Felvételizők és felvételi előkészítőt tartók pontosan tudják, hogy az elmúlt években mindössze egyetlen alkalommal fordult elő, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) pszichológia szak felvételi vizsgájára két egymást követő évben ugyanaz volt a kötelező irodalom. Ráadásul ebben az esetben is sajtóhiba történt: az ELTE szándékában állt a változtatás, a Felvételi Tájékoztató akkori szerkesztői azonban elfelejtették ezt megjelentetni.
Idén az eddigieknél is nagyobb az eltérés: korábban csak az változott, hogy az eredetileg stanfordi tankönyvnek készült és általában csak Atkinson-féle¹ könyvként emlegetett munka mely kiadásából mely fejezeteket kellett megtanulni. A tervezett felvételi kötet² viszont, amelyet a továbbiakban ismertetni fogok - és amely egyszerre kötelező irodalom az idei felvételi vizsgákon az ELTE és a Debreceni Egyetem (DE) mellett két, újonnan pszichológiai képzést is nyújtó intézmény, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) pszichológia szakára -, teljesen új kiadvány és kizárólag magyar szerzők munkája.
A kötet Atkinson és munkatársai művével ellentétben nem hagyományos tankönyv, hanem a lélektan különféle alap(?)területeit összefoglaló szöveggyűjtemény. Az elgondolás látszólag kiváló: a felvételiző hazai, nem pedig külföldi szerzők munkáiból készüljön, továbbá ne egy vaskos, részletes tankönyv kiválasztott fejezeteiből, hanem egy, a lélektan egészét lefedő, de nem nagyon részletes munkából - hiszen az elmélyedésre öt év áll majd rendelkezésére az egyetemen. Az is hatalmas előrelépés, hogy az
ELTE és a DE a hosszú rivalizálás után végre közös tankönyvet adott ki. ³ Látszólag akár örülhetnénk is.
A könyvnek azonban számos hibája van. Ami a legsúlyosabb, és jó már a legelején leszögezni: ez egyáltalán nem tankönyv, és különösen alkalmatlan arra, hogy akként szolgáljon a lélektan területén teljesen járatlan olvasók, mindenekelőtt középiskolások számára. Vegyük sorba, különféle szempontok szerint, mi hiányzik ahhoz, hogy ez a kiadvány kezdők számára készült tankönyv lehessen.
A könyvben hemzsegnek a megmagyarázatlan fogalmak: elszórt utalások pszichometriára, kondicionálásra, modularitásra, a reflexek modern értelmezésére és így tovább. Rengeteg pszichológiai fogalmat használnak úgy a szerzők, hogy azok csak utalásszerűen, maguktól értetődően szerepelnek - számukra, vagy akár pszichológia szakos egyetemi hallgatók számára nyilván érthetők is. Ezek a fogalmakat sokszor a többi tanulmányban sem magyarázzák, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy a felvételiző pszichológiai szótár nélkül olvassa a könyvet. ⁴
Ez persze részben elkerülhető volna, ha lenne a könyv végén fogalommagyarázat. Nem az egyes szerzők hibája ugyanis, hogy olyan kifejezéseket használnak, amelyek a lélektani terminológiában alapvetők. A leendő felvételiző számára is hasznos, ha az ismeretterjesztő stílus helyett szaktudományos lélektani szöveggel ismerkedik - így a tartalmi kérdéseken túl a formaiakat is mérlegelheti akkor, amikor pályaválasztásáról végső döntést hoz. Érthetetlen fogalmak tömegét olvasva azonban mindez keservessé válik. Célszerű lett volna tehát a könyvet kiegészíteni egy pszichológiai kislexikonnal - ahogy az a kezdőknek szánt bevezető tankönyvekben megszokott.
Különösen hasznos lenne ez azért, mert az írásbeli felvételi esszékérdéseit elsődlegesen a kulcsszavaik alapján pontozzák: szerepelnek-e egy téma rövid leírásában a legfontosabb kifejezések? Egy, a felvételiztető intézmény által kiadott kötetben szereplő rövid fogalomgyűjtemény abban is eligazítaná a felvételizőt, hogy mi az, amit a felvételi javításakor várhatóan kulcsszóként értékelnek majd. Erre ugyanakkor nem is lenne szükség, ha egy tankönyvtől elvárható módon szerepelne minden egyes fejezet végén a kulcsfogalmak gyűjteménye. Azért is érthetetlen, miért kerülte el ennek hiánya a szerkesztők figyelmét, mert a jelenleg az egyetemi oktatásban használatos legkomolyabb, legterjedelmesebb tankönyvek⁵ is alkalmazzák ezt a módszert, némelyikben rögtön definíciószerű magyarázattal látva el a fogalmakat. ⁶
A használt fogalmak, elméletek egy része ugyanakkor részletesebben is szerepel a későbbi fejezetekben. Az olvasó azonban ezt nem tudhatja, és egy kezdő aligha érzi úgy, hogy bármit is értene, amikor ezt olvassa a bevezető pszichológiatörténeti fejezetben: „James-nek számos olyan, szűkebb pszicholó-giai problémára vonatkozó elképzelése van, amely máig hat az adott területen. Ilyen például érzelemelmélete, amely szerint az érzelmi élmény az ingerekre adott perifériás, vegetatív válaszreakciók észlelésének élményéből származik.” ⁷ (19. old.) Ez persze korántsem a szerző, Győri Miklós hibája, hiszen ő történeti bevezetőt írt, és az ezen túlmutató utalások csak növelik a tanulmány színvonalát.
