- mondja a sokat látott, sokat szenvedett, nagy megbocsátó Zoszima sztarec, a szent szerzetes Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című művében. Olyan ez a mondat, mintha a Bölcsességek Könyvéből emelte volna ki az író az örök "törvény"mondatok egyikeként. E két szó között - vagyok, szeretek - az emberi létezés ível át, akkor is ha megcserélem őket, akkor is ha levonom a belőlük eredő következtetéseket: szeretek, tehát vagyok, ha vagyok, szeretnem kell, hogy tovább lehessek. Ha létezem, de nem szeretek, igazában alig vagyok, halódom. Nemcsak Dosztojevszkij teljes műve s élete forog e tulajdonképpen egyetlen állítás körül, mivel lenni és szeretni egyet jelent, hanem minden igazi művészeti alkotás is, és minden egyes emberi élet is. És éppen ez a tény mutat túl az emberen, illetve az ember szeretetén egy totális szeretetre, "aki csak azért lehet totális, mert Lényként is az: Isten. Az embernek ember iránti szeretete is fölülmúlja az emberi szeretet mértékét, legalábbis vágyban, lendülete azonban minduntalan visszaesik. Az ember csalódik az emberben, szeretetigénye emberileg teljesíthetetlen. Ez azért van, mert egymásban keressük azt, ami bennünk nem emberi, hanem isteni elem, s ezt nem mohó, hanem csak tartózkodó tisztelettel szerethetjük; ez az "elem" maga az ember titka. Az ember titka tehát nem emberi! A szépség, a jóság, az igazi tehetség, a valódi nagyság is innen kapja energiáit. Ettől oly megkapó egy rút, agg, fogyatékos vagy súlyosan beteg ember szelídsége, mosolya, igaza, béketűrése, derűje. Az emberi, mint olyan, bármily különleges módon megmunkált, megkozmetikázott, önmagában semmi, unalomig kápráztat, kitenyésztett csábító, legjobb esetben is üres edény. Szeretni is csak a képességeinket meghaladó Szeretetben tudunk, ahogyan lenni is csak a Létben.
 

"Leírom a nevedet, költészet!"

Egy természeti csapásnál is súlyosabb katasztrófa az, ahogy az ember fokozatosan és általánosan elvesztegeti az Isten iránt, az isteni s így az emberi iránti érzékenységét, a róla való képét s szavait, a fogékonyságát s végül a hitét, amely pedig mint egy alkotóműhely, nemcsak megőrizte ezt a viszonyt, kép- és fogalomrendszereket, hanem buzgón alkotta, sőt újraalkotta őket. Látnivaló, ha az ember hite megrendül Istenben, követke- zésképpen rendül meg hite az emberben. Az így keletkező szikkadt, viszonyok nélküli tér kezdetben az elidegenedés, a kizsákmányolás, majd a brutalitás, a gaztettek s végül az öldöklő háborúk terévé lesz. Kicsiben úgy, mint nagyban. Családban s városok közt. Faluban és országokban. Kisemberek és hatalmasok közt. Földön, vizen és levegőben. Az atomrob- bantásokban és a lemészároltak tömegsírjaiban még a föld alatt is. Ennek a halálos folyamatnak minden erővel álljon ellen az, aki fölismeri, hogy a békesség, a zűrzavaros világ megszelídített tettei, világos beszéde az életet szolgálja. Ilyen tett és beszéd a művészet, amely katarktikus igazságaival száll szembe a hazugsággal, minden romlás okával és következményével. A hazugság ősidők óta rombol, szétszór és leigáz. Álvalóságát erőltető arroganciája milliókat téveszt meg. Félrevezető rendsze- rei kiölik az emberből a természetes ellentmondás, a mérlegelés, az egyszerű okosság erőit. A költészetnek, ennek a fegyvertelen, mintegy haszontalan szép szónak nagyon is hegyes fogai vannak. Ő az a fürge, maga körül forgolódó mungó-kutya, amely a hazugság-boa constrictor egyik legveszélyesebb ellenfele. A költészet - ontologiai értelemben - élet-halál harc. Nem mindig véres és kíméletlen, mint azt az iménti hasonlat példázza, sok esetben, csöndes, állhatatos és átsugárzó. De ilyenkor is törvényként jelenik meg, mert "tiszta beszéd", s ítél az ítéletreméltón; hisz, ha másban nem, önmagában.
