Ferkai András könyve Buda két világháború között emelt épületeinek a topográfiája. Ilyen jellegű munka nyereség azok számára, akik érdeklődnek a város története iránt. Buda félmúltja azért is fontos, mert éppen a két világháború között öltötte fel mai arculatát.
  A topográfiai rész, amelynek a szerző az Inventárium címet adta, a könyv terjedelmének mintegy kilenctized részét teszi ki. Megelőzi ezt másfél ívnyi elméleti jellegű rész: az előszó és három fejezet: A budai oldal városfejlődése; Jellemző lakóépület-típusok; Középületek. Az Inventárium kerületenként, ezen belül abc-sorrendbe szedett utcanevenként és növekvő házszámok alapján csoportosítja a tárgyalt épületeket. Ötszázhuszonkettőt ismertet, a leírást az esetek többségében fényképfelvétel és alaprajz egészíti ki.
  Aki a fülszöveg alapján kíván tájékozódni, félrevezető információhoz jut, ugyanis ott az áll, hogy a rövid elemző leírásokat ezernél is több, túlnyomórészt egykorú fénykép kíséri. Aki a fülszöveget írta, tehát nem lapozta végig a könyvet, és a szerző előszavát sem olvasta el. Megbízhatóbb, ha az utóbbira hagyatkozunk, bár pontos és határozott választ itt sem kapunk a könyv tartalmára vonatkozóan. A szerző előre bocsátja, hogy a korszaktopográfiáknak két fajtája ismeretes: az egyik a teljes épületanyagot vizsgálja, a másik valamilyen szempont, például stílus, épülettípus szerint válogat. Azt azonban Ferkai elmulasztja az olvasó tudomására hozni, hogy munkája melyik kategóriába tartozik. "A topográfia, amit a tisztelt olvasó a kezében tart - írja -, a két világháború közötti korszak budapesti építészetével foglalkozik, pontosan csak a főváros jobb partjával, a budai kerületekkel. Így is tetemes anyagot, több mint ötszáz objektumot ölel fel, hiszen Buda e korszakban különösen dinamikusan fejlődött." Aki ismeri Budapestet, valamennyire járatos a város történetében, az tudja, hogy ez a szám Buda két világháború közötti épületeinek csak a töredéke. Az előszó a következőkkel folytatódik: "Gyűjtésünk nem csupán a modern épületekre terjed ki, a sokféle irányzatból nemcsak elsőrangú alkotásokat válogattunk ki. A jó építészek minden munkáját megpróbáltuk számbavenni, de mellettük kevésbé jelentős tervezők épületei is szerepelnek..." Ebből az avatatlan olvasó arra következtethet, hogy amit a kezében tart, válogatás, mert csak a "jó" építészek esetében "próbálta meg" a szerző valamennyi művet számba venni. Hogy kik a jó építészek, a fentiekből az következik, azok, akiknek minél több alkotásuk szerepel a könyvben. Persze előfordulhat, hogy valaki jó építész, de viszonylag keveset épített a budai oldalon, vagy hogy java épületei egy másik korszakban - korábban vagy későbben - épültek. Hogy ez a mennyiségi támpont mennyire félrevezető, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Kós Károly a könyvben egyetlen alkotással szerepel. Tudományos igényű szerző így nem lebegtetheti a könyve tartalmára vonatkozó információkat, sem értékítéletének ismérveit. Márpedig ez a könyv tudományos igénnyel készült. Az előszóban áll az is, hogy a XIX-XX. század magyar építészetéről összefoglaló történeti feldolgozások készültek, mielőtt még az ilyen munkákhoz nélkülözhetetlen alapkutatások elkezdődtek volna. A szerző tehát alapkutatásnak szánja munkáját. Könyvét elsősorban az építészettörténet kutatóinak ajánlja, rajtuk kívül mindazoknak, akik a város története iránt érdeklődnek.
  A Buda városfejlődésével foglalkozó fejezet számot tarthat a város története iránt érdeklődők figyelmére. Buda a múlt század végéig, a Várat leszámítva, kisvárosias, falusias település volt. A Vízivárost, Óbudát kézművesek lakták, a dombok lankáit szőlősgazdák művelték. Csak a múlt század végén épült néhány utcában emeletes bérház a Várban lévő hivatalok és a Budára települő Déli vasút tisztviselői számára. A budai hegyvidéken a reformkorban épültek az első klasszicista nyaralók, a század második felében jelentek meg a sajátos színfoltot képviselő, úgynevezett "svájci" faverandás, faoromzatos, lombfűrészes ornamentikájú nyaralók.
