MARTA DZIDO
Matrjoska
(Matrioszka)
Valamikor réges-rég volt egyszer egy fekete, fekete város, abban a fekete,
fekete városban pedig egy fekete-szürke panelház, abban a fekete-szürke
panelházban meg volt egy egészen jellegtelen hetedik emelet, azon a hetedik
emeleten meg egy szomorú szürke ajtó.
Kopogunk, vagy bemegyünk szó nélkül?
Kopp-kopp. Ki az? Én vagyok. Ki az az én? Nincs itthon senki! – kiabálok
ki a lakásból. Hétéves vagyok, Anyuka jólnevelt, szófogadó kislánya, aki
idegeneknek nem nyit ajtót, ismeretlenekkel pedig nem áll szóba. De nem
hallgatsz rám, bejössz sárosan, fekete csíkot hagysz a frissen vikszelt
padlón, mintha nem is hallanád, hogy azt mondom, nincs itthon senki.
Talán nem lehet hallani engem? túl kicsi vagyok? túl halk? Kis Szirén
a szürke szobában – mert a gyerekeknek és a halaknak nincs hangjuk. Nem
elég, hogy a Kis Szirén gyerekmesékbe való, még félig hal, félig nő is,
ezért duplán nincs hangja.
Folytatom hát tovább a néma elbeszélésemet...
Szóval. Ezen a jellegtelen hetedik emeleten volt egy szomorú szürke
ajtó, a szomorú szürke ajtó mögött pedig egy átlagos szürke lakás rejtőzött.
A nagyszoba közepén állt egy fehér abrosszal letakart asztal. Terülj, terülj
asztalkám – a Mama jelt adott a Papának, és már terült is az asztalka.
Az asztalon majonézes saláta, kolbászkarikák, savanyú uborka és egy üveg
vodka. Mama, mama. Mi az? Mi az? Mi az? Vendégek jönnek... mi van? jó napot,
jó napot... Kopp? Kopp? Ki az? Mi vagyunk. A vendégek. Csíkot hagy a fekete
sár a frissen vikszelt padlón. Egy üveg vodka az asztalon. Nyitva van.
Egy, kettő. Tiszta, rozs- és luxusvodka. Az ünnepi fehér asztal alatt pedig
én ültem.
Egészségedre! Egészségedre! A mantra, amelyre ősidők óta emlékszem,
mert ősidők óta az asztal alól lestem, hogyan isznak. Különbözőképpen,
bár mindig ugyanúgy ittak. Mert névnap volt, születésnap, házassági évforduló,
gyerek született, áldomás az újszülött egészségére, látogatás, szentáldozás,
húsvét, látogatás, semmire sem kötelező találkozás. Ott állt a vodka az
asztalon a kristályváza társaságában, amelyben három szomorúan hervadozó
gerberának vagy szegfűnek kellett gyönyörködtetnie a jubileumhoz érkezett
tisztelt ünnepelt/háziasszony szemét. Alig csomagolták ki a fehér papírból,
már ki is múlt. Csendélet, háttérben a csendben aggódó Anyával. Idővel
az asztal alá kezdték rejteni az üvegeket, poharakra cserélték a kis kupicákat,
tonikkal vagy Pepsi-Colával keverték a tömény szeszt, ezt drinknek nevezték,
és igazi luxus volt, hájlájf a dollárboltból, nem pedig afféle közönséges
házi vodkázás és falatozás. Ne gondoljatok semmiféle patológiára, botrányra,
tettlegességre és rendőri intézkedésre. Semmi patológia. Csak szép kulturáltan,
mindig. Bor az ebédhez, beszélgetés a művészetről, a politikáról és a lengyel
film helyzetéről. Hisz a bor az nem vodka. A sör nem alkohol. Egyébként
is, mondogatta a Papa, nem lehet megbízni az olyan emberben, aki nem iszik.
Ha nem iszunk, bealszunk – hajtogatta a nagyapa.
Akkor be a szervezetbe – mondta rigmusát a nagybácsi.
Vodkát ide, egykomám, csontszáraz lett a gigám – zendített rá a sógor.
