STEIGER KORNÉL
ÍRÁSÁHOZ

  Jostein Gaarder norvég szerző könyvet írt Sofie regénye. Regény a filozófia történetéről címmel. A BUKSZ 1995-ös őszi számában pedig Steiger Kornél filozófiatörténésztől könyvbírálat jelent meg a műről.
  Gaarder nézetem szerint úgy gondolta, hogy szellemi csodabogárról lévén szó, neki ezt érzékeltetnie kell még a gondolati pontosság rovására is, annál inkább, mert megcélzott olvasóközönsége a tizenöt év körüliek korosztálya. Azaz a regény tartalmi elemeinél a különlegességet, míg a formaiaknál a bonyolultságot is hangsúlyozni óhajtotta. Steiger Kornél viszont éppen az ebből következőket bírálta hol szigorúan, hol meglehetős keménységgel. Szerinte a mű tartalma, legalábbis bizonyos hányadában, erősen kifogásolható szakmailag, a formai jegyek pedig vagy fölöslegesen különcködők, vagy egyenesen érthetetlenek.
  A filozófiatörténeti művek szerzői általában a Mi a filozófia? kérdését taglalják bevezetőjükben. Gaarder ugyanezt a népszerűsítő módján teszi meg a regényében és (Steiger szavaival) "a benne előadott filozófiatörténeti kurzus"-ban. Az utóbbiból: felnőtté válva majd mindannyian oda jutunk, hogy "a világ túlságosan magától értetődővé válik számunkra". Annak ellenére, hogy "Valahol mélyen a bensőnkben [...] érezzük, hogy az élet hatalmas talány". A filozófusok viszont "sohasem képesek arra, hogy megszokják a világot. Számukra a világ rendkívüli - mondhatni rejtélyes, misztikus valami." Ezért "a nyelv és a lét végső határait kutatva" erednek a világ titkának nyomába.
  A "kurzus" bevezetőjének olvastával azt mondtam magamban: Bravó, Gaarder! Ez egy értelmes tizenévesnek kiváló előétel. - Ugyanezt Steiger azzal intézi el, hogy a regénybeli tanfolyam "a filozófia mibenlétét megvilágító bevezetővel kezdődik".
  "Gaarder az újkori filozófia gondolatait képes didaktikusan szimplifikálni anélkül, hogy logikai szerkezetüket meghamisítaná. Az antikvitás és a középkor bölcseletének bemutatásakor azonban pontosan abba a hibába esik, mint a legtöbb népszerűsítő filozófiatörténet szerzője, aki képtelen tudomásul venni, hogy az antik és a középkori embernek egészen másfajta evidenciái voltak a világról, mint nekünk. Így hát filozófiai kérdésfeltevéseik és hipotéziseik sem vezethetők le közvetlenül a mai ember mindennapi tapasztalataiból és gondolkodásából." - És ezekből kiindulva Steiger hosszasan részletezi Gaarder vétségét.
  Nekem azonban a dolog legalábbis gyanús. Lehetséges, hogy Gaarder mellett a legtöbb népszerűsítő kollégája is letéved a helyes útról? - Egyáltalán: hogy néz ki a helyzet ama evidenciákkal és a Gaarder-féle gondolatszerkezet-hamisítással?
  Bertrand Russell A nyugati filozófia történetében Platón térelméletének bemutatásánál egy helyen a következőt mondja: "A fenti részlet meglehetősen nehéz, én magam sem állítom, hogy teljesen érteném." (141. old.) - Nos, úgy gondolom, Platóntól Heideggerig tekintve az elemzendőket, az elemzők nem kis hányada kerülhet hasonló helyzetbe jó néhányszor az értelmezés során. Így az interpretálásnál e filozófusok szükségképpen hamisítani fognak valamilyen fokig, vélhetően gondolatokat és (Steigerrel szólva) azok "logikai szerkezetét" egyaránt - igaz, nem tudatosan és valamilyen cél érdekében, mint tette azt szerintem Gaarder.