  A szerző rámutat: városias fejlődését Buda a közlekedés, a hidak és az utak kiépülésének köszönheti. A Lánchíd, az Alagút, majd a fogaskerekű vasút következtében vált a szórványok megjelenése után nyaralóterületté a Svábhegy; a Margit-híd megépítése indította meg a Rózsadomb keleti lejtőjének a benépesülését; a Ferenc József-híd megépülése tette lehetővé a gellérthegyi villanegyed s a Fehérvári út és a környező utcák kiépülését. Revelációként világít rá a budai oldal állapotára, hogy 1921-ben a főváros törvényhatósága olyan indítványt vitatott meg, ami a Gellérthegyen való legeltetés kérdését vetette fel. (Az erre vonatkozó jegyzetből kiderül, hogy a törvényhatóság az indítvány ügyében határozatot is hozott, de hogy a határozat mi volt, nem tudjuk meg.)

Figyelemre méltó, talán hasznos is tudni, hogy milyen meghatározó szerepet játszott a város fejlődésében - esetünkben Buda kiépülésében - a célzott adókedvezmények rendszere. A húszas évek elején, a háború után fellépett lakásínség enyhítésére a tatarozást és az emeletráépítést részesítették adókedvezményben. Az adókedvezményt ké- sőbb kiterjesztették új házak építésére is, feltételül csupán az építkezés befejezésének határidejét és bizonyos minimális komfortfokozatot szabtak meg. Az 1934-es adómentességi rendelet szakított ezzel a gyakorlattal, mert az túl extenzív és kontrollálatlan városfejlődéshez vezetett volna. Az újonnan bevezetett kedvezmény előnyben részesítette a regenerációs építkezéseket, vagyis a régi, rossz minőségű földszintes házak lebontását és korszerű lakóházak emelését. (Hogy ennek során értékek is veszendőbe mentek, abból feltételezhetjük, hogy a húszas-harmincas évek műemlék-szemlélete nem terjedt ki mindarra, amire ma.) Az adókedvezmények következtében épült ki az Attila út Vérmező menti szakasza, a Krisztina körút jelentős része, a Margit körút páratlan oldala. Az adókedvezménynek különböző fokozatai voltak. Az adómentesség és az adókedvezmény eszközével érte el a főváros, hogy a harmincas évek végére a telek-körülépítést felváltotta a telkek sávos beépítése, ezzel megszüntek a körfolyosós, szűk udvarok, létrejöttek a tágas, füves-fás tömbudvarok, megszüntetve az utcai és az udvari lakások hierarchiáját. (Ilyenfajta építkezésekre a legnagyobb összefüggő területen az Újlipótvárosban került sor.)
  Az adókedvezmény intézményét a Közmunkatanács városképi szempontok érvényesítésére is felhasználta, megszabva a főútvonalakon épülő házak magasságát, a homlokzat vakolásának minőségét. A Közmunkatanács előírásainak köszönhetjük, hogy a Várhegy a Krisztina körút felől megőrizte meghatározó városképi szerepét. A Közmunkatanács elnöke, Rakovszky Iván döntése az Attila úton és a Vár lejtőjén épült házak magasságát úgy határozta meg, hogy egy, a Várhegyet burkoló elméleti palást magasságán túl nem nyúlhatnak az épületek. (Ennek az intézkedésnek a bölcsességét akkor méltányolhatjuk, ha tekintetbe vesszük a hatvanas évek óbudai építkezéseit, ahol a lakótelep betonkordont von a Duna és a hegyek közé, megbontva a környezet, a folyó és a hegyek természetadta szépségét.)
  A topográfia a lakóépületek minden típusát tárgyalja, a |t sorú beépítésű bérházakat, az egyedi és igényes lakóépületek mellett a korabeli "tömeges" lakásépítést, a köz- és ipari épületeket, valamint az összefüggő együtteseket (utcák, térfalak, egységesen tervezett épületcsoportok), de persze Buda adottságai folytán az ismertetett épületek többsége mégis csak kertes családi ház.
  Ami a stíluskérdéseket illeti, az adott korban épült és a szerző által számba vett épületek többsége a modernista irányzathoz tartozik, de a korszak egyéb irányzatai is képviselve vannak. Ez esetünkben annál is fontosabb, mert a két világháború között a hazai hivatalos körök konzervativizmusa jelentős szerepet juttatott a történelmi építészeti irányzatoknak, mindenekelőtt a neobarokknak, és kétségbe vonhatatlan, hogy esztétikailag értékes alkotások is születtek a historizáló irányzatok jegyében.

