A történészek minden bizonnyal különösnek fogják találni a folyóirat e számát tele új és nyugtalanító gondolatokkal, Darwin messzeható örökségével.¹ A múltban és közös mitológiánkban az evolúciós gondolkodás különböző változatai időnként megpróbáltak különválasztani embereket, fajokat vagy kultúrákat egymástól, a teoretikus ábrándozás nyomán felszabaduló káros következményeket - önteltséget és sértődést hagyva maguk után. Még ha ez így lenne a humán tudományokat és a történetírást érő új tudományos hatások esetében is, az efféle kutatások és spekulációk növekvő mennyisége már önmagában elegendő ok arra, hogy a történészek figyelmét felkeltsék. Hátha valóban megbújik egy-két ördög az árnyékban, amelyek elijesztésére nem kellene sajnálni a papírt és a tintát.
Az utóbbi években az újságok és a kulturális sajtó (és más médiumok) egyre több, a kultúrára és a történet-írásra is hatással lévő tudományos eredményről számoltak be. A betegséggel és az etnikai identitással kapcsolatos genetikai felfedezéseket, az etika evolúciós meghatározását, valamint a rendről és a katasztrófáról való természetrajzi elmélkedéseket széles körben vitatták meg.² Úgy tűnik, hogy mostanság a természettudománynak általános érdeklődést kiváltó mondanivalója van. Ez hosszú ideig nem így volt, ami azért elég különös, mert a XX. század volt a tudomány és a technológia legnagyobb korszaka. A tudományos kutatás iránti elkötelezettség szilárd, és mindinkább növekszik. Mindazonáltal a természettudomány hozzászólása a civilizációról fol nvaló károsodással. Úgy tűnt, hogy a tudomány inkább a természet ellen, mint annak érdekében tevékenykedik; hogy a tudósok bölcsessége szűkre szabott, és szakbarbár módra tévelyegnek. A természettudományt továbbra is ambivalens módon ítélték meg, és nem jut szóhoz a tágabb intellektuális vitákban és kérdésfelvetésekben.
Az örökké cinikus történészek tudták, hogy egyéb veszélyeket is rejt magában, ha a természettudománynak túlzottan is központi vagy fontos szerepet szánnak az emberi élet teljes egészének megértésében. Így hát, különböző okokból, a természettudomány - főként a történelem tanulmányozásában - fölöttébb csekély jelentőséggel és vonzerővel bírt. Meg kell hagyni, némi technikai alkalmazkodásra azért sor került azokon a tudományszakokon belül - mint amilyen a társadalom- és gazdaságtörténet -, melyekre hatottak a társadalomtudományok módszerei és eljárásai, a természettudományos gondolkodás azonban jelentősen nem módosította a történetírást. Bár a tudományosság és objektivitás a korai akadémiai történészek jelszava és ideálja volt, a valóságban ez nem volt más, mint valamiféle elméleti alapok nélküli szcientizmus, önfelértékelő ideológia.³
Az evolúciós tudománynak különösen rossz híre volt a történészek körében. Történelmileg Spencer szociáldarwinizmusához kapcsolódik. Az ő intuitív meglátásai az emberiség evolúciós hanyatlásának és kulturális felemelkedésének lehetséges összefüggéséről olyan ítéletté formálódtak, amely egyesek számára kedvező, mások számára viszont kedvezőtlen volt, vagy csak egyesek számára tűnt kedvezőnek. A birodalmi és feltörekvő nemzetek számára az evolúció elmélete újabb igazolásul szolgált, mivel a segítségével magyarázatot lehetett adni egyes kultúrák "alsóbbrendűségére" és vereségére, és más nemzetek nagyszerűségére.