Slavenka Drakulić
Frida és a fájdalom
(részlet)
Itália: az európai múlt múzeumáról, a menekültekről, a muranói üvegékszerekről
és arról, hogyan fog hangzani Mozart a jövőben.
Velence lakóinak, ha messziről nézik, valahogy úgy, mint a 18. századi
Canaletto vedutáin, valószínűleg a saját városuk a legszebb. Őszi délutánokon,
amikor a pompás paloták homlokzatának tükörképe remeg a tenger felszínén,
valótlan szépségével Velence tényleg olyan, mint egy film kulisszája.
És Velence ma nem sokkal több kulisszánál.
Amikor a palotában, ahol lakást béreltem, a szomszédasszony végre leér
az első emeletről, becsapom magunk mögött a súlyos kaput. Immaculata asszony,
jóval nyolcvan fölött, botra támaszkodva lépeget. A Calle dei Fabrin indulunk
el, hogy megmutassa, hol van a legközelebbi önkiszolgáló. Lassan haladunk,
nemcsak miatta, hanem azért is, mert ebben az utcában, amelyik a Rialto
hídját a Szent Márk térrel köti össze, már reggel kilenckor nyüzsögnek
a turisták. Az apró, görnyedt, feketébe öltözött asszony nehezen verekszi
át magát a tömegen. Kerekes szatyrot húz maga után. Az első kis hídnál
megáll. A korlátba kapaszkodva nagy nehezen felkapaszkodik. Két ilyen kis
híd vezetett át a csatornán az önkiszolgálóig, mindkettőre lépcsőn kell
felmenni. Habár a Coop önkiszolgáló a Campo Santa Maria formosa közelében
van, alig öt-hat percre a lakásától, Immacolata asszonynak legalább húsz
perc kell hozzá. Ott aztán hosszú sor állt a pénztár előtt, mert ezt a
helyet minden vékonypénzű turista megtalálja. Mindent együttvéve az idős
hölgynek legalább egy órájába telik a bevásárlás. „És ez mindennap így
megy” – sóhajtja. Őt még elbírja a lába, de lépcsőn fel már nem tud terhet
cipelni. Szerencsére hamarosan visszajön a bradantéja, a horvátországi
asszony, aki a gondját viseli.
Valamikor pékség is volt a lakása közelében, a Corte Gragolinán, meg
egy kis háztartási bolt, hentes és gyümölcsárus, újságos bódé, cipészműhely
– egyszóval mindaz, amire a mindennapokban az embernek szüksége van… Most
mindenütt szuvenírboltok vannak. Semmi más nincs az utcájában, csak hamis
muranói üveget áruló bolt, pizzeria, ahol egy szelet pizzát nyolc euróért
árulnak, turistaétterem, bárok és cukrászdák. Ebben az egész negyedben
a Szent Márk tér körül csak két önkiszolgáló van, egyik kisebb, mint a
másik, és egyetlen posta, amit alig találtam meg.
„Velence már nem az a város, amelyikben normálisan lehetne élni – mondja
a szemközti házban lakó bankhivatalnok. – Reggel lehetetlenség pontosan
érkezni a munkába vagy egy megbeszélésre, mert akkora a tömeg, hogy egy
magamkorú ember nem tudja átverekedni magát a vaporettóig. Az egész infrastruktúra
a turizmust szolgálja, a bolti és éttermi áraktól az angol nyelvű színházi
előadásokig és a templomi koncertekig, ahol a zenészek barokk jelmezben
lépnek fel. Az ingatlanok esztelenül drágák, és egyre kevesebb az önkiszolgáló,
az iskola, a kert, az orvosi rendelő, a kórház.”
Szomszédomnak természetesen igaza van. Az utóbbi ötven évben Velence
elvesztette lakosságának hatvanböt százalékát, és a történelmi városmagban
már csak husztonhárom százalékuk lakik, főképpen az idősebbek. Alig néhány
évtizeddel ezelőtt az óvárosban még százötvenezren laktak, míg ma már csak
negyvenezren, és ez a szám egyre csökken. Részben azért, mert Velencében
túl drága az élet, és emiatt lakói kiköltöznek a környékre, például Mestrébe,
részben pedig azért, mert nincs munka a fiatalok és a képzettebbek számára.
Velencének kitűnő egyeteme van, sok fiatal jön ide tanulni, de nem marad
itt. „Ha nem akarsz pincér leni, vagy szobalány vagy idősgondozó, akkor
nincs sok lehetőséged. És már ezeket a munkákat is idegenek, bevándorlók
végzik…” – fejezi be rezignáltan a szomszéd.
Azért nem kell elsiratni Velence lakóit. Egy részük jól megél lakások
bérbeadásából, másik részük eladta az ingatlanát, és most a tőkéből éldegél.
Ugyanakkor tény, hogy akik itt élnek – és egyre idősebbek lesznek –, azoknak
egyre nehezebb az életük. Milliónyi turista rohamát kell túlélniük évről
évre, a tömegét, amelyik a csatornákra épült gyönyörű város három-négy
méternél ritkán szélesebb utcácskáit valósággal eltorlaszolja. A velenceiek
nagyon jól tudják, hogy már nem városban, hanem múzeumban élnek. Valóban,
Velence egyre kevésbé valóságos, eleven város – és egyre inkább az európai
múlt múzeuma, amelyben a régmúlt idők ragyogása, gazdagsága, hatalma, szépsége
és művészete ölt testet. Ezért is látogatják turisták milliói. A tömegturizmus
elsőként jött rá, hogy Velencének nemcsak a szépségét, hanem szabadtéri
múzeum voltát is pénzzé lehet tenni.