Gondos szerkesztéssel könnyebbé válhatott volna az olvasás, ha szerepelnének belső utalások: ugyanis például a James-Lange elméletet a könyvben később alaposabban is megmagyarázzák (159-160. old.). Ha az egyes tanulmányok következetesen utalnának egymásra, a kötet sokkal inkább egységes egésszé válna, ennek hiányában (egy-egy üdítő kivételtől eltekintve, például Krajcsi Attila tanulmányában [135. old.]) azonban csak válogatott és szervetlenül egymás mellé helyezett tanulmányok összessége.
A többször előforduló szakkifejezések esetén belső utalások nélkül is segíthetné a tájékozódást, ám a könyvből szinte ordítóan hiányzik a név- és tárgymutató. Bár a könyvkiadásban egyre elterjedtebb, sajnálatos gyakorlat, hogy nem készítik el ezen kiváló olvasói segédeszközöket, de semmiképp sem fogadható el egy tankönyv esetében. Különösen akkor nem, ha a kötetben egy-egy (például idegrendszeri) fogalom számos helyen előfordul, valamint a legnevesebb szerzők munkássága több, különféle területre kiterjed. Jó volna, ha az egyes személyek elméleti vagy empirikus hozzájárulása a lélektan egészéhez nevek szerint, összefoglalva is áttekinthető lenne.
A mai szerkesztői szoftverek segítségével egy név- és tárgymutató összeállítása rendkívül egyszerű, ezért hiányuk végképp elfogadhatatlan.
Az is érthetetlen, miért nincs a fejezetek végén összefoglalás és ellenőrző kérdéssor. Az előbbi ráadásul a már említett egyetemi tankönyvekben is szerepel, az utóbbi pedig olyan tanulási segédlet volna a kezdő olvasónak, amely nemcsak a szöveg elsajátítását könnyítené meg, hanem ismét előre jelezhetné számára azt, milyen típusú kérdésekre számíthat a felvételi vizsgán.
Nagyon zavaró az ábrák hiánya is: általában is kevés található a könyvben, noha ezek nagyban segítenék egy kezdő számára az olvasottak jobb megértését, például a következő idézetét: „A téri vizuális vázlat az észlelési és képzeleti folyamatokban is érintett, mindkét megismerő folyamat találkozási pontja. Meggyőző példa erre a kétértelmű ábrák átváltása: ugyanazon a reprezentáción kacsa helyett nyulat látok, pezsgőspohár helyett bikinis nőt.” (64. old.)
A recenzens megítélése szerint az olvasónak alighanem könnyebb dolga lenne, ha legalább egyetlen kétértelmű ábra szerepelne itt.
A pszichofiziológiai fejezetet tekintve azonban egyszerűen elképesztő, hogy magyarázó ábrák nélkül jelent meg - egy komoly bevezető biológiai tankönyvben nem szerepelhetne az idegsejtek felépítését és működését csak szóban bemutató rész. Bizonyos szövegek egyenesen ábrákért kiáltanak, mint például a következő is: „A pókhálóhártya és a lágyagyhártya közti résben, valamint a nagyagyban és agytörzsben található üregekben, az agykamrákban az agy-gerincvelői folyadék⁸ található. Ez emberben mintegy 150 ml mennyiségű, víztiszta folyadék, melynek összetétele igen jól tükrözi az idegrendszer egészséges vagy kóros állapotát, anyagcsere-folyamatait. Az agykamrák legnagyobbika a nagyagyféltekében található oldalsó agykamra. Mindkét oldalsó agykamra összeköttetésben áll a középagyban található harmadik agykamrával, mely a hídban és a nyúltvelő centrális részén elhelyezkedő negyedik agykamrával közlekedik.” (336. old.) A fejezetben ehhez hasonló leírások sokasága szerepel, nem világos tehát, hogy miért nem jutott hely egy vagy több, az agy anatómiáját bemutató ábrának. Különösen akkor nem, ha külön grafikus ábra jeleníti meg a különféle emlősök napi alvásigényét (353. old.), amely bár esztétikus és szemléletes, de valójában nélkülözhető: egy növekvő számsor szöveges, táblázatszerű leírás alapján is jól követhető, az emberi agy működése korántsem. Valójában az egész fejezet csak nagyon alapos előzetes biológiai ismeretek birtokában olvasható, vagy pedig egy kezdők számára készült általános biológiai munka idegrendszert leíró részével kiegészítve.
Ugyanakkor sajnálatosan áthatja a szerző szubjektív preferenciája: az EEG bemutatásának annyi helyet szentel, mint az összes többi vizsgáló eljárásnak együttvéve, a legmodernebb mágneses képalkotó eljárásoktól az ultrahangon át az angiográfiáig (339-343. old.). A recenzens számára érthetetlen, miért kell egy pszichológiát tanulni vágyó felvételizőnek már az egyetemre való bejutáshoz tudnia, hogy EEG vizsgálatnál „a fejbőrön felnőtt személy esetében egy nemzetközileg használt standardizált elrendezésben 19 elektródot helyeznek el” (340. old.).