Aki nem iszik, az ne is egyék – zsarolta apám a vendégeket.
A nők nem mondtak semmit. Talán motyogtak valamit az orruk alatt, félhangosan,
egymás között, de elnyomta a hangjukat a mosogatóba engedett víz zaja és
az edények csörömpölése. Anya-feleségek, akik remekül gazdálkodnak a hűtőszekrényben
tárolt készletekkel, tökéletesen beválnak a házi konyhaséf posztján, tökéletes
háziasszonyok, akik tökéletesen védtelenek, tanácstalanok, tehetetlenek
voltak, szembesülve a férfiak tömegével, akik megint isznak, ki tudja,
milyen alkalomból. Lehet, hogy néha már elegük volt ebből, s ilyenkor talán
azt gondolták: álmos vagyok, hagyjátok már abba, és ne gyertek ide többet.
A falifülkében támaszkodtak, összefonták a kezüket a mellükön, fölemelték
a fejüket. De ilyenkor csak annyit tudtak mondani: Kinek adhatok még?
A találkozásunkra. Jó egészséget, a gyerekeink meg nőjenek, mint a
bolondgomba. A szerelemre. A pénzre. A szerencsére és a jó időre.
Pontosan így csúszott le egy-két korty. Lecsúszott. Eleinte csak az
a néhány korty. De aztán már vedeltek ész nélkül. Öntötték az arcba, a
gallér mögé. Nyelték. Ha jó kedvük volt, ittak, ha elkeseredtek, akkor
is ittak. Ezt is, azt is. Majd’ belefulladtak.
A szesz konzervál – mondta a dédapa, aki nyolcvannyolc éves, és jó
hatvan éve mindennap lelök legalább egy pohárkával. És él. Nem betegeskedik,
szeretik az emberek, megsüvegelik, rendes ember, belevaló gyerek – mondják.
Kikeményített, tiszta inget vesz, a kopasz fejére simítja az egyetlen hajpihéjét,
lenyalja, belövi és zutty – egy löket belépőnek, hogy melegedjen kicsit.
A dédmama nem iszik. Viszont házi borral kínál, cseresznyéből, meggyből,
eperből készíti, sőt még sárgaszilvából is, ott sorakoznak a kamrában,
a polcokon. Még egy kis gyümölcslét? Adhatok még? Tölthetek meg? Nem kérek,
nagymama. Álmos vagyok már, és mintha forogna velem a világ. Hadd töltsek
még egy pohárkával, hogy kipiruljon az arcod. Mostanában olyan sápadt emberek
járnak ide a városból. Ideköltözhetnél egy időre a faluba, rendesen kosztolnál,
nem lennél olyan éhenkórász, akit úgy kell összegereblyézni. A dédmama
elmosódik, szertefoszlik, nehéz a fejem, jó meleget érzek a hasamban. Áldott
nyugalom. Biztonság.
Belenyalhatsz egy kicsit, nem lesz semmi bajod – biztat a nagymama.
Piros a bor, az illata savanykás, de mikor belemerül a nyelvem, édeset
érzek – gyümölcsíze van, és még egyet kérek. És még többet. Na jó, elég
lesz. A nagymama tudja, mikor kell azt mondani, hogy elég. Elveszi az üveget,
beteszi a kulcsra zárt kis polcos szekrénybe. Bárszekrénynek nevezik. A
nagymama különféle itókákat tart benne, meg csokoládét, de csak keserűt,
egy borítékban pedig pénzt, a nehéz időkre. Mindenkinél jöhetnek nehéz
idők, bármelyik pillanatban. A nagymama életében már többször voltak ilyen
nehéz idők.
Valaki hangosan kopog az ajtón. Az egész család az asztalnál ül, mindjárt
vége az egésznek, csak még hozzák az édességet. Ki merészeli megszakítani
az étkezést? Megzavarni az ünnepre szépen kivasalt gallérok és a gondosan
font copfok rendjét? Ugat a kutya, aztán a következő pillanatban elhallgattatja
örökre egy rövid dörrenés, egy pisztolylövés. Vörös vértócsa az előszobában,
ér csordogál a szalon felé, a szalonból az étkezőbe, onnan meg egyenesen
az akkor még hétéves nagymama szívébe.
