diák korától kezdődően (mind a mai napig).
     Publicisztikája - a szóban forgó kötet maga is - nem is leplezetten a legjobb értelemben vett felvilágosító-tanító, utat keresű és utat kijelölni igyekvő, fölöttébb rokonszenves értelmiségi világképről, magatartásról és aktivitásról tanúskodik. Módszere, írói "technikája" úgyszintén egyszerű és világos; leír, értelmez, értékel, majd kijelöl (ha nem is minden egyes cikkében); a kívánatos, a követendő, az ideális felé mozdítja, fordítja figyelmünket. Alapvetően konzekvens, s egyáltalán nem zavaró, hogy alapgondolatai, ennek az értelmiségi-szellemi magatartásnak a gondolati pillérei jónéhányszor ismétlődnek, tűnnek fel újra és újra cikkeiben, tehát A negyedik esztendő lapjain is. Sőt egyenesen azt is mondhatnánk, hogy ez a makacs egy irányba mutatás adja e cikkgyűjtemény fő érdekességét, egyszersmind fontosságát is. Melyek is ezek a vissza-visszatérő gondolati szekvenciák? Ezeket próbáljuk meg az alábbiakban nyomon követni.

"Magyarországnak, meggyőződésem szerint - írja Pomogáts -, korszerű európai országgá kell válnia, amely ugyanakkor megőrzi, sőt kiteljesíti hagyományos történelmi identitását és kulturális karakterét. Mindez megköveteli, hogy egyszerre és együttesen érvényesüljenek a szabadság és a nemzeti önazonosság értékei, a liberalizmus és a szolidaritás elvei.  Íme, előttünk az elérendő nagy nemzeti idea, melyet teljes meggyőződéssel fogadhatnánk el valamennyien, mi magyarok. (Vagy talán mégsem valamennyien?) Leszűrt, véglegesített gondolati alap, gondosan, pontosan fogalmazott mondatokban.
     Ugyanilyen evidenciaként hat ennek a nemzeti ideának az alighanem legfontosabb feltétele (egyszersmind persze a célja is): a magyar polgárosodás problémája. A "status praesens", a jelenlegi állapot aggasztó ellentmondása Pomogáts látlelete szerint (is) az, hogy a kétségkívül megindult magyarországi polgárosodás "szubjektumai", alanyai, valamint intézményesülő holdudvarai egyáltalán nem (vagy csak elenyésző kisebbségeiben) a Max Weber-i modell szerint valók. Azaz a megszerzett tulajdon, a vagyon nem párosul megfelelő műveltséggel és a "felsőfokú képzés", képzettség követelményével. Ebben a helyzetben - hangoztatja Pomogáts - az új politikai elit és a feltörekvő, falánk "kvázi polgári" tömegek ellensúlyaként a magasan kvalifikált és független értelmiségi erőnek kell(ene) megjelennie. Annak az értelmiségi típusnak, amely értékalkotásra és szellemi autonómiára egyaránt képes (amely tehát nem azonos a "szakértő"-vel). Ez a réteg lehetne a művelt és tehetős új magyar középosztály meghatározó ereje, majd a valóságos polgári rend megteremtője és megtestesítője. A polgári társadalom perspektívája végső soron Pomogáts értelmezése szerint is a Németh László-i "értelmiségi társadalom" utópiájával mutat közeli rokonságot. Fogalmi rendszerében éppúgy, mint ihletettségében és a kívánatos, az ideális állapot vonzerejének növelésében. Szoros összefüggésben ezzel a polgári társadalom-ideállal Pomogáts ellenszenvvel figyel és ítél el mindenféle etatista, központosított-bürokratizált, szabadságkorlátozó törekvést, hatalmi túlsúlyt. Természetesen ez vonatkozik a legitimált hatalom, a népszuverenitás jóvoltából és akaratából megszületett államberendezésre is. Pomogáts civil kontrollt sürget, ideálja a "posztmodern" állam, amely "olyan, mint egy civilizált szálloda", amelynek "minden hangosság és feltűnősködés nélkül bizonyos tartózkodó előkelőséggel kell(ene) működnie". Ő maga is tisztában van persze azzal, hogy ez a "posztmodern állam"-koncepció aligha valósulhat meg egyhamar, s ő maga is eljátszik a "kell" és a "kellene" egybecsúsztatásával; mindazonáltal eszünkbe se jut vitatni ennek az ideáltipikus kívánalomnak a jogosságát.