A közvetlen tartalmi hibákon túl számos logikai és formai is felmerül. Mindenekelőtt nem világos, miért volt szükség az angolszász pszichológiai tankönyvekben⁹ évtizedek alatt kialakított és ma már egységesen elfogadott tematikai sorrend felborítására. Lehet, hogy csak ennek a felvételire szánt könyvnek a korábbitól¹⁰ való eltérését, egyéni arculatát akarták hangsúlyozni a szerkesztők, de akkor is indokolatlan, hogy a biológiai (Molnár Márk: A pszichofiziológa alapjai, 332-365. old.), a statisztikai és metodológiai (Máth János: Módszertani alapfogalmak a pszichológiai kutatásban, 389-401. old.) orientáltságú bevezető fejezet a kötet végén található. A bevett tankönyvekben¹¹ általában mindkettő a könyv legelején, esetleg a biológiai és módszertani kérdések az elején, a statisztika pedig függelékben a végén található (természetesen utalásokkal már a könyv legelején arra, hogy az olvasó mely oldalakon tud a témában alaposabban is tájékozódni). Ez az elrendezés nagyon is indokolt, hiszen - kötetünkben is - a lélektani fejezetek egyrészt mindvégig használják az idegrendszer működésével és anatómiájával kapcsolatos alapfogalmakat, másrészt hivatkoznak kísérleti és korrelációs adatokra - ezek megértéséhez pedig szükséges a módszerek ismerete. Ezen kívül például Az érzékelés és az észlelés pszichológiája című tanulmány (Dúll Andrea: 31-53. old.) a könyv első felében szerepel, míg az Érzékelés és percepció című alfejezet (345-352. old.), amely A pszichofiziológia alapjai című tanulmány része, és ugyanezen jelenségek sokkal elemibb folyamatait mutatja be, jóval később, a könyv legutolsó részében található - ráadásul anélkül, hogy a két rész bármiféle utalást tartalmazna a másikra, ami ismét csak szerkesztési hiányosság. Hasonló hibás elrendezéssel találkozhatunk az emlékezés és az érzelmek pszichológiájának és élettanának bemutatásakor. (Az emlékezés pszichológiai tárgyalása: Kónya Anikó: Miként gondolkodunk az emlékezetről, 55-76. old., az érzelmeké: Urbán Róbert: Az érzelem és a motiváció pszichológiája, ezen belül az érzelmek: 157-171. old.; ugyanezen területek pszichofiziológiai szempontú bemutatása: Molnár: i. m. 357-361. old.).

E
gy kezdő, ha sorrendben olvassa el az egyes fejezeteket, a kötet legvégén érti meg az addig olvasott fogalmak, módszerek és adatok mögöttes tartalmát - kétségtelenül jó módszer az aha-élmény empirikus vizsgálatára, de aligha ideális egy felvételi tankönyv esetén.
Ugyanakkor a szerkesztőket talán az is vezethette, hogy amennyiben mind a pszichofiziológiai, mind a módszertani fejezetet a könyv elejére helyezik, akkor a Pszichológia partnertudományai, alkalmazása című részben egyedül az Alkalmazott gyermeklélektan című fejezet (Bugán Antal, Nagy Beáta, 367-388. old.) szerepelt volna. A tanulmány a gyermek-pszichoterápia, illetve az iskolapszichológia alapjaival ismerteti meg az olvasót. Hogy a lélektan számos alkalmazási területe közül miért épp ez szerepel, illetve a többi miért nem, az önmagában is rejtélyes. De mivel az akadémikus pszichológia területeit bemutató tanulmányok közül teljes egészében hiányzik a fejlődéslélektan, így különösen aggályos a gyermek-pszichoterápia viszonylag részletes ismertetése. Logikusabb lett volna a patológiás működéseket az egészséges fejlődés tükrében bemutatni, az utóbbi hiányában az előbbi kevésbé érthető és szükségtelen is. Ráadásul a felnőtt pszichoterápia sem szerepel a kötetben, így az ez irányú összehasonlításra sincs lehetőség, amit a szerzők igyekeznek pótolni a gyermek-pszichoterápia sajátosságainak bemutatásával (374-376. old.), ám ez így aránytalan: sokkal célszerűbb lenne két azonos terjedelmű fejezet keretei között.
A cikkek nemcsak tematikusan, hanem formailag sem összeillők: egyes fejezetek kimondottan nehezen követhetők, bonyolult stílusban íródtak, mások viszont követik a bevezetőben írottakat, és a „pszichológia törzsanyagát közérthető tanulmányokban” (4., számozatlan old.) mutatják be. Az, hogy a különböző tanulmányok a hiányos szerkesztés következtében a lélektan egyes területeit eltérő bonyolultsággal mutatják be, abból a szempontból káros, hogy a lélektanban teljesen járatlan olvasó azt esetleg nem a szerzőnek tulajdonítja, hanem a témának - ezáltal egyes pszichológiai területek indokolatlanul és a valós helyzetet torzítva tűnnek nehezebben elsajátíthatónak, kevésbé közérthetőnek vagy akár kevésbé „földhözragadtnak” másoknál.