A könyv többnyire modernista szellemiségű alkotásokat ismertet - ez a tárgyalt korszak épületeinek számarányaiból is következik -, ami azonban az építészeti modernizmus fogalmát illeti, ebben alig érthető szerzői bizonytalanságot tapasztalunk. Előszavában ezt írja: "Újabban tanúi lehetünk a >>modern<< fogalom kitágulásának: a 20. század építészetéről szóló könyvek ma már nemcsak a modern, hanem a vele párhuzamosan létező egyéb irányzatokkal is kellő terjedelemben foglalkoznak." Az ellentmondás magában az állításban foglaltatik: nem jelenti a "modern" fogalmának a kitágulását, ha a XX. század építészetéről szóló könyvek a párhuzamosan létező egyéb irányzatokat is tárgyalják. A modern építészet ugyanis - a szerző tétova álláspontjával ellentétben - nagyon is körülhatárolt irányzatot jelöl: a húszas évek folyamán kialakult formanyelvet - egyenes vonalak, sík felületek, kubusok - és a hozzájuk tartozó filozófiát: a funkcionalizmust mint lényeg- és formameghatározó tényezőt. Egy történelmileg és művészettörténetileg körülhatárolt stílusirányzatról van szó, hiszen az utána következő ellentétes szellemiségű irányzat, magát elhatárolandó, posztmodernnek nevezi magát. És míg a szerző jegyzetben (25. sz.) utal arra, hogy a Városháza konzervatív törvényhatósága volt az építészeti historizmus továbbélésének ágense, meg sem említi a modernizmus gyökereit, hazánkba való behatolásának körülményeit. Az irányzatot idehaza előszeretettel nevezték Bauhausnak, mert bár egyesítette magában a különböző helyekről, mindenekelőtt Hollandiából és Franciaországból származó rokon szellemű irányzatok hatását is, a dessaui Bauhaus iskola volt a hazai modernista építészet közvetlen forrása. Vagy mert az irányzat legjobbjai maguk is emez iskola növendékei voltak, vagy mert ennek tanításait tették magukévá. Nem arról van szó, hogy a könyvnek részletesen ki kellett volna térnie a Bauhaus problémájára, ez nem tartozik feladatai közé, de képtelenség, hogy Ferkai könyvében maga a Bauhaus szó elő sem fordul. Legalább rövid utalást igényelt volna, hogy a modernista építészet a húszas-harmincas években világnézeti tartalommal töltődött meg, és mozgalomjelleget is öltött. Mozgalmi voltából következően nemzetközi szervezet alakult az irányzat terjesztésére, problémáinak megvitatására; ez volt a CIAM (Congrés Internationaux d'Architecture Moderne). A CIAM magyar tagozatának tagjai voltak azok az építészek, akik Ferkai könyvében a legtöbbször szerepelnek: Fischer József, Forbát Alfréd, Kósa Zoltán, Körner József, Ligeti Pál, Major Máté, Molnár Farkas, Preisich Gábor, Révész Zoltán. A Tér és Forma című folyóirat, a modern építészet élharcosa folyamatosan ismertette Budapest Bauhaus szellemiségű új épületeit, s minden év januári számát a CIAM magyar tagozatához tartozó építészek munkássága összefoglaló ismertetésének szentelte. A két világháború közötti magyar építészettel foglalkozó munkában, amely túlnyomórészt modernista szellemiségű épületeket ismertet, nem maradhat említetlenül a Bauhaus, a CIAM és a Tér és Forma . (Utóbbi a topográfiai részben kezdőbetűivel - TF - csak a szakirodalom forrásmegjelöléseként fordul elő.)
  A modernista építészet mozgalmi jellegével hozható kapcsolatba a Pasarét és a Hűvösvölgy mezsgyéjén a harmincas évek elején épült Napraforgó utca. Ez a huszonkét családi házból álló, újonnan létesített utca a kor jeles építészeinek a kísérlete a korszerű építészeti elvek és a gazdasági és szociális szempontok egyeztetésére, a kispénzű középosztály számára az Angliában honos kertes családiházas telepek prototípusának a létrehozására. Ezek után meglepő, hogy a bevezető elméleti részben a Napraforgó utca pontosan akkora terjedelmet kap, mint az Új Idők előfizetői között kisorsolt két rózsadombi családi ház. A topográfiai részben a Napraforgó utca - lévén hogy huszonkét épületről van szó - persze nagyobb terjedelmet kap -, de ez így mennyiségi és nem minősítési kérdés.