     Pomogáts Béla politikai berendezkedés-eszménye a "jobbközép" és a "balközép" szövetsége, együttműködése: kizárva ezzel akár a szélsőjobb, akár a szélsőbal önálló erőként történő föllépését. A 20. századi magyar történelem egyik tragédiája, - mutat rá a szerző - hogy ez a politikai kombináció soha nem jöhetett létre (a rendszerváltozás után sem); ennek következtében mindig is tért kaphattak a szélsőséges tendenciák. Pedig ennek a középutas, "girondista" politikai magatartásnak számos személyi garanciája volt az utóbbi évszázadokban: Rákóczi, Széchenyi, Deák, Károlyi Mihály, Teleki Pál, Nagy Ferenc, Nagy Imre; ők ugyanis a megfontolt reformok hívei voltak, szemben a forradalmi ideológiákkal és gyakorlattal. Sorsuk éppen azért fejeződik be tragikus módon, mivel a magyar történelem utóbbi évszázadainak - Bibó István kifejezését használva - zsákutcás jellege nem kedvezett a megfontolt, bölcs evolúciónak, a magyar társadalom számos esetben zuhant bele kényszerűen a nyilvánvalóan beteges, lázas állapotába: a forradalmi felfordulás változást kikényszerítő csapdahelyzetébe. (Mindehhez persze - szinte már tankönyvi közhelyként - hozzátehetjük, hogy nem egy levert, elbukott forradalom: pl. az 1848-49-es, vagy éppen az 1956-os, történelmi léptékkel és távlatossággal mérve természetesen az evolúciót is szolgálta.)
     Pomogáts elemző judiciuma - s A negyedik esztendő egyik erőssége éppen ez - jól követhető történelmi folyamatok megvilágításából táplálkozik. Midőn fölállítja, megszerkeszti a kívánatos politikai, társadalmi, kulturális stb. modellek "képleteit", a történeti és szociológiai megközelítésre váltva rögtön azt is elénk tárja, hogy miért nem ezek a modellek működnek, illetőleg: miért nem működnek ezek a modellek? Már-már közhelyszerűen klasszikus példa eme jelenségek demonstrálására a népi-urbánus szembenállás jelenlétének konstatálása és történelmi gyökereinek a kitapogatása. "Az, hogy a magyar politikai kulturának kettős hagyománya és kettős arca van - írja többek között -, egyáltalán nem vadonatúj jelenség, és annak is megvan a története, ahogyan ez a két hagyományos politikai kultúra egymásra támad, és egymástól radikálisan eltérő politikai nyelvhasználatot vezet be, hogy még a kölcsönös kommunikációnak se maradjanak jó esélyei. "A jelen politikai és szellemi táborai - folytatja e gondolatmenetet egy másik cikkben - [...] »fantomizálják« egymást, és ezeknek a kölcsönös fantomképeknek rendelik alá a legfontosabb politikai követelményeket". És az eszmefuttatás végén most is föltűnik a logikai szerepét fentebb már körvonalazott kívánatos, az ideális (a nemzeti méretű konfliktus feladása utáni) állapot; illetőleg modell: "Szabadelvűek és nemzeti konzervatívok párbeszédére és »kiegyezésére« volna szükség, és a magyar jövőt alighanem az a politikai erő fogja alakítani, amely valóban egyszerre lesz képes képviselni az úgynevezett »nemzeti« és az úgynevezett »liberális« minimumot.
