Mi minden a konzervativizmus?

Konzervatív szemmel '94.
Válogatott írások
Vál., utószó: Vajda Tünde
Batthyány Lajos Alapítvány - Windsor Kiadó, Budapest, 1995. 176 old., 450 Ft 

  Hogy mit értsünk - és főleg, hogy mit értsenek honfitársai - konzervativizmuson, azt Roger Scruton 1984-ben a The Meaning of Conservatism című művében kilenc fő- és kilencvenhárom altételben kifejtette, példákkal is bőségesen illusztrálva a tételeket.
  Ha valami, akkor a lekerekített elvi állásfoglalás, a politikai tézis, az elméleti konstrukció, az absztrakció világa és a világba belevitt értelmezés idegen a konzervatívtól, aki inkább szemléletmódja, érzületei és értékkötöttségei részletezésére hajlamos, és az absztrakciók felé húzó lehetségessel szemben a konkrét adottságokban gondolkodik. A társas együttműködés gyakorlatában feltáruló ismeret, a szokásos menet (a dolgok rendje) hallgatólagos megértést, automatikus igazodást feltételez. De azok a természetes egybefonódottságok, finom átmenetek és éles különbségek is, amelyek a konzervatív és liberális nézőpontokat, alapértékeket összetartják és különválasztják, inkább érzékeltetéssel, mint elvont fejtegetéseken keresztül világíthatók meg.
  Scruton viszont a Meaning of Conservatismban - vállaltan dogmatikusként - afféle pártcélokra is alkalmas konzervatív politikai krédót írt, s ezzel mint a tételes brit politikai konzervativizmus képviselője tette világszerte ismertté a nevét.
  A Mi a konzervativizmus? című kötetben nem kapott helyet az - inkább brit használatra szánt - konzervatív dogmatika egyetlen részlete sem. Scruton hangsúlyozottan Kelet-Európához, egyik írásában kifejezetten a magyarokhoz szóló kötetet állított össze 1984 és 1993 között írt munkáiból. A válogatás tematikailag kétfelé tagolódik. Nagyobbik fele konzervatív szemlélet- és gondolkodásmódot feltáró esszéket tartalmaz, a konzervatív olvasókönyvéből vett címadó tanulmány (1991) köré rendezve a témakör részletező kifejtéseit: a részint folyóiratokban (Salisbury Review, The Times Literary Supplement), részint önálló kötetekben (Thinkers of the New Left - 1985., The Philosopher on Dover Beach - 1990) megjelent írásokat. A kötet kisebbik felében Scruton Kelet-Európáról, a térség szocialista rendszereinek felbomlásáról-átalakulásáról, a létező szocializmusok ellenzékeiről írott elemzéseit - talán pontosabb, ha azt mondom: reflexióit és helyzetképeit - tette közzé. Mi sem idegenebb ugyanis Scrutontól, mint a száraz okfejtés. Könyve az angol értekező próza legjobb hagyományait követő olvasmány, belletrista erényeket is meg-megcsillantó részletekkel: utazási élmények megjelenítésével, irodalmi parabolával, dialógussal.
  Összeállításában Scruton az érzékeltetés kedvéért, amennyire lehet, ezúttal háttérbe szorítja a tételes kifejtést. Itt az elvi konzervativizmust csak a címadó összegzés képviseli. Scruton még ebben az - ismeretterjesztést szolgáló - esszében is inkább példákból bontja ki az általános érvényű megállapításokat s nem (mint dogmatikai munkájában tette) elvi tételekhez rendeli a példákat. A bevezető ismeretekhez kapcsolódó esszéket - jóllehet a politikus és politizáló konzervatív ideológus olykor ezekben is engedményeket tesz az absztrakcióknak - a közelítés, a konzervatív hajlam, beállítódás és szemléletmód leírása, érzékletes közelségbe hozása uralja.
  S az esszék együtt a mindenkori "eleink világát": a szubsztantív értékek és értékkötött eljárások sokszorosan összefüggő rendjét s a folytonosságtudat nyugodt perspektíváját jelenítik meg: az önkiteljesítő (öntörvényű) életvitel kockázata helyett az íratlan törvények szerinti életmenet biztonságát, a borulékony önfelelősség helyett a ránk hárult felelősségek és kötelességek kiegyensúlyozottságát. Ez volna a "Józan ész és Lélekbe rótt Törvények" világa, a Babits Mihály művében, a Halálfiaiban megörökített "Rend kora", amelyben "az egyszerű, derék polgárok" mindennapjai a "Törvényszéki Palota, az Állam és a kedélyes életvitelű házak" háromszögének biztonságos mozgásterében teltek.
  Brit konzervatív irodalmat olvasva, még ha az olyan politizáló hajlandóságú is, mint Scrutoné, önkéntelenül is felidéződik az a hatalmas irodalom, a töretlen folytonosság vonzását tanúsító művek hosszú sora, ami itt, a kontinens peremén, a történeti folytonosságok traumatikus megtöretései terepén jött létre, s amelyben oly gyakran feltűnik a vágyott-irigyelt-illúziókkal övezett angol minta.
  A reformkori magyar azonosságtudat fontos eleme volt a jogérzet, törvényes alkotmányaink rendjének tisztelete s a "túlhév", "túlbízottság" és "csüggedés" végletei között a "súlyegyent" kereső beállítódás. Az első jelentős magyarországi bölcseleti irányzat a múlt század negyvenes éveiből való "egyezményesek" filozófiája. A Tudománytárban évfolyamról évfolyamra követhető Angolhon figyelése, s a törvényesség, a jogszokás, az alkotmány - mint a törvényes intézmények összességének rendje - angol-magyar párhuzamait taglaló irodalom. Egyetlen társadalompolitikai revünk, melynek folytonossága már-már angolos, a több megszakítással száznégy évfolyamot megélt Budapesti Szemle az Edinburgh Review mintájára született, s akik létrehozták: az ifjú Eötvös József és Trefort Ágoston a csodált Macaulay esszéit állították maguk elé mércének.
  A Szemle második számában Trefort nagy tanulmányban ismerteti az angol alkotmányt s ennek kapcsán "a történeti alapon" s "lassanként kiképzett" alkotmányok elsőségét az "improvizáltak" felett, s közben (mint már előtte is annyian) felsóhajt: "De ki nem tudja, hogy az ember a történetekben csak a folyóval úszik, s hogy a nemzetek nem önmaguk, önkényesen határozzák el irányukat? Azon nemzet, mely politikai kifejlésében a történeti alapot egyszer elhagyá, valamint az, hol a nagy többség vagy legalább a felvilágosodottak s műveltek, kik a nép természetes vezetői, gyökeres változásokat követelnek, Anglia sorsához hasonlóban nem részesülhet." (Pillanatok az angol alkotmány kifejlésének történeteire. 1840. 2. szám)
  A magán és köz összehangoltsága, a jogosság gyakorlatias igazoltsága, az intézményesség tekintélyén és tiszteletén nyugvó személyes s a személyesség határai iránt is érzékeny kormányzás és közélet nemcsak Trefortot ragadta meg, aki még a franciákban is az anglofil Guizot-t és Tocqueville-t kedvelte igazán. A respektus eziránt szellemi életünk olyan németes képzettségű kiválóságainak munkáiban is követhető, mint Kautz Gyula vagy tanítványa, Concha Győző. S később is, korántsem csak (és egyre kevésbé) a szakírás területén. És követhető a treforti sóhaj is: de mi van akkor, ha a nemzet "a történeti alapot egyszer elhagyá", s akkor, ha nem egyszer hagyá el, ha mást se csinált, ha a "műveltek" egyre aggálytalanabbul követelék itt a "gyökeres változásokat"? S ha a sokféle - alapul is vehető - történetben maga a történeti dimenzió, a folytonosság tudata kezd összezavarodni?
  Ama szigeti világ akkor is elképzelhető. Az a világ, ahol még a pusztulás sem pánikos, hanem méltósággal teli, mint Rippl-Rónai vásznain: realitás is, nem csak a képzelet szüleménye. A minden izgágaságtól idegenkedő gyakorlatiasság, adottságaink megbecsülése, intézményeink tisztelete, a társaslét adott állomásai, ahol csak úgy vagyunk, oldottan, moderato, szükségleteink uraként, a közértelmesség védettségében, minden agyrém iránti hevülés ellen beoltva - nos, mindez elgondolható s tételezhető úgy, hogy ennek a világnak valahol volt-van realitása, s mint lehetőség, sőt nyomokban élő valóság, tőlünk sem idegen. Ugyanakkor azzal is szembesülnünk kell - s eltávolodottságunk ettől a világtól ezen mérhető le igazán -, hogy a róla szóló angol beszéd magyarra átültetett szavainak egy része mára kiüresedett vagy éppen kifordult eredeti értelméből, esetenként a konzervatív jelentések az idők folyamán szennyeződtek.