⁴ A faj és a rasszizmus jól bevált fogalmait felhasználva, az új elmélet - meglepően magabiztos megfellebbezhetetlenséggel - már-már vallásos meg-győződéssé formálta a művelt európaiakban már régen meggyökeresedett elképzelést a népek hierarchiájáról és az elit felsőbbrendűségéről az osztálytársadalmakban. A jelen század Amerikájában és Európájában az evolúciós elmélet táplálta az eugenika mint társadalompolitikai eszköz iránti elragadtatást.⁵ Az evolúciós elmélet metaforául vagy útmutatóul szolgált az emberi élet és az ember történelmének megértéséhez. Az empirikus alapokat azonban mellőzték, vagy ilyenek nem is léteztek, elszabadult a felsőbbrendűség fantáziája, melynek újsütetű kategóriái időnként katasztrofális következményekkel jártak. Valójában a spenceri eszmék előtte jártak a darwinizmusnak, és egész egyszerűen adaptálták a darwini evolúciós fogalmakat. Jogos a félelem, hogy hasonló eszmék az előítéletes emberek körében ma is kedvező fogadtatásra találnának.⁶
Idővel egyre több történész és társadalomtudós vált bizalmatlanná az elmélettel szemben, antiliberális ideológiai használhatósága miatt. Ehhez járul még, hogy bizonytalan empirikus bázisa és túlzottan is spekulatív jellege eleve gyanússá teszi ezt az elméletet a történészek számára. Az evolúciós elmélet a részletkérdések és a levéltári kutatás helyett sokkal inkább a magasrendű történelmi változásokra összpontosított. Továbbá az akadémikus történettudomány ebben a században éppen ellenkező irányban haladt. Néhány történészt leszámítva, akik általános témákat vizsgáltak, az általánosító történész a szakma ritka és nem különösebben megbecsült tagjának számított. A levéltári történetírás nagy korszakában az evolúciós elmélet nem tudott gyökeret verni. Gyakorlati és ideológiai szempontból egyaránt alkalmatlan volt. Az evolúciós elmélet módszertanilag nem tudott kellőképpen történetivé vagy módszerében empirikussá válni, ami különösen hangzik egy ennyire történeti tudomány esetében. Így a történetírás ellenállását az általában vett tudománnyal - mint az emberi lét megértésének legfőbb módszerével - szemben még az a gyanú is tetézte, hogy az evolúciós elmélet eszközül szolgál ahhoz, hogy a történetírást prehisztorikus, és nem tapasztalati úton keletkező előítéletekkel győzzék le. Végső soron úgy tűnt, hogy az evolúció a teleológiai determinizmus egyik formája.
Wilhelm Dilthey ellenállása a természettudomány történelmi alkalmazásával szemben hasonló, de elméletileg kimunkáltabb volt. Ő a természettudomány és a humán területek alapvető különállóságát vallotta, és azok önálló megközelítését tartotta szükségesnek.⁷ Amennyire szerinte a tudomány alkalmas az anyagi világ feltárására, olyannyira alkalmatlan és téves a humántudományok hermeneutikai szférájában. Sem a CT-, sem az elképzelhető legszofisztikáltabb központi idegrendszeri vizsgálat nem képes egy gondolatot vagy emberi cselekedetet értelmezni. A legprecízebb tudományos vizsgálat sem képes megbirkózni a jelentés problémájával. A társadalomtudományok némelyike, főként a pszichológia, sokáig arról ábrándozott ugyan, hogy ez a fajta tudomány a segítségünkre lehet a gyakorlatban, a történészek azonban - szinte magától értetődő természetességgel azonosulva az interpretatív megközelítéssel - soha nem tudtak megbarátkozni e gondolattal.⁸ A filozófusok ma újra vitatják ugyan a két terület szétválasztását, mivel a természet- és a társadalomtudomány megismerési módjait egymáshoz közel állónak tartják, de ezt nem azon az alapon teszik, mintha a történelmet és a többi humaniórát objektívabbnak és tudományosabbnak tekintenék, hanem mert a természettudományok objektivitását vonják kétségbe, felismerve bennük is a feltételhez kötöttséget és az interpretatív jelleget.