Az előszóban szerepel egy nehezen értelmezhető állítás, melyen nem lehet átsiklani. A szerző a következőket írja: "A hazai szakirodalomban - ideológiai okokból - évtizedeken át a >>progresszív<< modern építészet élvezett prioritást a konzervatív, tradicionális és a népi tendenciákkal szemben. Ezzel az egyoldalúsággal szakítani kívánunk: kötetünk a törekvések teljességét igyekszik átfogni." Nem világos, hogy a szerző mire gondol. Tény, hogy az elmúlt diktatúrában a modernista építészet soha nem élvezett hivatalos ideológiai prioritást. Az ötvenes években a hatalom kérlelhetetlen ideológiai harcot folytatott a burzsoá-imperialista elfajzásnak minősített építészeti modernizmus ellen, hivatalos irányzattá téve az egyedül üdvözítőnek deklarált neoklasszicizmust, amit a népnyelv általában szocreálnak nevezett. Erről szólt az ötvenes évek elején zajlott hírhedt építészeti vita. A hatvanas évek közepén a házgyáras lakótelepi építkezések kapcsán a hatalom feladta az építészettel szemben támasztott ideológiai követelményeit, az építészetet pusztán ipari tevékenységgé degradálta, tagadva, hogy annak bárminemű eszmei vagy esztétikai tartalma lehetne. Ha viszont a szerző a két világháború közötti szakirodalomra gondol, mint amely előnyben részesítette a modernista építészetet, felesleges hangoztatnia, hogy ő szakított ezzel az állásponttal, a szakítás már régen bekövetkezett, a modernizmus értékelése régóta nem élvez elsőbbséget az eklekticizmussal szemben, a helyzet inkább megfordítva igaz. Jó lett volna, ha a szerző megnevezi a vita résztvevőit, publikációik helyét és időpontját, így kiderült volna, hogy tulajdonképpen mire is gondol.
  Kevésbé lényeges kérdés, de megemlítem, hogy fölösleges volt az Épülettípusok című fejezetben a villa és a családi ház közötti különbség definiálása. Ezek szerint a villa "...nemcsak lakóhelyül szolgál, hanem a társadalmi élet színtereként is funkcionál. A villa lényegéhez tartozik, hogy a szokásos lakóhelyiségeket fogadásokra alkalmas reprezentatív tércsoportok egészítik ki." Az építészettörténettel foglalkozók ismerik a történetileg kialakult villafogalmat, a mindennapi szóhasználat pedig a szép környezetben, igényesen kialakított, kertes családi házat is villának tekinti, reprezentációs funkcióktól függetlenül is. A szerző elkerülhette volna a fogalmi zavart, amit az okoz, hogy saját definíciójával szemben a továbbiakban bérvillának nevez két-három szobás lakásokat magukba foglaló kertes házakat.
  A könyv túlnyomó része és lényege a topográfia. Ez, bár nem teljes ugyan - nyilván terjedelmi okokból -, keresztmetszetet és áttekintést ad Buda fejlődése egyik meghatározó jelentőségű korszakának építészetéről.
  A topográfia tartalmazza a benne szereplő épületek adatait (építtető, tervező, statikus, kivitelező, szerkezet, építőanyag, stílusirányzat, esetenként értékelő megjegyzést is (például "műemléki védelmet érdemelne"). A leírások néha részletezőbbek, máskor vázlatosabbak. A fényképek sajnos kisméretűek (ez bizonyára nem a szerzőn múlott), de az már a szerző felelőssége, hogy nincs feltüntetve, hogy a fénykép az épület melyik nézetét ábrázolja. Az esetek mintegy felében az alaprajz is szerepel, de nem könnyű eligazodni rajtuk. Többszintes épület esetében többnyire nem derül ki, hogy az alaprajz az épület melyik szintjére vonatkozik, márpedig a vázas szerkezet (és a modernista épületeknek legtöbbje ilyen szerkezetű) lehetővé teszi a különböző szintek eltérő alaprajzát. Az alaprajzokon nincs feltüntetve az égtáj, sem a helyiségek funkciója, és ha a helyiségek számokkal jelöltek, nincs megadva a számozás kódja.
