A nyelvi-, életérzés- és ízlésbeli forradalom víziójának igézetétől áthatva lépett az irodalomba Petőcz András, a Betűpiramis című kötet révén, 1984-ben. Tíz esztendő elmúltával arra vállalkozott, hogy sommázza a megtett út nem csekély termését. Az összegzés feltételei az időközben megjelent hét verseskötetben és egyéb mediális kísérleteiben - elméleti vizsgálódásaiban, gyerekverseiben és filmes produkcióiban - voltak adottak.
     A tenger dicsérete elsősorban válogatás - a szerző munkája -, s friss, még közöletlen alkotásokkal egészül ki. Ez utóbbi azért fontos, mert jelzi, hogy egy tudatosan megformált költészeti kondenzációt szembesít az olvasóval, amelynek poétikai ívelése ellentétes a petőczi opus időrendi átrendeződéseivel és önépítkezési egymásra következéseivel.
     Petőcz a nyolcvanas évek elejének posztmodern zsivajában az avantgárd szellemi hagyományára esküdött, az ár ellen úszott, lázadó volt, ilyen és más értelemben is. Olyan nemzetközi standardú poétikákat vállalt fel, amelyekre a magyar költészet ítészei általában ellenszenvvel tekintettek, sok-sok fenntartással fogadták és peremjelenségként kezelték őket.
     Mindenképpen járatlan út volt ez, még akkor is, ha Petőcz egyes közeli pályatársai - Zalán Tibor, Szkárosi Endre, Géczi János és mások - ugyancsak elkötelezték magukat a nyelvi újítás szándéka mellett. Petőcz, velük szemben, abban nyújtott többet, hogy elméletileg is értelmezte az írott költészeten túli többdimenziós irodalom művészetfilozófiáját (A jelben-létezés méltósága), aktivista hittel szerkesztett (Médium Art időszaki kiadvány, Magyar Műhely) és szervezett (Médium Art antológia), a színpadon pedig olyan hangköltészeti műsorokat adott elő, amelyek az összművészet mindenkori törekvéseinek értelmében fogantak, s a költői megnyilatkozást már-már a performance-művészet műfaji követelményeihez igazították (Polyphonix-fesztiválok).
     A fentebb jelzett út - meglátásom szerint - 1990-ig tartott, állomásait pedig a Betűpiramis (1984), az Önéletrajzi kísérletek (1984), A jelentés nélküli hangsor (1984), a Non-figuratív (1989) és A láthatatlan jelenlét című kötetek jelzik, amelyek vegyesen tartalmaznak vonalverseket és képverseket, gondolati lírát és "jelentés nélküli" szövegeket. A "szövegvisszalényegítés" folyamata azon a ponton tetőzik, amikor a szavak - a nyelvi matéria egészével egyetemben - levetkezik a külvilággal kapcsolatos jelentésüket, megszabadulnak tartalmi kötelékeiktől. A nyelv visszacsavarodik önmagába, tulajdon magának válik okává és témájává, céljává és értelmévé: a közlés puszta jellé meztelenedik.
     A pálya első adódó csúcspontján törés áll be Petőcz munkásságában, s ez a feltűnő változás tevékenységének minden mozzanatát áthatja, így A tenger dicséretén is nyomot hagy. Nemcsak a Magyar Mhely szerkesztőségétől válik meg, hanem eltávolodik az avantgárd köreitől is, ennek utána napvilágot látott alkotásait pedig az erőteljes klasszicizálódás retrográd szemlélete keríti hatalmába. Nem mintha költőnknek korábban nem lettek volna érzelmei - az érzéki és ezen belül az erotikus tartalmakhoz mindig is vonzódott -, ám a jelzett törést követően mintha teljes énjét a szív és a lélek birodalma befolyásolná, továbbá az a belső igény, amely a keresés kockázatvállalásával szemben valami biztos, szilárd értékre hagyatkozik, s mindegy számára, hogy ez a fogódzó egy letűnt világ, egy idejétmúlt életérzés meghatározó paramétere immár.