Ez a Velence egyúttal tökéletes metaforája a valaha volt Európának,
amelynek kultúrájára és értékeire esküsznek az európaiak, amelyre büszkék
és amelyet szeretnének megőrizni.
*
Bari, Olaszország legdélibb vidékén, egészen más képet nyújt, mint Velence.
Még meleg van. Szeptember vége, de turisták már nincsenek. Az alkalmi látogató
vasárnap este a Piazza Del Ferraresén, az óvárosban azt látja, hogy lakói
az alacsony kőfalakon üldögélnek, vagy a kávéházakban söröznek vagy a korzó
gyanánt szolgáló téren sétálgatnak. A téren összegyűlt néhány ezer ember
olyan benyomást kelt, mintha mind ismernék egymást, a gyerekek este kilenckor
fogócskáznak, a tinédzserek fagylalttal hűtik magukat, miközben szüleik
és nagyszüleik szépen kiöltözve álldogálnak és hangosan, széles kézmozdulatokkal
beszélgetnek, éppen úgy, mint Vittorio De Sica valamelyik hatvanas években
készült fekete-fehér filmjében.
Ez a város él. Ha Velence az a hely, ahol a régi Európa haldoklik,
akkor Bari az, ahol az új Európa születik. A bevándorlók Európába érkezésének
helye.
1991 nyarán, vagyis húsz évvel ezelőtt érkezett meg ide a Vlora albán
teherhajó, több mint húszezer menekülttel. Az idősebbek még bizonyára emlékeznek
az albánok exodusára az Adrián keresztül, az ő „bársonyos forradalmuk”
előtt – ha volt egyáltalán ilyen Albániában. Az emberekkel zsúfolt hatalmas
teherhajó képe azokban a napokban bejárta a világot. Előfordul, hogy egyetlen
egy fénykép egy egész korszak vagy történelmi esemény szimbólumává válik.
Ilyen volt a tankoszlop előtt álló magányos férfi fényképe, amelyet Jeff
Widener készített a Tienammen téren. Vagy Nicke Ute képe a napalmtól megégett
meztelen vietnami lányról és testvéréről, vagy Eddie Adamsé, amely egy
vietkong partizán halálának pillanatát örökíti meg, mikor a rendőrfőnök
pisztollyal végez vele, vagy a nemrégiben készült fotó a foglyok kínzásáról
Abu Ghraibban… És ilyen Luca Turin híres felvétele is a Vloráról. A történtek
huszadik évfordulója alkalmából megrendezett kiállítása, Sasok menekülése
címmel, épp a napokban nyílt meg a Petruzelli Színház előcsarnokában.Mikor
a Vlora közeledik a parthoz, emberek tódulnak a fedélzetre és a korláthoz,
fürtökben lógnak a kéményről, a kötelekről, az árbocról. A következő fényképen,
a part közelében, már ugrálnak bele a tengerbe, és úsznak, mintha attól
félnének, hogy a szárazföld megszökik előlük. Aztán egy nagyszerű, ugyanakkor
megrázó felvétel felülnézetből a végeláthatatlan embertömegről a parton,
a perzselő napsütésben. Egy húszezres tömeg látványa, abba a pillanatba
„dermedve”, amikor végre szilárd talajra lépett, bibliai benyomást kelt.
Akkoriban körülbelül százezer albán árasztotta el Olaszországot – ma
nagyjából félmillióan vannak. Az utóbbi években, miután Románia az Európai
Unió tagja lett, egy nagy román hullám is érkezett – ők majdnem egymillióan
vannak. A románok körülbelül tíz százaléka roma, ők az európai bevándorlásellenes
politika legújabb bűnbakjai. A Nyugat deportálja őket, megtagadja tőülük
a tartózkodási engedélyt (Olaszország, Franciaország…) – keleten gettóba
zárják, ütik-verik és gyilkolják őket (Szlovákia, Csehország, Magyarország…).
Pedig alig öt-hat évvel ezelőtt az idegenek Olaszországban, sőt másutt
Európában sem jelentettek ekkora problémát. A bevándorlásellenes és különösen
az iszlámellenes hisztéria 2005-ben, a Mohamed prófétát ábrázoló vitatott
karikatúrák megjelenése után erősödött fel, és 2008-ban, a recesszióval
öltött komoly méreteket. A bariak jóindulattal fogadták és segítették a
bevándorlókat, hiszen ebből a városból és Puglia tartományból a 19. században
szegény olaszok milliói vándoroltak ki Amerikába, az ígéret földjére, és
két-három nemzedék alatt teljesen asszimilálódtak. Egy évszázaddal később,
más bevándorlók számára, Olaszország lett az ígéret földje.
Bari az utóbbi időkben nem annyira a munkát keresők, mint inkább a
menekültek tranzitállomása lett. Itt, a központban, a repülőtér közelében
helyezték el azt a körülbelül negyvenezer menekültet, akik Tuniszból és
Líbiából érkeztek Lampedusa szigetére az ottani politikai fejlemények következtében.
Az újonnan érkezőket a hatóságok az egyik menedékközpontban – CARA – helyezik
el, majd bizottság dönt a sorsukról. Olaszországban nyolc ilyen CARA központ
van, tizenhárom azonosító és kitoloncoló – CIE – központ és hét elsősegélyt
nyújtó – CPSA – központ, de csak néhány bizottság, amely az érkezők sorsáról
dönt. Ezért került Bari ezen a nyáron ismét a figyelem középpontjába: éppen
a menekültek, pontosabban a CIE központban tartott menekültek miatt. Augusztus
elején több százan özönlötték el az utcát a külvárosban, leállították a
vonatközlekedést, összeverekedtek a rendőrökkel. Az eredmény nyolcvan sebesült
és huszonkilenc letartóztatott.