     Pomogáts Béla tehát - nagyon is akceptálható módon természetesen - mindig és mindenütt ugyanarról a tulajdon- képpen egyetlen dologról beszél ebben a cikkgyűjteményében; amit hol "kiegyenlítés"-ként, hol "evolúció"-ként, hol "girondizmus"-ként, hol "jobbközép és balközép koalíciója"-ként, hol "nemzeti és liberális minimum"-ként, hol "nemzeti liberalizmus"-ként tárgyal, fejt ki. Ezek valamin- ötvözete pediglen nem más, mint a 19. és 20. század legjobb magyar értelmiségi tradícióinak a korszerű és a napi politikai változásokra hangolt újrafogalmazása. Meggyőződésünk szerint is ez az egyetlen ésszerű alternatívája a magyar szellemi és politikai élet már-már törzsi belháborúval fenyegető ideológiai és politikai egymásnak feszülésének. Más szóval ez azt is jelenti, hogy a "békekötés" és a tényleges együttműködés az értékek mentén történő kölcsönös integráció kialakulásával képzelhető csak el. Ezt vitatni, netán ezzel szembehelyezkedni mindig is azt jelentette, azt jelenti és azt fogja jelenteni, hogy a másik (s most ne bonyolítsuk a dolgot a Pomogáts könyvének lezárása után a választásokon nagy győzelmet aratott harmadik politikai- ideológiai tényezővel) szóval: a másik fél továbbra is mint legyőzendő, kiiktatandó vagy legalábbis háttérbe szorítandó feladatként (s valóban:) fantomizálódik. Éppen innen érthető és magyarázható a Pomogáts által szintén erőteljesen és többször is megfogalmazott értelmiségi státusz (a független kritikusi alapállás és magatartás), a Babits - Illyés - Németh László-féle közvetíteni, és a különböző gyökerű és/vagy tartalmú, a szellemi értékeket integrálni képes írástudói pozíció. Természetesen a nyitottság, a sokat emlegetett tolerancia s a valódi szellemi értékek egyetemessége és oszthatatlansága tudatában s jegyében: "A politikai érdekorientációval szemben [...] bátor szellemi és erkölcsi értékorientációt kell felmutatni. A szellem emberének felelőssége abban a titkos hatalmában rejlik, amely ugyan nem valóságos, tehát nem politikai hatalom, ám képesség az eszmék és a történelmi változások erjesztésére.
     Különösen ebben az összefüggésben érthető igazán Pomogáts Béla aggodalma a magyar szellemi élet morális megújulásának elmaradása, sőt az értelmiségi szolidaritás látványos és zajos felbomlása miatt. Teljesen egyetérthetünk azzal a helyzetér- tékelésével is, amely szerint "Magyarország most a legsivárabb képet talán nem is gazdaságában mutatja, hanem erkölcseiben: az önzésnek, a harácsolásnak, a gyűlölködésnek abban az áradatában, mely lassanként elsodorja az oly kívánatos és szükséges szellemi és morális újjáépítés lehetséges alapjait. (Hozzáfűzhetjük: az 1994-es hatalomváltás után a helyzet a lényeget tekintve nem javult, legföljebb még kuszább lett, kevésbé dramatizálttá vált ugyan, de éppen a nyilvánosság e tekintetbeni korlátozása, illetve figyelmének elterelése miatt egyben rafináltan "irányítottá" is aszalódott.)
     A megújulás lehetséges forrásairól, táptalajáról, követhető mintájáról is ugyanabban a szellemben, s ugyanabból a túlértékelni aligha lehetséges értelmiségi, szellemi pozícióból értekezik Pomogáts Béla, mint a fentebb vázolt kérdéskörök megközelítésekor, illetve a fő kérdések megragadásakor. Most is, itt is a különféle értékek, a különböző gyökerű, de együtt vállalandó szellemi hagyományok integrációjának fontosságára (s talán a szintézisére is) figyelmeztet. Utaltunk már rá, hogy az ideális, az elérendő szellemiségnek, ideológiai világképnek azt a spirituális ötvözetet tartja, amelyben egyaránt helye van a modern európai szabadelvűségnek és annak a nemzeti azonosságtudatnak is, amelyet például a népi írói mozgalom képviselt. Politikailag mindez - húzza alá többször Pomogáts - a nemzeti liberalizmus gondolatkörében ragadható meg. S ez a nemzeti liberalizmus - a Pomogáts-publicisztika központi kategóriája - hite szerint jól megfér a polgári liberális hagyománnyal, a nemzeti radikalizmussal, a népi mozgalom "harmadik utas" szellemi hagyományával, sőt a keresztény tradícióval is. A keresztény eszmeiség - mondja ki végre közérthetően egy gondolkodó magyar a kilencvenes évek Magyarországán - magában foglalja a valóban liberális és a valóban baloldali értékeket is. A keresztény "szabad akarat" és a liberális szabadelvűség pl. nem ellentéte egymásnak, hanem egyenesen egymáshoz tartozó erkölcsi értékek. Az evangéliumi alapértékek - felebaráti szeretet, tolerancia, szolidaritás - pedig nem hiányozhatnak a magára valamit is adó értelmiségi ember erkölcsi parancsolatai közül.

