BUKSZ - 8. évfolyam, 2. szám (1996. nyár) BUKSZ nyitólap EPA

Pete Péter

Földes György
Az eladósodás politikatörténete 1957-1986
Maecenas Könyvkiadó, Budapest, 1995. 269 old., 960 Ft

Mókuskerék

Hogyan keletkezett az az irdatlan külföldi adósságállomány, amelynek terheit máig nyögjük, sőt most nyögjük csak igazán? Ami éppen ezért mai gazdasági és nemcsak gazdasági életünk része, gazdaságpolitikai mozgásterünk egyik alapvető (negatív) meghatározója? Hallatlanul izgalmas, roppant szerteágazó és nagyon aktuális kérdés. Alapvetően persze közgazdasági természetű, de nemcsak az, számos más tudományág megtalálhatja benne a profiljának megfelelő, a maga sajátos módszereivel vizsgálható elemet.
Földes György a történész szemével és a kérdés politikai aspektusára koncentrálva vezet minket végig a mai adósságprobléma keletkezésén az 1957 és 1986 között eltelt három évtizeden. A politikai szféra szerepe a gazdasági kérdések eldöntésében közismerten nagy volt az elmúlt rendszerben, a külgazdasági, illetve hitelfelvételi kérdésekben pedig különösen nagy. Az eladósodás politikatörténetének önálló kezelése tehát nem alaptalan. (Később még visszatérek arra, hogy némi közgazdaságtani szakértelem azért még ilyenkor is hasznos.) Talán egy alcím (mondjuk ez: Ahogy az MSZMP dokumentumaiban tükröződött, vagy valami hasonló) pontosabban informálta volna az olvasót a szerző érdeklődésének határairól és a használt forrásanyag természetéről. Földes könyve ugyanis az MSZMP vezetőinek hivatalos dokumentumokban is nyomon kísérhető tevékenységén és vitáin keresztül elemzi az adósságproblémát, s forrásaiban dominánsak az egykori állampárt különböző vezető fórumainak (Központi Bizottság, Politikai Bizottság, Gazdaságpolitikai Bizottság és az állami gazdaságirányítás szervei, így az MNB, a Tervhivatal, a Pénzügyminisztérium stb.) jegyzőkönyvei, a könyv főleg ezeket ismerteti. Igaz, a nagy döntések erősen centralizáltak voltak, de politika azért a vezető pártfórumokon kívül is létezett, nem beszélve arról, hogy a szocialista országok adóssága a hitelező országok számára is részben politikai kérdés lehetett, s ez Földes érdeklődésén kívül van. Ezért kelt volna el egy megszorító alcím.
A válogatott MSZMP-dokumentumok ismertetésének persze megvan a maga szerepe, magam ezt tekintem a könyv legfőbb erényének. Nekünk, mezei állampolgároknak annak idején nem volt betekintésünk ezekbe a jegyzőkönyvekbe, határozatokba, most meg már kinek van ideje arra, hogy a történelemmé avult dokumentumtengeren átrágja magát. Hálásak lehetünk a történésznek, ha megfelelő kommentárral összegyűjti a lényeget. Régi titkok kerültek hát napfényre, de megdöbbentő, eddigi ismereteit alapjaiban megkérdőjelező új információra ne számítson az olvasó. Sok konkrétumot megtudunk arról, hogy a korabeli potentátok közül ki mit mikor mondott, de az érintettekről már meglévő információinknak ez nem mond ellent, eddigi képünket nem változtatja meg. Ez persze nem Földes hibája: a szenzációk amúgy is bulvárlapba, s nem egy tudományos igényű műbe valók. Mégis marad az olvasóban valami hiányérzet. Az ugyanis, amit a szerző elemzésként maga ad hozzá a dokumentumokhoz, elég vérszegény, a rendszerváltás előtt is közismert vagy az akkori időszakban szokásos elemzési logikát követi. A levont következtetésekkel meg kifejezetten komoly bajok vannak, s a könyv végére érve az olvasó úgy érzi, legalább valami pikáns részlettel kárpótolhatták volna. De hagyjuk későbbre a kritikát, előbb lássuk, miről szól a könyv.
