Ébli Gábor
Kkényszeresen kortárs – Bécsi múzeumokról
(BÉCS) – Látványosan, bár erőltetetten fordul a kortárs művészet felé
Bécs múzeumi hálózata. Fél évszázaddal ezelőtt, amikor a harmincas évek
és a hitleri idők modernellenessége után megindult ez a nyitás, senki nem
gondolta volna, hogy átfogó trend lesz. Az ötvenes-hatvanas években hiánypótlásról
volt szó, kis lépésekben. Az 1958-as brüsszeli Világkiállítás díjnyertes
osztrák pavilonját Bécsben úgy építették fel újra, hogy – a Liechtenstein-palotával
együtt – a lassan gyarapodó modern és kortárs múzeum otthona lett. Az állami
támogatás nem tartott sokáig, a múzeum lendülete megtört, s végül csak
az aacheni Ludwig-adomány stabilizálta szuverén intézményként. Az ezredfordulón
költözött mai helyszínére, a Múzeum-negyedbe, s bár az új épületet kezdettől
sokan kritizálták, sőt a Coop Himmelb(l)au tervezőiroda a külső Duna partjára
álomszerű alternatívát is tervezett, a jelek szerint tartósan itt marad
a múzeum.
Adott egy sokat fejlesztett, de a nulláról indulás miatt máig foghíjas
gyűjtemény, egy vegyesen modern és kortárs profil, s egy kompromisszumos
épület. Mit tudott a 2011 nyarán hivatalba lépett új igazgató lépni? A
baden-badeni Kunsthalle éléről pályázó Karola Kraus kinevezése jelezte,
hogy váltás következik. Idehaza sérelmezzük, hogy kulturális intézmények
vezetői posztjának betöltése kevéssé a szakmai grémiumok ajánlásán, inkább
egy-egy szakpolitikus döntésén alapszik; nos, ez Ausztriában hasonló. A
kulturális miniszter asszony választását azért is kifogásolták, mert a
társadalmi folyamatoknak megfelelően, deklaráltan női vezetőt kívánt a
múzeum élére. A harmadik támadási felület az igazgatóval szemben a műtárgypiaci
kapcsolat lett. Kraus neves műgyűjtő családból származik, testvére befolyásos
német galéria vezetője, ő maga köztudottan markáns saját ízléssel, s azt
tükröző képzőművészeti és designgyűjteménnyel rendelkezik. Tehetős emberként
otthonosan mozog nemcsak a globális művészeti, hanem a gazdasági elitben
is.
Kraus azonban nem csinál ezekből titkot, hanem ezekre a pontokra építi
programját, megpróbálva a kifogásokat előnnyé váltani. Német háttere nyelvi
közösséget, egyúttal szélesebb kitekintést, más felfogást biztosít az osztrák
közegben. Női identitását azonnal érzékeltette: 2011 nyarán bezárt a múzeum,
s ha nem költözhet, legalább alapos belső felújításon esett át, nyitottabb,
otthonosabb térszervezéssel, hely-specifikus (nő)művészi megoldásokkal,
például Cindy Sherman hatalmas faltapétájával a főbejáratnál.
Az egyéni ízlés a 2011 őszén újranyitott állandó kiállításon tűnhetett
szembe. A múzeum minden szintje kivételesen a törzsgyűjtemény bemutatását
szolgálta (nem volt időszaki kiállítás), új, minimalista felfogásban. A
megszokottnál kevesebb mű, nagyvonalú elhelyezésben szerepelt, s ez utólag
más megvilágításba helyezte a korábbi rendezéseket. Zsúfoltnak, bizonyítási
kényszeresnek hat visszatekintve a korábbi rendezés, amelyik a bécsi kollekció
hiányosságait – vélhetjük mai szemmel – azzal próbálta kompenzálni, hogy
minél több tételt mutatott meg.
Ezzel szemben Kraus azt sugallja: ha ez van, akkor abból csak a legjobbat
mutassuk meg, s azt hagyjuk érvényesülni. S bízva a hatásban, próbáljon
a múzeum a hiányzó művek közül ilyen színvonalúakat megszerezni! Ez lett
a hétemeletes kiállítás meglepetése: a Kívánságok Múzeuma tárlat a műkereskedelemből
vagy gyűjteményekből kölcsönzött további negyven alkotást is felölelt,
felhíva a múzeum eddigi és potenciális támogatóit, hogy finanszírozzák
megszerzésüket. A Museum der Wünsche modell nem ismeretlen, számos külhoni
intézmény szervezett már ilyen akciót. Kraus leleménye abban rejlett, hogy
a családi gyűjtemény, a nagyvonalú életvitel és az üzleti kapcsolatok miatti
kritikából ki tudta ezzel fogni a szelet, hiszen műtárgypiaci kapcsolatai,
divatos öltözködése, s jártassága a szponzorok körében lett az akció legnagyobb
motorja. Személyes fellépésének köszönhetően került meglepően sok alkotás
a tárlat nyomán valóban a múzeum gyűjteményébe. A vitatott belépőből siker
lett, jelezve, hogy a kortárs múzeum sokrétű képességeket igényel.