Kom, kom, snela, snela – üti meg a fülét az akkor még ismeretlen, de
már kellemetlen, recsegő nyelven; fájdalmasan belefúródik az emlékezetébe
és az identitásába, megjegyezte élete végéig, visszatér a rémálmaiba, amelyeket
nem tud elűzni. Miféle dallam ez, nem A plébánia, nem is az Sz. mint szerelem,
amelyet mindennap néztek, egyik részt a másik után, szusszanásnyi szünet
nélkül. Most csak N. mint Németország, H. mint háború és R. mint rettegés.
A kutya nem kel életre. A nagymamának jót tesz egy-két kupica gyümölcslikőr
lefekvés előtt, ha pedig fölriad a saját kiabálására, akkor jöhet még egy,
és már alszik is. Egy pohárka még nem ártott meg senkinek. Kettő sem. És
három, nagyi?
A nagymama esküvői fényképén kivágott lyuk van ott, ahol a nagypapa
fejének kellene lennie. A másikon nincs is rajta egyáltalán, csak a kontúrok
látszanak, nyoma maradt annak, hogy valamikor ott volt. A nagymama per
Jabłoński emlegeti. Sosem használja a keresztnevét. Mennyit tudtam elviselni
ebből? Ha valaki már iszákos, akkor mindig az is marad. Mire volt jó nekem
ez az egész? Az a sok idegeskedés, várakozás, cirkusz. Egy nap aztán nem
bírtam tovább, azt mondtam, vagy a vodka, vagy én. Ilyen választás elé
állítottam.
Ő meg választott. Fogtam hát a fényképalbumot, az ollót, és...
A papának csak a buli meg a szex számított. Ha beivott, minden nő szép
és könnyen elérhető lett. Hívogatva tárták szét a combjukat, és nedvesítették
az ajkukat. Sokan voltak, nehéz lenne összeszámolni őket. Mindig ragadtak
rám a nők – büszkélkedett a papa a kollégák előtt. De csak az én egyetlenem
volt az életem asszonya. Azt kiabálta nekem: hazug nőcsábász. Arra kért,
hagyjam abba az ivást. Törődött velem, aggódott értem. De mit érdekelt
ez engem. Akkor még.
A papa lerobbant, aszott. Minden második szombaton beállít, visszaél
az olyan szavakkal, mint család, szeretet, önfeláldozás. Négy elvonókúra
és egy intenzív pszichoterápia kellett neki ahhoz, hogy megértse. De akkor
már késő volt.
? Sosem késő – magyarázza a papa a mama új fiújának, aki alig öt évvel
idősebb. ? Az élethez sosem késő. Élek, bár csak a veszteség után eszméltem
fel. Megint ott állok a startvonalon, mindig elölről kezdem, csak most
már egyedül. Csoda, hogy egyáltalán észhez tértem.
A mama fiúja bólogat, de nem akar hozzászólni ehhez a témához, őszintén
szólva untatják az öreg vallomásai. Csak hülyén vigyorog, az érdeklődés
legcsekélyebb jele nélkül. A mama fiújának egyszerűen az idősebb nők jönnek
be. Akik anyagilag függetlenek, nincsenek gátlásaik az ágyban, nem állnak
elő érzelmi követelésekkel. Ami az érzelmeket, a szerelmet, az odaadást,
a másikért vállalt felelősséget és más olyan kitételeket illeti, amelyek
rendszerint tartalmat adnak a kapcsolat definíciójának, a mama eddigi életének
üszkös romjain már egyetlen szikra sem pislákolt.
A mama fiújának ez nagyon is megfelel, mert nem azért találkozgat idősebb
nőkkel, hogy közös élettel, tervekkel, igényekkel szédítsék, megkérdezzék,
szereti-e őket, akar-e tőlük gyereket.