A szerző érdeklődése és a forrásanyag természete többé-kevésbé meghatározza a tárgyalás menetét. A fontosabb következtetéseket és a fejezetek tartalmát tömören ismertető Bevezető után hat fejezet következik az események időrendjében, s a szakaszhatárok a pártvezetésnek a külföldi adósságra vonatkozó szemléletváltozását vagy koncepcióváltását tükrözik.
Fizetésimérleg-probléma mindig volt, de csak 1973 után vált adósságproblémává. Korábban a feltételek nem voltak meg ahhoz, hogy az ország tartósan külföldi forrásokat vonjon be, vagyis adósságot csináljon. Az I. fejezet (Fizetésimérleg-hiány és politika 1957-1965) ismerteti a történelmi szakaszt, amikor erre még gondolni sem lehetett, és nem is gondolt senki. A meg-megújuló importtöbbletekre adott válaszok ekkor importvisszafogásban, az exportterv feszítésében, szovjet segítség kérésében és hasonlókban öltöttek testet.
A világpiaccal való kapcsolatok gazdasági szerepének jelentős újragondolását jelzi a gazdasági mechanizmus reformjáról hozott döntés. Ennek a még mindig döntően a külkereskedelem finanszírozási problémájaként kezelt elemeit ismerteti a II. fejezet (Mechanizmus és új külgazdasági orientáció: válaszkeresés a fizetésimérleg-problémára). A cím itt is pontatlan, a mechanizmusreform nyilvánvalóan nem elsőrendűen a fizetésimérleg-probléma megoldására született, hanem annak felismeréseként, hogy az erőforrások mennyiségi növelésének talaján már nem lehet növekedni, s először került a figyelem előterébe azok hatékonysága. Persze hogy a piacgazdasággal való érintkezés terén volt a legnyilvánvalóbb az alacsony hatékonyság, másfelől a piacgazdaság ez irányú előnye, de maga a kérdés messze túlnőtt a fizetési mérleg akár krónikussá váló problémáján.
A gazdasági-politikai vezetés a hetvenes évek elejére szánta el magát arra, hogy a növekedés kimerülőben lévő többlet-erőforrásait jelentősebb tartós külföldi forrásokkal egészítse ki (III. fejezet: A tervszerű eladósodás). Természetesen ez csak nyugati forrás lehetett, a KGST-együttműködés adott szakaszában a beruházási hozzájárulások ismert csatornáján át forráskihelyezés történt; ezt is pótolni kellett. Ekkor születtek a nyugati importra és finanszírozásra alapozott nagy fejlesztési programok tervei, amelyeknek a fejlett technológia adaptálásával a hatékonyságnövekedési problémát (is) meg kellett volna oldaniuk.
A következő lépést a világgazdaság tette meg. Alighogy megkezdődött a tervszerű eladósodás koncepciójának végrehajtása, az olajárrobbanással kezdetét vette egy olyan világgazdasági átrendeződés, amely a magyar gazdaság számára felértékelődött külgazdasági környezetet alapjaiban változtatta meg. A világ alkalmazkodott, a magyar gazdaságpolitika nem, és sajnos a magyar gazdaság sem. Földes szellemesen Előre menekülésnek (IV. fejezet) nevezi az 1973-tól 1978-ig tartó gazdaságpolitikai korszakot, hiszen az a korábbi feltételekre alapozott stratégia fenntartása volt az új körülmények között. A beruházási célú eladósodás stratégiája alkalmazkodás nélkül persze sokkal, nagyon sokkal többe került; ekkor vált az adósság viszonylag rövid idő alatt olyan méretűvé, amely aztán mindvégig problémát okozott. Öt évnek kellett eltelnie, hogy a gazdaságpolitikai vezetés engedjen növekedési prioritásaiból és életszínvonal-politikai céljaiból. Ebben nyilván az is szerepet játszott, hogy az adósság a hitelpiacok bőséges likviditása miatt nem okozott finanszírozási problémát. Noha ez alatt az öt év alatt sok minden történt, a KGST-csúszó árbázis bevezetésétől az aktív árfolyampolitikával való kísérletezésen át az IMF-be való belépés kudarccal végződött kísérletéig, az ország lakossága a problémákból szinte semmit sem érzékelt, munkahelye biztosítva volt, életszínvonala dinamikusan nőtt. Ezzel párhuzamosan 1978-ra a nettó adósságállomány megközelítette az éves konvertibilis export kétszeresét.