Új ismerőseimet erről az esetről kérdezgetem. Mindennap összejönnek
ebédidőben a Borghese bárban a Via de Rossi és a Corso Vittorio Emmanuele
sarkán: Dario Bellucio és Maria Pia Vigilante a bevándorlóknak jogi tanáccsal
szolgáló városi egyesület, a „Zsiráf” ügyvédei, Maddalena Tulanti a helyi
lap szerkesztője, Silvana Serini szociális munkás, Emilia Rizzi, a bevándorlókat
segítő városi hivatal alkalmazottja. Dario emberjogi aktivista, azon kevesek
egyike, akiknek szabad bejárásuk van a zárt azonosító és kitoloncoló központba,
ahová ügyvédek és újságírók sem léphetnek be; azt mondja, egy speciális
körülmény okozta a bajt: a líbaiakkal együtt Gánából, Nigériából, Maliból,
Burkina Fasóból és más afrikai országokból is érkezett néhány ember, olyanok,
akik évek óta Líbiában dolgoztak és éltek. A törvény szerint ők nem kaphatták
meg a háborús menekült státuszt, mint a líbiaiak, hanem a származási helyüknek
megfelelő bánásmódban részesültek, függetlenül attól, milyen régóta éltek
és dolgoztak Líbiában. Következésképpen nem kaphatnak humanitárius okokból
ideiglenes tartózkodási engedélyt. A gond nem csupán az, hogy az ő esetükben
nagyon lassan születik megoldás, hanem hogy a hatóságok addig is közönséges
bűnözőkként kezelik őket. A körülmények, amelyek között a külvilágtól elzárva
élnek, rosszabbak, mint a börtön, mondja Dario. Az utcára kitörve és felfordulást
okozva a lehetetlen helyzetükre próbálták felhívni a figyelmet.
A Lampedusára érkező menekültek között sok a gyerek. Silvana a kísérő
nélkül érkező kiskorúakról, vagyis az árván maradt gyerekekről gondoskodik.
Egy testvérpárról mesél, akik háborús menekültként, tizenévesen érkeztek
Afganisztánból. Írástudatlanok voltak, de most fejezik be a középiskolát,
és dolgoznak, mondja büszkén. És előhúzza az Espresso című hetilap legújabb
számát, benne Farizio Gatti „Gyermekbörtön” című riportjával kétszázhuszonöt
gyerekről és serdülőről, akiket hónapok óta tartanak fogva kivizsgálás
nélkül, felnőttekkel együtt a lampedusai CPSA táborban. Rossz higiéniás
körülmények között, elhanyagolva élnek, pedig traumatizált gyerekekről
van szó, némelyiküknek nem csupán szülei halálát kellett átélnie, hanem
napokon át éhezett és szomjazott is. Hat hónap alatt, márciustól augusztus
végéig 707 gyerek szállt partra a szigeten, néhányuk csecsemőként érkezett,
vagy éppenségel Lampedusán jött a világra. Az ő helyzetük még nehezebb
és még kevésbé közismert.
Azt hallottam, hogy Don Angelo, a San Sabino templom papja (a templom
a Pane e Pomadoro nevű városi strand mellett található) a legmegbízhatóbb
cím a városban, ha a menekültek segítéséről van szó. Éppen akkor végzett
a papnöveldében, mikor az albánok megérkeztek, látta őket a kikötőben,
majd a stadionba bezárva azt a tízezer embert, akiket a hatóságok aztán
Don Tonino (a közismert békeharcos és püspök, Antonio Bello) közbenjárására
engedtek szabadon. Don Angelo humanitárius missziókban is részt vett a
háború idején Boszniában és Koszovóban.
A lefegyverző mosolyú, magas, fekete férfi az „intézmények rasszizmusáról”
beszél, a lázadók frusztrációjáról, mikor azt kellett látniuk, hogy minden
tekintetben diszkriminálják őket a líbiaiakhoz és tunisziakhoz képest,
a bőrük színe miatt. Megerősíti Dario szavait, valóban lehetetlen körülmények
között élnek, ráadásul teljes bizonytalanságban az esetükben folyó jogi
eljárás időtartamát és menetét illetően. „A haragjuk ragályos, ki fog terjedni
a többi központra is. Most már nem az a helyzet, hogy a bevándorlók hálásan
fogadják a kenyérhéjat, aztán csak hallgatnak és várnak. Ők választ követelnek.”
És valóban, amiatti elkeseredésükben, ahogy a hatóságok bántak velük, még
Bari előtt Mineóban, majd Crotonéban, sőt Észak-Olaszországban is fellázadtak
a bevándorlók. „Kétségbeesésről van szó, és nem valami kívülről szervezett
lázadásról. HIhetetlen, hogy a hatóság ezt nem fogja föl” – mondja Don
Angelo.