Az ajánlott irodalmakra ugyanez vonatkozik: egyes szerzők fontosnak tartották, hogy szinte az összes magyarul megjelent fontosabb irodalmat megjelöljék, míg mások csak néhányat ismertetnek, megint másoknál pedig csak hivatkozott irodalom szerepel. Ez is félrevezető a kezdő számára, hiszen nem tükrözi hitelesen a magyar lélektani könyvkiadás állapotát. Ráadásul az ajánlott irodalomban is igen eltérő nehézségű munkák szerepelnek: aligha mindegy, hogy egy kezdő olvasó, ha vonzónak talál egy területet, és szeretne vele alaposabban megismerkedni, akkor a könyv, amelyet fellapoz, mennyire bonyolult (lásd Az érzelem és motiváció című fejezet ajánlott irodalmában [183. old.] Donald Hebb¹² vagy Ranschburg Jenő¹³ munkáit; A szociálpszichológia alapkérdései című fejezet [Nguyen Luu Lan Anh, 277-331. old.] ajánlott olvasmányjegyzékében [326. old.] pedig Elliot Aronson¹⁴ ismeretterjesztő, vagy Hunyady György¹⁵ egyetemi színvonalú könyvét), vagy milyen terjedelmű (lásd A személyiség értelmezései [V. Komlósi Annamária, 189-275. old.] című fejezet ajánlottolvasmány-jegyzékében [272. old.] V. Komlósi Annamária rövid áttekintő¹⁶ vagy Charles S. Carver és Michael F. Scheier¹⁷ magának a recenzeált kötetnek a terjedelmi kereteit többszörösen meghaladó könyvét). Ez szintén nem okozna gondot, ha számos kiváló tankönyvhöz (lásd Pléh Csaba pszichológiatörténeti munkáját¹⁸) hasonlóan a szakirodalmi eligazító tartalmazná a könyvek rövid, pár mondatos bemutatását, amelyben a szerző utal arra, hogy az adott könyv inkább kezdeti, vagy későbbi olvasásra ajánlott - jelen kötetben azonban erre kizárólag Krajcsi Attila gondolt (154. old.).
A kötet egészét tekintve egyáltalán nem világos, hogy a szerkesztők milyen koncepciót követtek az egyes témák válogatásakor. Nem szerepel például kiemelten az egyéni különbségek kérdése, csupán egy tanulmány (Barkóczi Ilona: A problémamegoldó gondolkodás, 115-134. old.) részeként (129-131. old.) noha ez mindenképpen önálló téma, amely a személyiség- és a kognitív pszichológia területeit egyaránt érinti, és egy külön paradigma, a pszichometria egészét felöleli - egy olyan területet, amelynek eredményeit a nagyközönség is alaposan ismeri a pszichológiai tesztek révén, így érdemes lenne egy bevezető kötet részévé tenni. Már említettem, hogy teljes egészében hiányzik a fejlődéslélektan területe. Kétséges, hogy bármely könyv, amely a lélektanba próbál bevezetést nyújtani, elérheti célját
Jean Piaget munkásságának ismertetése nélkül. Az előszóban ez áll: „Mivel a fejlődéslélektani kérdések tematikus feldolgozására külön tanulmány nem készült, ezért a személyiségfejlődés keretében kerül sor az alapvető fejlődéslélektani elméletek ismertetésére, illetve a pszichológia alkalmazási területeiről ízelítőt adó fejezetben azért esett a választásunk az alkalmazott gyermeklélektanra, hogy a fejlődési szempontok jelentőségét itt is megvilágíthassuk.” (3., számozatlan old.)
Nyilvánvaló, hogy ha valóban nagy a fejlődés-lélektani szempontok jelentősége, akkor ezek mindenképp külön bemutatást érdemelnének: a felsorolt pótlékokból a kezdő olvasó nem kap képet arról, mivel és hogyan is foglalkozik a fejlődéslélektan, és kik a hősei.
A partnertudományok közül pedig, ha valóban igaz volna, hogy „a szerzők az elemzett témákkal kapcsolatos legaktuálisabb álláspontokat is felvillantják” (uo.), akkor aligha hiányozhatnának az evolúciós szempontot figyelembe vevő diszciplínák (például evolúciós pszichológia vagy humánetológia), illetve a komplex tudományközi megközelítések (például kognitív idegtudományok) és így tovább. Mindezek persze, ha külön tanulmányban fejtenék ki őket, aligha férnének el egyetlen bevezető kötetben. Ez azonban szükségtelen is: a partnertudományokat együttesen lenne érdemes áttekinteni egyetlen (lehetőleg többszerzős) vagy több nagyon rövid tanulmányban, az alkalmazott területeket szintén. A bevezető fejezetben Győri Miklós áttekinti ugyan a határterületeket (27. old.), a féloldalnyi terjedelem azonban erre mindenképpen kevés. (Ami itt szintén nem a szerző hibája, hiszen ő pszichológiatörténeti fejezetet írt, ez a kis kitekintés itt csupán „ráadás”.) Továbbá nem érthető, hogy ha a szerkesztők csak ilyen rövid terjedelemben akarták ismertetni a lélektan partnertudományait, miért kapott külön fejezetet a pszichofiziológia, egy pszichológiai orientáltságú, de alapszintű biológiai tanulmány helyett. Az alkalmazott területek közül pedig mindenképpen hiányzik a felnőttek klinikai pszichológiája és a munka-
pszichológia. Nem is beszélve a szűkebb területekről - például a sportpszichológia, közlekedési pszichológia és így tovább -, amelyek kimondottan kis szakterületek ugyan, ám tekintve, hogy a leendő pszichológusok nagy része az alkalmazott területeken helyezkedik majd el, fontos lenne kiemelt hangsúlyt fektetni rájuk, és már a felvételire készülőknek megmutatni, hogy a lélektani ismeretek milyen széles körben alkalmazhatók.