Közben a Mumok korábbi otthonul szolgáló egykori világkiállítási csarnok
maga is kortárs múzeum lett –, de már egy másik intézmény, a Belvedere
részeként. Az eredeti építész egyik tanítványa, Ausztria ma egyik legismertebb
építésze, Adolf Krischanitz alakította át a pavilont, amely 2011 végén,
a Vienna Art Week fő eseményeként nyílt meg újra. A Mies van der Rohe berlini
Nationalgalerie-jéhez hasonlóan üvegfalakkal határolt épület csarnokmúzeum
(Hallenmuseum) típusú, így művészeti kiállításra csak megszorításokkal
alkalmas. A fény állandóan változik, s falak sincsenek, ahová képeket lehetne
függeszteni. Ellenben nagyon látványos, s arra is kínálta magát, hogy osztrák
és külföldi művészeket kérjenek fel a hatalmas csarnok két szintjén félig
állandó, tehát tartósan kihelyezett, de mozgatható installációk, tértagolási
szituációk létrehozására. A múzeum maga lett kortárs műalkotás: a modern
építészet műemléki darabja, nagyvonalú és harsogóan színes (élénkpiros)
mai átalakításban, szó szerint művészi belsőépítészettel. Miközben sokan
vitatják, hogy ez inkább egyszeri esemény, kissé öncélú tour de force,
avagy vérbeli jelenkori összművészeti alkotás, a zárt múzeumi koncepció
meghaladása, városrendezésileg kétségtelen telitalálat. A közelben évek
óta Közép-Európa egyik legnagyobb beruházása, az új Hauptbahnhof és környékének
kialakítása folyik, s ehhez az immár 21er Haus elnevezésű múzeum és a környező
park, a Schweizergarten jó kiegészítés.
A Mumok és a Belvedere kortárs profilja mellé az elmúlt évtizedben
több más intézmény is igyekszik felzárkózni. Az eredetileg klasszikus és
grafikai súlypontú Albertina előbb a liechtensteini Batliner Gyűjtemény
klasszikus modern anyagának megszerzésével mondta fel a hagyományos múzeumi
feladatmegosztást, majd kortárs gyűjtemény kialakításába fogott, s ebből
változó szeleteket ma már rendszeresen bemutat. Talán ez biztatta a Leopold
Múzeumot is, amely főleg Schiele- és más századfordulós gyűjteményéről
volt ismert, de 2011 végén először átfogó válogatást prezentált az eddig
csak informálisan ismert kortárs gyűjteményből. A jelenkori anyag ugyan
nem a múzeumé, hanem a családé, de önmagában is meglepő volt szembesülni
a méretével, miközben a múzeum egyéb kiadásai (például a restitúciós esetekkel
járó óriási összegek) és az idős Rudolf Leopold nyilvánvaló Schiele-elkötelezettsége
miatt aligha gondolta bárki, hogy a háttérben ilyen mérvű kortárs szerzeményezés
folyik. Mivel közben az alapító – akinek a múzeumi okirat élete végéig
az igazgatói posztot is biztosította – elhunyt, s egy neves művészettörténész
személyében most először lett szakmai igazgatója az intézménynek, immár
a magángyűjtői szeszély sem vethető a Leopold Múzeum szemére, hanem nyilvánvaló,
hogy a kortárs művészet társadalmi trenddé avanzsálása mozdítja el ezt
a klasszikus modern múzeumot is a jelenkor felé.
Bármilyen meglepő, ötödik kortárs intézményi szereplőként a Kunsthistorisches
Museum adódik. Másfél évtizede visszatérően helyet kapnak itt részben kortárs
kiállítások. Bár ezek aligha fognak az időszaki médiahatásnál nagyobb szerepet
vindikálni, mégis elgondolkodtatta a bécsi szakmát, hogy a múzeum külön
kurátort nevezett ki erre. Szokatlan, hogy egy hagyományos, gyűjteményorientált
múzeum olyan területen alkalmazzon kurátort, ahol nincs gyűjteménye. S
ha már így esett, akkor miért pont a jelenkori szegmensben, ahol már így
is tolonganak a bécsi intézmények? Láthatóan még a Kunsthistorisches Museum
sem kíván lemondani a kortárs művészet közönséghatásáról.
A kortárssal kötelezően foglalkozó múzeumok ezt sérelmezik, hiszen
nem csupán a látogatók, hanem a kortárs kiállításokra fogékony vállalati
támogatók elfordulásától is tartanak. De hiába vág vissza a Mumok, hogy
ők nem rendeznek blockbuster egyiptomi régészeti kiállításokat, s ezért
az Albertina vagy a Kunsthistorisches is tartsa tiszteletben a közgyűjtemények
munkamegosztását, aligha lesz visszatérés az egykori egyensúlyhoz, a szakmúzeumi
lehatárolásokhoz, hiszen a kortárs láz egyre több intézményt kap el. 2011
novemberében a Vienna Art Week kettős nyitóeseménye is ezt tanúsította.