Jó tudni, hogy A negyedik esztendő szerzője a szóban forgó évek zűrzavarában, az események közepette, a mindennapok történelmének belső világában reménykedett, lelkesedett, csalódott - egyszóval élt; ma viszont, könyve utószavának megírása után több mint egy évvel vagyunk már, s az e tekintetben kívülálló szemével nézelődő számára egy-egy fontos kérdés természetszerűen másféle választ is indukálhat, mint amilyet mostani könyvében Pomogáts Bélától olvashattunk.
     Nem kerülhető meg például a Demokratikus Charta jellegének, lényegének az újraértékelése. Pomogáts olyan "érzelmi igény"-ből, "lelki forrás"-ból fakadó társadalmi mozgalomnak láttatja a Chartát, amely egyrészt pártpolitikák kritikáját jelentette, másrészt - tartalmát, programját tekintve - "a magyar alkotmányosság védelmére és a demokrácia teljesebb kibontakozására vállalkozott". S éppen ebből a megfontolásból óvta a Chartát attól, hogy valamely párt "tartaléka, segédcsapata, szócsöve legyen", s "ne legyen egy új párt csírája sem". Nos, érzésünk szerint valójában már 1992 végén látni lehetett, hogy a Charta egy új politikai pártkombináció keretét, külső burkát testesíti meg. A hatalomváltás után pedig - midőn ez az új politikai kombináció került hatalomra, fő célját elérve - gyakorlatilag beszüntette működését. (Hiszen éppen elegendő antidemokratikus intézkedés született azóta az új hatalom részéről is, a demokratikusnak mondott Charta viszont egyetlen egyszer sem nyitotta ki ama bizonyos esernyőjét.) E tekintetben tehát inkább Körösényi András pontos elemzése (A jobboldal vereségének okai. Valóság, 1994. 10. sz.) tapint rá a lényegre, amikor is megállapítja, hogy a "nómenklatúrának a rendszerváltás időszakában darabjaira hullott koalíciója újra összeállt, ráadásul az értékrendi dimenzióban folytatott kultúrharc egy politikai táborba terelte a nómenklatúra elitjeit és a liberális értelmiség befolyásos csoportjait (Charta-koalíció).
     Pomogáts Béla joggal ostorozza - vissza-visszatérő jelleggel - cikkeiben az olyan magyart, aki "foglalkozás"-ként űzi magyarságát. Valóban, ez a fajta magyar a ténylegesen nacionalista, a nagyokat mondó, a melldöngető, a magyarkodó. Jobboldali vagy éppen szélsőjobboldali. Ismerős képlet. Ám ha jobban belegondolunk, az is evidens, hogy valamennyi eszme, ideológia, politikai mozgalom kitermelte történelme során a maga szélsőségeit. Még a kereszténység is. Ennélfogva - és most már görcsök nélkül - joggal beszélhetünk vagy beszélhetnénk - valamennyi eszmeáramlat szélsőségeiről. A konzervatívakéról éppen úgy, mint a marxistáéról, a keresztényéről éppen úgy, mint a liberáliséról. Ám ez utóbbiról nem esik szó A negyedik esztendőben. Holott a magyar politikai és szellemi közéletben nyilvánvalóan és kézzel foghatóan jelen voltak és jelen vannak a szélsőséges liberális felfogások képviselői és különböző megnyilvánulásai, jelenségei is. Meggyőződésünk szerint a "girondista" értelmiségi magatartás képviseletéből valamennyi szélsőséges szellemi megnyilvánulás elleni tiltakozás következik. Ez a vonzó és a teljesség felé törekvő világkép csak ily módon maradhat szuverén és sértetlen. Sőt - és ebben Pomogáts Bélának tökéletesen igaza van - az egyetlen valóban kívánatos és követendő szellemi pozíció.