  Amikor viszont keményen vitatkoznak egymással a filozófusok, ez szerintem éppen evidenciakülönbségeikből fakad. További, ezeknél jóval nagyobb különbségek állnak fenn a filozófusi és az átlagemberi evidenciák között. De akkor még nem szóltam az átlagember és az átlag ifjú, mondjuk Gaarder regényének olvasója evidenciaeltéréseiről. - A filozófia történetének népszerűsítő előadásánál tehát az evidencia- (lényegében a gondolkodásbeli) különbségek terén én nem az egyes korok közöttieket tartom a döntőnek, mint Steiger Kornél.
  Talán a filozófia népszerűsítői is a fentebbiekből indulnak ki, hiszen tevékenységük végső célját itt úgy fogalmaznám meg, mint törekvést arra, hogy megkönnyítsék a dolgát a laikusnak, amikor az összemérni kívánja a világról alkotott saját evidenciáit a filozófusok evidenciáival. Ám hogy valóban könnyítsék, és ne nehezítsék a laikus dolgát, többnyire egyszerűsíteniük kell valamennyire a filozófiai gondolatokat. És minden egyszerűsítés torzítás, ha tetszik: hamisítás.
  Szerencsésnek tartom a norvég szerzőnek azt a szándékát, hogy olvasóinak lehetőleg a fantáziáján keresztül hasson az értelmére. Gaarder tehát igen határozottan lép arra az útra, hogy a regény formai világában végre egyaránt illusztrálhassa a filozófia különlegességét és bonyolultságát, a tinédzserek elvárta módon érdekfeszítővé téve művét.
  Steiger szerint "A regény cselekménye és a benne előadott filozófiatörténeti kurzus között mélyebb összefüggést vagy éppen párhuzamot fölösleges keresnünk." - Mármost én felfedezni véltem ilyeneket. Nem véletlen, hogy könyve elején a filozófia titokkutatását a detektívregényhez hasonlítja Gaarder. El is követ mindent a cselekmény bonyolítása során annak érdekében, hogy érzékelhetővé váljon a filozófia rendkívüli vállalkozásának a problematikussága is a maga bonyodalmaival.
  Bírálónk szerint a könyv stílusa csapnivaló, mondatai színtelenek, íztelenek. Ám talán éppen azért kell ezzel fordulni a tinikhez, mert pontosan ilyen az ő stílusuk, nyelvük.
  "Az ügyetlenül megjelenített, baljós erotikus motívum" besugározza a mű egészét, adja tudtunkra Steiger Kornél, olyannyira, hogy "a regényben a tizenöt éves Sofie bölcseleti kiokosítása de facto a kislány megrontásának története".
  Egy ilyen vastag könyvet, mint amilyen a Jostein Gaarderé, meglehet, nem olvas végig egy tizenöt éves normális leány, ha nincs benne erotika annyi, amennyit a norvég szerző jónak látott művébe elegyíteni. Steiger Kornélnak ki fogja ezt tudtára adni?
  Összegezve: úgy látom, hogy a regényíró és bírálója között nagy a felfogásbeli különbség a népszerűsítés célját és feladatvégzésének hogyanját illetően. De e szakma képviselőinek többségével is perben áll a recenzens, amikor azt állítja, hogy e többség "képtelen tudomásul venni" bizonyos evidenciabeli dolgokat. - Nos, Steiger Kornél, a filozófiatörténész és filozófia szöveggyűjtemények szerkesztője, bár szakmailag igen alapos munkát végzett, véleményem szerint mégis rossz mércével mért bírálatában. Az ő területéhez képest ugyanis más műfaj a népszerűsítés - ezért az más, saját mércével is bír.