  Scruton esszéit olvasva, s közben "a szemantikai higiéniának" a konzervatív gondolkodás megértéséhez ajánlott alapkövetelményére (12-13. old.) is figyelve, úgy tűnik, hogy a konzervatív jelentés száz-százötven éve még meglehetősen gazdag és pontosan értelmezhető volt nyelvünkben. Olyan szavak, mint a mindennapi fordulatokban, szak- és közírás terén is használt közbátorság (civil courage), a köz- és magán- változatos kapcsolódásai, a sokféle értelmű polgárisult-polgárisultság szavunk, kivesztek, megritkultak egyszerűsödtek. A latin közbeszéd közelisége miatt is a jámborság még nem az együgyűséghez, hanem a pietas méltósághordozó fogalmához állt közel, ahhoz az erényhez, melyre Scruton a sense of obligation érzületét vezeti vissza.
  A fordító - Jónás Csaba - a konzervatív "mi-tudat"-ról írt esszében a nemzettel kapcsolatban sűrűn használja a "tag" és a "tagság-élmény" szót. Igen, a reformkorban s jó ideig még azután is - elég, ha itt az ismert Vörösmarty-versre utalok - ennek még volt az eleven élethez, szerves összetartozáshoz kapcsolódó értelme. De mi jut ma eszünkbe róla? Leginkább a tagsági könyv, ha nem a káderlap. S nem a nemzet, ami konzervatív felfogásban nem egyszerűen a jelenben élők közötti szerződés, hanem - Scruton szép fejtegetései szerint is - a szerves folytonosságtudat, a burke-i szövetség képződménye: az "ősök és utódok megidézése" is egyben. Csakhogy itt az ősök idézéséhez oly gyakran s oly tartósan a szégyen és a félelem képzete társul, s nem az elfogadottság és megbecsültség tudata. Errefelé ez is adottság lett.
  S mit idéz fel az "állampolgári hűség"? Konzervatív értelemben ez volna a "legitim kormányzást meghatározó konszenzus" alapja, kötelezettségünk, amely "...csakúgy mint az, amelyik a családhoz és tagjaihoz fűz, nem szabad vállalás, hanem egy lassú fejlődési folyamat eredménye, és ennek során jóval hamarabb megtanuljuk ezeket a kötelezettségeket, mint hogy szabadon meg tudnánk felelni a velünk szemben támasztott elvárásuknak." (21. old.) Lehet-e azt, amit a (civil) allegiance kifejez, hűségként értelmezni, s megtanulási folyamatára gondolva is, eltekinteni mindattól, amivel jelentése totalitárius rezsimek tartós jelenléte alatt megterhelődött? Ugyanezek a kérdések vetődnek fel a transzcendens társas kötelékek, a szövetség (régóta Bund ez már inkább, mint alliance), a kötelesség, a felelősség és a tisztelet jelentéskörében.
  Az autoritást - amit a fordító jó érzékkel nem magyarított tekintéllyé - számunkra nehezen megközelíthetővé teszi a hozzá értendő személyesség (intimacy), ami természetesen tisztelhetővé teszi a létező intézményeket, privilégiumokat, eljárásokat. Csakhogy itt megint némi feszengéssel szembesülünk azzal, hogy a tiszteletnek "... az az érzés lehet a forrása, hogy a hatalom, a privilégiumok és eljárások valami olyasmit tükröznek, ami a >>miénk<<, olyan valamit, ami a helyzetünket meghatározó társadalmi kötöttségek megnyilvánulása" (126. old.). Vajha ez az érzés egyértelműbb lehetne..., akkor simábban menne a "szokásos menetek" elsajátítása. Csakhogy itt az adottságok mások: a hallgatólagosságok nem a konszenzuális kölcsönösség közben, hanem a kijárás-kijátszás folyamatában, a normafelrúghatóságban való egyetértés közepette, paternalista féldiktatúrák szemhunyásaitól kísérten alakultak. S a "természetes egyenlőtlenség" mellől hamar elfelejtődik, vagy legalábbis az egyenlőség-absztrakcióban túl könnyelműen és felületesen tételeződik, hogy az ember mint személy ugyanakkor, természetesen, egyenlő is.
  Itt abba is hagynám a konzervatív világkép kelet-európai olvasata közben tett széljegyzetek további sorolását: ezek a szubsztantív értékrend konzervatív világának érvényességét úgysem érintik. Inkább arról szólnak, hogy a konzervatív beszéd mint a hallgatólagosságok és közelítések kevéssé politikus beszédmódja, mennyire alkalmas (talán ebben a térségben különösen alkalmas) arra, hogy értelmétől idegen jelentésekkel töltődjék fel, mennyire védtelen a hatalommániás (politikai) diskurzusokkal szemben.
  Scruton szuggesztív érvelése - s itt a Filozófus a doveri öbölben című esszét emelném ki - arra figyelmeztet, hogy néhány megszokott séma újragondolása éppen Kelet-Európa átmeneti s anómiásan bomló társadalmaiban lenne (lesz majd?) különösen aktuális.
  Talán éppen ebben a térségben lesz a legkevésbé tartható a nyugati civilizációnak az a redukcionista felfogása, amely szinte természetesnek veszi - nemcsak a konzervatív gondolkodást uralják a hallgatólagosságok -, hogy a kezdetek a XVII-XVIII. századra, de legalábbis a tridenti zsinat utáni időkre tehetők. Scruton - nemcsak "doveri" esszéjében - élesen szemben áll ezzel a felfogással, vagy inkább egyszerűen nem ebben gondolkodik. Ezt mi, ha itt Eötvös József, Concha Győző, Hajnal István, Szekfű Gyula gondolatvilága élő szellemi hagyaték lenne, akár természetesnek is vehetnénk. Így viszont itt is, másutt is jobbára az magától értetődő, hogy ennek a civilizációnak (sőt magának a civilizációnak, merthogy ez uralog leginkább a világban) a transzcendenciák trónfosztása, a racionalitás, az individualizálódás, az evilági üdvözülés és öntökéletesedés dinamizmusa az alapja. Másként fogalmazva: a szekularizáció, a varázstalanodás, a személytelenedés, a deszakralizálódás. Már csak a fosztóképzőkre figyelve is látszik, hogy ez a folyamat nem egyértelmű diadalmenet. Ebben veszteségek és leegyszerűsödések: a varázs, a szakralitás, a spontaneitás, a személyesség, eltűnése-elsikkadása, a világ kiüresedése, az abszolút értékekre hagyatkozó rend biztonságának megrendülése is követhető.
  Scruton "doveri" esszéje ennek a folyamatnak - s abban is kiemelten a spontán rend és a személyesség eltűnésének - következményeivel foglalkozik. S ezek között a legaggasztóbbal is: az ölés likvidálássá, megoldássá változásával, amiben komoly része volt és van a személyesség, személyes felelősség eltűnésének, a kinyilatkoztatásokba - parancsokba - foglalt normák könnyelmű feladásának, napi szükségleteinkhez igazított relativizálásának és a szentségétől megfosztott élet devalválódásának. A "minden lehetséges" állapotának - sajnos elég meggyőző - víziója térségünkben különösen nyomasztó, s az (előbbiekben illusztrált) értelméből kiforgatódott, vagy a fikciók mitikus világába vesző konzervatív értékrend átgondolására, ezzel együtt a valóban konzervatív magyarországi szellemi örökség felfrissítésének felelősségére is figyelmeztet.
  A Robert Nisbet könyvéhez (A haladás eszméjének története) írt jegyzet ("A haladás eszméje") és a Hegel-esszé ("Hegel mint konzervatív gondolkodó") összefüggő munkák. Az előbbiben Scruton elutasítja a modern - öntörvényűségét önhitten vállaló - ember haladáshitét és -kultuszát, az utóbbiban a modern konzervativizmus számára rehabilitálja Hegelt. Ez a konzervativizmus ugyanis mégiscsak mai politikai ideológia (ettől modern), ahhoz pedig nagy elméletek kellenek. És ezt-azt, például a haladás vízióját, leszámítva, Hegel hozama óriási: a történetbe, a kultúrába, a Sittlichkeit kötöttségeibe - a társadalom szövetébe - ágyazódott egyén és egyéni szabadság, amelyet társadalmi-történeti kötöttségei meggátolnak abban, hogy veszélyes (absztrakt) formában jelenjen meg.
