Esztergom - a korai magyar várostörténet egyik legfontosabb helyszíne. Mint fejedelmi, majd királyi székhely (972-1242), ill. az érsekség megalapításától (1001) mint egyházi központ jelentős szerepet játszott az Árpád-kori, majd a későközépkori Magyarország politikai, gazdasági és kulturális életében. A 11-13. században az ország legjelentősebb városi települése, amit részben a korunkra is megmaradt írott források (oklevelek, krónikák adatai) tanúsítanak. Az egykorú írásos adatok jelentősebb része azonban a történelem viharaiban (tatárjárás, török pusztítás és egyéb háborús események, tűzvészek stb.) elpusztult, s így a város korai történetére a magyar államalapítás és az írásbeliség elterjedése előtt itt élt népek, egykori települések létére, életére vonatkozóan - elsősorban a régészeti kutatások megfigyeléseiből, tárgyi emlékeiből következtethetünk. Minél messzebbre megyünk vissza, minél régebbi idők iránt érdeklődünk, annál fontosabb a szerepe a régészeti kutatásoknak. Esztergom területe, és környéke szerencsére az átlagosnál sokkal jobban kutatott, s egyúttal azt is elmondhatjuk - nyilván a történelemben játszott szerepe következtében - sokkal több írott forrás maradt fenn róla, mint más vidékekről.
     Okmányok tanúskodnak arról, hogy a régi város a Vár alján, a Kis- és Nagy-Duna partján egy egész sor, kisebb-nagyobb település halmazából állt össze. Ezek közül kimondottan városias jellegű volt, és valódi városi jogokkal rendelkezett az ún. "Királyi város" és az érseki Viziváros, amelyeket vizesárkok, városfalak, kaputornyok és (később) bástyák is védelmeztek. A többi településrész körítőfalakkal nem védett - nyílt - külváros volt, amelyek különböző jogállásúak voltak, és egy, vagy több templom, ill. kolostor köré szerveződtek. A régi oklevelek szűkszavú leírásaiból azonban az egykori - a 150 évig tartó török háborúk alatt teljesen elpusztult város alaprajzát, térképét nem lehetne megrajzolni, hiszen azok általában nem olyan céllal íródtak, hogy erre alkalmasak legyenek. Egyebek közt abban is segít a régészeti kutatás, hogy a régi város kiemelkedő jelentőségű, írásban is emlegetett építményeit igyekszik azonosítani a földben rejlő épület- és alapfalmaradványokkal, és minél többet azonosít, minél több fix ponttal rendelkezik, annál pontosabban rajzolható meg az egykorú város térképe. Nagy segítség továbbá egyes területrészek, dűlők, határrészek néha már feledésbe is ment elnevezése (melyeket sokszor csak régi, kéziratos térképek, s egyéb források őriztek meg), - az elpusztult települések, városrészek neve ugyanis sokáig, olykor napjainkig is fennmaradt a nép ajkán.
     Ilyen például északon a mai napig "Szentgyörgymező"-nek nevezett városrész, amelyet a latin oklevelek "viridis campus Strigoniensis",  "esztergomi Zöld mező"-ként említenek, s amely előnevét az ott már a 11-12. században fennálló Szent György templomáról nyerte. A mai plébániatemplomot a középkorinak romjaiból építették ujjá a 18. század elején. (A templom körül a régi temető 11-16. századi sírjait tárta fel a kutatás.) Itt tehát megvan a régi templom és temető helye, és a település megőrizte egykori nevét is - kiterjedése azonban jóval nagyobb volt a mainál, hiszen a temetőtől észak-keletre fekvő Duna-parton, ahol ma szántóföldek vannak, a hozzá tartozó Árpád-kori házak maradványait, kemencéket, ill. a magyar honfoglalás előtti időkből római őrtorony falait és sírokat, a rómaiak előtti időből kelta házakat, fazekaskemencét, ill. őskori lakógödröket tárt fel a régészeti kutatás. A régi város északi kiterjedését tehát a régészeti megfigyelések és leletek tisztázták és pontosították, csakúgy, mint a város déli, délnyugati szélét is, amely a török háborúk után már nem települt újra. Ahol ma a város szélétől délnyugatra 2-2,5 km távolságig terjedő szántóföldek vannak (a táti út melletti "Bottyán-tó"-nak nevezett halastó és a régi "Szénrakodó" tájékáig, valaha házak, utcák, templomok emelkedtek: itt terült el Esztergom délnyugati, a 11. században még "Abony"-nak, a 12. század közepétől az 1526-1543 között bekövetkezett pusztulásáig "Szentkirály"-nak nevezett városrésze. Ezt a területet ma is "Szentkirályi Dunadűlőnek" nevezi a nép, megőrizvén a régi elnevezést.