     "Leírom a nevedet, költészet" - jegyzi meg a francia Pierre Seghers; "s mintha azt írnám, életem". Ahol élet van, ott költészet is van. Az életből kihajt a költészet, elkerülhetetlenül. A népköltészetnek ez az eredete. A nép mindig törvénytisztelő, mert (hitében is) mély ismeretei vannak, s komoly. A népköl- tészet nem a rigmusain múlik, hanem azon az eltökéltségen, hogy a nép elmondja bármi áron a szíve szerinti történtetét. És mindenekelőtt magának mondja el! Önszívével áll a legbizalmasabb viszonyban. S ez elég ok neki arra, hogy zenét is írjon hozzá, s eltáncolja. A nép elrejti, a szavai mögé dugja, föl- és túlöltözteti annyiszor meggyalázott hitét (önmagában is). Hitéből terem az élete, életéből a költészete... A költő élete is egy költészetével. Egybefonódva növekszenek, egymásból merítik erejüket. Ez nem valami kényelmes dolog. Sokszor, mint az élveboncolás. A költő nappalai kemények, az éjei virrasztóak. A normális (-nak mondott) élet bosszút áll a rendkívülin. Mégsem bánja a költő sorsát, mert életéért tüzet kap cserébe. Művét ez a tűz járja át, ennek fényében folyik a metapárbeszéd a világgal a létezésről. Ha a világ a valót óhajtja, a költészetben önmagára s gondolataira ismer. Ilyenkor körbeüli a művet, mint prófétát a tanítványok. Ez ritkán van így. Ha a világ megveti magát, mint manapság, mert gonoszságaitól nem tud szabadulni, gyűlöli az életét s azt is, aki, ami ezt az életet elébe tárja, mintha a fejére olvasná. Íme: a mű hisz a világban, de a világ nem hisz önmagában. Bűnvallását átruházza a műre, majd érdektelen közönyével megöli (néha a szerzőjét is), akár a bűnbakot. Így igazolódik a visszáján, hogy a költészet valójában ítélet.
     A laboratóriumi, a kimesterkedett nem az. Kirakataiban vér gyanánt piros festék vagy paradicsomlé csordogál, mozaikossága az élet gazdagságát, kiszámítottsága a nagy alkotóképességet mímeli. Hasonlít a valósághoz, minthogy nem azonos vele. Ravaszul csak hasonlítani akar, nehogy megkövezzék. Az ilyen "költészet" sikerre vágyik, nem igazságra. Uralomra, nem (áttételes!) szolgálatra. Babérra, nem töviskoszorúra. Majd ha bolond lenne... A boszorkányos specialisták idénye mindig beköszönt. Jégbehűtött hangformációik s szójátékaik "vastagon" bizonyítják, milyen hajszálnyira vékonyodott el kapcsolatuk a valódi valósággal. A jelentős költészet ma sem más, mint a lélek legmélyéről föltörő, s énekbe rendeződő kiáltás, amely a végtelenhez hangszereli magát. Profán vagy vallásos imádság, vagy egy a kettőben. A szellem örökös kihívásaira adott válasz, amely nyugtalan s nyugtalanító formákban vibrál, s mégis, az egész békéjéről beszél. Óhatatlanul átalakul s átalakít, hűséges, de alkímiává (s al-kémiává...) sosem válik. Homályait megőrzi, de nem zárkózik be enigmáiba. Érzékletes. A test, s nem a fogalom formáit mutatja, s ebben a megmutatásban elmegy a végső határig, sőt azon is túl, de nem göngyölődik magára. Test marad, nem néma szó-szobor. A mű testét nézni kell, olvasva megtapintani, s nem mikroszkóp alá csúsztatni egy jellemző szeletét: lássuk csak, hol s miben asztrologizál! Ma is Háfiznak, a 14. század nagy perzsa költőjének van igaza: »Vigyázzatok! Én nektek az örök dolgokról fogok beszélni, amik a szívben vannak!« Az életnél se határtalanabb, se titokzatosabb, se örökebb nincs. S ami róla hitelesen szól, legyen bármi, maga is élet. Valaki egyszer megkérdezte e sorok írójától: »Mondja-kérem, mit lehet kezdeni az ön költészetével?« Kezdeni? Semmit. De folytathatja vele azt, amit már elkezdett, ha ugyan elkezdte: a gondolkodást az életéről, válaszolta. Tekintse ördögűzésnek. Lelkiismeret-vizsgálatnak. Liturgiának. Az én költészetem azzá lesz, ami magában a legjobb. Ha akarja.
 

Az ember - személyiség

Míg írom ezt a munkát, mögöttem csettegnek a rigóanyák, a rigóapák, már legalább egy órája. Tanítják a fölcseperedett rigógyerekeket a felröppenés, az erős, egyenes célrepülés fortélyaira, meg hogy - hátrafelé ejtett testsúllyal - simán landoljanak. A két csemete körül tüsténkedik a szürkébb anya s a tusfekete apa. Előrehajolva buzdítják őket, megzavarják, meg is csípkedik néha, csak tudjanak; az életükről van szó. S csakugyan, ott lapul a madáritató mellett, a nagy tuja alatt a halál egy rozsbarna macska képében. Fejét a talajra lapítja, feszülten figyel, az ugrás esélyeit latolgatja. A mesterképző iskola azonban nem ideges, bár a csettegés élesedik; mindenesetre fölköltözik a magas téglakerítés tetejére. Nem azt mondom, hogy tanulni csak az állatoktól lehet, de hogy az állatoktól lehet, az biztos. A képmutatás iránt például nincs semmi érzékük. A folytonos életveszély arra ösztönzi őket, hogy röptük tökéletes legyen; még ez sem elég. Ivás, földtúrás, csipegetés közben is körbekap- kodják kis fejüket, figyelnek. Nem tévedhetnek. Egyszer sem. A szőrős, feszült ellenségből sugárzik, hogy az ölés professzora. Ha akarják, ha nem, megmaradniuk csak a pusztulás közvetlen közelében lehet.
     Nekünk, embereknek is, csak erről időről időre megfeled- kezünk. Belesimulunk a bárgyú gyönyörködésbe, az ócska irodalom gusztustalan testmelegébe, a sótlan show-kba, a szórakoztatóipar bornírt ötletei közé. Mindenről legyen szó, csak a tényekről ne. Egzisztenciánk föl-fölkomorló vészhelyzeteiről ne. Az andalítás végképp elfeledteti velünk az érdes igazságokat, s azokat a személyeket, akiknek kötelességük, hogy a tények mögötti valóságra figyelmeztessenek minket. Pedig ez a valóság, amelytől függ az életünk, nem mutogatja, csak jelzi magát, s mélyen behúzódik a tények mögé. Tehát újra és újra keresni kell, fölfedezni, megküzdeni érte a mindennapi gondok parancsuralmával; s ez nem tűri sem az elmélyedést, sem a gondolkodást, sem az emlékezést. Rászögez minket a túlhangosított nehézségekre, mint örökmozgó kerékre, s kiforgatja belőlünk életünket. Az élet teljesen testi, evilági tény, de titok is, szellemi, lelki történések megszakítatlan folyamata is. Ha engedjük megszakítani, széttöredezik, elmállik, tönkre megy. S vele a testi mivolta is. Egy ember életét a belső egység tartja össze. Ezért ezt az erőt gondozni kell, hivatásszerűen. Az életnek nemcsak ideje, hanem minősége is van, szűkülő vagy táguló tere, iskolája és tudománya. Hívei vannak és nagyon sok ellensége. Ez utóbbiak azt hiszik, annak a rémületes téves- eszmének ülnek föl, hogy minél inkább veszik semmibe más életét, az övék annál több lesz. Ez céltudatos hazugság: aminek nem vagyunk birtokosai, csak bérlői, azt bitoroljuk, ha a másik- ban uralni akarjuk. Személyes életünk együtt gazdagodik, nől vagy apad; ha az élet értéke alászáll, fogy s értékét veszti a miénk is, mert egy végső közös energia fűz össze minket: Isten akarata.