Földes nem veti fel (pedig érdekes volna), miért éppen 1978 novemberében került sor arra a kurzusváltásra, amely az életszínvonal további növelése helyett annak megőrzését deklarálta, vagyis a külső egyensúly konszolidálásának (először a szocialista Magyarország gazdaságtörténetében) abszolút prioritást adott (V. fejezet: Egyensúlyozás). Az, hogy eddigre az egyensúlyi mutatók minden korábbi mértéket felülmúlóan romlottak, nem igazán elegendő magyarázat, hiszen ez 1977-re is áll az azt megelőző időszakhoz képest. Valószínű, hogy már akkor finanszírozási problémák, a nem kis mértékben rövid távú hitelállománynak a szűkülő likviditású piacon való megnehezülő szolgálata volt a végső csepp a pohárban. A citált pártdokumentumokból egyébként az a benyomás alakul ki, hogy az Elvtársak maguk nem voltak egészen tisztában azzal, hogy az eladósodás (az adósság mérete és terhei) és annak finanszírozása két külön gazdasági probléma.
A finanszírozási nehézségek ezután nemcsak állandósultak, de Afganisztán, a lengyel csőd és a fejlődő országok adósságválsága nyomán a nehéz likviditási helyzet krízissé változott. Ez a külső kényszer az egyensúlyteremtő szigor huzamosabb ideig való kényszerű fenntartásával járt, ami meg is mutatkozott az adósságállomány stabilizálódásában, sőt kismértékű csökkenésében. A fizetési csőd elkerülésében a szerencsének is volt szerepe, hiszen az IMF-be való belépés végleges kezdeményezésekor a finanszírozás drasztikus nehezülését még nem lehetett előre látni. A tagság ugyanakkor olyan hitelcsapokat nyitott meg, amelyek nélkül biztosan nem sikerült volna a kritikus időszakot kihúzni. Ez utóbbi és a megelőző fejezet majd' kétszer olyan hosszú, mint a három első együttesen, ez is érzékelteti az adósságprobléma súlyosbodását, no meg mutatja, hogy nyilván bőségesebben álltak rendelkezésre források is a kérdésről.
Az adósságszörny ideiglenes megfékezésének persze nagy ára volt. A visszaeséshez nem szokott társadalomban a szociális feszültségek addig nem tapasztalt mértéket öltöttek, és a növekedési lobbyk is egyre erősebben hallatták szavukat. A rendszer összeomlása előtti utolsó gyorsítási kísérletet mondja el a könyv VI. fejezete (Menekülés előre, másodszor). Számomra némileg meglepő módon Földes időnként mintha személyesen Kádár nyakába varrná ennek az egész fordulatnak a kezdeményezését. Az eredmény mindenesetre ismert: az adósságállomány két év alatt kétszeresére nőtt, anélkül, hogy a gazdaság érdemleges növekedésnek indult volna. Itt ér véget a történet; a rendszerváltást közvetlenül megelőző évek eseményeivel Földes már nem foglalkozik.
A könyv jól megírt, olvasmányos, s annak, aki az elmúlt évtizedek makroökonómiáját csak korlátozottan ismeri, még informatív is. Mint korábban már szóltam róla, a pártdokumentumok ilyen összefoglalása nagy szolgálatot tesz. A továbbiakban mégis néhány fontosabb kritikai észrevételre koncentrálok.