  A konzervatív legitimitásfelfogásba bevezető esszé ("Hogyan lehetünk nem-liberális antiszocialista konzervatívok?") Max Weber racionalisztikus legitimitáskoncepcióját elvetve, az angol konkrét jog s az azt megtestesítő szokásjog szellemének és gyakorlatának érzékletes bemutatásával olyan - számunkra meglehetősen problematikus - konzervatív beállítódások jelentését értelmezi, mint "az ösztönösen érzett legalitás" és a "ténylegesen létező autoritása". Ennek alapja a "tisztelet" és a "legitimitás gyökerét" képező "kötelességtudat": a társas létezés konkrét rendjéhez - "létezésünk tulajdonképpeni szövetéhez" - kötődés, amit itt Scruton konkrét "politikai erényekhez" (korlátozott hatalom, alkotmányosság, közmegegyezés, autonóm intézmények, jogállamiság, törvényes ellenzék) kötötten, a konzervatív jelentéseket mintegy operacionalizálva jelenít meg. Kelet-európai olvasatban mindez inkább álomszerűen vonzó, mint meggyőző, s nem csupán a politikai erényekhez kötöttség kemény korlátai okán, hanem olyan - egyszerűen adottságoknak vett - feltételek miatt is, mint a "történelmi rend" és a "szuverén állam".
  Az angol és a magyar jog- és alkotmányfejlődés hasonlóságainak tudatosítása a magyar azonosság tudatosulásával egyidejű. (Példaként itt Kállay Ferenc "Az angol alkotmány eredetében, következéseivel, némi tekintettel Magyarországra" című munkájára hivatkoznék. Tudománytár, 1834. 3. k. 3-71. old.) A bírói érvelés gyakorlatában formálódó konkrét jog és szokásjog régen felkeltette a magyar jogtudósok érdeklődését. S ez az érdeklődés általában arra is kiterjedt, hogy a látszólagos párhuzamosságok mennyire megtévesztők, mennyire a brit fejlődés adottságaihoz és értelméhez kötöttek. Az (angolos) törvényesség és alkotmányosság, a szokásjog gyakorlatában formálódó nyitottság éppen eredeti értelméből fordulhat ki veszélyesen, amennyiben alapja: az említett feltételek hiányosak és a - szellemiségét, s nem csak formális jogállását tekintve - független bíráskodás csonka és kialakulatlan.
  A nemzeti identitásról szóló írásában, a kötet talán legérdekesebb darabjában ("Többes szám első személy"), Scruton a nemzeti mi-tudatot ma már (vagy ma még?) anakronisztikusnak tűnő, a magyar felfogásoktól viszont korántsem idegen nézőpontból világítja meg. Organikus nemzetszemlélete elutasítja az absztrakt és konstruált képződménynek tartott, (francia) politikai nemzetfogalmat, s ha mint szerves képződményt elfogadja is azt, zártsága és ellenségképző hajlamai miatt a (német) kultúrnemzettel szemben is vannak fenntartásai. A nemzeti mi-tudat kialakulásában szerinte kitüntetett szerepe van a jogérzék egyöntetűségének és a jogkövetés hallgatólagos készségén: az írott alkotmányon túlmutató rendelfogadáson alapuló mi-tudatnak. Ez a - brit jogi nemzettudatnak nevezhető - koncepció tőlünk egyáltalán nem idegen: a jogi intézmények és a jogi gondolkodás a magyar nemzeti azonosságtudat fontos összetevői voltak.
  A nemzetfejlődés Scruton értelmezésében jogi alapozottságú folyamat, amelyben a hangsúly nem a jog eszközjellegén, hanem annak ősiségén, generációkat összekapcsoló motiváltságán, a jogtudat folytonosságán, közösségformáló erején van. Ebben a folyamatban meghatározó szerep jut a korlátozott szuverenitású jogértelmezés helyi szerveinek, az átfogóbb jog uralma alatt egyesült törvénykezési autonómiáknak, a területi bíráskodás fórumainak, amelyek egyúttal a nemzeti mi-tudat szervesen képződött alapzatainak is tekinthetők. Mindez birodalmi kereteket feltételez, legyenek azok a királyságokat integráló középkori vallásközösség, a zenitjén álló brit vagy Habsburg Birodalom keretei. A birodalmon belüli tartós autonómiák vagy az ezekből kinőtt-önállósult nemzetek valóban nemzetek - a többi afféle identitászavaraival küszködő, békétlenségre hajló, "posztimperiális", "posztkoloniális" tákolmány.
  A nemzetek békés együttéléséhez a jövőben is szükséges a birodalmi integráltság :"...az egységes igazságszolgáltatás kialakítása, amely magában foglalja a helyi törvénykezési formákat, miközben megőrzi azok autonómiáját, és fenntartja a jog szigorú uralmát, melyet minden vétkezővel szemben érvényesítenek. A jognak ez az uralma valószínűtlen, sőt talán elképzelhetetlen központi hatalom nélkül, ez biztosítja ugyanis, hogy a bíráskodás nem fog széttöredezni az etnikai vagy vallási határok mentén. Más szavakkal, a folyamat egy birodalmi kormányzat kialakulásának irányába fog tartani, annak is azon formája felé, melyet a rómaiak és a britek próbáltak a gyakorlatba átültetni, illetve amelyet a dualista Habsburg-monarchia képviselt Közép-Európában." (145-146. old.) Eötvös József, közel másfél évszázada, ugyanebben a megoldásban látta a nemzetiségi kalamitások elkerülhetőségét: "A nagy államok Nyugat-Európában mind különböző nemzetiségekből, nemzetiségek lakta tartományokból állottak össze - külön öntudatú részekből [...] Ezen öntudat történeti fejlődésnek eredménye, s a nemzeti jogosultságra törekvés e körben nem egyéb, mint a történeti jog melletti küzdés. [...] szükség, hogy az egyes tartományoknak adott föltételes önállósággal tért nyissunk azon igényeknek, melyek történeti jogon alapulnak, s a községek önállósága által bizonyos körön belül azon igényeknek engedjünk tért, hogy maguknak érvényt szerezzenek, melyek a nyelvkülönbségből származnak." (A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra. Magyar Helikon. Bp., II. k. 551-552. old.) Eötvös birodalmi nézőpontból kifejtett állásponja meglehetősen fagyos fogadtatásra, programként előadva (Über die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Österreich. 1851) pedig már rideg elutasításra talált honfitársai körében. A birodalom ugyanis még nem volt duális. A későbbi, félbirodalmi helyzetben vagy kisállamként ugyan, de - a történelmi jogosultság okán - a kárpát-medencei békehozó pozíciójában megfogalmazott magyar koncepciókat (szent-istváni állameszme, Új Hungária-tervezet) viszont a velünk-mellettünk élő népek nem pártolták. Hiába, a franciák forradalma óta már a birodalom sem a régi: az autonómiák szemszögéből nézve a birodalmi békék fennkölt perspektívája mintha korántsem tűnne megnyugtatónak, s a birodalmak is nyugtalanok - az autonómiák miatt.
  Scruton új, a baloldali gondolkodásról írt könyvét - portrésorozatát - két, a kötet gondolatvilágába nem igazán illeszkedő írás: a Michel Foucault- és a Lukács György-portré képviseli. A portrésorozat az ördögi baloldalt mutatja be, egy-egy gondolkodó egy-egy főbűnt testesít meg. Foucault a leleplezés mániákusa, Lukács ennél is rosszabb: birodalomáruló, a rend elleni kérlelhetetlen és paranoid gyűlölet megtestesítője. A Lukács-portrét olvasva nem a keményen kritikus hangvétel, az elnagyoltság az, ami némi visszatetszést kelt. S az egyik konzervatív alaperény: a mérséklet figyelmen kívül hagyása, amibe olykor még mintha a fordító is besegítene: "Lukács kritikai írásaiban hosszú szakaszok tanúskodnak hasonló korlátoltságról (one-dimensional vision), kritikáinak alaphangja a dichotomizáló káromlás (invective), stílusuk pedig a Móricka által elképzelt albán au pair lányt idézi." (94. old.) Talán nem szőrszálhasogatás, ha megemlítem, hogy Lukács nem 1974-ben halt meg (Scruton könyvében is 1971 olvasható), s az irodalomjegyzékben megadott közlemények címét nem volt szerencsés magyarra visszafordítani.