  A topográfia, a hiányosságok ellenére, eligazít; megjelenésére szükség volt, bár színvonalasabb formában. Alapkutatásnak - aminek a szerző, mint előszavából kiderül, munkáját szánja - csak a fogalom átértelmezésével tekinthető. Adatok összegyűjtése, mégpedig különösebb invenciót nem igénylő és viszonylag könnyen hozzáférhető adatoké, még nem minősül alapkutatásnak, akkor sem, ha a munka egyébként haszonnal forgatható. Az alapkutatás fogalmától új ismeretek és/vagy új összefüggések feltárása elválaszthatatlan.

  E recenzió alcíme akár a következő is lehetne: Gondolatok egy tulajdonságok nélküli könyvhöz. Hiszen ez a könyv "pusztán" leltár. Nem guide, de nem is hagyományos értelemben vett topográfia. A guide turistáknak szól, ezért egyrészt az építészettörténet által leírt és minősített, másrészt kortárs épületeket ajánl röviden a látogató figyelmébe. A javasolt útvonalakon azután ki-ki egyéni fölfedezéseket is tehet. A guide válogatása a kortárs és a közelmúlt épületeiből kicsit mindig bizonytalan. Ezért érvényessége részben időhöz kötött. Ahol erős a kortárs építészet, történet és elmélet, ott jó a guide. Ilyen például a jól ismert Architektur in Wien. 350 sehenswerte Bauten című bécsi kiadvány.
  A topográfia tudományos leírás, általában a távolabbi múlt (kérdés, a tárgyalt korszakot most minek is kell tekinteni?) elfogadott értékeit veszi számba. Teljességre kell törekednie mind az objektumok számbavételénél, mind pedig azok leírásakor, ezért elkészítése hosszabb munkát igényel. A topográfia határait időben és térben pontosan ki kell jelölnie, hiszen "biztosra" kell mennie. Könyvünk határai is egyértelműek. A korszakhatárolás a történettudomány időbeosztását követi, területi határa pedig Buda közigazgatási határa.
  Úgy gondolom azonban, hogy e kiadvány alapvetően vizuális, taktilis indíttatású, sokkal inkább a személyesen megélt kivetülése (bármennyire száraz és tárgyilagos is első pillantásra), és nem valami kifinomult intellektuális project végterméke. A szerző egyszerűen itt nevelkedett, itt járt iskolába. Többek között a tárgyalt időszak egyik legjobb épületébe, a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba. Tehát Budáról van szó, de az alapélmény, a személyes fölfedezések szintjén. A könyv ezért nem topográfia. Kevesebb és több is annál. Topográfiai alapanyag. És nem guide. Nem kulturális szolgáltatást akar nyújtani, "csak" közzétesz.
  A szerző húszévi türelmes, alapos, kitartó gyűjtő- és rendszerező munka után 522, a két világháború között épült budai épületet mutat be az olvasónak, kerületenként csoportosítva. A gyűjtött anyagból egy tucat monografikus és tematikus művet írhatott volna, de a tárgy jobban vonzotta az írásnál. A leltár előtt röviden ismerteti Buda korabeli fejlődését, a társadalmi, gazdasági, szociológiai, városépítészeti összefüggéseket, a jogi, pénzügyi, építési szabályozás jellemzőit, stilisztikai megjelöléseket határoz meg az épületek építészeti hovatartozásának behatárolására, kiemeli a jellemző épülettípusokat.
  Az épületleírásokból megismerhetjük az építés időpontját, az építtető nevét, foglalkozását. Megtudjuk, ki volt az építész, számos esetben a szerkezettervező, az építési vállalkozó, a közreműködő képző- vagy iparművész. Ezután a meghatározó stílusjegyek és az épület tömör ismertetése következik, az esetek többségében korabeli rajzzal, korabeli fotóval, sok építészeti részlet pontos leírásával. Végül a szerző megadja adatainak forrását. Az 522 közül huszonegyet, köztük kitűnő épületeket már nem láthatunk. A könyvet az építtetők, az építészek, a statikusok, szerkezettervezők, a kivitelezők, a vállalkozók, az iparosok, az iparművészek és a társművészek névmutatója zárja.
  A munkát jó kézbe venni, a két és fél hasábos szerkesztés szerencsésnek bizonyult, fegyelmezett, de nem merev megjelenést biztosít, az ötféle képszélesség változatos lehetőséget nyújt az ábrák elhelyezésére. Képaláírás és képjegyzék, valamint az épületek helyét mutató térképek megkönnyítenék a könyv használatát. Kár, hogy elmaradt egy angol nyelvű összefoglaló, ez ma már minden nemzetközi érdeklődéssel számoló építészeti könyv elengedhetetlen része.