Mindenekelőtt: Földes György nem döntötte el, tán fel sem vetette magának a kérdést, hogy a külföldi adósság történetéről ír könyvet, vagy a pártvezetésről, jobban mondva arról, hogyan látta a pártvezetés az adósság problémáját. Pedig a kettő között nagyon nagy a különbség. Az adósság ügyét a Politikai Bizottság határozatain keresztül elemezni fontos és érdekes. De ez az elemzés nem a világról vagy az adósságról fog szólni, hanem a Politikai Bizottságról. Földes időnként megdicséri a pártvezetést, hogy egyes időszakokban jól látta a problémákat, s bizonyos kongresszusokon helyes irányokat jelölt ki, máskor pedig megdorgálja az Elvtársakat, hogy elszalasztottak bizonyos lehetőségeket, vagy nem teremtettek meg bizonyos feltételeket. Mivel azonban szinte semmilyen tőlük független elemzésre, összehasonlító vagy más vizsgálatra sem az adósságról, sem a szocializmus működéséről nem támaszkodik, erre valójában semmi alapja sincs. Az általa felvonultatott források sem a valóság elemzésére, sem a pártvezetés szemléletmódjának a valósággal való összevetésére nem alkalmasak. Ettől még mindig nagyon fontos és érdekes, hogy a vezetés mikor mit hitt és mit gondolt, de értékelni nem lehet.
Valószínűleg a fenti kérdés eldöntetlensége ragadtatja Földest olyan határozott konklúziók levonására is, melyeket pedig elemzése és forrásai egyoldalúsága folytán sem bizonyítani, sem ellenirányú vélekedésekkel összevetni nem tud. A 9. oldalon például a következőket olvashatjuk: "inkább úgy tűnik, hogy az eladósodás nem mechanizmus- és még kevésbé gazdasági rendszerspecifikus." S egy kicsit később: "Mégis mindent egybevetve, a gazdaságpolitika szerepe egyértelműbben megragadható a fizetési problémák elhatalmasodásában." Na ja. Hogyha a kutya orrát bekenik kvarglival, akkor a kutya azt hiszi, hogy a világ kvargliszagú. Ha valaki áttanulmányoz tengernyi gazdaságpolitikai tárgyú pártdokumentumot, hozzáolvas néhány korabeli, ugyancsak gazdaságpolitikai tárgyú szakcikket, könnyen támadhat olyan benyomása, hogy az adósságprobléma mélyén a gazdaságpolitika ilyensége vagy olyansága rejtezik. Ha a gazdasági mechanizmusról írott tengernyi irodalomnak állt volna neki, vagy az intézménykutatás ugyancsak igen bőséges termését gyűjtötte volna be, sokkal árnyaltabban fogalmazna.
Az nem meglepő, hogy az Elvtársak hajlamosak voltak önmagukat úgy látni, hogy az ő kukorékolásukra kel fel a nap. De a vitáikat elemző történészt ez azért nem kellene, hogy megtévessze. A kérdéses időszak egyensúlyproblémáira adott gazdaságpolitikai válaszokat olvasván inkább egy mókuskerék jut eszembe. A vágtató mókus nem tudja, hogy mégoly heroikus erőfeszítés árán sem juthat előre. Ehhez még az a csekélyke többletinformáció sem szükségeltetik, amivel mi fölényben vagyunk a régiekkel szemben, hogy tudniillik mi tudjuk: az örökmozgó nem működött, a szocializmus megbukott, s ma hivatalosan is úgy véljük, hogy tartósan működésképtelen volt. A nyolcvanas években már léteztek alapművek a szocializmus működéséről (Kornai, Bauer, Soós és mások nagy könyveire gondolok), s ezekből az is kiderült, hogy a rendszer tényleges működése mennyire más, mint ahogy azt a pártvezetés gondolta vagy legalábbis hirdette. Ezeket a műveket Földes az irodalomjegyzékbe fel is vette, de elemzésében nem látszik a nyomuk.
A szocializmus nem volt képes hatékonysági kritériumot állítani a termelési erőforrások felhasználásával szemben. Éppen azért habzsolta az erőforrásokat, mert nem volt olyan szűrő, amely bizonyos hozadék alatt megtiltotta volna az adott gazdasági akció végrehajtását. Emiatt volt úgy rossz, ahogy volt, megreparálhatatlanul. Hogy ebből a közös circulus vitiosusból az egyes béketáborbéli országok hogyan próbáltak kitörni, ebben volt (nem is jelentéktelen) szerepe a gazdaságpolitikának. Volt, akinek volt adóssága, volt akinek nem, de olyan is volt, akinek volt, de visszafizette. Ezek az országok mégis mindenestül sokkal jobban hasonlítottak egymásra, mint Ausztriára. Hagyhattak volna ránk kisebb adósságot a mi vezéreink? Persze! De úgy nem, hogy a gulyásban hús is legyen, s közben népszerűek is lehessenek, meg a forrásokért harcoló termelői lobbyknak is jusson.