     Azt írja Hamvas Béla A láthatatlan történetben: "A legna- gyobb rang, amit egy nép elérhet, hogy megszentelt életet él [...]" Az ember értékét attól függővé tenni, hogy milyen látható tárgyakat alkotott, nem lehet; az ember értéke sorsának tisztaságán és az isteni erőktől való megérintettségén múlik Az életet megszentelni annyit tesz , mint (a tömérdek régi és újkeletű hamisítás, torzítás, jól vagy rosszul csengő ideológikus félrebeszéd ellenére) azt tartani róla, hogy próbaidő, isteni eredetű, tehát a jó, a szent, az igaz, és a többi ember szolgálatára való. Nem pedig arra, ami - belebolondítva a (világ)nézet eltérítők bohóckodásaiba - tömeggé tesz, hogy az adott jelre tapsoljon, kurjongasson vagy haragudjék. Mindnyájunknak föl kell fedeznünk magunkban (most, főleg most, az új évezred lassan nyíló kapuja előtt), hogy kik vagyunk valójában? Micsodák? Mire valók? Mik a kötelességeink? A személyes hivatásunk? Mit muszáj s mit nem szabad megtennünk, minden és semmi körülmények között? Mi a jó ügy, s mi az, amit az önjelölt szédelgők mondanak közösnek, valójában azonban iga és kátyú? Aki készületlenül lépi át az évezred küszöbét, villámgyorsan találhatja magát a titokban meghurkolt, kulissza- mondatok mögött lappangó, történelmi csoportok csapdájában, mely megfogja s elsodorja.
     Az ember személyiség. Ebben van a karaktere. De ha személyisége kezeletlen, mérges vadnövénnyé válik. Megrontja, lezülleszti az egész embert. Embernél mélyebbre csak az angyalok bukhatnak. Ha az ember szelleme nincs eljegyezve a jóval, eljegyzi magát a rosszal. S mivel ezt hiszi jónak, bele- pusztul. A hit, a vallás, a jóra való nevelés bontja ki a személyiséget, fokról fokra. A keresztény hit az embert gyötrő külső-belső ideiglenesség gyógyszere, mivel a hitben "az örökkévalóságot tanulmányozhatjuk", írja Novalis.
 

A vallás - létszemlélet vagy világnézet?

Egyszerre tapasztaljuk a hódító elvilágiasodást, és a keresztény hit s vallás lényegretörő elmélyülését. Mindkét folyamatra események, jelenségcsoportok mutatnak, melyet a szociológiai vizsgálódás bizonyításra, cáfolásra használ föl. De hogy mi folyik a lelkek mélyén, ki tudja? A hitélet tragikus hanyatlását, és a Lélek pünkösdi kiáradását egyszerre éljük át. Egy biztos: nemcsak az egyház-, hanem a világ- s a művészettörténet is igazolja, hogy a kifejezetten vallásos mélyű lelki bensőség jótékony, sőt megtartó erőt jelent egy nép, egy nemzet, egy földrész társadalmi, szervezeti életében, közösségi és egyéni teljesítményeiben, mi több, stíluskorszakok keletkezésében s átalakulásában, a mindenféle értelemben vett szabadság tartalmában. A kérdéskör túlságosan is tág, bonyolult, másrészt evidens ahhoz, hogy itt további, részletekbe menő kijelentésekre vállalkozhatnánk, de ami a vallás és a nemzeti sors összefüggését illeti, megkockáztathatjuk: ha a vallási látásmód nem létszemlélet, hanem csak világnézet, akkor annyira eklektikus és töredékes lehet, hogy alapvető létkérdéseket nem tud s nem is mer sem fölvetni, sem meggyőzően, azaz hitelesen megválaszolni.