  A szerző, mint maga írja, alapkutatást végzett. Hosszú ideig mindenféle megbízás, kutatási program nélkül. Először egyetemi hallgatóként, majd tervező építészként, egy ideig ösztöndíjas kutatóként. Fiókjaiban éveken keresztül gyűltek a jegyzetek, cédulák, negatívok - a publikálás legcsekélyebb reménye nélkül. Nemcsak Budát járta, hanem Pestet is, s nemcsak Pestet - ha tehette, az országot is. Talán éppen e nagyszámú épület részletes megismerése, a számtalan forrás tanulsága tartotta vissza attól, hogy valamelyik aktuális ideológia mellé szegődve egyik vagy másik irányzatot emelje ki, jóllehet - mint ahogy a bevezetőben utal rá - a külföldi szakirodalomban az elmúlt húsz évben számos tematikus munka jelent meg.
  Itthon két fontos kiadvány lehetett hasznos inspiráció ehhez az elhatározáshoz. Merényi Ferenc A magyar építészet 1867-1967 című, 1970-ben kiadott könyve ma is kitűnően használható "hézagpótló" kézikönyv. A benne tárgyalt kor, terület és a könyv terjedelme, műfaja közötti ellentmondás miatt azonban könyvünkkel nehezen volna összevethető. Gerle János, Kovács Attila, Makovecz Imre A századforduló magyar építészete című 1990-ben kiadott reprezentatív munkája a kor építészeit veszi számba a teljesség igényével, impozáns mennyiségű adat felkutatása és rendszerezése nyomán.
  Ferkai András munkája - különösen ha figyelembe vesszük a most készülő, Pestről szóló kötetet is - a maximális igényű feltárás tekintetében rokon a fent említett könyvvel. Míg azonban a századforduló magyar építészetében az utókor kimondva-kimondatlanul a szecessziót tiszteli igazán, addig szerzőnk egy közelebb eső, jobban vitatott korszakot tárgyal, és (talán ezért) tipológiai kérdésekben semleges akar maradni. Válogat, de csak egy szempont szerint: az érték, a minőség alapján. Mindezt persze csak azért teheti, mert az épületeket sokszor a legapróbb részletekig ismeri. A jó építészet értése, élvezete sugárzik ebből a leltárból. És a két világháború közötti budai építészet jó volt, minőségi volt. Ellentmondásaival, meglepő sokszínűségével, pluralizmusával. Ez a korszak valójában nem a háborúval, hanem a fordulat évével ért véget, 1949-ben. Hatása azonban érdekes módon egészen a tipizált vasbeton előregyártott szerkezetek hatvanas évek végén, hetvenes évek elején teljessé váló egyeduralmáig nyomon követhető építészetünkben.

Érdekes és tanulságos a politika és az építészet időszámítása közötti fáziseltolódás. A totalitariánus rendszer számára kapóra jött a harmincas években felnőtt európai horizontú építésznemzedék. A Rákosi-rendszer számos reprezentatív épülete az orosz példa észrevétlen megkerülésével így válhatott a legjobb skandináv és olasz klasszicizmus rokonává, a magyar építészet maradandóan értékes darabjává.
  Mindez a kívülálló számára nem derülhet ki a könyvből, de az építész számára érzékelhetővé válik e folyamatosság, különösen az említett, a háború előtt már komoly munkához jutó építésznemzedék műveinek tükrében. Ami radikálisan megszakadt, az ennek az építészetnek az alapvetően polgári háttere, töltése. Trianon sokkja, a konzervatív konszolidáció, a világgazdasági válság, majd a harmincas évek modernizációs folyamatát gyorsan lezáró háborús készülődés évei alatt meglepőnek tűnhet e polgári jelleg ilyen markáns jelenléte.
  Az első világháború után a "Gründerzeit" fővárosa, az eklektikus Pest egyre inkább átadja helyét a modern eszméknek minden szempontból tág teret adó budai oldalnak. Itt is igaz, hogy a modern XX. század az első világháború után kezdődik, és Buda szerepe, jelentősége ehhez kapcsolódik. A polgári jelleg módosul, illetve most valósul meg modern értelemben. A gründolók újgazdag fényűzése után a következő generáció számára nyitva áll az út a kulturált, választékos életvitelhez. Pénz, műveltség, európai orientáció, kezdeményezés, szabad építési terület itt szerencsésen van együtt, oly szerencsésen, mint azóta egyszer sem. A budai oldal épületei elegáns, helyenként fényűző, de a középosztály illemét ritkán sértő, az ízléstelen magamutogatástól tartózkodó életstílus dokumentumai. S ezt az azóta többszörösen földbe döngölt modern polgári életesélyt szeretjük a legjobban ebben a korban.