  Scruton nem kifejezetten Kelet-Európáról és Kelet-Európának szóló esszéinek mindegyike a kelet-európai problematikák elevenébe vág. A térségünknek és térségünkről szóló írásokról ez már nem mondható el ilyen határozottan. Nyolcvanas évek közepi körképét olvasva a létező szocializmusok jobboldali ellenzékéről ("Az újjobboldal Közép-Európában") olykor úgy tűnik, mintha a térség megismerésének vágyát maga alá gyűrné egy ennél erősebb igény: az, hogy világképének érvényességét a szerző igazolva lássa. Beállítódásában sok van abból, amit a nyugati zöldekben kárhoztat ("Vörösök és zöldek"), szocialista világnézetük vakká és süketté teszi őket a szocialista országok környezeti katasztrófáival szemben.
  Scruton a kommunista országok balos vagy arra emlékeztető, szocialista gyökerű vagy a szocialista eszmekörrel bármilyen formában érintkező oppozícióját tartja képtelenségnek. Ilyen szerinte nincs, s ha van, akkor tulajdonképpen nem is az, aminek látszik, vagy nem fontos, egy kis "bahroitisz", ami majd elmúlik. Ebből a szempontból az emberarcú szocializmus balos mellébeszéléssé, a prágai tavasz - értelmiségi kávéházi kultúrát idéző - "karneváli" komolytalankodássá degradálódik. S a Charta mozgalma és a VONS úgy jelenik meg, mint a gyökeres - konzervatív fordulatot hozó - szakítás a hatvannyolcassággal. Lengyelországban a KOR balossága a zavaró, s főként az, hogy végül is ez áll a Szolidaritás mögött. Igaz, itt a féllegális szociálkonzervativizmust is jelentős intézmények képviselik. Magyarország helyzete Scruton szemében meglehetősen siralmas. A jórészt Lukács árnyékában felnőtt ellenzék mentalitására itt egyértelműen a "racionális szkepticizmus" jellemző, beszédük balos, a "nyugati lumpenintelligencia" fordulatait használja. Igazi konzervatívot nagyítóval sem lehet találni itten, hacsak Nyíri J. Kristófot nem, aki a hagyomány filozófiájával foglalkozik, és a Salisbury Review-ban is publikált, vagy talán Tamás Gáspár Miklóst, aki, ha ekkoriban még nem intett is búcsút a baloldalnak, a brit konzervativizmus irányába már nyitott volt. Volnának még talán a "vidéki bázisú"(?) népiek. Velük meg mintha Scruton nem tudott volna beszélni. Vagy talán megpróbált, s arra kellett rájönnie, hogy a "... szociálkonzervativizmus itt más érzelmi és szellemi szinten létezik mint azok a jogi és gazdasági elképzelések, amelyekkel másutt öszefonódott" (190. old.).
  A Burke-öt idéző esszét ("Töprengések a kelet-európai forradalmakról") az 1989-es csodálatos év eseményei ihlették. S még valami: a francia forradalom kétszáz éves évfordulója és - vélhetőleg - a jubileum körüli francia-angol viták újkori civilizációnk alapjairól. Scruton - "az események egyszerű szemtanúja" - a nagy történelmi irányváltást élte meg 1989-ben: a visszatérést arra az útra, amelyet az angol dicsőséges forradalom jelölt ki az emberiség számára, s amelyre most, az 1789-es eltévelyedés s annak 1917-es megerősítése után, Kelet-Európa népei rátalálnak: "1989 forradalmai az 1688-as forradalom értelmében voltak forradalmak: sok évtizedes félrekormányzás után megpróbáltak visszatérni az európai normákhoz." (198. old.) Gondolom, a több száz évvel ezelőtti normákhoz... Vagy a saját "félrekormányzottságuk" előtti állapotukhoz? Vajon melyik időszak vonzotta "1989 restaurációs követeléseit?" Mikorra tehető az a "hagyományos kormányzás", amelybe az emberek visszavágynak? Az a boldog kor, "amikor az államnak és tisztviselőinek még felelősséget kellett vállalniuk tetteikért, s az állam azon túl, hogy független volt a civil társadalomtól, felelősséggel is tartozott neki, sőt köteles volt előtte ballépéseiről számot adni." S amikor teljesült majdnem minden konzervatív álom: "a társadalmi élet depolitizálásának követelése. Az adminisztratív gépezet felváltása egy kisebb és személyesebb apparátusra, mely a társadalom területének csak akkora részét foglalja el, amelyet a kormány feladatai feltétlenül megkövetelnek." (209. old.) Mikortól számítható a romlás? A Habsburg Birodalom összeomlása óta? Scruton mintha ezt sugallaná.
  Ugyanebben az esszében, egy példázatos mese műfajában előadva, az 1989-es csodálatos hónapok eufóriája mellett a pár évvel későbbi kiábrándultság is helyet kapott. A mese arról szól, hogy a birkák társadalma, legyűrvén félelmeit, kitört az unalmas karámból a szabad mezőkre, majd engedvén félelmeinek, feladta a felelős és kockázatos élet ölébe pottyant lehetőségét, s visszaoldalgott a karámba. Szép szöveg, a fordítás is érzékletesre sikeredett, a mese szerzője azonban valahogy mégsem elégedett vele. "A dolgok persze nem teljesen így festenek" - mondja kissé rosszkedvűen története végén. S ez bennem egy másik utazó alakját idézi fel, Alexis Tocqueville-ét, aki másfél száz éve, ugyancsak az események egyszerű szemtanújaként érkezett egy idegen földrészre, s ott olykor nem tudott mit kezdeni megfigyeléseivel és a rá zúdult sok furcsa élménnyel. Néha úgy érezte, hogy tapasztalatai annyira példa nélkül valók, hogy képtelenség őket szavakba önteni. De mert konzervatív volt - s mint ilyen beszédében igényes és szavaira kényes -, nem adta fel: "Magam is hiába keresem a kifejezést, mely pontosan jelölné s visszaadná a róla kialakult gondolataimat. [...] A jelenség új, meg kell hát próbálni pontosan leírni, hiszen megnevezni nem tudom." A küszködés meghozta eredményét, korszakos mű született egy civilizációs korszakváltásról. Talán mert Tocqueville valóban érdeklődött a térség iránt, ahol a civilizációs váltás jeleit kereste, vagy mert a térség valóban érdekes volt a civilizáció alakulása szempontjából.
  Az 1994-es esztendő magyar konzervatív publicisztikájának seregszemléje viszont, szemben Scruton könyvével, egyszerűen sikerületlen vállalkozás. Magyarul: ez egy rossz könyv. Nem annyira a kötet egyes írásai miatt. A sommás minősítésre inkább az egész: az írásokat egybefoglaló fáradozás, Vajda Tünde szerkesztői munkája ingerel.
  Indítékait és szempontjait szerkesztőnő a könyv utószavában - a "válogató maga-mentségében" - foglalja össze. Ezek szerint válogatása "Vállalja e műfaji és hangnembeli sokféleséget. Tárcától elméleti tanulmányig, kiegyensúlyozott elemzéstől a sötét jövő fájdalmas víziójáig. [...] Hiszek benne - vallja -, hogy a kötet olvasója is megtalálja az írások együtthatóját. Azt, ami a könyvötlet megvalósítására sarkallt: dokumentálni e szellemiség robusztusságát, magas színvonalát és változatosságát Magyarországon 1994-ben, évtizedek szellemi pusztítása után s a közelmúlt össztüzei alatt."