Dacára mindeme felgyülemlett előítéleteknek és elméleti megfontolásoknak, mintha újra közelednének egymáshoz a történészek és az evolúciós eszmék és kutatási eredmények. Valójában a jelen cikkgyűjtemény egyfajta bevezető kíván lenni egy alapvetően interdiszciplináris jellegű jövőbeli munkához, amely áthidalhatná a megértésben keletkezett nagy szakadékot. A tudomány maga is megváltozott, és már nem sok köze van Spencer utánzóinak analógiás tűnődéseihez. E terület kutatói nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy nem kell tartanunk az evolúció tudományától, mivel végkövetkeztetései és érdeklődése az emberiséget minden eddiginél jobban egyesítik. A genetika és a paleontológia nem szentesítette a rasszizmust, hanem épp ellenkezőleg, bebizonyította, hogy az emberi faj szokatlanul kompakt, genetikailag mindannyian közeli rokonságban állunk egymással, azonos a származásunk, és alapvetően azonosak vagyunk. Különbözőbbnek nézünk ki, mint amennyire a valóságban különbözünk.⁹
Ezeket az aggodalmakat félretéve a történészeknek azonban tudniuk kell, hogy az evolúciós felfedezések és paradigmák mennyiben segíthetik őket az emberiség történelmének megértésében. Úgy tűnik, a kérdések és témák legtöbbje, melyek a történészeket érdeklik, közvetlenül nem világíthatók meg a tudomány segítségével. Alonso Pena és Stephan Berry írásai azonban rámutatnak, hogy a probléma részben abból következik, mi, történészek mit is várunk el a tudománytól. Pena példával is szolgál annak illusztrálására, hogyan alkalmazható a természettudomány új szerepben, a dokumentumelemzés segédeszközeként anélkül, hogy a történelem értelmének meghatározásában döntőbírává lépne elő. Többnyire még a társadalomtörténészek sem mentek tovább az egyszerű statisztikai elemzéseknél munkájuk során, Pena szerint azonban a matematikai biológia segítségével a rendelkezésünkre álló, de megfejthetetlen bizonyítékok tömegeit lehetne csatasorba állítani az érveléshez, új szempontokat nyújtva ezáltal a hagyományos történeti elemzésben. Az európai boszorkányhisztériát elemezve egyszerű, de meggyőző példát említ arra, hogy az új módszerek segítségével a történészek miként fedezhetnek fel olyan bonyolult összefüggéseket, melyek korábban elkerülték a figyelmüket. A tudomány szerepe ezekben az esetekben nagyon gyakorlati jellegű, amit az az interdiszciplináris "jótékonykodás" motivál, amely oly sok tudományos munkát fémjelez manapság. A tudományterületeknek ez az egymást kölcsönösen kisegítő együttműködése a történetírásnak is csak hasznára válhat.
A természettudomány megjelenése ezeken a területeken részben annak köszönhető, hogy énképe, törvényei és eredményei nagy változáson mentek keresztül a század közepe óta. Dilthey és mások próbálkozásai, hogy megvédjék a humántudományokat a természettudományokkal szemben, támadássá alakultak át a természettudomány mint szilárd, progresszív és nem hermeneutikus terület ellen. A támadás a tudományon belül és kívül egyaránt egy decentralizált tudományfilozófiában csúcsosodott ki.¹⁰ Ennek néhány eleme fontos azt illetően, hogy a történészeknek hogyan kell a természettudomány lehetséges hozzájárulását megközelíteniük. Az az értelmezés, mely szerint a tudomány a fizika egyik formája, és bármi, ami tudományosnak nevezhető, visszavezethető vagy átalakítható e tudományág egykor egyeduralkodó idiómájára, ma már nem helytálló. Erről szól Stephan Berry írása is, aki rávilágít ennek az új tudománynak a természetére és pragmatikus törvényeire, feltárva, hogy a tudomány és a történetírás közötti szakadék kisebb, mint ahogy azt a történészek ösztönösen hiszik.¹¹ Mint minden más, a tudomány is történetivé vált; paradigmái megváltoztak, és ez sehol nem olyan szembetűnő, mint az evolúciós biológia esetében.
Ez azonban még mindig nem bizonyítja, hogy a történetírás tudomány, vagy annak kellene lennie, netán kötődnie kellene egy tudományhoz. Ugyanakkor e folyóiratszám számos írásának részben éppen az adja a vonzerejét, hogy a tudás egyesítésén fáradozik; ennek során az evolúciós tudomány és a történetírás határai érintkezésbe kerülnek egymással. Ez a szellemtörténet (intellectual history) és a tudománytörténet egyik nagy gondolata. Voltak időszakok, amikor a tudósok és teoretikusaik a szokásosnál is kitartóbban keresték azt a megoldást, kódot vagy fő mesterdiszciplínát, amely a tudásanyag teljes lefordíthatóságát lehetővé tenné az egyik ismeretkörből a másikba. Amikor Carl Hempel arra tett kísérletet, hogy a történetírást a fizikai paradigmához idomítsa hozzá, ennek az álomnak különösen nagy fontosságot tulajdonítottak a tudományban.¹² A történetírás módosítását célzó merész kísérlete logikus, sőt ésszerű vállalkozás volt az akkori hipotézisek és törekvések ismeretében. A történetírás tudást hozott létre, és ezt mint olyant, le kellett fordítani a fizika nyelvére. Hempel közismert kudarca csupán egy apró aspektusa annak a tág értelemben vett változásnak, melynek során a tudománynak önmagáról mint egy egyszerű, egységes valamiről kialakított képe a Berry által elemzett többrétű tudománnyá alakult át. Mindazonáltal az ismeretek egységesítésének egalitárius álma újjáéledőben van.
A különbözőség ilyen paradigmáján belül a történetírás azonban nem a módszerek és eszmék pőre importőre, hanem legalább annyira forrása is az interdiszciplináris segítségnyújtásnak. Donald Brown antropológusnak az emberi természetről és az evolúciós pszichológiáról szóló írása részben a történészekhez intézett felhívás, hogy kutatási eredményeikkel és érveikkel járuljanak hozzá az emberi természet jobb megismeréséhez.¹³ Az oly sok kihasználatlan kutatási eredménnyel rendelkező történetírás, állítja, elősegítheti az emberi természet tudományának fejlődését. Az interdiszciplinárisan dolgozó történészek közvetlen módon hozzájárulhatnak egy másik tudomány ismereteinek a gyarapításához, ahogy azt Pena szemlélteti a matematikai biológia és a történetírás esetében. Az evolúciós tudomány bátorítja ezt a fajta keresztbeporzást, és rávilágít a legtöbb történeti munka tipikus önközpontúságára. Ez a most alakuló tudomány közösségbarát, a viszonosság elvén működik, és mentes a fizika korábbi autokratizmusától.
Ezek a tanulmányok a tudás egységének kérdését más formában is felvetik. Szerintük a "történelmi" tudományok és a humántudományok - ez utóbbin belül is főként a történetírás - közötti porózusság logikailag lehetővé teszi, hogy egyetlen nagyítólencse alá helyezve láthassuk mindkettőt, amint egyetlen narratívában képesek megragadni a zoológiai, a prehisztorikus és történelmi emberi momentumokat. A tudomány tényei pedig, különösen azok, amelyek az evolúciós elméletből következnek, kezdik megmutatni, milyen jól megfér egymással a történetírás és tudomány. Ez az az alapvetően történeti megközelítés, melyet hatásosan bontakoztat ki Albert Naccache-nak a történelemről mint egészről, annak kezdeteivel együtt adott víziójában.¹⁴ A történelem és az evolúcióelmélet együtt találná meg a maga helyét a fejlődési lét láncolatában és a történelmi narratíva erejében, amely összekapcsolja egymással az evolúció különböző formációit. Naccache, Doyne Dawson és Martin Stuart-Fox mind arra keresik a választ, hogy a kulturális változás nyilvánvalóan erős hatásaira miként reagál belső "beégetett programunk", azaz miként hatnak egymásra fenotípusaink és genotípusaink.
Szerintük az emberiség történelmének nagy története a biológia és a kultúra kölcsönhatásáról szól. Az a felismerés, hogy a lényeges biológiai különbségek strukturálását a fenotípusok végzik, azt a kérdést veti fel, hogy vajon létezik-e olyan fejlődési görbe, amelyen az emberi lények a genotipikus fejlődéstől eltávolodva a fenotípus autonómiája és a kultúra felé veszik az irányt. És amíg Berry arra emlékeztet, hogy a fizikai evolúció nem állt meg, Donald Brown és mások helyesen állapítják meg, hogy az emberi test és gének sokkal lassabban fejlődtek, mint a vadászó-gyűjtögető életmódra való áttérés előtt. Ezt Albert Naccache az evolúció szociokulturális változatának nevezi.¹⁵ Ezen túlmenően, az a következtetés is levonható, hogy az evolúció többé-kevésbé szunnyadt, legalábbis irreleváns volt, eltekintve a mikroparaziták által végrehajtott kisebb korrekcióktól, melyek egyike sem hatott különösebben a fajok alapvető természetére az utóbbi időben. A jövő újabb fejezeteket nyithat a fizikai evolúció történetében, mostanában azonban nem sok minden történt. Talán éppen egyensúlyunk következő kimozdulása előtt állunk.
Ma azonban sokan gondolják úgy, bármily provokatívan hangozzék is, hogy az emberi evolúció nem állt meg a fajok kialakulási folyamatának és a szignifikáns genotipikus fejlődésnek a "végével". E szám szerzői közül többeknek is az az álláspontjuk, hogy az evolúció tovább folyhat a kulturális változás területén. Itt újra Naccache-t kell megemlíteni - ő képviseli a leghatározottabban e nézeteket.¹⁶ Más szóval, ezen a ponton vannak, akik újra feltesznek néhány szociáldarwinista kérdést, ha nem ugyanaz is a rájuk adott válaszuk. Ezúttal azonban sokkal jobban ügyelnek a részletekre és az elméleti pontosságra. Itt meg kell jegyeznem, hogy ez a próbálkozás teljesen különbözik attól az emberi természetről folyó munkától, amit például Brown folytat. Ő az evolúció tudatunkra és a gyakorlatra kifejtett hatásának az örökségét viszi tovább, de nem feltételezi, hogy maguk a kultúrában bekövetkező folytonos változások az evolúciós vagy kvázievolúciós erők produktumai.
Pontosan ez a szempont foglalkoztatja viszont Naccache-t, Stuart-Foxot és Dawsont. Számottevő eltérésekkel ugyan, de úgy látják, hogy az idők során a kultúra és a fenotípus a fizikai evolúcióval szoros összefüggésben alakult. Továbbá szerintük maga ez a kölcsönhatás arra hajlamosítja a kulturális fejlődést, hogy a tisztán biológiai (genotipikus) evolúcióéihoz hasonló "törvényeknek" és normáknak engedelmeskedjék, és ugyanolyan jellegű elemzésre is alkalmas legyen. Továbbá úgy hiszik, hogy a kulturális fejlődés önmagában az evolúciós fejlődés egyik formája. Az evolúció uralkodik mind a kultúra, mind a természet felett, bár céljai egészen mások a történelmi korban, mint a történelem előtti időkben. Naccache rövid világtörténete a viselkedési különbségekre ("életciklusrendszerekre") helyezi a hangsúlyt. Ez képessé teszi egy plauzibilis evolúciókép felvázolására, melyet végül finoman megerősít az evolúcióelmélettel, hogy olyan belső magyarázó elvre tegyen szert, mellyel a vártnál is jobban tud dolgozni, magyarázatot találván minden morfológiai és viselkedésbeli változásra.¹⁷ Elemzése ugyanakkor csak a nagy vízióra és annak általánosságaira, hosszú távú átalakulásaira szorítkozik.