  Kiss László okos és higgadt olvasói levele arra késztetett, hogy újragondoljam álláspontomat. Rájöttem, hogy recenziómban - amely az Olvasó szerint "hol szigorúan, hol meglehetős keménységgel" tárgyalja témáját - hibát követtem el: nem voltam eléggé szigorú. Az írásban ugyanis - úgy látszik - nem jelent meg kellő egyértelműséggel az a meggyőződésem, amely miatt megírtam ezt a kritikát, ti., hogy értelmetlennek és károsnak tartom mind a szakszerűtlen ismeretterjesztést, mind a (felnőttek által elképzelt) serdülők (felnőttek által elképzelt) gondolkodásához adaptált bölcseleti alapvetést.
  Abban is messzemenőleg egyetértek a levélíróval, hogy a tudományos népszerűsítés más műfaj, mint a tudományos kutatás. A népszerűsítő-ismeretterjesztő irodalom ugyanúgy, mint a komoly témáknak gyermekek számára való átdolgozása a XIX. században indult fejlődésnek, és eredetileg mindkettőnek megvolt a maga igazi pátosza. Az egyik műfaj abból a fölismerésből fakadt, hogy a gyermek gondolkodása más, mint a felnőtté, ezért őt kezdetben az irodalmi remekműveknek és bizonyos tudományoknak "az ifjúság számára átdolgozott" formájával kell megismertetni. (Bájos darabja ennek a műfajnak Charles és Mary Lamb magyarul is olvasható Shakespeare-mesék című munkája.) A népszerű ismeretterjesztő irodalom pedig - biedermeier előzményei után - a szociáldemokrata munkásmozgalomban virágzott föl: a gimnáziumi műveltséggel nem rendelkező munkások és iparosok ismeretszintjének emelésére vállalkozott. (Kiváló volt a múlt század végén az Iparosok olvasótára című sorozat, Mártonfy Márton és Szterényi József szerkesztésében.)
  Ez a helyzet mára alaposan megváltozott. A gyerekek gondolkodásáról és szellemi igényeiről másként vélekedünk, mint a viktoriánus korszak melegszívű, ám olykor naiv szerzői, s az ismeretterjesztésnek sem az már a feladata, hogy a társadalmi egyenlőtlenség okozta kulturális hátrányokat igyekezzék csökkenteni, ugyanis az általános műveltség jóval kiegyenlítettebbé vált. A régi pátosz azonban még kísért: aki egy rossz minőségű népszerűsítő munkáról elmarasztaló bírálatot ír, könnyen megkaphatja: nem tudja, mi kell a gyermekolvasóknak, vagy hogy tudománya elefántcsonttornyából kitekintve lenézi a laikusokat.
  Azt gondolom, jó minőségű tudományos ismeretterjesztő műnek ma az számít, amelyben egy szaktudós érdekfeszítő stílusban, élményszerűen előadva enged bepillantást tudományába. Ilyennek tartom Konrad Lorenz népszerűsítő műveit (Salamon király gyűrűje, Ember és kutya), Werner Heisenberg könyvét (Rész és egész), valamint - hogy filozófiáról is essék szó - Bertrand Russell A filozófia alapproblémái és Filozófiai fejlődésem című munkáit. Nem látom ellenben hasznát az olyan ismeretterjesztő műnek, amelyben nem érzékelhető a megélt tudás élményszerűsége, s az író ezt a hiányt témája szempontjából külsődleges elemek beillesztésével igyekszik pótolni.
  Úgy gondolom továbbá - egyetértve Kiss Lászlóval, aki szerint a szóban forgó mű "megcélzott olvasóközönsége a tizenöt év körüliek korosztálya" -, hogy az ilyen korú gyerekemberek számára a filozófiai problémákkal való ismerkedés eleve túlságosan korai. Ezek a problémák ugyanis jórészt attól filozófiai problémák, hogy mögé hatolnak a mindennapi tapasztalatnak és gondolkodásnak. Filozófiai revízióval illetni csak akkor van értelme a mindennapi gondolkodást és tapasztalatot, ha az már kellőképpen gazdag és szilárd az emberben. Ha egy tizenöt éves lélek szükségképpen kialakulatlan tapasztalati világát és éppen formálódó gondolkodását, amely ebben a világban segít neki eligazodnia, episztemológiai argumentumokkal relativizálom, akkor - föltéve, hogy megérti, miről van szó - megfosztom őt a valóság valóságos voltába vetett gyermeki bizalomtól, amelyre pedig nagy szüksége van, amíg érett személyiséggé nem válik. Ezt a megfosztást neveztem recenziómban a kislány megrontásának.