     Vagy talán nem is életérzés kérdése mindez, hanem élet és ízlésszemlélet kérdése? A bölcsesség vagy a megsejtés kérdése? A jellegénél fogva reprezentatívnak tekinthet A tenger dicsérete számtalan dilemmát vet fel. Már maga a szerkezet is szokatlan, hiszen a hagyományos igényekből fakadó érzéki líra vezeti be, az 1990 utáni, tehát legfrissebb produkció. Ha igaznak tartjuk azt a modernista maximát, hogy a nyelvi kreáció iránya rendszerint az absztrakció felé tart, akkor érthető, miért állnak a hagyományos költemények a kötet elején, az elvontabbak - a gondolatiak és a tisztán nyelvművészetiek - pedig a válogatás végén. Petőcz ezáltal megfordítja azt a folyamatot, amely nála, a valóságban, másképp játszódott le annál, mint amit "természetes" evolúciónak nevezhetnénk.
     Az Európa metaforája című nyitó fejezet két életérzésbeli mentalitást szűr át egymáson. Egyrészt a suhancos szexus álom- és képzeletvilágából merítkezik, vágyódástól és rajongástól túlfűtött, amit a petőczi mesterfogás, a repetíció sokszor modorosságig túlhajszolt poetica litentiája tesz kifejezővé, másrészt viszont az öregkori bölcsesség meditatív melankóliájának hangulatába burkolózik be, a mozdulatlan önszemlélődést helyezi előtérbe, mint aki mérlegeli a megtett utat. A tenger a tétlenség metaforája, a mindenség fogalmi foglalata, a keleti bölcsesség egyik tartópillére, amelyben a lélek úgy merül el, mint a nirvánában. De a tenger végtelenül ismétlődő hullámcsapása utal egyúttal a petőczi nyelvi szerialitás eredetére, annak az effektusnak a hátterére, amely a nyelvi frazeológia lüktető ismétlései által olyan hatást kelt, hogy a költő mindig ugyanazt a verset írja; csak egy vers létezik és annak számtalan változata, mint ahogyan lélek is csak egy van, holott számtalan sóhaj tör fel belőle.
     A tenger dicséretében csak jelzésszerűen vannak jelen az évtizeddel ezelőtti petőczi attitűd experimentumai, mintha a szerző titkolna előlünk valamit, mintha már nem vállalná valamikori énjének nagyobbik darabját, s főleg annak kockázatát, hogy új értékeket fogadtasson el egy alapjában véve konzervatív értékrendszerrel, mint amilyen a költészet- és irodalomelmélet.
     A válogatások arra épülnek, hogy az egyedit, a különvalót tegyék láthatóvá és megkülönböztetetté. Úgy tűnik, Petőcz nem tartotta magát szorosan ehhez az elvhez. A kötet nehezen viseli el annak a sok költészeti utánérzésnek a ballasztját, amely a könyv első részére telepszik rá. Az individuális értékek azokban az alkotásokban jutnak kifejezésre, amelyekben a költőt nem sztereotípiák vezetik, nem az aktuális életérzés ábrándos-merengő (őszikés?!) hangulatában szunnyad el, hiszen nagyon kiérezni, ez nem az ő igazi hangja. Nem abból a világból való, melyet kezdtünk elfogadni és megszeretni, de darabokra tört, még mielőtt egészen magunkévá tehettük volna.
     Kérdés, hogy felépíthető-e még egyszer egy ahhoz hasonló világ, mint amilyennek Tandori Dezső látta Petőczét Non-figuratív című kötete jóvoltából: nyitottnak, kezdeményezőnek, késztetőlegesnek, asszociatívnak, továbblendítőnek stb. Ha nem "tervezett", hanem természetes metamorfózissal állunk szemben, semmit sem szólhatunk. Hogy a magyar költészet progresszív szárnya elvesztette egyik erősségét és nagy ígéretét, egészen más lapra tartozik.
     Csak annyi történt, hogy az érzékek győztek az intellektus felett.