Stuart-Fox és Dawson megközelítése teljesen eltérő. Őket nem annyira a változás formája érdekli, hanem inkább az az "oksági mechanizmus" és analitikus szerkezet, melyek segítségével megvilágítható, hogy a kultúra miként is fejlődik határozottan az evolúció logikája szerint.¹⁸ Bár vonakodnak attól, hogy teljesen elkötelezzék magukat a kulturális és genetikai evolúciót szorosan összekapcsoló szociobiológiai nézetek mellett, mindkét szerző nyíltan azt várja el, hogy a kulturális evolúció a biológiai evolúció történetéből emelkedik majd ki.¹⁹ Érthető módon mindketten rövid őstörténeti kitekintéssel kezdik írásukat. Stuart-Fox nagy vonalakban felvázolja a kulturális evolúció analitikus alapjait. Ismerteti mind a génszerű kulturális egységeket (mentemes), mind azokat az alkalmazkodási mechanizmusokat, amelyek alapján adott menteme sikeressége megítél intézmények megismételhetők és továbbadhatók. A csoport hordozza a variációkat. Mindazonáltal, mutat rá Dawson, ami túléli a háború kulturális folyamatát, annak nagy része egyáltalán nem adaptív, és a kulturális sajátosságoknak az a képessége, hogy gyorsan asszimilálhatók, a legtöbb esetben gyorsan semlegesíti az adaptivitásból fakadó előnyt. Naccache és Stuart-Fox mellett Dawson is mélyenszántó elemzést készített az evolúció és a kultúra lehetséges együttes érvényesüléséről, valamint azokról a válaszlehetőségekről, amelyeket a kultúra adhat az evolúciós mesternek, amely azonban nem kötődik szolgaian a genotipikus örökséghez.
A kulturális evolúció tanulmányozása azonban még gyermekcipőben jár, és a számos egymással is versengő terminológia jelzi e kutatási terület bizonytalanságait és átmeneti jellegét. A vizsgálat tárgyát képező kulturális egységek és a változás mechanizmusai rendkívül bonyolultak, az elmélet gyakorlati alkalmazása pedig egyenesen ijesztő feladatnak tűnik.²⁰ A szellemi feladat és annak politikai, etikai vonatkozásai olyannyira aggasztóak, hogy Joseph Fracchia és Richard Lewontin azt tanácsolja: egyáltalán ne foglalkozzunk a kulturális evolúcióval. Annak ellenére, hogy a szociobiológusok és olyan szerzők, mint Stuart-Fox, hajlamosak elkötelezni magukat a biológiai evolúció mellett, Fracchia és Lewontin szerint a kulturális evolúció alapvetően metaforikus, és nem jutott sokkal előbbre, mint a régi rossz spenceri időkben. Egyaránt csődöt mond mint tudomány, mint ideológia és mint történetírás. A kultúrának egészen biztosan van történelme, de annak alakulását nem a biológiai evolúció éppen aktuális tantételei határozzák meg. Mindent összevetve, úgy hiszik nem valószínű, hogy ez az egész vállalkozás pozitív módon hatna a történetírásra. Stephan Berry is osztja ezt a véleményt, midőn alapvetően progresszívnek tartja a kulturális evolúciót, melyből hiányzik a biológiai evolúció közömbössége. Bármennyire részletezett is az új kulturális evolúció, e kritikusok azt sugallják, semmiképp sem értékesebb vagy tudományosabb, mint a Toynbee-k és Spenglerek régi organikus metaforái.
Jelentős véleménykülönbségeik ellenére azonban ezen írások mindegyikét az e kutatási területre jellemző interdiszciplinaritásból és a türelmes megértésből fakadó nagyfokú érdeklődés hatja át. Nem vitás, hogy az általuk tárgyalt témák az emberiség nagy kérdései közé tartoznak. Az evolúciós elmélet jellemző sajátossága, hogy a történetírást a nagy kérdések újratárgyalására kényszeríti, amitől a történészek általában ódzkodnak. Az evolúciós elmélet felveti: miért van emberi történelem, alapvetően mi alakítja, és miként lehetne a történetírói gyakorlatot metaszinten gondolkodva megújítani (akár a részletekbe menő és specifikus kulturális sajátosságok vizsgálatakor is). E kérdésekhez egyre több történész és szakmán kívüli vonzódik, kételyeket ébresztve a történetírás egynéhány társadalmi és kulturális hipotézisével kapcsolatban, ide értve a történetírásnak az evolúciós történetírással és a tudománnyal szembeni autonómiáját is. Akár létrejön, akár nem a kulturális evolúció szervezett tudománya, a biológiai evolúció tényét, a kultúrára gyakorolt korlátozó hatását és a tudományos eszmék és módszerek érvényességét az emberi élet értelmének tanulmányozásában élvezett jelentőségét ma már sokkal nehezebb tagadni, mint korábban. A történészek az utóbbi időben szegényes szintetizálók voltak, de hamarosan ráébredhetnek, hogy mások készítik el számukra szintéziseiket és paradigmákat. Függetlenül attól, hogy szeretik-e vagy sem az evolúciót, itt az ideje, hogy tájékozódjanak, és válaszoljanak a kihívásra.
Mit nyújt hát mindez a történész számára? Annyi bizonyos, hogy e tanulmányok ösztönző elméleti kontextussal segítik hozzá a történészeket annak megértéséhez, miként illeszkedik a történetírás az analitikus és időbeli szerkezetek sokféleségébe, melyek az evolúciót és az emberi természetet állítják középpontba. A történetírás anyaga - a múlt és a kultúra - nem meríthető ki a történész szakma domináns érdeklődési területeire és elemzési módjaira hagyatkozva. Van értelme, hogy tágítsuk látókörünket. Az evolúciós felismeréseknek és a genetikai tényeknek legalább háttérfeltételezések gyanánt jelen kell lenniük a történelmi iratokban, és kulcsfontosságúnak kell lenniük annak megítélésében, hogy a történészek által szokásszerűen vizsgált kisebb elemek hogyan integrálhatók a nagyon hosszú távú struktúrákba.
Továbbá, az evolúciós elmélet és a tudomány felismerései lehetővé teszik a történészek számára, hogy kutatási anyagaik jelentőségét más szempontok szerint is felmérhessék. A pusztán lokálisnak tűnő történelmi jelenségekről elég gyakran derül ki, hogy jóval általánosabbak és szinte egyetemlegesek. Ezt nemcsak az evolucionisták gondolják így, hanem más történészek is. Carlo Ginzburg épp hasonló okokból ragadta meg az emberi természetet mint tényt.²¹ A pszichotörténészek már régóta tisztában vannak az ember lelki működésének egyetemességéből fakadó előnyökkel. Ennek az egyetemes jellegnek nem történeti, hanem evolúciós okai vannak. Nem valószínű, hogy az evolúciós elem puszta felismerése megváltoztatná a történész gyakorlati munkáját, de bizonyosan hatással van a fogalmaira, válaszainak kereteire és intellektuális erőfeszítéseinek hatókörére.
Más történészek számára az evolúciós elmélet módszertanul szolgálhat. Ha a biológiai evolúció inkább metafora, mint olyasvalami, ami funkciót tölt be, a kulturális evolúció az elemzés rendkívül komplex és hatékony eszköze lehet. A legnagyobb kihívást ugyanakkor az jelenti számára, hogy a történészek soha nem vették át készen az elméleteket abban a formában, ahogyan azt szerzőjük eredetileg elképzelte, a pontos analitikus rendszerekről nem is beszélve. A történetírásban minden eset szükségessé teszi az elmélet kiigazítását. Nehéz elképzelni, hogy a történészek meg tudnának egyezni abban, mi minősül kulturális sajátosságnak egy szövegben. A vita feltételeiről való bármilyen érdemi megegyezés azonban a mostaninál sokkal rugalmasabb összehasonlító és elemző nyelvet biztosítana a történetírás számára. Az is igaz viszont, hogy a hermeneutikai kihívás nem érte még el komoly formában az evolúciós gondolkodókat, bár néhány tudós, például Pena és Berry úgy véli, hogy a tudomány és az evolúció módszerei nem lesznek alkalmasak a történelem anyagának elemzésére. Az a mód, ahogy a történészek behatárolják kérdéseiket, valamint a történeti munkák többségének szoros kötődése a hétköznapi élethez és nyelvhez - szűk alkalmazási területük ellenére -, megnehezíti egy univerzális kultúraelemző nyelv elfogadását, de ha ez mégis megtörténne, valószínűleg olyan diszciplína születését eredményezné, amely jelentősen különbözne a most ismert történetírástól. Ugyanilyen valószínű azonban, hogy a kulturális evolúció sikere vagy kudarca a megszokott módon fog bekövetkezni, amikor is a történészek modelljeiket oly módon igazítják a részletekhez, hogy azok helyességéről másokat meggyőzve, végül is elfogadtatják őket. Még ebben az esetben is ritkaságnak számít egy könyv módszertanának sikeres átvétele más könyvekben: a variáció azonnal megjelenik. Ha a történelem netán ebbe az irányba mozdulna el, az alkalmasint azt bizonyítaná, hogy szert tett egy módszertanra, és jelentős lépést tett a tudományosság felé, de belátható időn belül ez nem tűnik nagyon valószínűnek.
A tudomány noszogatja a történetírást, és kihívásait az érdeklődésünkkel és megszokásainkkal szemben teljes egészében még felmérni sem lehet. Olyan korban, amikor a történetírás kapcsolatai gyengülőben vannak a társadalomtudományokkal, nem meglepő, hogy sokan egy új tudományos történelemtől várnak ösztönzést. Amint e cikkgyűjtemény írásai is mutatják, sok minden van, amiről érdemes beszélni, és pontosan a történetírás mibenlétének és céljának a megértése forog kockán akkor, amikor a diszciplína porózus pontjain összetalálkozunk mások gondolataival. Hogy a legtöbb történész hogyan fogja üdvözölni e szomszédokat és Darwin "veszélyes eszméit", azt a jövő dönti majd el.
E tematikus folyóiratszám szerzői négy különböző kontinensen élnek, és ahányan vannak, annyiféle tanszéken vagy tudományágban tevékenykednek. Ez már önmagában bizonyítja annak a sokféle értelmiséginek az egymás iránt támasztott nagyfokú érdeklődését, akiket ez a projekt kíváncsivá és elkötelezetté tett, vagy éppenséggel aggodalommal töltött el. Minthogy a történetírás egyike azon kevés akadémiai tudománynak, amely folyamatosan jelen van a tágabb értelemben vett szellemi közéletben, némi aggállyal megkérdezhetjük, jóra vezet-e, ha még többet merít az evolúciós eszmékből. Akár megtalálják egyértelmű helyüket, akár nem a történetírói munkában, ezek az eszmék a történetírók "józan eszének" a részévé válhatnak. Ebben az esetben pedig jelen tematikus összeállítás jó alkalom egy effajta érzékenység elindítására.