Tisztelt Borbély Gábor!

  Ön tiszteletre méltó filozófiatörténészi alapossággal vette górcső alá a Turai Alfréd - Nyíri Tamás - Bolberitz Pál: A filozófia lényege, alapproblémái és ágai című kötetet a BUKSZ 1995-ös nyári számában. Már most előrebocsátom, hogy sem okom, sem jogom akár egyetlen sorát sem kétségbe vonni annak a gondos elemző munkának, amelyet a recenzált könyv és német előzményének viszonyáról és az ebből eredő problémákról lefektetett. Azonban az a benyomásom, hogy a könyv az újabb keletű figyelmet leginkább annak köszönheti, hogy 1992-ben középiskolai tankönyvvé avanzsált. A műnek erre az aspektusára nem reagálnék, mivel ez már csak az utóéletéhez tartozik.
  Egy recenzió nyilván nem kell hogy aktuálisan kapcsolódjék a megjelenés dátumához, azonban talán indokolhatja és lehetővé teszi egy, a szövegen, az opuszon kívüli "külsődleges" szempont érvényesítését, azaz a magam (szakmán kívüli érdeklődő) egykorú olvasatának rövid rekonstrukcióját és közreadását. Egyszerűen azért, mert 1981 óta - a könyv első megjelenésének időpontja ez (s ezt a dátumot nem lehet eléggé hangsúlyozni!) - nem csekély idő, sőt történelmi léptékű idő telt el.
  Azt gondolom, hogy a dialektikus és történelmi materializmus ideológiájának világában, amikor a marxizmus dominanciáját deklarálta a hatalom gondolkodási kereteink számára, ennek a könyvnek az 1981-es megjelentetése - bárki szövege-munkája lett légyen is - jelentős eseménye volt az akkori könyvkiadásnak és a hazai szellemi életnek. Ugyanis a filozófiának, a bölcseletnek az önmagáért való szeretetét és művelésének intencióit, a teoretikus gondolkodásnak lehetőség és szándék szerint torzításmentes kérdésfelvetéseit kaphattam akkor és ott kézbe. Jusson csak eszünkbe a szintén ebben az időszakban megjelentetett hivatalos (állami) filozófiatörténeti bevezetés és tankönyv nézetvilága. Egy olyan szemléletet is közvetített a könyv, mely segített abban, lehetőséget mutatott arra, hogy a valóságnak olyan áfogó horizontját tekinthessem, amely mentesíthet a teleologizáló-finalizáló társadalomelméleti metódusoktól. A magam részéről még azt sem vitatom, hogy tanszéki szobák mélyén, a nyilvánosság szűkebb köreiben, a deklarált világszemlélet mögött a háttérben más paradigmák, más vonatkoztatási pontok mentén is folyhatott filozófiai diskurzus.
  Azt amúgy majd a magyar filozófiatörténet XX. századi, ezen belül az 1945 utáni történetének hitelesen megírt fejezeteiben kell egyszer tisztázni, hogy valójában ki mikor mit is mondott, és azt is, amit nem. Azonban a szélesebb (tulajdonképpen jelzővel sem kellene szűkítenem) nyilvánosság számára lehetett-e jól hozzáférhető módon arról olvasni, hogy például "Miért van egyátalán létező, és miért nincs inkább semmi? (Warum ist überhaupt Seiendes und nicht vielmehr Nichts? - /M. Heidegger/, Nyíri Tamás fordítása, i. m. 18. old.) Egyáltalában vett metafizikai kérdésfelvetésekkel, az egzisztenciafilozófia nem ideologikus megközelítésével és fontos szövegrészek közreadásával (megnyerő kivitelben) akkor találkozni, amikor leginkább az autentikus szövegek helyett gyakran csak annak marxista bírálatával-recepciójával találkozhattam, 1981-ben ez bizony az adott terjedelmi korlátok ellenére nagyon is revelatív volt.
  A könyv számomra talán legizgalmasabb része a Bevezetés a logikába című fejezet volt. Annak ellenére, ha Ön nyilván teljes joggal vetheti fel a modális logika hiányát, "amelyet pedig már Arisztotelesz is művelt". Én az L. Gabriel Die Wahrheit des Ganzen című művének a logikai deformációkról szóló fejezetének (214. sköv. old.) közlését, ill. száraz, tényszerű, túlinterpretálástól mentes kommentárját nem tudom eléggé méltányolni: "a legfontosabb deformáció a totalizálás. A hamis totalizálás olyan folyamat, amelyet a következő formulával lehet jellemezni: - Rendszeralkotás egyetlen fogalomból -. A struktúra meghamisítása [...] abban áll, hogy az azonosságot totalitássá változtatják, a rendszert totális azonosságként egyetlen fogalomból hozzák létre, ami - miként az alakzatok logikája bebizonyítja - lehetetlen. [...] A totalitást nem lehet átváltoztatni azonossággá. [...] A rendszerek monista egyoldalúsága, a fogalom és a rendszer összecserélésében fejeződik ki. [...] a létnek ez a nyilvánvalóvá válása a világképekben a rendszerek sokféleségében eszközt és lehetőséget nyújt arra, [hogy] egyrészt visszautasítsuk az egyes világképek hamis totalizálásait [kiemelés tőlem - P. E.], másrészt viszont pozitív módon eljussunk a lét egységének metalogikai alapjához." (Endreffy Zoltán fordítása) Az Írás szerint: Akinek volt füle a hallásra...
  A könyvvel szembeni minden bizonnyal helyénvaló kritikája ellenére le kell szögeznem - Nyíri professzor írásaiban megtestesült emlékének ismeretlenül tartozom ennyivel -, hogy a mű 1981-ben nem hogy nem volt unalmas, hanem üdítő és inspiráló volt. S a pecsét, hogy ti. nihil obstat (semmi akadálya) bizony bennem még bizonyos reményeket is ébresztett.

Budapest, 1995. november 1.

Üdvözli Önt:

Tisztelt Prakfalvi Endre!

  Ha a levele mindössze arról szólna, hogy az ön számára A filozófia lényege, alapproblémái és ágai című könyv 1981-ben "revelatív" olvasmány volt, és olyan szemléletet közvetített, amilyennel a korábbiakban nem találkozott, akkor természetesen nem válaszolnék, hiszen mindez - amint azt ön meg is jegyzi - nem érinti a könyvről írott kritikámat. Olyasmit is állít azonban levelében, ami - ha jól értem - a fenti könyvnek kitüntetett szerepet biztosít a nyolcvanas évek magyar filozófiai irodalmán belül, ti. azt írja, hogy a könyv a szélesebb nyilvánosság számára is hozzáférhetővé tett olyan kérdéseket, amelyekről az adott időszakban nem eshetett szó.
  Nos, kedves Prakfalvi úr, úgy gondolom, ön tévesen ítéli meg az említett könyv jelentőségét. Azt tanácsolom ezért, hogy A filozófia lényege, alapproblémái és ágai címmel megjelent köteten túlmenően is tanulmányozza a magyarországi filozófiai irodalmat, de ne csak azokat az írásokat, amelyekkel levelében a fenti munkát szembeállítja. Elárulhatom ugyanis önnek, hogy az általam bírált könyv közreadásának idején létezett Magyarországon olyan filozófiai irodalom, amely az uralkodó ideológiától független, s a szélesebb nyilvánosság számára is hozzáférhető volt. Kiváló tanulmányokat olvashatott az érdeklődő a hetvenes-nyolcvanas években többek között a preszókratikus filozófusokról, Arisztotelészről, a sztoikus etikáról, Szent Ágostonról, Szent Anzelmről, Aquinói Szent Tamásról, Descartes-ról, Spinozáról, Locke-ról, Berkeleyről, Pascalról, a francia felvilágosodás vagy éppen a Bourbon-restauráció gondolkodóiról, Hume-ról, Immanuel Kantról, Nietzschéről és az örök visszatérés mítoszáról, Ludwig Wittgensteinről, Karl Rahnerről, Fregéről, a modern tudomány- és nyelvfilozófiáról, valamint természetesen jó néhány filozófiai problémáról; s kitűnő monográfiák is napvilágot láttak, többek között (1984-ben) az ön által kiemelt Martin Heideggerről.
  Én a nyolcvanas években filozófia szakos egyetemi hallgatóként azt tapasztaltam - föltehetőleg önnel ellentétben -, hogy a filozófusok és filozófiatörténészek jelentős része egyáltalán nem foglalkozik a dialmat bárgyú rémmeséivel. Ha sejtelmes megjegyzésének megfelelően egyszer majd tisztázni kívánja, hogy "valójában ki mikor mit is mondott", akkor azt javaslom, olvassa el az írásaikat. Annak tisztázásához pedig, hogy ki mit nem mondott, úgy gondolom, oly módon érdemes hozzáfognia, hogy ismét előveszi a Turay Alfréd, Nyíri Tamás és Bolberitz Pál neve alatt megjelent könyvet.

Kérjük, írja meg véleményét, észrevételeit, kérdéseit a következő címre: buksz@c3.hu