  Hát, nem tudom: a pusztítás volt túl nagy, vagy a kartácstűz túl erős, az is lehet, hogy mély nekem ez az egész - én mindenesetre nem leltem rá semmiféle együtthatóra. A konzervatív szellemiség együtthatójára sem. A hegyvajúdásos szerkesztői ambíciókat ezúttal, sajnos, a közmondásos eredmény követte: (konzervatív?) egérke született. A sokféleséget - hangvételben, színvonalban - kétségtelenül sikerült dokumentálni. Gyöngyvirágtól lombhullásig, értekezéstől jajveszékelésig - van itt minden. De hogy mindezt együtt a konzervatív szellemiség hatná át és fogná egységbe? Kitűnő (s valóban konzervatív) publicistánk szállóigévé érett fordulatával élve: én nem tudom... S a blöffölésre hajló utószót olvasva az a gyanúm, hogy ezt az együtthatót szerkesztőnő is hiába kereste, midőn az egymás tetejébe rakott kéziratok halmán eltűnődött: mi is állt itt össze tulajdonképpen?
  A könyvben van tizenhét, 1994-ben megjelent írás: három esszé a Hitel, a Kortárs és az Új Demokrata című periodikákból s napilapcikkek, főként a Magyar Nemzetből válogatva. Terjedelmük szerint hosszabbak és rövidebbek, szellemüket tekintve magvasak és laposak. Ahogy adódott, vegyesen.
  Az esszéken s a kötet javán kezdve, Molnár Attila A felnyitott társadalom és barátai című írását (Hitel, 1994. 2. szám) s abban mindenekelőtt - egy konzervatív számára meglehetősen kétes értékű elismerésként - az autonóm szellemiségű tárgyválasztást emelném ki. Molnár Attila ugyanis, fordulván egyet a porcelánboltban, egyszerűen arra vetemedett, hogy a "nyitott társadalom" képzetét, a hegemón helyzetébe lassacskán beletunyuló (szociál)liberális szellemiség eme "négy láb jó, két láb rossz"-fogalmát - s egyben a fogalmat bevezető alapművet: Karl Popper A nyitott társadalom és ellenségei című 1947-es munkáját - kritikai elemzés tárgyává tegye. Szerző eljárása a következő: "...először is le fogom röviden írni a nyitott társadalmat, és be fogom mutatni a kettős alternatívát. [A nyitottal ellentétes "zárt társadalom" alternatíváját - S. J.] Másodszor azt fogom megvizsgálni, hogy fel kell-e nyitni a magyar társadalmat, mint azt ma sokan kívánatosnak tartják, vagy már régen felnyitották azt az elmúlt évtizedekben. Harmadszor azt próbálom meg bemutatni, hogy kik a nyitott társadalom >>barátai<<."
  Kissé maliciózusan fogalmazva: előbb a kritikai gondolkodás kritikája, aztán egy társadalomfilozófiai (történetszociológiai), végül egy mentalitásfenomenológiai alapvetés. Nem csekély vállalás ez ebben az alig ívnyi terjedelemben, s bizony, recenzensnek is alaposan feladja a leckét; mit is emeljen ki abból a széljegyzethalomból, amit Szerző lucidus szellemiségű és provokatív kedvű állításai hívnak elő. A részletkérdésekbe merülést itt mellőzve, néhány észrevétel, a fenti feladatvállalás sorrendjében:

  1. Az első nehézség a maga elé tűzött feladat teljesítésekor Molnár Attila szerint abból adódik, hogy a nyitott társadalmat koncipiáló tételes és összefüggő formában kifejtett gondolati konstrukciót éppúgy hiába keresi, mint a témakör rendszeres leírását. Se elmélet, se leírás, se Poppernál, se másnál. Nem marad más hátra, mint a rekonstrukció - "töredékeiből kell összeállítanunk a képet" - , mégpedig a nyitott társadalom ellenfeleivel kapcsolatos tételezésekből, a zárt társadalmak híveinek tulajdonított beállítódásokból. Ennek bőviben vagyunk.
  Nem kis önmérsékletet igénylő munka ez, de nem is lehetetlen. Végül is Marxból is előállították a létező szocializmusok politikai gazdaságtanát. Mindenesetre a szövegösszefüggésekre, a fogalomhasználat korabeli jelentéseire összpontosító, értelemkibontó aprólékoskodás - úgy is, mint a konzervatív értelmezés alapbeállítottsága - nem haszontalan ilyenkor. Ebben a megközelítésben természetszerűen nehéz figyelmen kívül hagyni bizonyos fogalmak, például a feltétlen összetartozástudat, a reflektálatlan illeszkedés, a természetes rend, a szövetség, a szervesség stb. negyvenes évekbeli sajátos konnotációit. Nehéz elvonatkoztatni a művet - s szerzője erőteljes (át)nevelői és konstruktőri hajlamait - korától: a rekonstrukcióval szembesült (korántsem csak fizikai értelemben romos) Európától. Kiderülhet, hogy ami Poppernél mégiscsak elmélet (van benne rendszer), az utóbb metaforává üresedve, jelentésváltozáson ment át. Ami ott elsősorban a kognitív nyitottság, az később már inkább az életstílus nyitottsága.
  Persze lehet arra hivatkozni, hogy az efféle elfogulatlanságot mímelő türelemjáték nem egyéb képmutatásnál. Jobb, ha az ember mielőbb kiteríti kártyáit, s rátér mondanivalójára. Molnár Attila is ezt teszi, mindjárt dolgozata második bekezdésében, két tételben: "Két dolog [...] világos: (1) a nyitott társadalom nyitottsága elsősorban kulturális és erkölcsi; (2) A nyitott társadalomban az állam komoly szociális feladatokat lát el." A bizonyítási eljárás során a napnál világosabb lesz (s miért ne lehetne?), hogy Karl Popper - úgy is, mint Auguste Comte és Karl Marx egyenes ági leszármazottja - nem annyira a vészterhes közeli múltra reflektálva, inkább a jövőbeni közköltségi védettségben öntörvényeiket próbálgató világfiak/lányok világára előretekintve írta meg nevezetes művét. Elvakult méltánytalanság lenne azt állítani, hogy erre a világra s annak jóléti bepárnázottságban infantilizálódott aktoraira vonatkozóan Molnár Attilának sótlan észrevételei volnának.

  2. A magyarországi társadalom nyitottságával ("felnyitásával") és zártságával kapcsolatban Molnár Attila abból a - médiaháborús időkben sulykolt - hátborzongatásból indul ki, hogy törékeny demokráciánkat folyton-folyvást a nacionalista diktatúra réme fenyegeti, s ennek természetes gyógymódja a nyitott s egyre nyitottabb társadalom volna. Szerző nem foglalkozik ennek az állításnak (esetleg megfontolásra érdemes elemeket is tartalmazó) kifejtéseivel, hanem, az előbbiekhez képest hirtelen fordulattal, "elméletnek" tételezvén azt, szembeállítja vele a saját állítását. Eszerint a "szocialista diktatúra" - "zárt társadalom" hamis azonosítás. Magyarország esetében legalábbis, éppen a "szocializmus totalitárius diktatúrája" nyitotta fel, azaz rombolta szét, a társadalmat mint "erkölcsi-kulturális közösséget". Ezzel én alapvetően egyetértenék, s szerző kilógását a 1993-1994-es értelmiségi sorból, az "átkos" felett hamiskásan összekacsintók sorából, rokoszenvesnek tartom. Mégis, ez az állítás, ebben a sarkított formában, ugyancsak polgárháborús szellemi közegben számíthat igazán sikerre, s ugyanúgy agyak mosására volt (lenne) alkalmas, mint ahogy az előbbi, meglehetősen jó hatásfokkal, be is töltötte (s tölti) ezt a funkcióját.
  Molnár Attila nyilvánvalóan nem tájékozatlansága, hanem a terjedelmi keretek szűkössége miatt vonja az utóbbi évtizedeket a "szocialista diktatúra" tagolatlan kategóriája alá, s ugyanezért nem bonyolódik bele a szokáserkölcsön és konvenciókon nyugvó legitim rend magyarországi felbomlási folyamatainak részleteibe. Írása esszé, s ebben a műfajban az egyszerűség kedvéért az érvelést háttérbe szoríthatják az állítások. A pontos és a merészen elnagyolt állítások is, mint amilyen például ez: "Talán nem túlzás azt állítani, hogy a magyar társadalomnak - átnevelésének, felnyitásának megkezdéséig - meglehetősen érintetlen volt az erkölcsi-kulturális közössége, s ez a hétköznapi életet egészen a politikai elitekig áthatotta." Mit mondjak? Talán túlzás.