A mama már túl van azon az időszakon, amikor tojást tojt, majd kiköltötte,
nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez már nem szerepel az életében elvégzendő
teendők listáján. Ezt már letudta. Kihúzhatja.
Ha választani kell a heroizmus és a hedonizmus között, a leghatározottabban
áll ki az utóbbi mellett. Jó másfél évtizeden át áldozta fel magát egy
toxikus kapcsolat oltárán. Reménnyel, hittel, szeretettel. Mindhiába.
Akiben nincs remény, az legyőzhetetlen, idéz egy mondatot, amelyet
egy könyvben olvasott, és számára ez a hét mottója.
? Mi van veled? – kérdezi a papa megviselten a mamát, ő pedig azt feleli
mosolyogva, hogy most már minden rendben. A papa nem akarja hallani a „már”
szót, pedig tudja, hogy ez a legfontosabb ebben a mondatban, és a tizenhét
évig tartó közös életükre vonatkozik.
Fáj neki. Muszáj fájnia.
A papa az órájára pillant, azt mondja, későre jár, megyek már. Nem
tartóztatja a mama. Korábban megy el a papa, mint tervezte, indul a csoport
összejövetelére. Mert ott van a családja, onnan, a távolból irányítják.
A papa órájára ragasztottak egy jelet, amelyen teve látható. A teve
képes napokig kibírni ivás nélkül. Áll a napon, nyálat gyűjt, és kiszámolja
a köpet röppályáját. Bele kell kalkulálnia a szél sebességét, és azt is,
hogy hol helyezkedik el az objektumhoz képest, amelyet célba vesz annyi
nyállal, amennyi összegyűlt a pofájában, kiszámolja, milyen távolságra
van a céltól, és milyen távol van tőle a cél. A papának az a célja, hogy
ne igyon. Tartsa magát az absztinenciához, őrizze meg a lelki egyensúlyát.
Csak nyugalom, nem kell olyan helyzetet kiprovokálni, amely a szenvedély
kiújulásához vezethet.
A papa tevéje nem iszik a következő huszonnégy órában. Csak a mai nap
számít. Nincs sem tegnap, sem holnap. Minden reggel belátja, hogy nincs
ereje megküzdeni a betegséggel. Elölről kezdi. Összeköti a lábait zsineggel,
hogy ne vágtasson el túl messzire. Két betűt képez a zsineg és a két láb:
A és A. Nem sokan tudják, miféle teve ez, és hová vezet. A papa sivataga
végtelen, könyörtelen és feneketlen. Szeretné, ha sosem érne véget, pedig
fárasztja és kimeríti. A tevének össze vannak kötve a lábai, ezért lassan
megy, gyakran körbe-körbe toporog. Visszatér a kiindulóponthoz, hogy elölről
kezdje. A papa már tudja, hogy ez az egyetlen út.
Nem mintha részeges lenne, azt aztán nem, néha mégis jól beállítva
tér haza, végtére is milyen férfi az olyan, aki nem venne vodkát a szájába.
Mindenki iszik néha. Csak nem dugom el előle az üveget, nem öntöm ki a
mosogatóba az italt, mert kár lenne érte. Nem ő tehet róla, hanem a vodka.
Ő amúgy jó ember. Rá lehet bízni a bevásárlást, néha a háztartási munkába
is besegít, és szeret kicsit iszogatni... Az embernek muszáj relaxálnia,
lazítania. A szesz az embereknek való. Megesik, hogy elgaloppírozza magát,
de tény, hogy a munkahelyén senki sem látta soha részegen. Keresett pénzt,
hazahozta. Egyszer-kétszer kimaradt éjszakára, de szemet hunytam fölötte.
Ha ivott, sosem ült autóba. Jobban mondva csak akkor, ha összevesztünk.
Tudod, olyan, mint egy gyerek, szeret, és kizárólag magának akar engem.
Ha valami nem a kedve szerint alakul, szörnyen ideges lesz. Azért történt,
mert ideges volt. Mennyit ivott aznap este? Négy vagy öt sört? Nem tudom.
Lehetett hat is? Megsértődött, és a volán mögé ült. Rám akart ijeszteni,
hogy jobban szeressem.
Sze. Sze. Sze...
Egyáltalán nem arról van szó, hogy rossz ember lenne. Egyszerűen nagyon
érzékeny. Mindent mélyebben él át, mint mások. Érzésem szerint mindez azért
történt így, mert túlgondoskodó anyja volt. Nekem meg az az érzésem, hogy
az apja a hibás. Érzelmileg megközelíthetetlen pszichopata. Iszik, mert
munkahelyi problémái vannak. Lobbanékony természetű a főnöke, túl sok kötelesség
terheli, nem bírja erővel. Frusztrálja a munka. Mindig tökéleteset akar
alkotni, de nem tud felnőni ehhez. Otthon meg nem tud pihenni, a gyerekek
rohangálnak és kiabálnak. Már az is megfordult a fejemben, hogy miattam
iszik. Ha meg tudnék változni, megértőbb, őszintébb, nyitottabb lennék.
Ha korábban mentünk volna terápiára. Ha jobban szeretném.
Sze. Sze. Sze...
Aztán már elegem volt. Ha még egyszer megcsinálja a rohadék, nem engedem
be a lakásba, kap egy seggberúgást az útra, és viszlát. Ha nem lennének
a gyerekek, már rég megtettem volna. Egy pillanatig sem gondolkodtam volna.
De ez teljesen más helyzet, kicsik a gyerekek, nincs munkám, most mondd
meg, álljak ki a templom elé koldulni? Egyszerűen megmondtam neki, hogy
nem élem le az életemet egy fedél alatt egy részeges alakkal. Lecserélem
a zárakat az ajtókon. Beadom a válókeresetet. Anyámhoz költözöm.
A feleségek kiabáltak, könyörögtek, zsaroltak, és mindenekelőtt vártak.
Éjszakába nyúltak a férjek ivászattal egybekötött ünnepségei. Sűrűbb és
sötétebb lett az éjszaka. Az ablaknál álltak a feleségek, bámultak ki a
sötétbe. Lehet, hogy elütötte egy autó? Megtámadták? Biztos megbotlott,
és eltörte a lábát. Beütötte a fejét, elvesztette az eszméletét, és elfelejtette,
hol lakik, kicsoda, és miért az, aki? Hallgatták a neszeket. Zörejeket.
Lépteket. Hajnaltájt jöttek haza a férjek. Végre. Megbotlottak a küszöbben.
Nincs semmi bajod? Vodkaszaguk volt. De jó, hogy hazajöttél. Nem feleltek.
Nem lehetett kapcsolatot teremteni velük. A feleségek a részegség betonjába
ütköztek a fejükkel, és csak a visszhang felelt nekik. Nincs semmi bajod?
Nincs. Hol voltál? Voltál. Aggódtam. Érted. Rted. Ted. Ed. És tőled is
féltem.
Magadat is féltetted?
Jusson eszedbe, mama, az, amikor először léptél ki magadból. Ki a sötétbe.
Lopva visszanéztél, rohan-e utánad, hogy magához öleljen, bocsánatkérő
szavakkal árasszon el. Nem volt ott senki. Csak jég volt mindenütt, hófehér,
és mínusz tizenkét fok. Az éjszakai járattal utaztál, az egyik végállomástól
a másikig, a sok forduló után már kezdett a nyakadra szorulni a hurok,
eleredtek a könnyeid. Rossz megálló volt. Az útvonal vége. Kiszállni! –
kiabált a fülébe a sofőr, és kirakta az ismeretlenbe. Fél kettőt mutatott
az óra. Nem tudtad, hol vagy, merre menj. Senki sem aggódott érted, senki
sem keresett. Hajnaltájt keveredtél haza. Átfázva, elázva, elbizonytalanodva.
Szerettél volna megbotlani a küszöbben, és azt hallani tőle, hogy végre
megjöttél. Nincs semmi bajod? Úgy aggódtam érted. Vártalak. De csak horkolást
hallottál.
Türelmes Édesanya, Fájdalmas Édesanya, Bámulatos Édesanya.