Egyrészt az 1971-ben Sigmund Freud egykori otthonában létrehozott Freud-Museum
már 1989-ban debütált egy Joseph Kosuth által művészbarátai (például Jenny
Holzer, Ilja Kabakov, Franz West) ajándékaiból alapított kortárs gyűjteménnyel,
s most ez kibővítve, már hivatalos nevében is Contemporary Art Collection-ként
lépett a nyilvánosság elé; másrészt az Art Weeket szervező Dorotheum az
eddigi klasszikus árverései mellett kortárs aukcióval jelentkezett, amelynek
fő darabja történetesen Ilja Kabakov egymillió eurót érő installációja
volt.
A magánmúzeumok – mint a Bécstől rövid autózásra fekvő Essl Museum
– és a céges gyűjtemények, amelyek közül az EVN, a Generali vagy a Verbund
vitathatatlanul múzeumi minőségűek, valamint a még élő klasszikusok által
létrehozott alapítványi múzeumok (Arnulf Rainer, Hermann Nitsch) mind a
kortárs felé történő eltolódást erősítik. Külön intézményi kategóriát képezhet
a Thyssen-Bornemisza A21, vagyis a férje révén az egykori uralkodóház nevét
felvett Francesca von Habsburg nemzetközi, de bécsi központú magánalapítványa,
amelyik éppen a szülei, nagyszülei által létrehozott, ma Madridban önálló
múzeumban megtekinthető, klasszikus műgyűjtemény ellenében, progresszív
kortárs szellemiséget követ. A TBA21 már eddigi bécsi helyszínei mellett
2012-ben állandó múzeumi otthont is kapott a porcelánjáról híres városrész
Augarten Contemporary elnevezésű épületében.
A kortárs művészet e gyors múzeumi terjedése feszültségekkel is jár.
Két olyan bécsi múzeumigazgatót is viharos körülmények között kellett a
fenntartónak 2011-ben felmenteni, akik amúgy a jelenkori művészet hívei,
sőt bizonyos értelemben menedzserként is sikeres képviselői voltak. Hivatali
visszaélés (múzeumi pénzek magáncélra felhasználása) miatt kényszerült
távozásra a MAK, majd a Kunsthalle vezetője. Bár a Kunsthalle nem múzeum,
hanem gyűjtemény nélküli kiállítótér, történetünkbe illik, hiszen fiatal
intézmény, amelyet Bécs városa (nem az osztrák állam) azért hozott létre,
hogy a város ennek révén is beszálljon a globális jelenkori művészeti életbe.
Rosszmájú kritikusok szerint, ha lendületes vezetője szakmailag és etikailag
megalapozottan vezette volna az intézményt, akkor a Kunsthalle ellátta
volna azokat az időszaki kiállítási feladatokat, amelyekbe a közelmúltban
a már említett számos, nem kortárs profilú múzeum is beleszólt. A botrányt
félretéve azonban úgy is értelmezhető a történet, hogy minden szakmai kifogás
ellenére ez a műcsarnok népszerűvé tette a kortárs művészetet, sőt az extravagáns
vezető körüli médiapolémiák révén még több figyelem irányult e területre,
s ez is sarkallta a többi intézményt a kortárs nyitásra.
A MAK esetében egyértelmű, hogy egy autoriter, de vizionárius igazgató
házasította össze az iparművészeti kollekciót a mai kísérleti és társadalomkritikus
művészettel, még ha öntörvényűsége túl is lépett a ház vezetésének szabályain.
Az új igazgató hangsúlyozza is, hogy a MAK kortárs küldetését folytatja,
csak a képzőművészet helyett a design területén. Első kiállítása – amely
egyúttal az új főkurátor, egy évek óta Kelet-Európában dolgozó fiatal ausztrál
művészettörténész bemutatkozása is volt – a tágan értelmezett építészeti
fotográfiából válogatott 2012 elején, s az is kelet-európai érdeklődésre
utal, hogy innen került be a törzsgyűjteménybe az új igazgató első vétele,
Andreas Fogarasi médiamunkája.
Összességében tucatnyi intézmény tülekedik a bécsi múzeumi skála kortárs
részén. Ez először is siker: e városban korábban soha nem volt ilyen nyitottság
a kortárs művészetre. Másrészt ellentmondás, hiszen a város – szemben például
Berlinnel – igazán nem fiatalos kortárs hangulatú, s a jelenkori pezsgésben
megmártózó múzeumok majdnem fele esetében kétséges, valóban illik-e hozzájuk
ez a program. Bizonytalan, hogy e számtalan időszaki kiállítás és jelenkori
gyűjtemény között milyen a tartós esztétikai érték és az aktuális közönséghatás
aránya. Ám a Bécsben felhalmozódott klasszikus anyag arra az évszázados
tapasztalatra int, hogy kortársból soha nem elég. A múlandó majd kihullik
az idő rostáján, a maradandó viszont hamarosan klasszikus lesz, amit utólag
nehéz lenne már pótolni.
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|