A menekültek és a hatóságok közötti szakadék csak a probléma egyik
oldala. Mert szakadék nyílott a helybeliek és a menekültek között is. Szeptember
vége felé egy incidensre került sor Lampedusán. A sziget közelebb van Tunéziához,
mint Szicíliához, és ötezer lakosa kezdetben, tavasszal, fuldoklókat húzott
ki a tengerből, több száz életet mentve meg így. Néhány hónappal később
azonban, miután legkevesebb negyvenezer menekült ékezett, minden fonákul
alakult. A helybeliek a menekültek ellen fordultak, mikor azok felgyújtották
a CPSA segélyközpontot. Messze túl a központ kapaciásán, körülbelül ezren
zsúfolódtak ott össze, és így próbálták rákényszeríteni a hatóságoka státuszuk
rendezésénem meggyorsítására. Vagy húszan megsebesültek, amikor összecsaptak
a rendőrökkel. Tény, hogy a hatóságok nem teljesítették ígéretüket, mely
szerint a szárazföldre szállítják, vagy idejében deportálják őket. A zavargások
után a polgármester kijelentette, hogy egyetlen menekültet sem enged többé
partra szállni a szigeten. Ilymódon ez az elszigetelt és félreeső sziget
maga is a hatóság machinációinak áldozatává, túszává vált. Valaminek valahol
nagyon fonákul kellett alakulnia ahhoz, hogy a sziget hétköznapi lakói
az együttérzéstől az elkeseredésig jussanak el. Valami nagyon komoly változásnak
kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ugyanazok a lampedusaiak, akik először
segítettek és fuldoklók százait mentették meg, két hónappal később kövekkel
dobálják a menekülteket, és azt ordítsák, hogy „a tengerbe velük, mind
bűnözők”. Nyilvánvaló, hogy ez a magányos kis sziget, amely maga is nehéz
körülmények között él, nem hordozhat ekkora terhet állami segítség nélkül.
Éppen erről, egy ilyen kis névtelen szigetre érkező menekültekről,
a humanitárius elvek és a törvény ütközéséről szól Emmanuel Criales Terraferma
(Szárazföld) című filmje, amely a velencei filmfesztiválon különdíjat kapott.
A bemutató másnapján láttam Bariban. A fél hetes előadáson csak tizen voltunk
a teremben. Lehet, hogy túl korán volt, lehet, hogy túl nagy volt a hőség,
de a gyenge érdeklődésnek az is oka lehet, hogy a film komplexen közelít
a problémához – és ebben nincs egyedül.
A szigeten halászok élnek. De mivel a halászatból nem lehet megélni,
nyáron a turistákból élnek. Amikor a tenger partra veti szigetükön az első
afrikai menekülteket, megnehezül az életük, megromlanak a családi kapcsolatok,
morális dilemmák támadnak… Nemcsak az a baj, hogy a menekültek jelenléte
„rossz reklám” a kis turistaparadicsomnak – hanem az is, hogy olyan problémákkal
kénytelenek szembesülni, amelyekhez nincsenek szokva és amelyeket nem értenek.
Az egyik halász ezt a következőképpen foglalja össze: „Lehetséges, hogy
az állam tiltja az emberek kimentését a tengerből? Egész életünkben pont
ezt csináltuk, és ha így van, akkor a szokás fölötte áll a törvénynek.”
„Szép és nagyon humánus film” – szólít meg váratlanul egy idősebb úr,
mikor kijövünk a moziból. Ebben az évben több hasonló témájú film is volt
a Mostrán, például az Io sono Li Andrea Segrétől, a Cose dell'altro mondo
Francesco Patiernótól és az Il villaggio di cartone az olasz filmművészet
jeles alakjától, Ermanno Olmitól. Rengeteget írnak is a bevándorlók és
menekültek problémáiról, nem csupán ismert újságírók, hanem szociológusok,
politológusok és írók is, mint Gabriele del Grande vagy Luca Rastello,
hogy csak néhányukat említsem. De írnak maguk a menekültek is, akik Olasországban
maradtak, mint a Boszniából származó Elvira Mujčić, vagy Igiabe Scego,
akinek a szülei Szomáliából érkeztek. Úgy tűnik, Olaszországban a társadalom,
és főként a művészvilág jobban tudatában van a menekültek és bevándorlók
problémáinak, mint a hivatalos konzervatív politika, amelyik a határok
lezárását szorgalmazza.
*
Olaszországban sokan emlékeznek még az exodusra, amely egész országrészeket
tett lakatlanná, kölönösen a huszadik század elején. Az olaszok tudják,
hogy nagyon kevés ember hagyja el az országát, kultúráját és nyelvét pusztán
azért, hogy kalandvágyból nekivágjon az ismeretlennek. Elkerülhetetlen
kényszerűségből vándorolnak ki, rendszerint a háború elől vagy a gazdasági
bajok elől menekülnek, készen arra, hogy az ismeretlenbe vezető úton kockára
tegyék akár az életüket is, ahogy manapság az Észak-Afrikából érkezők.
Olaszországból az utóbbi százöven évben tizennyolc millió ember vándorolt
ki, ami egy közepes nagyságú európai állam lakosságának felel meg. Többnyire
Amerikába mentek, több mint ötmillióan, messze többen, mint például Írországból.
Azt, hogy a kivándorlás (és a bevándorlás!) dokumentálása mennyire
fontos egy nemzet történelme, de az okok megértése szempontjából is, Rómában,
a MEI-ben, a Nemzeti Kivándorlási Múzeumban láthattam. A Piazza dell'Ara
Coelin, az Il Vittoriano emlékmű oldalánál nyíló bejárat alig észrevehető,
semmiképpen sem tartozik azok közé a helyek közé, amelyeket tömegesen özönlenek
el a turisták. Ide főként olaszok jönnek, lassan köbejárnak, megnézikl
a video-archívumot, a könyvtárt, a kiállított kopott bőröndöket és megsárgult
hajójegyeket, utasnévsorokat és útleveleket, a szülőföldet ábrázoló kifakult
fényképeket, majd a messzi, új országokból és kontinensekről érkezett első
felvételeket. Talán őseikre emlékeznek, talán a névsorokban keresik a nevüket…
A levelek, naplók, sportegyesületek, néptánccsoportok megannyi egyéni történetet
mesélnek azoknak a szegényparasztoknak a kétségbeeséséről és reménységéről,
akik a déli vidékekről egyedül, némelykor alig tizennégy évesen nekivágtak
a teljesen ismeretlen nagyvilágnak. Éppen úgy, ahogy ma teszik más kétségbeesettek…
Mindez alig néhány nemzedékkel ezelőtt történt, még vannak, akik a kamera
előtt tesznek tanúságot a távozás drámájáról, a rakparton álló rokonokról
vagy szülőkről, akik integettek, míg ponttá nem zsugorodtak a horizonton.
A MEI-ben a berlini fal múzeuma jutott eszembe, a Museum Haus am Checkpoint
Charlie. Ott a látogató azzal szembesül, hányféle módszerrel próbáltak
a keleti németek Berlin több mint száznegyven kilométer hosszú fallal elkerített
nyugati felébe menekülni. Némelyik módszer, a léggömbtől az alagútásásig,
az autó csomagtartójától a távúszásig, teljesen valószínűtlen.
A Terraferma című film egyik kezdő jelenetében egy törékeny, túlterhelt
bárka elsüllyedése után levelek, fényképek, iratok, fogkefék lebegnek a
felszínen… Nem kellene összegyűjteni ezeket a tárgyakat, mint egy identitás
jelképeit, és elhelyezni egy hasonló, az észak-afrikai menekülteknek szentelt
múzeumban? Nem kellene összegyűjteni a tanúságtételeket azoknak a gyötrelmeiről,
akik a hajófenékben fulladtak meg, akik vizeletet ittak, hogy életben maradjanak,
és akik élő embereket hajítottak a tengerbe? Igen, a szenvedéseknek szentelt
múzeum volna ez. A menekültek megérdemlik, függetlenül attól, honnan jöttek.
Ezért örültem, amikor alig egy héttel később egy kishírre bukkantam
az olasz lapokban: „Fadarabok, családi fényképek, oldalak a Koránból, cipők,
ételdobozok, magnókazetták… a tengerből kimentett vagy az évente ezernyi
bevándorlóval a Mediterránra érkező hajókon hagyott tárgyak, mindez egy
tíz négyzetméteres szobában, a bevándorlók múzeumának kezdeményében, amelyet
az Askavus egyesület önkéntesei hoztak létre Lampedusán”. Az egyesületet
egy Giacomo Sferlazzo nevű képzőművész alapította, abban a reményben, hogy
kezdeményezéséhez sokan csatlakoznak majd.
A MEI adatokkal is szolgál a bevándorlókról: Olaszországban 3.891.295
bevándorló él, ez a lakosság 6,5 százaléka. A Caritas Migrantes más számokat
ad meg: körülbelül ötmillió bevándorlóról tud, ami a lakosság 7 százaléka.
Érdekes – és ezt sok itteni ismerősöm is megerősítette –, hogy itt nem
uralkodik az iszlamofóbia, illetve nem használja ki a propaganda a félelmet
a muszlimoktól, mint például a kontinens északi részén. Ugyanakkor az aktivisták,
mint Don Angelo, és egyes újságírók is arra figyelmeztetnek, hogy működik
viszont egy másfajta általánosítás – a menekülteket a törvények és a média
egyaránt kriminalizálják. A hatóságok rendszerint közönséges bűnözőkként
kezelik őket, jóllehet erre semmi okot nem adtak. Éppen ez az egyik ok,
amiért lázonganak. És ez is probléma, mert Európa még nem szokott hozzá,
hogy a menekültek lázonganak. Az európaiak csak hálát várnak.
Különösen érdekes a közszolgálati televíziók szerepe a félelempolitikában.
A Repubblica beszámol arról, hogy a Demos&Pi kutatási adatai szerint
2011. első négy hónapjában a bevándorlókról szóló hírek Olaszországban
(TG1) a hírműsoridő 13,9 százalékát adták. Összehasonlításképpen, ez az
arány a France 2 televíziónál 1,6 százalék, az ARD adásaiban pedig 0,6
százalék. Persze ne feledjük, hogy ezekben a hónapokban bontakozott ki
a bevándorlók „inváziója” Olaszországban. Ugyanakkor ez a sok hír nem gyakorolt
döntő befolyást az állampolgárokra: ugyane forrás szerint csak az olaszok
hat százaléka tartotta a bevándorlókat a legnagyobb gondnak, míg ötvenöt
százalékuk a megélhetés költségeit. „A fenyegetés politikai és mediális
»konstrukciójáról« van itt szó, amely létrehozza és szítja a félelmet »a
másiktól«, és felnagyítja a gazdasági nehézségek és a(z alacsony) fogalkoztatottság
okozta bizonytalanságot” – foglalja össze a szerző, Ilvo Diamanti.
Számos humanitárius és civil szervezet van, köztük a Fortress Europe,
amelyek kiállnak a bevándorlók jogaiért, és nagyon konkrét segítséget nyújtanak
nekik. E szervezetek szerint a bevándorlók az egyre megszorítóbb, sőt immorális
törvények dacára, az ellenük emelt falak és más akadályok ellenére egyre
érkezni fognak. Azért, mert ahonnan jönnek, ott még rosszabb a helyzet.
Ezért a bevándorlási politikának is racionálisnak kellene lennie, és nem
a félelemre alapozni, ami csak a lehetetlent ígérő politikusok malmára
hajtja a vizet. A félelem a bevándorlóktól számukra kelesztő kovász.
*
Rómában a menekültek a Termini pályaudvar mögött fekvő Esquilino negyedben
laknak. Akkor értettem meg, miben különbözik Esquilino a tágabb értelemben
vett belváros többi negyedétől, amikor a Via Carlo Albertón a Vittorio
Emmanuele tér felé mentem. Olyasmit láttam, amilyent utoljára talán ötven
évvel ezelőtt Jugoszláviában: egy utcai köszörűst. Sötét bőrű fiatalember
hajolt egy nagy (forgó) köszörűkő fölé, és egy kést élezett, amelynek tulajdonosa,
egy asszony, az ajtófélfának dőlve, cigarettázva várta, hogy elkészüljön.
Románul beszélgettek.
Alessandra barátnőm éppen itt lakik. Igaz, hogy lakásából, az ötemeletes
épület nagy tetőteraszáról semmit sem látni a Piazza Vittorio Emmanuele
kavargásából. A tér körül mindenfélét árusító boltocskák vannak, amelyekben,
úgy tűnik, nem sokan vásárolnak, és többnyire kínai a tulajdonosuk. Mihelyt
kilépünk a házból, más földrészekről származó emberek közé kerülünk, akik
a saját nyelvüket beszélik, és más színű a bőrük. A barátnőm egy kameruni
kisfiúnak adott otthont, de néhány év múlva a mamája hazavitte. David fényképét
nézegetve az íróasztalán, Európa és Amerika különbözőségére gondolok: ugyanez
a kisfiú, ha történetesen nem Olaszországba, hanem Amerikába kerül, amerikaivá
válik. Olaszországban soha nem lesz belőle olasz, csak olasz állampolgár.
Se belőle, se a gyerekeiből. Egy vele egykorú fehér fiú, akinek a szülei
Boszniából vagy Albániából jöttek, olasz lesz, akárcsak az utódai.
Alessandra pszichológus, és önkéntesként dolgozik olyan programokban,
amelyek a bevándorlók alkalmazkodását és beilleszkedését segítik elő az
új környezetben, hogy megtanulhassák a nyelvet, képezhessék magukat, dolgozhassanak
stb. Meg kell mondani, hogy a Bevándorlók Beilleszkedését Támogató Alap
egy sor ilyen programot és tevékenységet finanszíroz. Mutat egy La meta
di me (Az egyik felem) című könyvet és DVD-t, egy olyan programjuk eredményét,
amely a második nemzedékkel, vagyis a bevándorlók gyerekeivel foglalkozott.
Sok ilyen kezdeményezés van. Tapasztalatai szerint a többségük Olaszországban
marad, lehetőséget kell tehát biztosítani számukra, hogy minél előbb egyenjogú
állampolgárok lehessenek. Szerinte a bevándorlókkal szemben alkalmazott
politika teljesen hibás. Hatályon kívül helyezték a családegyesítési törvényt,
aminek következtében a bvevándorlók – a gazdasági okokból bevándorlók és
a háborús menekültek egyaránt – többségükben fiatal férfiak, akiknek a
depressziótól az alkoholizmusig, narkomániáig és bűnözésig számos problémával
kell szembenézniük. Hiszen nem motiváltak, nincsenek céljaik. A puszta
túlélés nem elégséges motiváció. És megismétlődik, amit már hallottam az
amerikai olaszokkal kapcsolatban: ha lehetővé tesszük, hogy megtalálják
helyüket a társadalomban, az emberek rendszerint élnek is ezzel a lehetőséggel.
Bizonyos, hogy az amerikai melting-pot másféle integrációs modellt kínál,
de a bevándorlási politikának mégiscsak a szoliraditás és a humanitás elvein,
és egyúttal a kölcsönös előnyökön kellene alapulnia, mondja Alessandra.
Az ilyen kölcsönös előnyökre példa éppen az az Elvira Mujčić nevű fiatalasszony,
aki srebrenicai menekültként érkezett Olaszországba alig tizenhárom évvel
ezelőtt. Ma, a középiskola és az egyetem elvégzése után, sikeres fiatal
olasz irodalmár, ugyanis olaszul ír. Melanzane alla parmiggiannát ebédelünk
egy étteremben a Via del Boschettón, és az identitásról beszélgetünk. Nem
lát ellentétet boszniai származása és a tény között, hogy olaszul ír, hiszen
ezt a nyelvet jobban is beszélni, mint az anyanyelvét. Beszélgetés közben
egyre-másra szabadkozik emiatt. Az identitás nem merev kaptafa, amire vagy
ráillesz, vagy nem. Épp ellenkezőleg, arról beszélünk, hogy az egyik, mondjuk
a bosnyák, nem zárja ki a másikat, az olaszt. Szereti a bosnyák ételeket,
de az olasz nyelvet is. Már nem akarna abban az országban élni, ahol született,
és nem csupán azért, mert Boszniában nincs munka – úgy érzi, ehhez a közeghez
tartozik, mert itt járt iskolába, itt él, dolgozik és szeret.
Persze neki könnyebb volt menekültként beilleszkednie, hiszen európai.
Nehezebb a Piazza Vittorio Emmanuele környékén élőknek, különösen ha más
kultúrákból és más kontinensekről érkeztek. Ám közöttük is akadnak sikeresek.
Érdekes az Orchestra di Piazza Vittorio története. Ez ma viszonylag ismert
zenekar, három nagylemezt jelentettek meg, körülbelül háromszáz koncertet
adtak szerte a nagyvilágban, és egy dokumentumfilm is készült róluk. Tagjai
Tuniszból, Brazíliából, Kubából, Amerikából, Magyarországról, Equadorból,
Argentínából, Szenegálból, Indiából és természetesen Olaszországból származó
zenészek – de az összetétel folyton változik. 2002-ben Mario Tonco karmester
gyűjötte össze őket az Apollo mozi megmentését célzó akció keretében.
Bármennyire érdekes e zenekar létrejöttének története, még érdekesebb
a zene, amit játszanak. Egy este sikerült jegyet kapnom Rómában az Olimpia
színházba a Varázsfuvola premierjére az ő előadásukban. A baloldali, progresszív
római közönség színe-java jött össze ezen az estén – néhány ismert közszereplőt
is felismertem köztük –, mert ez egyszerűen olyan eseménynek számított,
amit nem lehet kihagyni. Egy hétköznapi néző, aki úgy lépne a terembe,
hogy fogalma sincs róla, milyen zenekar milyen művet fog előadni, egy koncert
és egy operaelőadás keverékeként érzékelné a zenét, amely a klasszikus
és az etno-zene, a jazz, a pop, a rap, a reggae és a mambo keveréke volt.
Egy tuniszi énekes fellépése, egy arab lanton előadott szóló, kora, dzsemba,
dumdum, szabar és más afrikai hangszerek között itt-ott Mozart Varázsfuvolájának
töredékeit is hallani lehetett, például az Éjkirálynő, Papageno, Sarastro,
Pamina egy-egy népszerű áriáját. Ebben az „operaelőadásban” hat nyelven
énekeltek: az arabon kívül portugálul, spanyolul, németül, angolul és wolof
nyelven. A történet sem a libretto szerint alakult, és teljesen váratlanul
ért véget… Igaz, hogy ez nem operaelőadás volt. Már a plakát is arra figyelmeztet,
hogy értelmezésről van szó: Varázsfuvola a Vittorio tér zenekara szerint.
Mario Tronco maga is megerősíti, hogy szó sincs az egész Mozart-mű előadásáról:
„Nagyon szabadon kezeltük a partitúrát, csak azt választottuk ki, ami zenekarunkhoz
illik… Előadásunkban bőven hivatkozunk más kultúrákra. Zenészeink messziről
jöttek, nem csupán földrajzi értelemben. Minegyikük hozzáadja ehhez az
operához a saját kultúráját, a saját nyelvét…” Szavait azzal zárja, hogy
míg Mozart operája arról beszél, „hogyan volt egykor”, a zenekar előadása
azt mondja el, „hogyan lesz egyszer”.
Valóban, a zenekar mintha az európai jövőre nyitott volna ajtót ezen
a premieren. Mozart zenéje a magját alkotja annak, amit európai kulturális
örökségnek nevezünk. Az európaiak többsége feltehetően szívesebben hallaná
tőlük az eredeti Mozart-művet tökéletes előadásban – ez integrációjuk bizonyítéka
volna. Ezt az értelmezést/adaptációt/improvizációt Mozart témáira, bármennyire
érdekesen és jól adják is elő, ők valószínűleg blaszfémiának érzik. Márpedig
az a valószínűbb, hogy az Európán kívülről érkező bevándorlók valamennyit
a magukéból is magukkal hoznak majd Európába, és egyre inkább a kultúrák
keverékével fogunk találkozni, még akkor is, ha Mozartról vagy valamelyik
másik európai szentségről van szó.
Ez az értelmezés megmutatta, hogy a más kultúrákból érkezők nem fognak
szükségképpen teljesen alkalmazkodni a mi domináns kultúránkhoz, ahogy
elvárják tőlük – hanem az itt talált kultúrát, annak minden elemét megpróbálják
majd a magukéval összhangba hozni. A művészetben és az életben egyaránt.
Nem lehet kizárni, hogy az Afrikából és Ázsiából érkező bevándorlók számának
növekedésével az ételek, a zene, az öltözködés és a szokások mellett megváltoznak,
azaz a változásokhoz alkalmazkodnak majd maguk az európai törvények is.
Erről valószínűleg a statisztika dönt majd: ahogy a számuk növekszik, úgy
fogják egyre inkább megváltoztatni és a saját sztenderdjeikhez igazítani
a bevándorlók a kultúránkat – sőt a törvényeinket is? Hogy ezeket a változásokat
mennyire elfogadják az európaiak, az a tény jelzi, hogy a mai Európában
alig néhányan mondják ki hangosan: ez igaz – és mi lesz akkor?
*
Úgy tűnik, integrációról és asszimilációról beszélni a bevándorlókkal
kapcsolatban (ez az a két modell, amiről egyáltalán szó van) csak akkor
van értelme, ha Európából, például Kelet-Európából érkezett jövevényekről
van szó, mint amilyenek az albánok és a boszniaiak – de nem a romák, holott
ők is Európa keleti részéből érkeznek, ha más kultúrából és más történelmi
körülmények között is. Mi legyen a nem európai bevándorlókkal, akik dél
felől özönlenek, Lampedusán, Szicílián, a spanyol partvidéken át, meg keletről,
például Afganisztánból, ahonnan valóban a többség érkezik, a török-görög-bolgár
határon át? És míg az európaiak, akár ellenzik, akár helyeslik a bevándorlást,
egyetértenek egy civilizációs minimummal, amelyet a jövevényeknek, és különösen
a más kultúrából érkezőknek be kellene tartaniuk – mint amilyen a nők emancipációja,
az emberi jogok tiszteltben tartása, a demokrácia és hasonlók –, mi legyen
a művészettel, amely ezeket értelemszerűen lerombolja?
Talán mégiscsak jobb tudni, hogyan fog hangzani a jövőben a nagyszerű
Mozart, Bach vagy Beethoven. De azt is, hogyan fog megváltozni, illetve
hogyan változott meg máris sok más hagyomány, amelyhez ragaszkodunk. Például
a muranói üveggyártás. Mert Murano kis szigete, amely a tizenharmadik század
vége óta híres üveggyártásáról, szomorú látvány manapság. Az üveggyárak
többsége bezárt. Azok a tárgyak – ékszerek, nippek, edények, gyertyatartók,
papírnehezékek, csapok stb. – amelyeket tömegével árulnak Velence sok száz
szuvenírboltjában, Kinában készültek. Igen, a nyaklánchoz adnak egy bizonyítványt,
hogy muranói üvegből készült, de valószínűleg made-in-China muranói üvegről
van szó. Az egyszerű turista nem veszi észre a különbséget, és nem tűnődik
el azon, hogy a kis szigeten, amelyet előző nap látogatott meg és ahol
nyoma sincs tömeges üveggyártásnak, hogyan lehetnek képesek ekkora mennyiségű
muranói emléktárgyat előállítani. És az hogy lehetséges, hogy egy pompás
üveggyűrű vagy karkötő csak néhány euróba kerül? Mert Murano szigetén,
kézműves munkával, nem jöhet létre két egyforma tárgy, ez az egyik különbség,
a másik pedig a kivitelezés aprólékossága.