Olyan házról álmodsz, amelynek nincs kijárata, olyan szobákról, amelyek
helyet cserélnek egymással, amelyeket kíváncsian jársz be. Lépteket hallani,
megszólal a csengő, rohannál ajtót nyitni, de nincs ajtó, te meg ott állsz,
bokáig, térdig, nyakig a szőnyegben. Mozdulni sem tudsz.
Az éhezők táplálója, a szegények Szolgálólánya, a Legszentebb Édesanya...
Menekülni akarsz, de nincs lábad. Kijáratot keresel. Kiabálni akarsz,
de csak tompa nyögdécselés tör föl a torkodból. Fölébredsz. Izzadtan, kimerülten,
beveszel egy nyugtatót. Valahol az éjszakai kislámpa fénye és a mellette
alvó férjed egyenletes lélegzetvételei között rájössz, hogy ez nemcsak
álom volt.
Csipkerózsika, Borsószem Hercegkisasszony, Kis Hableány.
Eszményien betöltöd a sémát. Beteljesíted a várakozásokat. Jó sokáig
vársz. Arra neveltek, hogy bújj az árnyékba, söpörd a szőnyeg alá a problémákat.
Otthon kell mosni a szennyest. Ezért sosem mondod, hogy elég volt már,
el akarsz menni.
Nem teheted, mert azt ígérted, jóban-rosszban. Megesküdtél rá. Amit
Isten egybekötött, ember szét ne válassza. Az eskü szent dolog, a függőség
pedig betegség. Vagyis... Ez betegség. Szóval... Ő beteg, féreg rágja.
A kórság férge. Bál, ahol mindenki egymagában táncol. Fehér tangó. A hölgyek
kérik fel táncolni az urakat. Ne igyál már. Azt mondják az urak: nem fordul
elő többet. Soha többé. Ígérem. Aztán elrontják a lépést. Rontják a látásukat.
Leáll a zene.
Valamikor réges-rég, amikor Krakkó kapuit még rugós zárra gombolták,
ott ült a puha kövön, a napsütötte árnyékban egy fiatal vénasszony. Bár
alig harminc tavaszt élt meg, úgy érezte, már legalább hetvenet hagyott
maga mögött. Állítólag Hercegnő volt, akit egy toronyba zártak, a hétfejű
sárkány őrizte a bejáratot, de hát ki hitt volna a sárkányokban. Napnyugta
után minden este kihajolt az ablakon, leengedte hamvasszőke hajfonatát,
azon pedig fölmászott hozzá a Lovag. Gyorsan levetette a páncélját, fölhajtotta
a Hercegnő szoknyáját, nem tartott sokáig, és csak néha kellett megtörölnie
a száját.
És mi történt ezután?
Azt beszélték az emberek, hogy rossz életű nő volt. Hogy férfiakkal
áll össze, nincs istene. Nem szült gyerekeket, csak a vágyainak él. Nem
vénlány, nem is ribanc, nem is Hercegnő. De ki hitte volna el azt, amit
fecsegnek az emberek.
Mi történt ezután?
A Hercegnő tele volt félelemmel. Sok orvosságot szedett. Egy alkoholista
felnőtt gyermeke, alacsony önértékelés, hajlamos toxikus kapcsolatokba
belemenni, gyakran gondol öngyilkosságra – írta be a jegyzetfüzetébe a
pszichoterapeuta, kiállította a receptet, újabb találkozót javasolt, egy
héttel későbbi időpontot adott meg. A Hercegnő nem ment el.
Más férfiak karjai közt próbálta gyógyítani a rettegést, nekik nem
volt semmi közük a pszichoterápiához.
? Szabadíts meg! – suttogta a Hercegnő combjaival a Lovag csípőjét
szorítva. Vigyél el innen messzire, a tengerpartra...
A Lovag lélegzete egyre gyorsabb lett, szaggatottá vált, félig lehunyta
a szemét.
? Vigyél el a horizonton túlra. Jó messzire! – nyögte ki a Hercegnő.
Ritmikusan mozgott benne a Lovag. Kebab-, fokhagymamártás- és izzadságszagot
árasztott.
? Öld meg a torony bejáratát őrző sárkányt – nyögött fel ?, vágd le
a kardoddal mind a hét fejét, és szökjünk meg. Mindent megteszek érted.
Óh, örökre a tiéd leszek, igen, igen, nem várok cserébe semmit, csak szabadíts
ki innen. Nem akarok itt... rohadni.
A Lovagnak erős, kisportolt teste és kemény hasa volt. Arra gondolt
a Hercegnő: fejezze már be végre... Azt mondta:
? Mindennap ezt a plafont bámulom, igen, és ismerek rajta minden vonalat,
minden repedést, óóóóh, minden rücskös részt és... le tudnám rajzolni emlékezetből.
Minden reggel ugyanaz a kilátás nyílik az ablakból, belegondolni is szörnyű,
hogy ott van lent a sárkány, ah, én pedig... fogságban vagyok, és nem tudok...
kijutni innen. Szabadíts ki... engem...
De nem a gyönyörtől nyögött fel, hanem a kétségbeeséstől.
Lemászott róla a Lovag, megsimogatta a hasát. A Hercegnő várakozóan
nézett rá. Adott egy kendőt a Lovagnak, hogy törölje meg magát.
Múlnak az évek, én meg még mindig ugyanazon a helyen vagyok. Lelkileg
megbénítva. A saját félelmemhez béklyózva, ezért utoljára kérem: lennél
szíves megszabadítani engem?
Gyorsan fölkelt, fölvette a páncélját, fogta a kardját. Egy pillanatig
még reménykedett a Hercegnő. Fölpattant hát ő is az ágyból, nedves foltot
hagyva maga után a lepedőn.
Elmosolyodott a lovag. Azt mondta: ju ár szou kjut, bat ajm szori,
aj dont szpik polis...
A Lovag felé nyújtotta a kezét a Hercegnő. Az utolsó szalmaszál – gondolta
?, a szavakat nem érti, de talán a gesztust, a testbeszédet, ezt a kétségbeeséssel
teli úgynevezett badilengvidzset, a szeretők nyelvét megérti... Még meleg
a szextől, kócos, egy hajfürt a kipirult arcába hullik. Várakozik. Tele
van feszültséggel.
? Aj hev tu gou nau – mondta a Lovag a sliccét gombolva, a mosolya
pedig türelmetlen grimasszá változott.
A Hercegnő mozdulatlan, nem tágít. A Lovag felé nyújtja a kezét, aki
gyűrött bankjegyet csúsztatott abba a kis kezecskébe, mert úgy érezte,
a kurvának akkor is jár a jatt, ha jó volt neki. Érthetetlen nyelven suttogott,
de micsoda szenvedéllyel mondta ki azokat a szavakat. Nem úgy, mint az
előző éjszaka egy lerobbant, filléres bordélyban az a rémült ukrán vagy
ruszki nő, aki parfümöt spriccelt a mellére, hogy ne csókolja, és egész
idő alatt félrefordította a fejét. Ez a mai viszont igazi dáma volt, kapja
hát meg a fizetségét. Egy pillanatig még szimpatizált is vele, arra gondolt,
talán ha nem ilyenek a körülmények, ha nem kellene számolnia a kötelezettségeivel,
nem kellene tekintettel lennie a feleségére és a gyerekekre, a hitelre,
amit még vissza kell fizetnie, ha fiatalabb lenne, ő pedig rendes lány,
talán még tetszene is neki, esetleg meghívhatná egy kávéra, elbeszélgetnének
az életről, de... ha... ha... De hát rossz életű nő volt, ő meg – lojális
munkavállaló, tisztességes hitelfelvevő, óvatos gépkocsivezető, megbízható
vállalkozó, nagyvonalú adakozó, érdekes beszélgetőpartner, szóval igazlengyel
volt... szerezd meg, küldd el nekünk, kirie eleiszon... szóval...
? Aj hev tu gou nau – ismételte el nyomatékosan, a következő pillanatban
meg már ott sem volt.
Hát a Hercegnővel mi történt?
Rezignáltan az oldalára fordult, megszámolta a bevételt, és rágyújtott
egy cigarettára.
... Vagy
A Hercegnő a Visztula hullámaiba vetette magát, mert nem akart gyalázatot
hozni a hazájára...
... Vagy
A Hercegnő levágta a haját, férfiruhát vett, megszökött, és pápa lett
belőle...
... Vagy
... megérte a toronyban a nyugodt öregkort, élete vége felé pedig felfedezte,
hogy nem is volt soha semmilyen sárkány, végig nyitva volt az ajtó, bármelyik
pillanatban szabadon elmehetett volna...
... Vagy
... verítékben úszva ébredt, még hajnal előtt, fiatal vénasszonyként...
? Ez már a mese vége, mama?
? Nem, ez még csak az eleje.
Harminc körül lehettem, amikor fölébredtem. Nagyon fájt a fejem és
a szívem. Belenéztem a tükörbe. A mama volt benne. Kimerülten, felpuffadva,
egyedül. Ugyanúgy egyedül volt, mint én.. Jó reggelt, fölkelni, új nap
virradt rád. Eljött hozzád a fény bíborszín órásmestere. Úgy telt el harminc
év, mintha egyetlen nap lett volna. Én vagyok a mama, a mama én vagyok.
Én meg a mama. A tükör hideg és könyörtelen lapjának mindkét oldalán.
Harminc körül ébredtem fiatal vénasszonyként. Nagyon fájt a fejem és
a szívem. Fáj? Nagyon. Ha fáj, akkor... Ibuprom Max, APAP, paracetamol
és Nurofen Forte. Fáj? Már nem annyira. Az jó. A papa mindig azt mondta,
ha fáj, az azt jelenti, hogy élsz; de mégiscsak kellemesebb, ha nem fáj.
Ki az ágyból, futás a zuhany alá. Nincs idő töprengeni. A gyorsaság
és a reflex a döntő. Jól ki kell öltözni a munkahelyre, és nem szabad elkésni.
Reggelenként a tükör előtt filozofálni, ez rossz hatással van a közérzetre
és az önértékelésre. De... nincs de... Árt az egészségnek, ha az ember
számot vet az életével, különösen hétfőn, éhgyomorra. Szóval előbb egyél
valamit, ne járj el otthonról üres hassal. Úgy fesd ki az arcod, hogy kedves
legyen, csináld meg a hajad, vegyél föl magas sarkú cipőt, hogy komolyan
vegyen az élet...
Harminc körül lehettem, amikor fölébredtem. Nagyon fájt a fejem...
Hat negyvenhetet mutatott az óra. Megérkezett a fény bíborszín órásmestere,
és a virradat is. Nem álltam készen. Akkor még nem.
A mama állt a tükör másik oldalán, és gúnyt űzött minden mozdulatomból.
Egyre elviselhetetlenebb lett a félelem, de erre a félelemre nem volt orvosság.
Álom ez? – kérdeztem gondolatban. Ez álom. Sajnos nem volt álom. Egy
újabb nap volt, pontosan ugyanolyan, mint mindegyik korábbi és későbbi
nap.
Kapd már össze magad, mit akarsz még? Elérted a célodat: munka, siker
és szexuális kielégültség. Diplomád van arról, hogy meghatározott cél felé
tartasz. Licenced van a nyugodt öregkort garantáló példás életvitelre.
Kitüntetéssel végezted el a saját belső hangodtól óvó önvédelmi tanfolyamot.
Megértem, hogy néha eleged van. Mindenkinek vannak gyenge pillanatai, mindenki
lehet kimerült, lehetnek rosszabb napjai. Jó néhányan szívesen lennének
a helyedben. Jó munkád van, keresel, hitelezni akarnak neked a bankok,
vonzó, művelt nő vagy. Mit akarsz még ezen felül? Mozdítsd a segged, és
üdvözöld mosolyogva a napot. Helou, hau ar ju tudéj? Ajm fajn, fenk ju.
Elkészülni, kész, tűz, rajt.
PÁLFALVI LAJOS FORDÍTÁSA
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|