  A két háború közötti budai városépítés és építészet sok, azóta bevált modellt valósított meg. Házak, utcák, tömbök, terek, udvarok, lakások épültek, amelyekben ma, fél évszázad után is lehet városi életet élni. Platschek Imre nagyvonalúan elegáns Margit körúti bérházának modernizmusa gazdag modell. A kőburkolat, a nikkelezett fogódzók, az ajtókilincsek, a hajlított üveg ugyanígy készült Berlinben, Prágában vagy Rómában. Hikisch Rezső Bécsi úti neoklasszicista együttese szerény példa. Vakolat, márványmozaik, olajfesték, mint Koppenhágában vagy Helsinkiben. S mindkettőben ma is jól használható lakások. A kor keretes, udvaros beépítésű tömbjei Lágymányoson, az Attila körúton, a Vízivárosban vagy Újlakon ma is "jobb környéknek" számítanak. Itt nem szégyen lakni, mint a lakótelepeken vagy Pest slumos kerületeiben.
  Ferkai András leltárjának legfontosabb tanulsága, hogy egy kor építészetének megmérettetésekor - s ehhez mindig évtizedek kellenek - háttérbe szorulnak az aktuális ideológiák, küzdelmek, hitek, tévhitek. Mércének marad az időtálló minőség legfontosabb követelménye. S e minőség, mint látható, számtalan formában, felfogásban megvalósulhat.
  A XX. század építészetét ma már aligha lehet kizárólag a modern és a konzervatív építészet harcának tekinteni. A modernizmust - amely kezdettől fogva az ipari civilizációval járó eltömegesedés embertelen következményeit szerette volna orvosolni - ugyanúgy lejáratta a tömegesség, mint a tudományos rendszerezés eredményeire fölépülő XIX. századi historizmust. Sőt maga a modern is természetesen historizmus, amelynek bázisa már nemcsak az antik-európai, hanem az összes Európán kívüli, mindenekelőtt az afrikai és japán tradíció is. Majdnem igaz tehát, hogy az érték csak a térben, a tömegben, a tektonikai szabatosságban, az anyaghasználatban, az arányokban, a léptékben, a részletek finom kidolgozásában valósulhat meg, ahogy azt a mesterség évezredes elvei megfogalmazzák. Mindenesetre most, hogy már alapos és agyonrendszerezett a tudásunk a nem is oly régen még "természetesen átélhető" modern építészetről, visszajutunk e trivialitáshoz.
  A budai modern - a leltárba fölvett épületek döntő többsége ilyen -, mai szemmel nézve e triviális értelemben minőség. Triviális mesterségbeli értelemben - a jól képzett építőmesterek a historizáló formatanon nevelkedtek a különböző ipariskolákban, vagyis tulajdonképpen konzervatív keretek között. Az építőmester és az építész kapcsolata még "hagyományosan" közvetlen. Az építésznek nem kell fölösleges rajzokat készítenie, ugyanakkor az építési vállalkozót csak az ő hozzájárulásával lehet kifizetni. (!) (Uramisten, hová "fejlődtünk" innen!)
  Az egy időben egymást kizáró fogalmak jelentése néha lényegesen módosul, esetleg alaposan megváltozik. Avantgárd, progresszív, modern, konzervatív, historizáló, tradicionális: esküdt ellenségek lehetnek egy-egy korszakban, és még inkább annak tűnhetnek egy erre kondicionált történelemszemlélet tükrében. A szerző által használt "dekoratív modern", "konzervatív modern", "romantikus modern", "romantikus elemekkel gazdagított modern" elnevezések olyan épületeket jelölnek, amelyek tervezői nem tudtak vagy különböző meggondolásokból nem akartak ortodox modern vagy hagyományosan historizáló építészetet művelni. Ha a kor európai építészetét nézzük, nem térhetünk ki a fölismerés elől, hogy egyrészt a kor "modernség"-tudata nem azonos a miénkkel (August Perret, Otto Bartning, sőt még Heinrich Tessenow is modern), másrészt az általunk klasszikus modernnek vagy racionalistának nevezett építészetet a kortársak a legracionálisabb érvek alapján minősítették formalistának (lapos tető, a párkányok elhagyása, a vízszintes sávablak, a fehér, sima felületek stb.).