Erről a lakásom közelében, a Calle Fiubera sarkán nyíló üzletben bizonyosodtam
meg. Az ott dolgozó Andrea bevitt a bolt mögötti műhelybe, és különféle
tárgyakat mutatott, a papírnehezéktől a gyönyörű ékszerekig. Azt mondják,
nehéz megkülönböztetni a Muranóban gyártott eredetit a Kínából érkezett
másolattól. Az interneten találhatunk figyelmeztetést és útmutatást erre
nézvést, de megtalálhatjuk a Kínában gyártott muranói üvegtárgyak hirdetéseit
is, ami természetesen értelmetlenség, hiszen a muranói nem pusztán egy
üveggyártási technika neve – hanem egyúttal a Murano szigetén előállított
üvegtárgyak neve is. Andrea két karkötőt tartott elém. Az egyik tökéletes,
precíz kidolgozású, míg a másikon nem volt nehéz észrevennem, hogy elnagyolt,
pontatlan kínai utánzat. A tömegturizmus nyilvánvalóan túl nagy keresletet
támasztott, amelyet Murano nem képes kielégíteni, még ha teljes kapacitással
működik is. Andrea azt mondja, a kínaiaknak más fogalmuk van az eredetiségről,
és nincsenek morális dilemmáik az utánzatok előállításával kapcsolatban.
De a legérzékenyebben az érintett, amikor összehasonlított egy Muranóban
és egy Kínában készült, millefiori gyöngyökből fűzött nyakláncot. Szomorúan
vettem tudomásul, hogy a nyaklánc, amit előző nap egy másik boltban vásároltam
– közönséges hamisítvány!
Az „inváziós veszélyt” – az európai politikusok kedvelt túlzása szerint
– nem csak a bevándorlók száma jelenti (egyébként Olaszországban mindössze
körülbelül kétszázezer, Velencében pedig körülbelül kétezer kínai van),
hanem a befektetéseik és az ingatlanvásásárlásaik is. A pénz sokkal gyorsabban
idéz elő változásokat, mint maguk a betelepülők. A kínaiak Velencében előbb
valóban kis boltokat vásároltak, amelyekben „muranói” emléktárgyakat és
bőrdíszműves cikkeket árultak. Aztán bárokat és éttermeket vettek, és most
következnek a paloták, amelyeket szállodákká alakítanak át.
Egy este, amikor a 2. számú vaporettón a Ponte Dell'Academiától a Riva
degli schiavonin lévő San Marco megálló felé utaztam, arra lettem figyelmes,
hogy a Canale Grandénak ezen a szakaszán egész városrészek sötétek. A hatalmas
paloták sötétben állnak, mintha végleg kihalt volna belőlük az élet. Ezek
a gazdagok nyári rezidenciái. De vannak köztük olyanok is, amelyek a város
tulajdonában vannak, és éppen árulják őket, magyarázta itt élő barátnőm.
A változás szemlátomást több úton érkezik, nemcsak azokkal a nyomorultakkal,
akiknek sikerül élve elérniük Lampedusát vagy az olasz szárazföld valamelyik
másik darabkáját, nemcsak az ételekkel, a divattal, a szokásokkal, a zenével,
hanem a bankokkal, a befektetésekkel, a pénzmosással, a korrupcióval is.
Így aztán, míg az európaiak a jövő változásairól emélkednek, arról, hogy
emeljenek-e falat Európa köré – amit talán meg is tennének, ha tudnák,
hol vannak a határai –, olyan intézkedésekről, amelyekkel feltartóztathatnák
a bevándorlókat ezen a képzeletbeli határon, amíg az európai kultúráról
és annak megőrzendő értékeiről elmélkednek, jóllehet a globalizáció illetve
amerikanizálódás már teljesen megváltoztatta őket – addig a kínaiak zavartalanul
invesztálnak, vásárolják a palotákat Velencében, hogy szállodákká alakítsák
át őket, és így még többet keressenek az európai kultúrjavakon. Velencei
nézőpontból, a kínaiak pénzügyi befektetéseihez képest, amelyek épp csak
elkezdődtek – nota bene, ezt egyesek itt pénzmosásnak nevezik –, a franciák,
németek és más északiak félelme a szegény muszlim bevándorlóktól egyenesen
szánnivalónak tűnik.
Szomszédom szerint Velence fokozatosan nem múzeummá alakul át, ahogy
azt én romantikusan képzeltem, hanem Disneyland típusú szabadidőparkká,
amelyből csak kínai tulajdonosai húznak hasznot. Valószínűleg igaza van.
A bevándorlók – előbb vagy utóbb, legálisan vagy illegálisan, pénzzel vagy
anélkül, menekültként vagy másként – megérkeznek. Miközben távozom Velencéből
a hamis muranói nyakláncommal, az Orchestra di Piazza Vittorio zenéjét
hallgatva, megpróbálom elképzelni, hogyan fog hangzani Mozart egy jövendőbeli
kínai zenekar előadásában, vagy inkább adaptációjában a Fenice színházban,
talán a nem is nagyon távoli jövőben…
CSORDÁS GÁBOR FORDÍTÁSA
Lettre, 86. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|