     S hogy e régi városrész tényleg itt létezett, azt nemcsak a neve, de az itt végzett régészeti ásatások eredményei is bizonyítják: feltártuk itt (a Bekő-féle homokbánya szélén) az oklevelekben is emlegetett, Szent András tiszteletére épített kis plébániatemplom Szent István-kori alapfalait, és a körülötte volt temetőből mintegy 380 sírt. Utóbbiakat az első, Esztergomban vert magyar pénzek, Szent István ezüstdénárai mellett egyéb, 11-13. századi pénzek és jellegzetes, korabeli ékszerek keltezték. A kis templomtól nyugatra 150 méterre, a volt szovjet katonai bázis területén már korábban megtalálták a 12. század közepén II. Géza király által alapított, s a városrész végleges nevét adó három hajós, kéttornyú, Szent István királyról elnevezett nagy templomnak és részben a mellette épült keresztes konventnek és ispotálynak falait. Ennek közelében az 1970-es és 80-as években a városrész 11-15. századi házainak maradványait tártuk fel az egykori élet egyéb nyomaival (tűzhelyek, kemencék, vízlevezető árkok, kút stb.), melyekből gazdag leletanyag (kések, csatok, sarlók, lakatok, kulcsok, cserépedények, bronztál, 12-15. századi pénzek stb.) kerültek a Balassa Múzeum gyűjteményébe. Így vált ismertté a város délnyugati kiterjedése. Délkeleten a vasútállomás mellett, a vasúti töltés alól kinyúló kéttornyú, három hajós, és szintén Szent István korában épített templom maradványai jelentenek fontos tájékozódási pontot. A Szent Kozma és Damján tiszteletére szentelt (oklevelekben többször is említett) templomban és mellette Szent István dénáraival és későbbi pénzekkel keltezett sírokat tártunk fel. A templom belsejéből Szent István dénárral datált sír alól egy, a 10-11. század fordulóján használt (a templom felépítésénél korábbi) fémolvasztó kemencét emeltünk ki, amelyben bronzot és ezüstöt olvasztottak. (Az itt elterülő Kovácsi városrészben laktak az Árpád-korban az ország első pénzverdéjében dolgozó pénzverők.)
     A város északi és déli kiterjedése, és néhány fontos támpontot nyújtó, az oklevelekben is említett épület (templom) a régészeti kutatások révén vált ismertté. Ugyancsak régészeti leletek és megfigyelések alapján mondhatjuk el, hogy keleten a hegyek lábáig terjedt ki a régi város, és csupán néhány helyen - főleg a kórháztól délre fekvő lankás hegyoldalakra kúszott fel egy-egy utcája, - nyugaton a Duna képezte a határt.
     Az oklevelek adatainak és a különböző építkezések és földmunkák, esetleg leletmentő ásatások során előkerült régészeti leleteknek, megfigyeléseknek, építészeti maradványoknak összevetésével rajzolhattuk meg az elpusztult középkori város kiterjedését, az egyes település-részek határát. Ezek alapján elmondhatjuk, hogy a régi Esztergom - már Szent István király idején - jóval nagyobb kiterjedésű volt a mai városnál - különösen délkeleti és délnyugati irányban jóval túlnyúlott mai határain. Erre utal Bél Mátyás híres, 1730 táján írt, s az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban kéziratban lévő munkájában, Esztergom vármegye leírásában, amikor a következőket írja: "A mostani város a réginek a romjaira telepedett rá, de sokkal kisebb kiterjedésben. A hosszúsága ugyanis alig ezer lépés, az egykori város többi részén szántóföldek vannak. Falak sem övezik a mostani várost. A törökök által szétdúlt városfalnak csak romjai vannak meg, a csekély mélységű városárok is csak nyomokban van. Ezek övezik a házakat keletről és délről, a város többi oldalát a Duna-ág védelmezi [...] A város külterületén is van két sor ház, de ezek alig különböznek a parasztok kunyhóitól és nem is egyebek kapások kunyhóinál. Egyébként - mint már erről szó volt - a várostól délre fekvő terület szántóföld ugyan, de egy negyed mérföldnyi kiterjedésben csupa épületrom. De ha ezt a romos területet be nem vetnék, nem volna lehetőségük a földművelésre. Más szántóföldjük ugyanis nincs nékik.