Volt tehát olyan szocialista ország, amelyik adósságot csinált, hogy a szocializmus ellenére kenyeret adhasson a népnek, és volt olyan, amelyik azt mondta: inkább éhezzetek. Ez az adósság szempontjából nagy különbség, a szocializmus működése és jövője szempontjából azonban nem. Ceaus5escu visszafizette országa hiteleit, mégsem szerették. Nagyon nem szerették. Az ebből kibontakozó és csak a pártdokumentumok alapján elemezhető kérdés az, hogy a mieink miért az eladósodással igyekeztek megúszni a szocializmus bajait, nem úgy, mint Ceaus5escu vagy Kim Ir Szen. Ez azonban, ismétlem, a pártról és a szocializmusról, nem pedig az adósságról szóló történet.
Szorosan kapcsolódik ehhez az események értékelésének egy másik részlete. Földes a Bevezetőben és az utolsó fejezetben fel is veti, de inkább ködös sugallat, mint egyértelmű megfogalmazás formájában. Hadd idézzem először a Bevezetőt: "Sokan feltették és felteszik a kérdést: alakulhatott volna másként is? Megtörténhetett volna, hogy egy ilyen adottságú kis nemzet, amely a két világrendszer, a centrum és a periféria határán, Észak és Dél között helyezkedik el, sikeres választ adjon a világgazdasági fordulatra?" (12. old.) Ne a hatvanas-hetvenes évek gazdaságpolitikai zsargonjában régen közhellyé nemesült kis, megkésett fejlődésű ország frazeológiájának és a magyarság sorskérdései feletti újabb keletű borongásnak erre a szinte művészi találkozására koncentráljanak, bár ez se smafu. Arra figyeljenek, hogy önsajnálattal vegyes emelkedettségünkben teljesen elsiklunk afelett, mi is a kérdés valójában. Az, hogy lehetne-e az adósság most kisebb, vagy az, hogy muszáj volt-e a szocializmusnak megbuknia, vagy sem. Esetleg maga a párt állhatott volna a változások élére (Mikor is? 1973-ban? Vagy 1986-ban?), s vezényelte volna le a szocializmus lebontását?
Az első kérdésre már válaszoltunk. A könyv utolsó fejezetében tett értékelő kitételek alapján viszont az a benyomásunk, hogy Földes a másodikra gondol. Könyve utolsó bekezdésében így ír. "Az MSZMP nem használta ki, nem tudta kihasználni azt a talán utolsó pillanatot a változásra, amikor a Szovjetunió, addig példátlan módon szintén a reformok útjára lépett, illetve szabadabb utat engedett a kelet-európai szövetségesnek. Amikor az ellenzék még nem tudta - nem tudhatta - alternatív erővé szervezni önmagát. Ez a lehetséges pillanat azonban kihasználatlan maradt..." (368. old.) Mire céloz a szerző itten? És ha nem marad kihasználatlanul? Mondjuk, az Elvtársak '86-ban ünnepélyesen bejelentik: "Elvtársak, a szocializmus befuccsolt, a Politikai Bizottság javaslatot tesz a Központi Bizottságnak a privatizáció haladéktalan megkezdésére!" A saját szereplőit ismerő tudós történészhez nem méltó egy ilyen sugallat. Mégis, feltéve, de meg nem engedve egy ilyen fordulatot, ezzel a párt talán meg tudta volna őrizni saját magát és uralmát is. És akkor most jobb volna nekünk? Vagy valami harmadik útra gondol Földes? Ha igen, miért nem mondja ki? Szóval miről is szól ez a könyv? A pártról vagy az adósságról? Megint ide jutottunk.
Végül szólni kell arról a már érintett kérdésről, hogy az ország adóssága alapvetően közgazdasági természetű dolog, s ezért az ide vonatkozó szakértelem vagy az ilyen irányú segítség akkor sem nélkülözhető, ha az ember a politikai aspektusra koncentrál. Jó, Földes nem közgazda, de ha nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Elemzésében számos olyan, a gazdaságpolitikai, de még inkább az újságírói szakzsargonban még ma is közhelyszerűen ismételgetett tétel van, amely a tudományos megmérettetés próbáját korábban sem állta volna ki, mostanra pedig már jócskán idejét múlta. Mi több, írásában itt-ott egyértelmű szakmai (a közgazdaságtanra gondolok) tévedés is található. A továbbiakban ezt illusztrálom a könyv különböző részeiből vett eszmefuttatásokkal.
A 17. oldalon például a szerző könnyedén a monetáris eszközrendszer elemei között említi a költségvetési restrikciót: az importkorlátozást és az exportösztönzést. Ez Magyarországon bocsánatos bűnnek számít, a gazdaságpolitikai-publicisztikai irodalom számomra ismeretlen okokból egészen mást nevez monetárisnak és főleg monetaristának, mint ahogy ezt a világ többi részében (a szavak jelentésének megfelelően) használják. Egy szabad országban persze annak nevezzük a dolgokat, aminek akarjuk, a világgal való kommunikáció azonban célszerűsítene itt némi igazodást.
Ennél sokkal súlyosabbnak érzem azokat az eszmefuttatásokat, amelyekben Földes a fizetésimérleg-problémák gyökereit elemzi. Mondjuk ez: "Erre az időre az is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar gazdaság dilemmája a nyugati kapcsolatot illetően a következő: ha kereskedik, a külkereskedelmi hiányon keresztül veszít a cserén és fizetésimérleg-hiányt vásárol; ha nem kereskedik, akkor nem jut hozzá a modern technológiához." (54. old.) Túl azon, hogy a kereskedelmi hiányoknak sohasem az egyenlőtlen csere, a cserén való vesztés az oka, valóban ez lett volna a dilemma? Nem tudni alkalmazkodni, illetve veszíteni a cserén - az két különböző dolog. De van más is. "Hiszen a gazdaságpolitikusok tudatában voltak annak, hogy a fejlettebb régióval zajló kereskedelem - a strukturális elmaradottság, a gyengébb teljesítmények miatt - spontán >>termeli<< a negatív külkereskedelmi és fizetési mérleget." (73. old.) David Ricardo már az előző idézettől is forogna a sírjában, ez utóbbitól biztosan el is bujdokolna szégyenében. Ő ezt egészen másképp tudta, pedig ő is gazdaságpolitikus volt.
Az ilyen megfogalmazások s Földes gazdaságpolitikai kommentárjainak legtöbbje egy napilap vasárnapi mellékletében még elmennek, tudományos igényű monográfiában azonban még akkor sem, ha az valójában politikatörténet. Azért a fenti kettőt választottam ki, mert jól tükrözik a nem szakmai közvéleményben magát makacsul tartó (Földes által is vallott), de nyilvánvalóan helytelen és a közgazdaságtan által többszörösen megcáfolt vélekedést a fizetési mérleg hiánya és a szegénység, illetve fejletlenség (a teljesen ködös jelentéstartalmú és ezért kiválóan használható ide illő műszó a "strukturális elmaradottság") között. Anélkül, hogy kimerítő részletekbe mennénk: ha az eladósodást a szegénység okozná, akkor a fejlett és gazdag országok jellegzetesen fizetésimérleg-többlettel rendelkeznének, s a szegények és elmaradottak (de mindegyik) halmoznák fel az adósságot. Tekintettel arra, hogy a világ legnagyobb adósa az Amerikai Egyesült Államok, míg számos koldusszegény fejlődő ország fizetési mérlege huzamos időn át egyensúlyban van, már a tétel empirikus igazolásával is bajok vannak. Adósságot az halmoz fel, aki tartósan többet költ, mint a jövedelme, ez egyénekre éppúgy igaz, mint országokra. A jövedelmüket felülmúlóan költekezők között pedig gazdagok és szegények is előfordulnak. Az, hogy a párt által vezetett szocialista Magyarország miért nem tudta felhasználását a gazdasági teljesítményeihez igazítani, ez része a kérdésnek. Az, hogy a pártvezetés is hajlamos volt az eladósodás okait a strukturális elmaradottságban keresni, megint nem meglepő. Nem ez az egyetlen dolog, amiben nem volt igazuk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: buksz@c3.hu