Különösen félrevezető az, hogy a tanulás és a tudat (szűkebben: az alvás) mint tudományos vizsgálati területek csak a pszichofiziológiai tárgyú fejezetben kerülnek sorra (Molnár, 353-357. old.) - azt a látszatot keltve, mintha ezeknek csak biológiai elméleteik léteznének, pszichológiaiak nem. A fejlődéslélektan mellett a tanulás pszichológiája a másik terület, amelynek hiánya a leginkább szembeötlő a kötetben.
Ugyanakkor és kimondottan ezek hiányát tekintve a bemutatott területek egy részének szerepeltetése nem kimondottan indokolt. A számítógépes modellezés a kognitív pszichológiában (Krajcsi Attila, 135-155. old.) című önálló tanulmány, még ha magas színvonalú is, aligha elengedhetetlen része egy bevezető kötetnek.
A kötet összeállítása tehát komoly kívánnivalókat hagy maga után: nem világos, mi miért került bele vagy miért maradt ki belőle. Tartalmilag tehát túl sok és túl kevés egyszerre: sok, mert szerepeltet, illetve a felvételizők számára túlzottan mélyen és részletesen tárgyal periferiális jelentőségű területeket, és kevés, mert központi témák vagy teljes egészében
hiányoznak, vagy pedig aránytalanul szűkösen mutatják be őket.
Márpedig egy bevezető jellegű, elsősorban felvételizők, tehát a pszichológia tudományát nem ismerő olvasók számára készült kötetben kívánatos lenne a lélektan teljes törzsanyagát bemutatni, az egyes témákat egyforma részletességgel és azonos szakmai színvonalon. Különösen akkor, ha hangsúlyozzák: a kötet hiánypótló jellege abból adódik, hogy mind ez idáig nem rendelkeztünk „olyan típusú magyar nyelven írt szakkönyvvel, amely a pszichológia törzsanyagát a felvételi céljainak megfelelő terjedelemben, elfogadható szakmai színvonalon és részletességgel tárgyalná”. ¹⁹
A szerkesztők kiemelik: „jelen kötet az ELTE és a Debreceni Egyetem oktatóinak egy olyan közös vállalkozása, amely elsődleges célját tekintve felvételizőknek készült” (3. számozatlan old.). Márpedig az említett négy egyetemen „a szóbeli vizsgán az egyik kérdést a kötelező szakirodalom témaköreiből kell kifejteni. A másik a felvételiző - az ajánlott szakirodalom valamelyikének megválasztásával - érdeklődési körének megfelelő témakörből áll.” ²⁰ Tehát a szóbelin nyerhető pontszám felét a választott területtel kapcsolatos kérdésekre adott válaszok eredménye adja: különösen érdemes lett volna a választáshoz a kötelező irodalomként szolgáló kötetben a lehető legbőségesebb étlapot nyújtani, hiszen a felvételi tájékoztató kötetben megadott egyszerű könyvlista önmagában nem túl sokat mondó.
Továbbá, amennyiben a szerkesztők úgy gondolják, hogy a könyv felvételizőknek készült, miért szerepel az alábbi mondat Kónya Anikó tanulmányában? „A kognitív pszichológia mai korszakába helyezkedve a tapasztalat alatt legalább két emlékezeti formát különíthetünk el - amely már nem (!) tankönyvekből jól ismert rövid idejű és hosszú idejű emlékezet, ez utóbbi a korai kognitivizmus gondolkodásmódja volt.” ²¹ (69. old.) Mégis, miként lehetne jól ismert egy leendő felvételiző számára a korai kognitivizmus kéttáras emlékezeti modellje? Valóban feltételezhető, hogy kognitív pszichológiai tankönyveket olvas, mielőtt a felvételire kötelező irodalommal megismerkedne?
Súlyos hiba a szakmai lektorálás hiánya is (legalábbis a kötetben nem jelölik). Ez szintén sajnálatosan terjedő gyakorlat a könyvpiacon, egy tankönyv, különösen pedig főleg középiskolás olvasóközönségnek szánt tankönyv esetében azonban teljességgel szokatlan.
Mint ahogy az is, hogy a tanulmánykötetet technikai vagy olvasószerkesztő sem gondozta: ez meglátszik a formai egységesítés és a belső utalások hiányából. Például nem egységesítették az irodalmi hivatkozásokat (lásd az eredetileg idegen nyelvű, de magyarul is megjelent munkák eltérő jelölését Dúll Andreánál [51-53. old.] és Kónya Anikónál [76. old.], illetve ettől eltérően V. Komlósi Annamáriánál [272-275. old.], valamint az érzékelhető fény hullámhosszára vonatkozó eltérő adatokat Dúll Andreánál [34. old.] és Molnár Márknál [345. old.]): valóban nagyon apró, de annál árulkodóbb hibák ezek.
Azonban sokkal komolyabb egységesítési hibák is találhatók a köteteben. Például Barkóczi Ilona cikkében ezt olvashatjuk: „Ez tehát [a pályaválasztás -
K. K.] olyan problémahelyzet, amit rosszul definiált problémának nevezünk, szemben a jól definiált problémákkal, amelyekben a megoldáshoz szükséges minden adat, tényező, cél pontosan definiálva meg van adva számunkra. Például ha csak ceruza és papír áll rendelkezésünkre, és háromjegyű számokat kell összeszoroznunk, az adatokat, a szorzót és a szorzandót megadják, azt is, hogy milyen műveleteket kell végrehajtani velük, csak a megfelelő, már megtanult eljárást kell készen elővenni a memóriánkból, s elérünk a célhoz. Az iskolában sok ilyen típusú problémával találkozunk, vagy olyanokkal, amelyek félig-meddig jól definiáltak, a pszichológiában ilyen az elég széles körben ismert játékos probléma a hanoi torony. (l. a 139. old.-on lévő ábrát)” ²² (116. old.) Az még csak kevéssé bosszantó, hogy a 139. oldalon semmiféle ábra nem szerepel, mivel a keresett ábrák a 137. és 138. oldalon találhatók meg. Viszont pár oldalt visszalapozva, Krajcsi Attilánál ezt is találjuk: „Problémának manapság a pszichológiában azokat a helyzeteket nevezzük, amelyek esetében az aktuális állapot eltér a kívánatostól, és nem tudjuk, hogy hogyan érjük el az utóbbit. Ennek megfelelően nem tekinthetjük problémának, például két háromjegyű szám összeadását, mert ez esetben van egy kész receptünk, aminek alapján azt rögtön meg tudjuk oldani.” ²³ (136. old.) A recenzens tisztelettel érdeklődik: mit feleljen a felvételiző, ha megkérdezik tőle, hogy a háromjegyű számokkal végzett matematikai alapműveletek problémának számítanak-e, és igényelnek-e problémamegoldást? Azt, hogy ez probléma, de jól definiált, vagy azt, hogy nem probléma? Talán azt, hogy a szorzás még probléma, de az összeadás már nem?
Az ilyen hibák azért is károsak, mert még inkább növelik az esélyek egyenlőtlenségét azok között, akik vagy anyagi, vagy földrajzi okok miatt nem tehetik meg, hogy felvételi előkészítőre járjanak. Nyilvánvaló, hogy az előkészítő tanfolyamokon részt vettek mindig nagyobb eséllyel indulnak a felvételin, megítélésem szerint azonban az említett egyetemeknek nem volna szabad növelniük ezt az eltérést: márpedig egy önállóan nehezen tanulható, megmagyarázandó fogalmak tömegét használó könyv éppen ezt teszi.
Tehát a sok, többnyire jó tanulmányból a fenti hibák miatt egy olyan kötet áll össze, amely középiskolások és általában, a lélektannal most ismerkedő leendő felvételizők számára nem megfelelő. Nem nyújt közérthető, egyszerű alapot a lélektannal való ismerkedéshez: felvételizőknek nehezen tanulható és nehezen tanítható felvételi előkészítőkön. Így a kötet akár az alaklélektan jelmondatának demonstratív falszifikációja is lehetne, amennyiben megmutatja: az egész néha kevesebb, mint a részek összege.
Pedig maga a kezdeményezés - magyar nyelven, az egyetemi oktatásban tevékenykedő szerzők által írt felvételi tankönyv - korántsem rossz. A szerkesztők elgondolása alapvetően helyes: egy kevés szerzőjű tankönyv helyett egy sokszerzős tanulmánykötet kiadása, amelyben minden egyes részt a terület leginkább naprakész és tájékozott szakértői mutatnak be. A nemzetközi tankönyvpiacon is a legkiválóbb tankönyvi forma ez. Az is jó elgondolás, hogy a felvételire készülők valamelyest már a kötelező irodalom révén megismerkedjenek azok egy részének írásával, akik majd a képzésük során is oktatni fogják őket.
A korábbi, Atkinson-féle tankönyv a magyar felvételiző számára kétségkívül túl sok amerikai jellegzetességet viselt magán, gondoljunk csak az amerikai pszichológusok szakmai identitásának és a nők arányának részletes elemzésére, vagy a fokozott hangsúlyra a táplálkozás, különösen a kövérség pszichológiája, valamint a televízió nézése és az agresszió kapcsolatáról. Ezek vagy túlzott részletességgel tárgyaltak, vagy épp teljesen feleslegesek egy magyar felvételiző számára. Helyes tehát olyan magyar tankönyvet kiadni, amely ezeket nélkülözi. Ugyanakkor éppen ezen okok miatt érdemes lett volna a magyar vonatkozásokat fokozottabban kiemelő tankönyvet kiadni.
A tankönyvi formával szemben a tanulmánygyűjtemény azért is előnyösebb, mert segítségével a kritikai készség és a munkastílus is megmérettetik a felvételin. Ezekre a készségekre az egyetemi tanulmányok során is szükség lesz, hiszen ott lényegesen több az olvasandó eredeti tanulmány, mint azok tankönyvi összefoglalása. A tudományos szöveg megértésének képessége, amely így implicite szintén megméretődik a felvételi eljárás során, minden bizonnyal növeli a felvételi prediktív validitását. Ne feledjük: az egyetemi felvételi vizsga éppolyan alkalmasságvizsgálat, mint például a munkahelyi kiválasztás.
Márpedig a modern munkapszichológia egyik fő eredménye, hogy meghaladta az egy szempontú kiválasztás elvét: ma már nem csupán azt vizsgálják, hogy a jelölt alkalmas-e egy pozíció betöltésére, hanem azt is, hogy az adott tevékenység valóban megfelelő-e a számára. ²⁴ Ezáltal elkerülhető, hogy egy adott tevékenységre olyan személyt vegyenek fel, aki alkalmas ugyan, de a későbbiekben nem lesz kellőképpen motivált. A legmodernebb módszerek segítségével a kiválasztási folyamat során igyekeznek ugyanolyan mértékben informálni a jelöltet a rá váró feladatok jellegzetességeiről, mint amennyire képet szeretnének kapni az alkalmasságáról. ²⁵
Ebből a szempontból a kötet formailag kiválóan mutatja be azt a munkastílust, amely az egyetemi tanulmányok során a felvételizőre vár, tartalmi esetlegessége folytán azonban nem fest pontos képet arról, hogy mivel foglalkozik általában a lélektan.
M
indezek tükrében akár le is vonhatnánk a következtetést: egy alapvetően jó kezdeményezés első változatát tartjuk a kezünkben, amely még sok ponton hibás ugyan, ám néhány javított kiadás után bizonyosan jobb felvételi kézikönyv lesz, mint a korábbiak voltak.
Ez esetben azonban ismét figyelmen kívül hagynánk, hogy ez nem egy hagyományos könyv a lélektani témájú könyvek piacán, hanem a hivatalosan megadott felvételi irodalom. Márpedig a DE és az
ELTE pszichológia szakára 1999-ben összesen 1698 fő jelentkezett (ebből 1265 első helyen), 2000-ben pedig 1829 fő (ebből 1310 első helyen). ²⁶ Tegyük fel, hogy mindenki, aki nem első helyen jelölte meg az egyik egyetemet, szükségképpen a másikat jelölte meg elsőként (ez persze nem pontos, hiszen 1999-ben további egy, 2000-ben pedig két egyetemen volt pszichológusképzés). Így csak az első helyen jelentkezőket számoljuk potenciális vásárlóként, hiszen a két szám különbsége azokból adódik, akik, lévén hogy a másik egyetemre is jelentkeznek, egyszer már megvásárolták a könyvet. Amennyiben tehát a korábbi számok nem csökkennek (ami aligha valószínű), kb. 1300 felvételiző vásárlóra számíthatunk csak az említett két egyetemen. (Ne feledjük, hogy a PPKE további 35 főt, ²⁷ a KRE pedig 30 főt²⁸ szándékozik felvenni, ami, ha hasonló mértékű túljelentkezéssel számolunk, pár száz további főt jelent.) És akkor még nem is számoltuk azokat, akik megveszik a könyvet, de márciusban mégsem küldik el a felvételi jelentkezési lapot, vagy azért, mert meggondolják magukat, vagy mert nem sikerül a jelentkezéshez szükséges nyelvvizsgájuk (a recenzens felvételi előkészítőkkel kapcsolatos tapasztalatából tudja, ez a szám a felvételizőknek akár három-négyszeresét is kiteheti).
Összegezve tehát két szempontból sem lett volna szabad ilyen kötetet a felsorolt hibákkal közreadni. Egyrészt az egyetemek felvételi követelményei miatt itt nem érvényesül a szabadpiaci verseny: sok ezer vásárló számára ez nem egy a hozzáférhető bevezető jellegű pszichológiai könyvek közül, hanem a lélektani sine qua non. Bármilyen legyen is, ők kénytelenek megvenni. Ráadásul a kötet ára borsos: 5800 Ft egy ragasztott, puha fedelű könyvért nagyon sok.
Másrészt az ELTE és DE pszichológia szakára 1999-ben összesen 211 főt, 2000-ben pedig 184 főt vettek fel. ²⁹ Tehát évente több mint ezren kísérlik meg sikertelenül a felvételi vizsgát, ez kb. ötszöröse a felvettek számának. Sokan soha többé nem próbálkoznak, vagy azért, mert a kudarc kedvüket szegi, vagy pedig egy később megjelölt helyre felvételt nyernek, és inkább a könnyebb utat választják. Belőlük tehát sosem lesz pszichológus, ám jó részük más értelmiségi pályán helyezkedik majd el. Mivel valószínűleg minden tudományos lélektani ismeret, amelyet valaha megszereznek, ezen könyv lapjairól származik, és az ő véleményük jelentősen hozzájárulhat a ma a lélektanról élő közvélemény alakulásához, jó lenne, ha nem rémálomként emlékeznének arra a pár hónapra, amelyet az életükből a pszichológia tanulásának szenteltek.