     A régészeti kutatások eredményeképpen kirajzolódott tehát a város körvonala. Sőt - a felsoroltak alapján négy templom pontos elhelyezkedését is ismerjük: északon és délen. A középkori Esztergomban azonban a török háborúk pusztítása előtti időben 38 templomot és 11 kolostort említenek az írott források! Ezek közül kb. 14-15-nek ismerjük a pontos elhelyezkedését, azonban közülük csak tíz azonosítható az oklevelekben említettekkel - ezek a további kutatások fix pontjai - a többinek csak hozzávetőlegesen sejtjük a helyét - régi leírások, vagy templomra utaló kisebb leletek alapján. Ha mindezekhez hozzászámítjuk a városi polgárság sokszáz lakóházát, műhelyét, gazdasági épületét, az oklevelekben emlegetett városházát, árucsarnokot, városfalakat, tornyokat, kapukat, vizesárkokat, vizimalmokat, stb. -, valóban egy sokszínű, gazdag város képe bontakozik ki előttünk.
     Mindez azonban vízió csupán, hiszen legjobb esetben kisebb-nagyobb falmaradványok vagy csupán alapfalak tanúskodnak a régi nagyságról.
     Ezeréves története során a város sokszor elpusztult, leégett, árvíz járta utcáit. Egy-egy újjáépítéskor a romokat elplanírozták, az egyenetlen terepet feltöltötték, így a régi maradványok fokozatosan mélyebbre kerültek. Van olyan hely (a "Királyi város középső részén), ahol a 12. századi járószint - utca - vagy udvar-szint a mai úttest alatt 400-440 cm mélyen helyezkedik el! A török kiűzésekor (1683) már csak a vár, a Viziváros és Királyi város falai álltak - a külvárosok már korábban elpusztultak - egyetlen lakóház sem maradt épségben. A romokat jórészt szétbontották, s az új építkezés során még az utcák nyomvonalát is többnyire megváltoztatták. Csupán a főtér (egykori Piactér, - ma Széchenyi tér) és az egyik főútvonal (ma Kossuth L. utca) őrizte meg, de ez is csak hozzávetőlegesen régi helyét és nyomvonalát. A 18. század elején elbontott városfal és vizesárok nyomvonalát a régi Hévíz utca, a Simor János (volt Zalka Máté) és Árok utcák (volt Rudas L.u.) őrizték meg. Ezeken belül, az egykori királyi város területén 11 templom és 3 (vagy 4) kolostor létezett. A kutatások fix pontja hosszú ideig a Szent Lőrinc templom maradványa volt, amelyet még 1892-93-ban találtak meg a Széchenyi tér északi vége alatt. A gótikus szentély alatt megtalálták akkor egy korábbi, Szent István-kori kisebb templom szentélyét is. Oklevelekből tudjuk, hogy a Szent Lőrinc templom a 11-12. században a királyi udvarnok-népek plébániatemploma volt - körülötte temetővel (amelynek sírjai azóta több alkalommal is előkerültek itteni földmunkák, csatornaépítés során).
     A 80-as években sikerült egy ilyen földmunka mellett végzett leletmentő ásatással tisztázni a templom nyugati zárófalának helyét, valamint az út átépítésével egyidejűleg megtaláltuk és feltártuk a templomról elnevezett északi kaputornyot, a Szent Lőrinc kaput, és a hozzá csatlakozó középkori városfal hosszabb szakaszát. A kaputorony és a városfal nyomvonalát azóta a városközpont útburkolatában (a "lábasház" és az Óra-ékszer bolt közti területen) vörös burkolókő, ill. vörös bitumen-kiöntés jelzi. Az egykori járószintek az útburkolat alatt 160-250 cm mélyen kerültek elő, a városfal vastagsága 180 cm volt. A kaputorony és a városfal a királyi város északi szélét jelzi, ezen belül, a templom körül laktak az udvarnokok. A templom déli oldalán, a 24. sz. ház telkén egy 13. századi eredetű kőpincét, és a fölötte volt középkori lakóház kis részletét tártuk fel - talán valamelyik udvarnok házát találtuk meg. Ettől dél felé, a tér kiszélesedése táján (oklevelekben említett másik két kőház után) az Árpád-kori pénzverőkamara házának, a híres "Szennye-palotának" maradványait sejtjük az úttest, ill. a házak alatt. Ezen a részen azonban még nem történt kutatás. Általában véve beépített városi területen (esetleg úttest alatt) igen nehéz, és költséges lenne komolyabb régészeti munkát végezni - a kaputorony maradványai is csak az úttest és a csatornák teljes átépítése során kerülhettek elő.
     Ritkán, nagyobb földmunkák, építkezések során nyílik csupán lehetőség ilyen kutatásokra!
     Ilyen szerencsés helyzetbe kerültünk ez évben is a Kossuth Lajos u. 14-16-18. sz. házak helyén, ahol az OTP Ingatlan RT. nagyszabású építkezést tervezett. Az itteni, 18-19. századi, földszintes házakat már néhány éve elbontották, és helyükön autóparkolót létesítettek. Közvetlenül a házak elbontása után két-három kutató árokkal tájékozódó ásatást végeztünk, melynek során megállapíthattuk, hogy a terület a rómaiak előtti időtől folyamatosan lakott volt, és 3-4 m vastagságban mintegy 2000 év rétegződései találhatók a felszín alatt.
     (Időközben a közeli Arany János utcai - hasonló mélységbe hatoló építkezésnél - középkori épületmaradványok alatt római sírokat tártunk fel. Valószínűnek látszott pl., hogy a Kossuth L. u. keleti oldalán - amely minden bizonnyal az egykori római hadiút nyomvonalán halad - nagyobb római temető helyezkedik el, amely a tervezett új építési területre is kiterjedhet.)
     Annyi bizonyos, hogy ez a feltárás újabb, igen fontos adatokat szolgáltat a város korai történetére, ill. a város helyén volt régebbi településekre vonatkozóan: bebizonyosodott, hogy ezen a területen a késői bronzkor (Kr. e. 1300-800) embere is megtelepedett. Bronzkori cserépedények töredékei kerültek elő a legmélyebb színten talált három őskori gödörből.
     A kelták (Kr. e. 400 - az időszámítás kezdetéig) emlékei a város minden pontján megtalálhatók, ami hatalmas kiterjedésű településre utal. Itt a késői kelta korszak (Kr. e. 1. század) településének egy félig földbe ásott házát, több munka- és szemétgödrét, és egy kelta fazekastelepnek eddig négy edényégető kemencéjét tártuk fel (az ötödik feltárása most van folyamatban) igen gazdag kerámia leletanyaggal. Esztergom helyén ebben az időben fazekasközpont lehetett, hiszen a város másik három pontján már korábban is találtunk kelta fazekaskemencéket.
     A római kort egy 2. századi, félig földbe mélyített lakóház, az 1. és 2. századból származó edénytöredékek (köztük a külön- leges anyagú "terra sigilláták"), valamint eddig 49 római sír képviselik. Eszerint beigazolódott korábbi sejtésünk, hogy az út délkeleti oldalán nagy kiterjedésű római temető van. A belőlük előkerült szép leletek (karperecek, gyűrűk, gyöngyök, hajtűk, fibulák, - teljesen ép, mázas és mázatlan cserépedények, üvegek, palackok, korsók, poharak - és főleg a pénzek és bélyeges tegulák a temető korát a 3. század végére és a 4. századra keltezik.
     A római sírok fölött két Árpád-kori házat, 12-15. századi kemencéket és tűzhelyeket, egy 15-16. századi kovácsműhely maradványait, egy török kori (16-17. századi) sírt, vermeket, gödröket, egy gerendavázas kutat is kibontottunk - amelyekből több ép török cserépedény, pénz és egyéb lelet került elő.
     Egy 18. századi, kőből kifalazott emésztő gödörben óriási mennyiségű, jórészt törött, de összeállítható (közte néhány ép darab) cserép- és üvegedényt találtunk. Ezek talán egy 250 évvel korábban itt működő vendégfogadó edénykészletét alkották. Az edények közt sok felvidéki fajansz és habán töredék is van. Kiemelkedő darab egy szlovák felirattal ellátott bokály töredéke, melynek szövege magyarul így hangzik: "Aki tud kapálni, joggal ihat bort, azonban nem illik berúgnia. 1740. évben."
     Legfiatalabb leleteink a 14. sz. házban, a múlt században működő Bayer-féle kékfestő (ebből a családból származott századunk kiemelkedő festő- és grafikusművésze Bayer-Bajor Ágost) műhely tartozékai: négy téglából és két fából készített áztató kád, amelyekben a kelmét indigóval megfestették.
     A jelenleg folyó ásatás tehát már eddig is sok új adattal gazdagította városunk történetét, értékes leletekkel a Balassa Múzeum gyűjteményét. Az építkezés a tervek szerint a jövő év tavaszán indul be nagyobb ütemben, addig - amíg az időjárás engedi tovább folytatjuk a munkát.