  Azóta sokan rámutattak, hogy míg a XIX. század stíluspluralizmusa mögött a rendszerező tudományos megismerés eszménye állt, a XX. századi "modern" sokszor saját programjának öntudatlanul is ellentmondva, a művészet autonómiájának eszményét vetítette az épület és a város léptékébe. Az előbbi következménye az volt, hogy objektív tudományos alapon elő lehetett írni, hogy az egyes épületfajtákat melyik korábbi történeti kor mintája után kell építeni, az utóbbié pedig az, hogy az épületeket és városokat öntudatlanul és "természetesen" a modern festészeti és szobrászati kompozíciós sémák szerint alakították.
  Az utókor jogos és sokszor fájdalmas észrevételei, kritikái persze nem csökkentik a historizmus vagy a modern klasszikusainak nagyságát. Csak az ipari civilizációnak arra a sajátos törvényszerűségére irányítják a figyelmet, amelyet a tudomány által fölhalmozott történeti ismeretek, egyáltalában, a történelem tudatának állandóan változó előjelű nyomása és e civilizáció alapvetően tömeges jellege okoz. E folyamatban az egyértelmű mintákat gyorsan betemeti az utánzatok tömege. A vizuális és plasztikai toposzok terjedése e mintákat kultúrnormává semlegesíti. E minták persze tovább hatnak, az utánzatokkal szemben megőrzik "tisztaságukat", de egyre kevesebb felfedezni valót kínálnak, inkább kényelmes, konszolidált befogadásra szólítanak fel.
  Valahogy ilyen a viszonyunk a modern klasszikusaihoz. Az építészetben ezt jelzi a magát posztmodernnek nevező "radikális eklekticizmus", majd a magát dekonstruktívnak nevező ortodox neokonstruktivizmus kitérői után az utóbbi években fölerősödő, meglepően egységes, kissé tanácstalan neomodernizmus. Ám az építészet mélyebb vizuális és plasztikai indítékai nem a kultúrnormává vált minták kényelmes befogadásában és feldolgozásában rejlenek. Így eshet meg, hogy szemünk egyforma érdeklődéssel fordul a "modern", a "dekoratív-modern", a "konzervatív-modern", a "romantikus-modern" épületek felé is, és a posztmodern vagy a biomorf építészet militáns modernellenességével vagy a neomodernizmus doktrinér azonosulásával szemben nem az éles stilisztikai határokat keresi. A tradíciókat finoman parafrazeáló, az újat a régivel együtt látó, együtt gondoló építészet ma éppen azért tűnik fontosnak, mert ritkán szolgál egyértelmű mintákkal.
  Nyilvánvaló, hogy a két világháború között épült budai épületek közül a "bizonytalan kilétűek" egyáltalán nem ilyen megfontolásból születtek. Egy részükben a századelő építészeinek dekoratív tradíciója tört felszínre, egyik-másik talán egy konzervatív megrendelő és egy modern építész közötti kompromisszum eredménye. Ilyen például Jónás Zsigmond (176), Jánszky Béla és Szivessy Tibor (284, 287), Wanner János (254) vagy Rimanóczy Gyula (71) egy-egy épülete.
  Két építész munkásságában azonban nyilvánvalóan többről van szó, mint egyszerű megalkuvásról vagy csupán a véletlen játékáról. Molnár Farkas Magyar Szentföld templom tervének eredeti változata (146), Mese utcai villája (522), valamint Virágh Pál Harangvirág utcai (142), Lepke utcai (178) és Őzike utcai (471) lakóházai olyan építészet felé mutatnak, amelyeket ma, fél évszázad múltán, jobb híján Kenneth Frampton elnevezését használva, kritikai regionalizmusnak hívunk. E megközelítés az építészetben olyan kritikai erőforrást lát, amelynek segítségével képesek vagyunk ellenállni a globális technológiák uniformizáló nyomásának, anélkül, hogy populista, folklorisztikus rezervátumokba kellene bezárnunk magunkat...
  Messzire jutottunk Ferkai András leltárjának segítségével. Talán a legfontosabb kérdésig. Jó tudni, hogy voltak honfitársaink, akik már előttünk eljutottak ide, és válaszaik, ha töredékekben maradtak is fenn, segítenek nekünk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu