|
Méhes Károly
Gyertyák éjszaka
Bereményi Gézának
El van veszve,
aki álmodik?
Vagy csak
büntetését tölti?
Ahelyett,
hogy imádkozna. S azonnal fölébredne, ha kísérteni kezdik azok a messzi
képek. Hogy van belőle egy másik, egy valaki, akibe el lehet merülni,
mint egy feneketlen tóban...!
Hideg kacagás.
Hideg kövek.
Csúszás-mászás-fényesek. Tessék megcsókolni őket. Hajnalban, csontkék fényben.
Különben...
Különben minek
van hajnal, ha nem ezért.
Sok ilyen éjszaka
és hajnal telt el. Körbetekeredtek rajtam, ahogy a Föld forog, körbetekertek,
mint múmiát a titkos levekben pácolt gyolcs. A szél elállt, az ablaktáblát
most első éjszaka nem verték a sötét, bütykös ujjú ágak, mik az ég felé
tekintve rázkódtak könyörgőn.
Nem volt más
választásom. Álmodnom kellett. Persze, nem így. Nem egy szobáról volt szó,
egy ágyról, paplanról, párnáról, rég nem erről. Még csak nem is nyitott
vagy csukott szemről, nem testről... Ha szigorú bírám előtt állnék, akkor
is azt mondanám, hogy ártatlan vagyok. Talán gyönge, de ártatlan - legalábbis
a tudatlanok és mit sem sejtők ártatlansága nyomta lelkemet.
Álmomban márványtól
és ragyogástól kongó teremben álltam. Úgy képzeltem, ez egy palota és én
most ezzel együtt nagyon messze vagyok. Hogy kin múlott mindez?
Bizonyos, hogy nem rajtam, sem a padlón nyúló és a falra is fölkapaszkodó
árnyékomon, nem. Hisz annyi fény volt mindenütt, annyi szikrázás és tisztaság,
hogy ez a belőlem álló és rajtam túlnyúlóan folytatódó sötét folt igazából
annyi sem volt, mint a legtisztább égbolton egy pici pupilla-pont.
Valahonnan,
a gomolygó, csak a szemgolyó fényeivel vetekedő fehérségből, mintha hirtelen
szabadon engedték volna őket, tarka kutyafalka rohant át a vörösmárvány
padlón. S tükröződtek a tükrös mennyezeten. Hátam mögött eltűntek, majd
újra visszanyargaltak. Körmük kopogott a kövön, szertelen kergetőzésbe
fogtak, csúszkáltak, nem tudtak a síkos padlón megállni, fölbukfenceztek.
Éles vakkantásaik a levegőben siklottak velük együtt.
Már majdnem
tettem egy lépést előre (?, vagy valamerre; az álomban nagyon nehéz kérdés,
mikor lép az ember épp előre), kicsit megdőltem, mikor, varázsütésszerűen,
elég toppant a férfi. A férfi, akinek nagyon is jól ismertem az arcát.
Mondhatni: régről. Ez az alkalom esetünkben azonban nem támaszkodhatott
holmi valahai bizonyosságra, cimboraságra - egy álom mindig hiúbb ennél
és követelőzőbben hisz saját tökéletességében. Égőpiros pulóvert viselt
a férfi és fehér nyári kalapot. A kalap karimája árnyékot vetett fél arcára,
de így is láttam, hogy merőn néz, fürkészi arcomat. Házmester lehetett
volna e pillanatban, egy fogorvos, tán író, akit semmi más nem érdekel,
mint hogy miként történek én. Pontos vagyok-e illő. Hogy komolyan veszem-e
ezt az egészet.
- Na
látod - mondta sokára, és hosszú cigarettára gyújtott. Lassan eregette
ki a füstöt az orrán. Egyre csak nézett, kissé nyitott szájjal. Még fejét
is oldalt bólintotta, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha elmosolyodna, de
vagy fegyelmezte magát, vagy én láttam rosszul. A kutyák a háttérben viháncoltak.
Árnyékom magasabbra mászott a falon. A férfinak nem volt árnyéka. Átsütött
rajta a nap, izzott belülről, egy pillanatra sem mertem volna megérinteni.
- Elképesztő,
hogy ekkora helyen ennyi fény tud lenni - mondta aztán. - Nem látod? -
Dünnyögtem valamit. Nem szoktunk mi (csapdába esés!!!) ilyesmiről beszélgetni
ezelőtt. - Remélem, nem félsz tőle? Van, aki fél a fénytől. Egyszerűen
rüheli. Feléje böködő késektől nem rettegne ennyire.
Tovább szívta
a cigarettát. Én csak toporogtam. A focit nem mertem szóba hozni, bármennyire
is szerettem volna. Hanem hogy az öreg Flóris... szóval, hogy meghalt az
öreg, úgy éreztem, nem hagyhatom szó nélkül. Mégis csak ő nevelt minket,
közülünk mindenkit, engem és a férfit is. Hogy az életben két dolog van,
maga az élet és azon kívül csak a foci. "Urak, gyalázatos világ lesz az,
ha egyszer majd ez nem így lesz." Mindenki úgy hitte és tudta, hogy az
öreg Flórist nem is annyira az élet, mint a foci élteti. És most... mostantól
nincs többé. Hát eljött volna az a bizonyos gyalázatos világ?, ettől féltem.
Ám mielőtt megszólalhattam volna, mintha valahonnan - ha ugyan van "valahol"
- ellökték volna, fehér abrosszal terített, guruló asztal indult el felénk,
s pontosan kettőnk közé érve megállt. Két szék is került, de nem volt ez
varázslás, csoda, sokkal inkább e sok-sok rendkívülien fénylő pillanat
szinte természetesen s nagyon is kellemesen megvalósuló lehetősége. Bár
mindezt inkább csak a férfi viselkedéséből szűrtem le; én hajlamos lettem
volna (ha csak magamban is) megjegyezni, olyan ez, mint az álom.
Az asztalon
fonott kosárkában pirítóskenyér állott, s egy üvegtálban hatalmas, sárgára
főtt velőscsont. A férfi hellyel kínált, ő fölhúzta piros pulóverének ujját,
s az ingét is föltűrte. Fehér asztali kendővel körbetekerte a vaskos csontot,
és a csuklójára mért, szakértelemről tanúskodó ütésekkel kezdte előcsalogatni
a velőt öröknek vélt lakhelyéről. Egészben maradva, halkan és súlyosan
csúszott ki a tányérra. Elámultam a férfi precíz szertartásán, mivel eddig
csak füstös kocsmákban ücsörögtünk együtt az öreg Flóris társaságában a
meccsek után, s hadonászva, hangos kajabálással vitattuk a történteket,
sört ittunk, s ha nagyon megéheztünk, pogácsát vagy olcsó sárgaborsófőzeléket
ettünk, hozzá feltétként pörköltzaftot. A férfi soha, egyetlen szóval sem
mondta még addig, hogy őt ennyire izgatná, ennyire szeretné a velőt.
- Velő - mondta,
rám nézett, s mintha megint elmosolyodott volna, de bizonyára megint nem
mosoly volt az, csupán én bámultam túl sokat a szája sarkát.
Aztán ettünk.
Hang nélkül, egyáltalán nem úgy, mint a füstös kocsmákban. Azt kellene
mondjam talán, komolyan és méltósággal fogyasztottuk a velős pirítóskenyeret,
de részemről ez inkább bamba és gépies rágicsálás volt, hiába készített
számomra a férfi két kenyeret is, s ajánlotta föl szó nélkül a magasba
tartva a paprika- és borsszórót. Az erős fényben mindent áttetszőnek és
üvegszerűnek éreztem, s egyre attól kezdtem félni, bármibe harapok, akár
csak a levegőbe, üvegszilánkot fogok nyelni.
A férfi sokat
evett, s ami szintén nem volt szokása, a rágáshoz bólogatott. Mikor a velő
nagyobbik részét egyedül eltüntette, megtörölte a száját, és hátradőlt.
A körülöttünk, az asztal alatt rohangászó kutyákra nézett, akik közben
előkerítettek egy labdát, és csaholva, vinnyogva, egymás fülét-farkát tépve
fociztak a síkos márványon.
- Na, ti buta
kutyák - mondta a férfi -, hát nem fértek a bőrötökbe? Nézz oda, szabályosan
rúgnak! A nyavalyások, azt hiszik, csak játékből áll a világ...
A férfi újból
cigarettára gyújtott.
- Amúgy hogy
tetszenek? - szól aztán, ugyanúgy fújva ki a füstöt, mint az előbb.
- Kié ez a
sok kutya? - kérteztem vissza.
- Az mindegy
- felelte kissé hanyagul. - Itt élnek. Tudod, hol lehet látni őket? A Velasquez-festményeken.
Elcsodálkoztam.
Nem ismertem ezt a furcsa nevű föstőt, és sejtelmem sem volt, hogy a férfi
konyít a művészethez. Idáig csak az oltári triblikől és kihagyott ziccerekről
beszélgettünk, s hallgattuk az öreg Flórist, aki régi meccsekről mesélt
könnyező szemmel.
- Ezek a kis
dögök egész életükben palotában élnek - folytatta a férfi a kutyák bemutatását
-, mindenki megszokta őket, és ők is tudják, hogyan kell viselkedni. Illedelmesek
és szófogadóak. Még akkor is, ha néha szertelenek és fölborítanak egy-egy
vázát.
Sehol sem
láttam vázát.
A férfi hátratolta
a székét, odaszólt az egyik kutyushoz, a combját csapkodva:
- Gyere ide,
te kis futballista! Gyere ide, ha mondom! - Egy foltos kutya odaszaladt
hozzá, a férfi pedig ölbe kapta. - Azu összes állat közül nekik van a legmagasabb
homlokuk. Ők hasonlítanak legjobban az emberre - mondta, és mutatóujját
lassan végighúzta a kutya szeme között a homlokán. - Csak épp az a vicc,
hogy ezt a magaqs homlokot mesterségesen alakították ki, fáslizták őket.
Ám nagyon hamar, két-három generáció múlva kialkult ez a fejforma. Az egyetlen
baj, hogy emiatt enyhén vízfejűek lettek így szegénykék, kissé gügyék.
Nem tudtam
erre mit mondani, idegenül éreztem magam ebben a beszélgetésben. Párhuzamosra
állítottam a villát és kést a terítőn, néhány morzsát pöcköltem le látszólagos
szórakozottsággal, mikor borzasztó dolgot vettem észre. Az egyik kis idétlen,
lógó fülű kutya egyenesen odahányt a fényes padlóra. Sokat, de valójában
nem is annyira gusztultalnul.
- Jézusom!
- kiáltottam első riadalmamban. - Hány! - hajoltam izgatottan a férfi felé,
székemet hátralökve. Ő éppen csak lenézett a földre, aztán tovább vakargatta
a másik kutyát.
- Nem tudtad?
- kérdezte. - Szoktak néha hányni.
- Mitől?
- Így dolgozik
a gyomruk. Hánynak, aztán fölnyalják az egészet.
- Fölnyalják?
- Föl.
- Kérődznek?
- Olyasmi.
Csak ez rendes hányás.
S valóban,
a kutya már jóízűen lefetyelte, amit odarondított. Még lefegő füle is belelógott.
Ezt a férfi is észrevette.
- Fúj, malac!
Hogy nézel ki? Malac kutya! - hajtogatta.
Ebben a pillanatban (nehéz erről szólni,
mert egy álom nem így ér véget, ha van neki vége egyáltalán) fülemben a
férfi feddő hangjával iszonyatos távolság nőtt köztem és minden egyéb között.
A fényes termet immár nem láttam, de tudtam, mégis roppantul, szinte kínosan
közel vagyunk még mindig egymáshoz, a férfival és a vízfejű, labdát kergető
kutyák seregével együtt. Én magam voltam a messzeség és a tűnékenység,
a fejemben látható végtelen képekkel egyetemben. Saját velőscsontjaim partjain.
Szóltam volna, hogy igen, emlékszem, ez a mindent beborító, örökké történő
emlékezés éltet, de csak vékony vakkantás tört elő a torkomból.
Én tudtam meg legutoljára, hogy az öreg
Flórist, aki annak idején, mikor lekapcsolták a fél tüdejét - saját álítása
szerint - csak az mentett meg a biztos haláltól, hogy bajnok lett a csapat,
a férfi ölte meg. Egy télvégi este volt, mikor megjelent az öreg lakásán.
Akkor ő már egy másik csapatnak drukkolt, meccsekre se járt velünk, se
a füstös kocsmákba. Gyűrött zakót kezdett hordani, nyakkendővel. A környékünkről
csak délelőtt távozott, mikor már mindenki munkában volt, és éjfél előtt
sose tért haza. Egyszer a fején tapasz volt, és a szeme alatt sokáig kék
monokli sötétlett. Lassan már köszönni sem akart nekünk, az öreg Flórist,
aki egyik vállát leejtve estefelé mindig az utcán sétált, és a focizó kissrácokat
(olyanokat, mint mi is voltunk valaha) edzette, egyenesen kerülte.
A bajnokságban
mindjárt a tavaszi első fordulóban szembekerült egymással a két csapat,
a miénk a férfi választotta új csapt. Ott voltunk, hogyne lettünk
volna ott! Mit mondjak? Sok-kevésre nyertünk, ahogy a nagy ruhát finomabban
emlegetik. A hó csak nemrég olvadt el, merő sártenger volt a pálya. De
a mieinket ez csöppet sem zavarta. Sáros-feketén, akár az ördögök, csak
bűvölték a labdát.
A mérkúzés
után a férfit három napig nem is látta senki. Mikor visszajött, új csapatának
égőpiros mezét viselte, bár egy kicsit koszos és tépett is volt az a mez.
Egyenesen az öreg Flórishoz ment, valósággal rárontott. Annyit tudni csak,
hogy azzal a kapufával verte agyon, amit az öreg a pályáról hozott haza,
mikor a régi, fekete-fehér csíkozású kapukat újra cserélték ki; kiszámolta,
hogy összesen 953 gólt rúgott ebbe a kapuba a csapat a bajnokik hosszú
során.
Úgy találtak
rájuk, a férfi a karjában tartotta a csurom vér öreget.
De mondom,
ezt csak nagysokára tudtam meg. Épp aznap kicsit beálltam a srácok közé
rúgni párat. Ilyenkor még mindig olyan vagyok, mint egy gyerek. Kiszaladtam
az útra, a labda után, pont egy autó elé. Két hónapig kómában feküdtem.
Azt mondják, olyan ez, hogy valaki még él, közben már halott. Meg azt is,
hogy piszok szerencsém volt, amiért visszatérhettem az életbe.
Az egyetlen
baj csak az, hogy azóta nem alszom. Egy percet sem. A szemem sem
tudom lehúnyni, a szemhéjam nem engedelmeskedik. Huszonnégy órán át talpon
vagyok, járok, kelek, megállok. Ha pedig azt a szót hallom, hogy "álom",
heves és undok hányás-ízt érzek a torkomban. Éjjel kimegyek a néma és sötét
utcára egy kopott bőrlasztival, és hatalmas gyertyákat rúgok a csillagos
ég felé. |
|