     Ha viszont a vallásos látásmód létszemlélet, tehát a valóság átfogó szemlélete, akkor nemcsak hogy választ adhat a nemzet vagy akár az emberiség létkérdéseire, hanem egyenesen és szükségképp fölveti azokat, akkor is, amikor a világ sunyin vagy kétségbe esve hallgat róluk. A megmaradás iránti isteni felelősségükből következik, hogy az egyházak újra és újra meghirdetik az együttélést romboló gyűlölet s rászedő állami taktikák bomlasztó hatását, a mindenfajta ártalmakat. A vallás - amely nem más, mint a megtestesülő hit -, egységbe fogja s rendezi a személyiség tulajdonságait s erőit, de számít a folyton csorbító gyöngeségeivel is. Fölfelé áramló mozgásával, s mozgósításával frissen tartja mindazt, ami az emberben összeszedett. Lefelé irányuló terjeszkedésével föltárja az egyéni élet mélységeit, bevilágít az alsó sötétbe, figyelmeztet a rossz lappangására, ugyanakkor fönntartja "az egész" egyensúlyát. Rámutat a létezés drámájára, s "kikényszeríti" a reményt. Éles képet ad a perc s a végtelen különbségéről, értékén becsülve mindkettőt. A létezés mikro- s makrokozmoszát beemeli az emberi tudatba azzal, hogy Jézus Krisztusban e kettőből egyetlen Fiút ismer meg, aki benne van a lélekben, tekintet nélkül arra, hogy ez a lélek kicsi-e vagy nagy. Istennek nincs se kicsi, se nagy. Istennek a van van.
     Mivel a vallás létszemlélet, a holtakat is, e lét más szférájában lévő elevenekként tartja számon. A lét az élők által még nem ismert "részében" is a maga érinthetetlen szuverenitásában "működik". Élők és holtak összekapaszkodva alkotják a létezők örök egységét. A vallást nem mesterségesen konstruálta az ember ilyen-olyan félelmében, hanem a vallás konstruálja az embert, az isteni kinyilatkoztatás ilyen-olyan félelmeket kioltó bizonyosságával. A vallás épp az ember kisszerűségeinek ellenében növekszik a lélekben, világossá téve azt, hogy nagyszerűség. E nagyszerűség magja titok. Ez a pont szétsugárzik benne. Ebben a fényben az ember keresi Istent, ugyanakkor hagyja, hogy Isten találja meg őt. E két mozzanat, mint a lélek appercepciója, mint két ölelő kar minden igazi valóságot befogad. Csak a bűnt nem, mivel az nem valóság. A keresztény szívben ezért talál otthont a világ, mint a valóság egy része, a nem-látható valóság többi része mellett. Nem igaz, képtelenség tehát, hogy a vallásos ember életidegen. Az eddigiekből nyilvánvaló, hogy ez a létszemlélet nem csak látást jelent - azt is -, hanem létbirtoklást: rányílást Istenre, a Vele-létet, az Istentörténetben az embertörténet fölismerését. Ez pedig nem más, mint örökös kimozdulás a (lét terhe alatti) mozdulatlanságból, a lefokozottság fölszámolása, az a szellemi folyamat, amely a képtelen dadogást magasrendű beszéddé fejleszti. "Aki engem lát, látja az Atyát is" - mondja Jézus. A vallás megláttatja az emberrel Krisztusban Istent. Amiből az következik, hogy az ember látása, látásának élessége létfontosságú. A keresztény vallás létszemlélete elvezet a csodálatos abszurdumig: Isten Krisztus testében az ember étkévé lesz. Ez pedig út az ember véget nem érő növekedéséig, amit üdvösségnek mondunk.
 

Emberi, esti magány

Az ember hazatér a munkájából, maga mögött hagyja a téli utca hideg zajait, a villamoscsörgést, a gépkocsik ajtócsapódását, és valamilyen okból nem kattintja föl a villanykapcsolót, hanem a függönyön át beszűrődő utcafényben szál gyertyát gyújt. Ártatlan, magányos, hajladozó láng ég. A sötétséget ilyen kis fény is derengéssé változtatja. S közben leleplezi: sötétség önmagában ugyanúgy nem létezik, mint a rossz, csak akkor, ha nincs mi világítson. De ha nincs világosság, akkor viszont a legfehérebb is feketévé lesz. Ha van világosság, kitakarózik benne a világ, s az, ami valójában. Az asztal, a könyvek, az olajkép, a cserépkancsó, a virágcsokor föltárja magát. A fénynek megszólító ereje van... Különös a világnak ez a néma jelentkezése. Mintha a dolgoknak, a várakozó, a lehelet nélküli dolgoknak sem lenne mindegy, hogy vannak-e vagy nincsenek. Talán ott remeg a dolgokban is valami finom, törékeny hierarchia, valamilyen létlépcsőzet, amely szerint tollnak lenni több, mint radírguminak, ollónak több, mint tollnak, üvegnek több, mint acélnak. Az embert dolgai nyüzsgés, tülekedés nélkül tanítják: köntörfalazás nélkül légy az, azzá, ami vagy. Mozdulatlanok, vissza-visszatükrözik az imbolygó lángot, s hallgatnak, ahogy örökké hallgatni fognak. Bár ez nem is olyan biztos. Egyszer talán az új földön, ők is érzékeltetni fogják valami módon, hogy a kezdetükben átéltek egy nagy találkozást Valakivel, aki azt akarta, hogy legyenek. Megvallatlan titkáért tisztelem a világot és a dolgokat.
     Ez a szoba befogadja a világosságot. A "világ világosságát". Amely itt is az övébe jött, kigyulladt és meleget áraszt. Megvilágította a magára ismerés örömét, a személyiség arcait, az egymásra utaltság egységét. A kegyelem gyertyalángja ég bennünk s közöttünk. Talán mindig is égett. Nem szabad hagynunk, hogy most aludjék ki. Egy szál gyertya képes arra, hogy bevilágítsa életünket... A szomszéd szobában bekapcsol valaki egy magnetofont; Bach motettái szűrődnek át a falon. Ez már több, mint egy ember esti magánya. A Krisztus létén tűnődő ember ujjongó hangokat hallat, és mintha maguk a falak is ünnepelnének a szál gyertya körül. Róla mondta Guardini, hogy a hit szimbóluma, mivel a hit az élet fénye, mely világossággá, igazsággá s szeretetté válik.
     De akkor miért van az, hogy minél inkább kívánjuk szóvá tenni a hitet, annál jobban hallgatnánk róla? Mi mondanivalónk van a szívverésről, ha jól ver az a szív? A szívverés az élet. Másrészt, minél inkább hallgatnánk hitünkről, annál kényszerűbben kell szólnunk róla; ki vagy mi akarja ezt bennünk? S mindannyiszor mintha egy mindig újra fölépülő falat kellene áttörnünk. Ám a visszafogott vágy a megszólalásra - írói tapasztalat - tüzessé teszi szavunkat. Tüzes szavunk kilángol a profán fecsegés egyhangúságából, s épp ez a hőfok, szín és egyszerűség kelti a valódi élet benyomását. Ugyanolyan jól, éretten s belső figyelemmel szabad szólni hitünkről, mint ahogy (például) verset írunk.
     Egy versen óhatatlanul meglátszik, hogy a magamutatta törvények, a magadiktálta alkotói idő, a magaválasztotta forma terméke-e, vagy csak a versíró akaraté? Igaz, hogy a versíráshoz akarat is kell, a kimondásra csöngető, a mélyből a lélek fölszínére érkezett "tartalom" kikényszerítette akarat. Vagyis ez az akarat inkább az alázat készenléte, mint mohó tettrekészség. S ezért állandó. De azért mechanizmus is, mely a kellő időben ültet asztalhoz. A hit is várakozás. Nem hiszem, hogy az emberi élet energiáit összegző hit valami ismeretlenre várakozik, hanem a nagyon is ismert Istenfiúra, aki soha eléggé meg nem ismerhető. Nem vaktában várakozunk; arra, aki életnek, útnak s igazságnak mondta magát, s akit a kölcsönös szeretetben ilyennek is ismertünk meg. Kimondta magát nekünk, de kimondhatatlan maradt. Ezért mondjuk ki újra és újra.
     Ő a szent. Fül hallotta, szem látta módon ismerjük, de fül nem hallotta, szem nem látta meglepetés lesz. Itt áll köztünk kétezer év óta. Tőle tudjuk, hogy a hit az élet fedőneve. Kiterjedés-változása. Hogy csak az van, aki szeret. Az Istenfiú annyira van, hogy ha tehetné, több lenne az életnél is. Illetve ő több is: örökélet.