  3. A nyitott társadalom barátait Molnár Attila szerint - a leírásokból sejthetően - két típus testesíti meg: az idegen és a szegény. S még valakik: a nyitottság haszonélvezői: a diffúz strukturálatlanságban akadálytalanul nyomuló (s nagyon is zárt) karriercsoportok. Mindennek kifejtésére kétbekezdésnyi hely, a dolgozat utolsó oldala, jutott. Egyik típusról sem olvashatunk két-három mondatnál többet, így, sajnos, ez a leírás is megfeneklett a sejtetésnél. A társadalom nyitottságának - mint az egyedeire széthulló tömeg anómiába sodródásának - a munka egészén végigkövethető állapotrajza viszont pontos és fontos észrevételekkel teli leírás.
  Czakó Gábor írása (Gazdaságkor. Kortárs, 1994. 8. szám) mint keresztény történetfilozófiai alapvetés, bizony, el-elrugaszkodik a történettől is és a filozófiáktól is. Szerzője nem sokat bíbelődik a civilizáció és a fejlődés elméleteivel, az európai szellemiséget értelmező nagy gondolati rendszerekkel. Eötvös József és Hajnal István éppúgy hidegen hagyja, mint Spengler vagy Sombart és Max Weber. De hát az esszé nem azért esszé, hogy kimerítő legyen, s ebben az esetben a szó és írás iránti süketségről árulkodna a tudományoskodó kivesézés és az elméleti előkészületek - nem feltétlenül lábjegyzetekben megmutatkozó - jeleinek firtatása. Ez egy szuggesztív erejű, merész gondolattársításokban gazdag elmélkedés. Czakó - főként Hamvas Bélától ihletetten - vázolja korszakélményét, az önmagától: szellemi természetétől eltávolodott ember világát, amelyben a személyesség és szentség eltűnőben, a valóság leváltódóban van, s a bűn tudata kihunyni látszik.
  Bencsik András munkája (Isten talán visszatér. Új Demokrata. 1994. augusztus 18.) arra példa, hogy az írói véna hiánya, a tudákosság és az aktuálpolitizálás túlzott erőltetése milyen könnyen lapályra viheti az emelkedett korértelmező esszé műfaját.
  Szándéka szerint Bencsik írása nem kevesebb mint a liberalizmus és a konzervativizmus összebékítésére tett kísérlet, amit szerző - ki tudja, milyen megfontolásból - azért tart szükségesnek, mert korunk mikroelektronikai forradalma nyomán a fogyasztóiból kinőtt "információs (helyesebben: manipulációs)" társadalom az emberiség totális rabszolgasorba hajtásával fenyeget: "Semmi sem lehetetlen, ami technikailag kivitelezhető [...] Technikai akadálya ma már nincs a földön élő négymilliárd ember személyre szóló manipulálását a kereskedelmi szférából (lásd: műholdas televíziózás és hirdetések) kiterjeszteni az ideológiai és erkölcsi szférákra, csupán az elhatározás hiányzik hozzá." Technikai akadály talán tényleg nem állhat egy ilyen galád elhatározás útjában, ezt én nem tudom megítélni. Az emberi nem fejlődése mindazonáltal csodálatos és talányos fordulatokban gazdag. Végül is ki tudja, hogy egyszer csak maga az ember az ő eldigitalizálódott agyát nem kezdi-e el a "kikapcsolom - bekapcsolom" sémára járatni...
  Más azonban a fellegjáró fantáziálás, és más az ajtónkon kopogtató veszély. Hogy lássuk is, miről van itt szó, s hogy - úgy is, mint a vas és acél országának fiai és unokái - képet alkothassunk magunknak a globalizálódás vértelen fogalmába pakolt fenyegetettségről: "Képzeljük el, hogy Magyarország egy üvegbúrával légmentesen lezárt üvegtálca. [Akinek itt légszomja támadna, kéretik átugorni ezt a szakaszt. - S. J.] A lakosok parányi vasporszemcsék. Az egymást váltó vaspor-kormányok bármennyire szeretnék is a maguk módján alakítani a maguk vaspor-népének a sorsát, a kívülről ható erőtér ellenében tehetetlenek. Egy választásuk marad, megpróbálnak az erőtér erővonalai mentén rendeződni. Ekkor legalább azt a látszatot kelthetik, hogy az ő akaratuk érvényesült. Ehhez azonban el kell hitetniük a vaspor-lakossággal, hogy akkor járnak jól, ha nem a maguk törvényei szerint, hanem a nemzetközi erővonalaknak engedelmeskedve rendeződnek. El kell pusztítaniuk az erővonalakkal dacolni akaró nemzeti vaspor-kohéziót, hogy a rendeződés minél fájdalommentesebb legyen. Itt kap politikai szerepet a manipuláció."
  Hogy ne kaphasson szerepet, s porszemcse létünk illő helyére leljen honunk s a nagyvilág vonzásainak és taszításainak erőterében - nos ehhez Bencsik András szerint előbb a liberalizmus és konzervativizmus kérdésében kéne már végre tiszta vizet öntenünk a pohárba, "politikától független elemzés" keretében tisztázva a két kategória viszonyát. Ellentétük ugyanis maga az összetartozás: "Úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a távol-keleti szimbólum, a Jang-Jin fehér és fekete cseppjei. Együtt alkotnak kört, együtt adják a teljes egészt, bár egymásnak ellentétei." Bencsik, a könnyebb áttekinthetőség kedvéért, táblázatba foglalt tizenöt fogalompárral illusztrálja a Jang-Jin mintát követő konzervatív-liberalizmust. Eszerint ami a konzervatív (Jang) számára "Isten", az a liberálisnak (Jin) "felhő", ami ott "ige", itt "információ" és így tovább: "hit - bizonyosság", "garancia - ígéret", "férfi - nő", "szerelem - libidó"...az utolsó párosig: "történelem vége" - "történelem kezdete".
  Rendben is volna ez, az ember kedélye így, az újabb ezredév fordulója táján hajlamosabb az alapkérdések feletti borongásra. A baj csak az, hogy Bencsik András mindezt tételről tételre, a felhőtől a történelem kezdetéig ki is fejti. Nem öncélú elmemutatvány végett. Műve végén Bencsik összehozza fejtegetéseit Pokol Béla igazságával. Kiderül, hogy ennek az egész eszmefuttatásnak jangostul-jinestül az a célja, hogy a nevezetes médiahatalom-koncepció végre szilárd lételméleti fundamentumra helyeződjék.
  Bencsik publicisztikája úgy általában nem a kapcsolódási pontok és az érintkezési felületek keresésével tűnik ki. Legutóbb például az ellenfél írmagjára vonatkozó indulatos kitételei hozták hírbe a nevét. Vélelmezhető eszmetársai siettek is elhatárolódni mind nevétől, mind kitételeitől. Ezt az összebékítő írást olvasva az a gyanúm, hogy sokan szívesebben vennék, ha szerzője ellenségképeinél maradna.
  A kötet többi írását, a napilapcikkeket három kategóriába sorolnám: 1. a politikai élet napi eseményeihez nem közvetlenül kötődő publicisztikák, 2. az 1994-es választás esélyeit mérlegelő és a kormányalakulás után várható fejleményeket elemző cikkek, 3. pánikban fogant írások ugyanebben a témakörben.

  1. Andorka Rudolf egyik ismeretterjesztő publicisztikájával (Kereszténydemokrácia és liberalizmus. Magyar Nemzet, 1994. március 1.) szerepel a kötetben. Írása tiszta hang a médiacsatározások hangzavara idején, amikor a politikai ideológiák közkeletű fogalmai - maguk is háborús nyomok, sérelmek és megbélyegzettségek hordozói - sűrűn bevetésre kerültek. Mit tehet ilyenkor a tudós? Azt, amit Andorka Rudolf is tett: kiáll az üvöltő orkánban magyarázni, minden - még olvasó - ember számára hozzáférhetően arról, mit tartottak eleink nemzetről és szabadelvűségről, mikor mit értettek keresztényszocializmuson, ki számított szociálliberálisnak, s ki konzervatívnak. S arról, hogy a Társadalomtudományi Társaság nevezetes 1904-es vitáján például - jóllehet radikális liberálisok és szocialisták vitték a prímet - senkinek sem jutott eszébe kétségbe vonni Giesswein Sándor szabadelvűségét. S a konzervatívok sem tekintették Jásziékat a nemzet ellenségeinek. Ha rég voltak is, voltak ilyen maguktól értetődő dolgok.