A
recenzens fontosnak tartja tisztázni, hogy tankönyvről lévén szó, a fenti kritika korántsem a szerkesztők vagy a szerzők szakmai hozzáértésére vonatkozik. Max Weber egy helyütt kifejti, hogy a tudósi és az oktatói munka két teljesen különálló tevékenység, „és a kettő egyáltalán nem esik egybe. Lehet valaki kiváló tudós és egyenesen kétségbeejtően rossz oktató. Csak emlékeztetek olyan férfiak, mint Helmholtz vagy Ranke oktatói tevékenységére. S ezek egyáltalán nem ritka kivételek.” ³⁰ Weber szavait ugyanennyire igaznak érzem esetünkre is, tehát nem oktatásra, hanem a témában járatlanok számára készült bevezető tankönyv írására, szerkesztésére. Meggyőződésem, hogy egy adott területen való szakértelem és az, hogy ezeket az ismereteket valaki kezdők számára is át tudja adni, egyáltalán nem függ össze (noha persze nem is zárják ki egymást, hiszen ismerünk a tudománytörténetben egyszerre kiváló oktatókat és tudósokat, például rögtön Max Webert). Az érthetőség szempontjait figyelembe vevő lektorálás pótolhatta volna az e téren felmerülő hiányosságokat. Ennek elmaradása elsősorban a kiadó felelőssége: elvárható lett volna, hogy tartalmilag és a külcsín szempontjait is figyelembe véve méltón gondozzák a könyvet.
Egy kiváló, kezdők számára készült közgazdaságtani tankönyv előszava így zárul: „Irigyeljük Önt, aki most lát hozzá először a közgazdaságtan izgalmas világának a felkutatásához. Olyan mámoros élmény ez, amelyet az ember, sajnos, csak egyszer élhet át az életben.” ³¹
A pszichológiában pedig ez éppolyan mámoros élmény, mint a közgazdaságtanban. A recenzens számára mindig kellemes emlék marad megismerkedése az első tudományos lélektani munkával, Osmanné Sági Judit és Erdélyi Aliz kis könyvével, ³² mint ahogy az első felvételi előkészítő nyújtotta élmény is, amikor először tanulhatott olyan tudományt, amelyet maga választott. Alighanem a leendő felvételizők hasonló élményeket várnak ettől a könyvtől is. Súlyos hiba ezt nehezen tanulható és helyenként csak komoly erőfeszítések árán megérthető, a pszichológia egészét nem híven bemutató kötettel elrontani.
Felmerül a kérdés: egy olyan könyvet, amely sok ezer ember számára kötelezően megtanulandó, miért kellett sietve, félkész állapotban kiadni? Ráadásul úgy, hogy a hibák sokaságát eredményező rohanás mellett is csak decemberben, hat hónappal az írásbeli felvételi előtt jelent meg a több mint 400 oldalas tankönyv? Ez önmagában is aggályos, hiszen egy átlagos középiskolás számára ennyi idő a könyv megtanulására az érettségi vizsgára való készülés mellett igen nehéz feladat.
A sietség pedig a könyv egészére rányomja a bélyegét. Például egyértelmű, hogy nem volt idő arra, hogy a szerzők a kiadó nyelvi lektorálása után még egyszer korrektúrázzák a kötetet. Máskülönben elképzelhetetlen lenne, hogy Győri Miklós tanulmányában behaviorizmus helyett következetesen a brit írásmódra javított behaviourizmus szerepeljen (lásd például 22. old.), csakúgy, ahogy Kónya Anikó tanulmányában exekutív funkció helyett mindvégig egzekutív funkció (lásd például 58. old.) Ezek nyilvánvalóan egy, a pszichológiában járatlan nyelvi lektor - hibás, vagy legalábbis igen szokatlan - javításai, amelyek elkerülhetők lettek volna, ha időt és gondot fordítanak egy második szerzői korrektúrára is.
Ráadásul ahol valóban javításra szorult volna a könyv, ott a kiadói ellenőrzés már korántsem volt ilyen sikeres. A könyvben elképesztő mennyiségű hiba található. A legtöbbször ezek csak bosszantó apróságok, helyenként azonban nagyon megnehezítik az értelmezést. A módszertani fejezetben például ezt találjuk: „Ott [a kísérletben - K. K.] a függő változókat mi állítottuk be. Ezért egymáshoz nem volt közük, és csak ők lehettek a függő változó okai, biztosan nem fordítva.” ³³ A kiemelt „függő változó” helyén értelemszerűen független változó kellene hogy szerepeljen. A kezdő olvasó azonban, aki nem feltételezi, hogy az ehhez hasonló mondatok hibásak (ha ezt tenné, reménytelen feladattá válna a teljes kötet olvasása), igen nehezen birkózik meg ezek értelmezésével. Itt a nyelvi lektor persze nem segít: a szakmai lektorálás viszont ilyen esetekben válna égetően szükségessé.
A szerkesztők és/vagy a kiadó alighanem úgy gondolták, nem akarnak várni a kötet megjelentetésével. Pedig érdemesebb lett volna még legalább egy évig használni a korábbi kötelező irodalmat, és ezt a könyvet olyan állapotban megjelentetni, amilyenben - remélhetőleg - a második, bővített, átdolgozott és lektorált kiadás lesz.