  Az utóbbi parlamenti választás és kormányzati elrendeződés körüli indulatok és izgalmak csillapultával - úgy ősz táján - a politikai közírás egészében erősödött a mértéktartóbb-mérlegelőbb hangvétel iránti igény. Ezt a rokonszenves közírói beállítódást a kötetben Tóth Gy. László (A liberalizmus titokzatos útján. Magyar Nemzet, 1994. szeptember 17.) és Krómer István (Az értelmiség árulása. Magyar Nemzet, 1994. október 15.) írásai képviselik. Tóth Gy. a szabad demokraták arculat- és stratégiaváltásait elemzi, kritikusan, ugyanakkor tájékozottan, s olykor felületes megállapításokba csúszva. (Miért lenne az kaméleonság, ha egy liberális párt a mérleg nyelve szerepre törekszik?) Krómer, a professzionális publicista és sajtószakértő (felmentéséig az Antall-kabinet sajtóirodájának munkatársa volt), visszatekintve a csata utáni tájkép egészére, a független szellemiség, a méltányosság, a tisztesség, a kötelességtudat és a felelősség értékeit kéri számon a médiumok világán.
  A kötet legjobb - igazán profi - publicisztikája Kristóf Attila időközben nevezetessé vált Én nem tudom... sorozatának egyik darabja (Magyar Nemzet, 1994. december 15.). Maga a sorozat: jól eltalált hangütés. Égzengés közben a levél hullásának neszére figyelni, földcsuszamlásos időkben napi tünemények, kis gesztusok jelzéseiben meglátni a sorsfordítót, a nagyot mondások és nagy elköteleződések idején apró kötődéseinkhez vissza-visszatérni - mint Morgenstern tengeri tehene, halkan - pazar ötlet. S a póz is telitalálat: ahogy Kristóf Attila eldurvult világunk félrehúzódott (-lökött?) közszereplője, magára öltvén a türelem báránybőrét, mögüle jókora farkasfogakat mutogat a világra. Morfondírozása általában - mint itt is - a publicisztika remeke.
  Pokol Béla nevezetes médiahatalom-"kettős hatalom" elméletének egyik korai koncipiálása (A politikai uralom két forrása. Magyar Nemzet, 1994. július 9.) is helyet kapott a kötetben. A cikk tartalmazza Pokol később könyvben kifejtett nézeteinek csaknem minden tételét. Ezek többsége fizikai, kulturális és politikai adottságokkal kapcsolatos tényállítás. Az ország méreteiből, szellemi-kulturális térszerkezetéből s a "demokratikus centralizmus" több évtizedes előzményeiből következik a tömegmédiumokkal összefonódott hatalom centralizáltsága. Kialakulatlan választói pártpreferencia közegében (sőt: viszonylag kialakult választói preferenciák esetén is) a médiumok a befolyásolás óriási lehetőségeihez jutnak. S ha az ész nem feltétlenül is, de a közvéleményformálás - rövid időszakoktól eltekintve - ebben a nyugati civilizációban s vonzáskörében jó kétszáz éve baloldalon van.
  Lássuk, mit ír erről ugyanebben a kötetben a világjárt tudós, Molnár Tamás, kissé könnyű kézzel odavetett cikkében, a hangya-tücsök párosban elképzelt jobb- és baloldalról: "...tény, hogy a jobboldal általában elhanyagolja, nemcsak a propagandát, hanem általában az eszmék világát is. Jártam jobboldali rezsimek idejében Salazar Portugáliájában, Pinochet Chiléjében, Franco uralma alatt, a görög ezredesek féltucat esztendejében, Dél-Afrikában az apartheid rendszere alatt - a könyvesboltokban a baloldali irodalom kényelmesen terpeszkedett, jobboldali írás alig volt." (A politikai kultúra oldalnézetből. Magyar Nemzet, 1994. május 14.).
  Pokol Béla mint elméletalkotó és politikai szakértő az utóbbi években sokat tett azért, hogy ez a struktúráját, funkcionális differenciáltságát és kiegyensúlyozott intézményességét tekintve féloldalas világ tájékoztatási monopóliumaival s azok politikai összefonódottságaival együtt átalakuljon. Van néhány - a témakörnek már ebben a korai megfogalmazásában is érzékelhető - zavaró mozzanat ebben a törekvésében. A legszembetűnőbb ezek között talán az eszdéesz-mánia s az ezzel kapcsolatos démonizálás és fantomképzés erős hajlama. (A nem világos összefonódottsági kapcsolatok elképzelésébe - ki is a bábu, s ki a mozgató tulajdonképpen? - a rémlátomásokig bele lehet gabalyodni.)
  Végül Pokol Béla - már itt is megpendített - javaslata: az, hogy a médián keresztül érkező politikai nyomás ellenében a közvetlen politikai aktivitást kellene fokozni. Nos, ez abban a mozgósításos formában, ahogy itt szerző előadja, nem valószínű, hogy a kívánt cél felé mozdítaná el a közéletet. A kívánatos ugyanis, gondolom, Pokol Béla számára is, egy olyan polgárhoz legalább itt-ott, tétován hasonlító polgár minél gyakoribb előfordulása lenne, aki intézményei iránt lojális, jogaira kényes, felelősségeinek és kötelességeinek tudatában van, s politikai beállítódásait nem napi elégedettségei és frusztrációi nyomásának engedve alakítja. Az ilyen polgár kialakulására, azt hiszem, inkább egy depolitizálódott társadalomban van nagyobb esély.

  2. A választás körüli cikkek körére térve: emlékszem, hogy akkoriban - kormánypárti körökben - mekkora fölhorkanást és riadalmat keltett Debreczeni József baljóslatú előrejelzése (Magyarország restauráció előtt. Magyar Nemzet, 1994. április 9.). Pedig csak az történt, hogy volt egyszer egy (volt) kormánypárti képviselő, aki nem a néplélekkel kapcsolatos megérzéseire hagyatkozott, hanem az ellenfél kártyáiba, a közvélemény-kutatási adatokba is belepillantva, kerek perec kijelentette: baj van, uraim, jönnek a kommunisták, olyan restauráció lesz itt, hogy arról koldulunk. Ezt még nem volt nagy kunszt megjósolni, Debreczeni nem is állt meg itt, azt is megmondta, mi lesz ezután. A jogrend fenyegettetése, az eredendő bűne terhétől immár mentesült pártoligarchia stabilizálódása, igazi kliensrendszer s latin-amerikanizálódás lesz itt. Úgy lett. S az értelmiségi háttér identitásában nagy lesz a zavar. Nagy lett.
  Egyszerű szavak, világos beszéd. Debreczenit ez emeli ki a politikai guruk kortárs mezőnyéből. A többiek hajlamosak a túlbonyolításra, ő viszont nem sokat teketóriázik a lehetséges kimenetelek latolgatásával, nem cifrázza mondandóját mindenféle elméletek, modellek, forgatókönyvek keverésével. Egyszerűen megmondja, mi van s mi lesz. Nem azért tanított ő olyan sokáig történelmet, hogy ne tudja, mire tanít a történelem. Arra, hogy akcióra jő a reakció, s a történelem "...nem nadrág, amit tetszés szerint át lehet szabni". A jövőkép markáns rajzát csupán egyetlen ponton homályosítja el némi probabilista bizonytalankodás: "Ha egyedül nem szerzik meg [a szocialisták - S. J.] a kormányzáshoz szükséges abszolút többséget, akkor minden jel szerint éppen az az egykori ellenzéki párt lesz a segítségükre (az SZDSZ), amelyik négy évvel ezelőtt a leghangosabban kommunistázott!" Ez, bizony, nem egészen így jött be.
  Tellér Gyula kisebb tanulmánynak is beillő terjedelmű cikkében (A rendszerváltás sikere. Magyar Nemzet, 1994. május 26.) a gazdasági átmenet választások után várható alakulását latolgatja. Kiindulási pontja, hogy a "rendszerváltás rendszere": a Kádár-korszakban rögzült redisztribúciós alkurendszer nem lebontódóban, hanem megerősödőben van. Az átalakulás esélyeit a pártprogramokra és a választás után elgondolható hatalmi struktúrákra hagyatkozva latolgatja. Okosan elemző, az ésszerűen várható fejleményeket felvázoló írás, azzal az - utólag, s mindig csak utólag, látszó - tanulsággal, hogy a történések tényleges alakulásában milyen nagy szerepe van a valószínűtlennek látszó következményeknek és az ésszerűtlen kapcsolódásoknak.
  A történtek tárgyilagos megítélését viszont a hiedelmekbe bonyolódottság gátolja. Valószínű, hogy néhány kényelmesen hajtogatható téveszme és legenda rögzülésére vezethető vissza, hogy az előző kormánykoalíció körei és főleg holdudvarai máig hangosak a sopánkodástól: választási vereségüket még nem tudták feldolgozni. Talán az a kiterjedt irodalom segített volna (segítene), ami a választások után ugyanezt a témakört (nekik is) feldolgozta. Nem feltétlenül ellenséges érzülettel, de azért a tényekhez ragaszkodva és a kontrollálatlan hiedelmek eloszlatásának igényével, mint például Körösényi András elemzése (A jobboldal vereségének okai. Magyar Nemzet, 1994. július 18.). A pártok rekrutációs bázisának érzületi paramétereit felvázoló cikkében Körösényi kimutatja, hogy a kormánypárti kampány jórészt képzelt közösségeket szólított meg.
  A tömegek valóságos érzületeihez - nem túl fáradságos kampány ("tömegmunka") árán - közel került szocialistákat viszont, Tőkéczki László szerint, választási győzelmük hozta abszurd helyzetbe. "Mi ez?" - kérdezi Tőkéczki. (Mi történik itt? Magyar Nemzet, 1994. szeptember 3.) A művelődéstörténész szemszögéből nézve, átfogóbb társadalom- és eszmetörténeti összefüggésekben értelmezve, "...értelmetlennek tűnik ma egy szocialista kormány". Csupa költői kérdés merül fel ugyanis vele kapcsolatban, kilencvennégy kora őszének kérdései: "A második tőkefelhalmozást [...] szocialista párt fogja vezetni? Milyen eszmei alapon? [...] Ha a politika az érdekek megjelenítésének legfontosabb színtere, akkor most ki mit és kit képvisel a kormánykoalícióban? [...] Lehetséges-e nagymértékű állami újraelosztás az alapvetően egyéni tulajdonú felhalmozás közben?" Lehetséges. S a média Lovas István cikkében (A gyűlölet hosszú tűinek áldozatai. Pesti Hírlap, 1994. május 18.) előrejelzett "rendbetétele" is lehetséges volt.

  3. Végül a választási siratóénekek, úgy együtt - szerkesztőnő összegezésében - "a sötét jövő fájdalmas víziója". Ami közös bennük, az a harapós indulat, ami mégis mintha akkor volna elemében, ha önmagát mardossa, s az alkutyai panaszkodás kényelmébe süppedhet. Zavarba ejtő hangvétel ez. Az ember nehéz szívvel bonyolódik bele annak méricskélésébe, hogy mások szenvedélyében mi és mennyi a hiteles, s mi a prófétai hangutánzat, többnyire ama "néppel való népieskedő gurgulázás" (Antall József megjegyzése, 1993. szeptember 9.), amelyben mindenféle jammerolás a jeremiáda rangjára tarthat igényt, s amelynek kliséiben a reformkortól a népi irodalomig s tovább minden érzületi és gondolati eredetiség folyamatosan csépelődhet.
  Csermely Péter írása (Megfogyva bár, de törve is. Pesti Hírlap, 1994. május 11.) közkeletű ráébredések (például a nép nem érdemelte meg a szabadságot) variálásán túl a kommunista uralom ugyancsak közhelyes képeit vizionálja, egyetlen kellemesebb elemmel: meglátjuk majd, újra felvirágzik a magyar futball.
  Eredetibb felvetésekben gazdag, s félelmeiben is hitelesebbnek tűnik Benedek István cikke (A harmadik Tanácsköztársaság. Pest Megyei Hírlap, 1994. július 1.). Három a magyar igazságtalanság, írja, most harmadszorra jönnek a kommunisták, s velük minden eddigi bolseviki út legrosszabbika: a "szociokapitalizmus". S nekünk, magyaroknak, az "új Bach-korszak". Lesz még itt egy kis "jubiláris hacacáré", aztán vagy felszívódunk, vagy nem: "Ez a harc lesz a végső. A harmadik magyar köztársaság most következő éveiben dől el, hogy a jövő évezredben lesz-e még Magyarország a Kárpát-medencében."
  Maga a választás nem lehet a nép műve - önfia ennyire nem vághatja sebét -, ezt egy "külhonban lappangó erőnek titokzatos bábui" intézték így, meghamisítván az eredményeket. Benedek professzor erre abból következtet, hogy először is: "...az eredményt megközelítő pontossággal a választás előtti napon a fülembe súghatta egy jól informált bennfentes". Másnap aztán több mint feltűnő volt, "... hogy már reggel ugyanaz volt a választási arányszám, ami estére véglegesítődött, vagy hogy a legkülönbözőbb összetételű választókerületekben egyforma végeredmény kerekedett ki..." Nos, mielőtt a fenti árulkodó jelek magyarázattá érésének értelmezését a professzor orvoskollégái hatáskörébe utalnánk, gondoljunk a feltételezés alapindítékára is: ma, amikor az érték- és normarelativizálás politikai gyakorlatok napi rutinjává válván, valóban "minden lehetséges", éppen a technika lehetőségeivel való visszaélést tekintsük egyszer és mindenkorra kizártnak?
  Sándor András cikke (Keserű újévi köszöntő. Pest Megyei Hírlap, 1994. december 31.) nem a közvetlen élmény döbbenetében született. Bibliai indítású (Jelenések és Sirák Könyve), szilveszter éji szellemidézés: "Vidámság illik új esztendőhöz, s nem véletlenül: hogy esztendőben egyszer eleressze magát és hagyja kisüvíteni lelke zárjai alól a lefojtott, feszítő ihaj-csuhajokat és bánomiséneket, az embernek arra ősidőktől fogva szüksége volt." Hát, nem mondhatni, hogy szerző - ha nem is a vidámság terén - nem engedett volna ősi szükségének. Némi nekikészülődés után - bánja is ő - kisüvít a legsúlyosabb tétel is: "Kádár János legnagyobb bűne Aczél volt; s a szabad kéz, mely Aczélnak adatott, felismerhetetlenné változtatta ezt a népet." Ez a nép választott 94-ben, s azóta "az antikrisztusi kék zászló az ember ember voltának vesztére lobog". Eddig minden többé-kevésbé világos, az átlagolvasó kódjánál van, nagyjából tudja követni. Ami viszont ez után következik, az Olof Palme sorsával való példálódzástól kezdődően az utolsó mondatig, az már mélyszántás. Abból csak annyi vehető ki, hogy ha rejtélyes módon is, minden mindennel összefügg. Pedig a jámbor olvasónak éppen e részekkel szembesülve kellene illuminálódnia, szerző hályogkovácsi erőfeszítései következtében. Mert: "Miféle hályogot operáltak egykor látó szemekre, hogy egy Maxwell nevű gusztustalan szélhámos a nyílt színen összefűzheti a KGB-t a Moszaddal - a moszkovita imperializmust a judeonácizmussal -, s miután >>likvidálták<<, s megbukott a háborús gyújtogató (aki a világcsalót az Olajfák hegyén temettette el mint >>hőst<<), senkinek se jutott eszébe megkérdezni, miért volt, protokollt felrúgva, mindent megelőző dolga ezzel a bukottal négyszemközt tárgyalni egy közép-európai országocska Jeruzsálembe rohant elnököcskéjének?" És így tovább. Bizonyára van kulcs ennek a megfejtéséhez is. Talán Mónus Áron művében a "nietzschei birodalmon" fáradozó világösszeesküvésről, vagy más alapmunkában. Nem tudom.
  Ez volna hát - visszatérve szerkesztőnő utószavára - az "átvilágítás": a "...konzervatív, konzervatív liberális és kereszténydemokrata szellemiségű, vagy ezen irányzatokról elfogultság nélkül megnyilatkozó szerzők" seregszemléje. A további kommentárok mellőzésével, úgy gondolom, hogy az ilyen vállalkozások egyértelműbb sikeréhez a jövőben jelentősen hozzájárulhatna a tüzetesebb tájékozódás a konzervatív szellemiség felől. Akár a magyarországi elődök gazdag szellemi hagyatékára támaszkodva, akár a kortárs magyar vagy külföldi irodalomban elmélyülve, nem felesleges ilyenkor előzetesen tisztázni, hogy mit értsünk konzervativizmuson.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu