Ákos Doma
Általános alkalmasság
(Die allgemeine Tauglichkeit)
Mind egy kupacban lakunk, csak Ludoviknak van saját szobája. Már-már
groteszk, hogy mennyire művelt. Az ajtajára cédulát tűzött, ezzel a mondással:
Mindenütt a feltétlent keressük, és mindig csak feltételeket találunk.
Novalis. Letépjük a fecnit, mert nem értjük, ami rajta áll, Ludovik visszaragasztja,
újra meg újra. Örökös pesszimizmusa kiborító. Ahányszor csak valamelyikünknek
beindul a fantáziája és terveket kezd szövögetni a jövőt illetően, Ludovik
kineveti, és elmagyarázza neki, hogy élete egész hátralevő részében
pontosan ott, abban a patkányodúban, abban a büdös koszfészekben fog rostokolni,
és egy szép napon megdögleni, anélkül hogy valaha is képes lenne feltornáznia
magát egy rosszul fizetett anatóliai segédmunkás szintjére. Egész életünkben
csak üllők leszünk mások kalapácsa alatt, nem vagyunk egyebek, mint egy
reménytelen csődtömeg, és ezt ugyanolyan jól tudjuk, mint ő. Ez azonban
nem jelent semmit, ugyanis létezik olyan, hogy belső meg külső. Külsőleg,
való igaz, sok mindenben hiányt szenvedünk, nincs autónk, meg tiszta ágyneműnk
meg hősugárzónk, belsőleg azonban, ott, ahol másokban koromsötét éjszaka
honol, szorongás meg ridegség meg korrupció, mibennünk napfényes, örökzöld
liget mosolyog. Legyünk ezért hálásak, és ne siránkozzunk.
Ludovik volt az első a házban, mondhatni ő fedezte föl. Javítóintézetből
lépett le, és tizennyolcadik születésnapjáig ebben a házban akarta meghúzni
magát. Aztán csatlakozott hozzá Amir, valami furcsa tévedés folytán. Az
első telet kettesben töltötték a házban. Amir azt mesélte nekünk, hogy
Ludovik egyik este farkasordító hidegben, jeges szélben egyszer csak kiment.
Egy szál vékony pulóverben és minden köszönés nélkül. Ő meg csak várta,
de aztán egyre nyugtalanabb lett, és kiment utána, az ösztöne megsúgta
neki, hol találhat rá. A fennsíkról a főút irányába futott, azután
pedig le az egyik völgybe, ahol egy háborúellenes emlékmű van, szoborkert
hatalmas gránit- meg bazaltszobrok tucatjaival, kivétel nélkül eltorzult,
megcsonkult, kínok közepette haldokló katonákat és lovakat ábrázolnak.
Ott talált rá Ludovikra, a sok nyomorúság közepette, hátán feküdt a hóban,
lassan megfagyva, de tiszta tudattal, és megmentette.
Ez volt az első ilyen eset, és sosem fogja elfelejteni Ludovik tekintetét,
azt az átszellemült csillogást, azt a néma hálát a szemében. Szolidaritásból
feküdt a halott és haldokló kövek közé, mondta Ludovik. Hogy kipróbálja,
milyen halottnak lenni, kőnek lenni.
– Szóval lábra állítom – meséli Amir –, ő meg csak visszarogy. Rémülten
körülnézek, de egyedül vagyunk az egész vidéken. Leveszem a cipőjét,
és elkezdem dörzsölni a lábfejét, a lábszárát, hogy felmelegítsem, addig
dörzsölöm, amíg ki nem merülök bele. Aztán ráhúzom a kabátomat, a feje
köré tekerem a sálamat, a karját meg a vállamra fektetem, és így indulunk
el, bele a világos, széljárta éjszakába, vissza hazafelé. Egész úton beszél,
lázasan delirizál, hogy mindennek vége, hogy elveszítette a hitét, hogy
minden csak placebo.
– Úgy hazudnak, hogy a mennyezet leszakad … az örök életről meg az
igazságos háborúról, szabadságról meg demokráciáról meg emberi jogokról,
miközben felperzselik a világot, kiszívják a vérét … Minden csak porhintés,
hogy zavartalanul mehessen tovább a kizsákmányolás meg a leigázás … Vagy
nem így van, nem így?
– Dehogynem, igazad van … Gyere, erre kell mennünk … Kapaszkodj belém!
– Azt mondják, az ember méltósága sérthetetlen, de azt értik rajta,
hogy a pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
A pénz méltósága sérthetetlen.
Ne imádj rajta kívül más istent.
Ez a tízparancsolat … és mindig férfiak azok, öreg … gyermektelen …
invertált férfiak, akik a természeten kívül állnak … akik nem értik a természetet,
érted …?
– Értem, persze – hazudom neki.
– A boldogtalanságukat hatalommal meg pénzzel meg dicsőséggel akarják
kompenzálni, bosszút akarnak állni a természeten. Összeesküvést szőttek,
de én a nyomukban vagyok…
– Csak menjünk tovább, nem vagyunk már messze…
Az arcom fáj, a kezem elgémberedett a hidegtől, Ludovik szavai úgy
hangzanak, mintha egy fal mögül jönnének. Kiérünk az országútra, minden
teljesen kihalt. Meg akarok állni, hogy egy arra menő autóra várjunk, de
Ludovik rögtön le akar ülni. Nem eresztem el, magammal vonszolom, a földeken
át, a magaslaton keresztül, érzés után. Meséljen tovább, ordítok rá, ő
meg az iskoláskoráról kezd beszélni, hogy osztályokat hagyott ki, már tizenkét
évesen falta a filozófiai és tudományos műveket, micsoda nagy karrier,
az egész világ nyitva állt előtte. Ám egy decemberi éjszakán, nem sokkal
a tizenhetedik születésnapja után belopózott az internátus számítástechnikai
központjába, és egyik komputert a másik után cipelte ki a belső udvarra.
Ott azután a frissen esett hóban lelocsolta őket benzinnel és meggyújtotta,
átadta őket a lángoknak, hogy megsemmisüljenek a szavak, az eszmék, az
információk, az összes értelmetlen hazugság, az egész szörnyű szerencsétlenség.
Vállon veregettem:
– Kurva jó ötlet volt, szívesen ott lettem volna!
Kiáltásom visszhangzik a síkon, így vonszoljuk magunkat lépésről lépésre
a cél felé, és közben azt érzem, hogy Ludovik egyre könnyebb lesz, lépése
egyre határozottabb, jót tesz neki a beszéd, lényeg a figyelemelterelés.
Amikor meghallotta az első kiáltozásokat, elszaladt. Faszán lángolt a máglya,
igazi szentivánéji tűz volt, és még messziről is hallatszott a felrobbanó
komputerek ropogása. Ha a tudás hatalom, akkor ő nem akarja a tudást, a
„hatalom” számára a gonosz szinonimája. Két órával később elkapták. Aztán
megint meglógott. Amikor a nyomára bukkantak, véletlenül tettlegessé vált.
Erre föl gyógyszerekkel lenyugtatták, és egy javítóintézetben helyezték
el. Az otthont másképp hívták ugyan, de a lényeget tekintve javító volt.
Lakatosnak kellett volna kitanulnia ott. Egy fiatal pszichiáter kiégési
szindrómát diagnosztizált nála. Pontosan az a diagnózis volt, amire rá
akarta vezetni, hogy örömöt okozzon neki, úgy ment utána, mint szamár az
orra elé lógatott répa után.
– Az egyetlen, ami ugyanis kiégett, az az ő agya volt!
– Na, képzelem, mekkora seggfej lehetett!
Röhögünk, amennyire a lefagyott szánk engedi, versenyt röhögünk, és
ez felmelegít. Már magunk alatt látom a fekete lyukat, ami csakis a házunk
árnyéka lehet, botorkálva, szaladva már majdnem ott vagyunk, lefelé haladva
mindig könnyebb az élet. Aztán az első adandó alkalommal meglógott, ezúttal
igazán, máig is kereshetik. Csak egy láda kulcsot meg álkulcsot hozott
el, emlékül a lakatosműhelyben eltöltött idejére. Beesünk az ajtón, behúzom
magunk mögött. Odabent sincs melegebb, de legalább védve vagyunk a széltől.
***
Enyhe este van, a vasúti töltés sötét körvonala fölött csálé holdsarló
függ. Alacsonyan repülnek a fecskék, amerikai konyhánkban ég a villany.
Odanyomulunk az ablakhoz, és belesünk. A mosogatónál egy férfi áll, és
mosogatja a piszkos edényeket. Az a fazon az, akit a vonatból láttunk.
Feltűrte az ujját, tiszta, csíkos kötényt kötött maga elé, és folyton ugyanazokat
a mechanikus mozdulatokat ismételgeti. Fönt, lent, kívül, belül, kicsit
lerázogatja, aztán a csöpögtetőre vele. Már halomban áll a tányér meg a
lábas.
– Most mondd. Egy köcsög mosómedve.
– Mosogatómedve, hahaha!
Rászorítjuk az orrunkat a koszos ablaküvegre. Most megtörli a kezét,
lehajol, balra fordul, jobbra fordul, keres valamit. Már egész otthonosan
mozog nálunk, olyan, mintha másnak az ablakán kandikálnánk be. Letörli
az utolsó vízcseppeket is a mosogató széléről, és még egyszer megszemlél
mindent. Ugratjuk egymást, nézd már, egy csavargó vasalt kötényben, ez
új. De egyáltalán nem úgy fest, mint egy csavargó. Fölnéz, úgy látszik,
meghallotta a röhögésünket. Rávigyorgunk. Mielőtt odaérnénk az ajtóhoz,
már ott áll a küszöbön, kisimítja hullámos, szőke haját az arcából. Mellette,
egy fejjel magasabban nála, a szörfdeszkája támasztja a falat.
– Albert a nevem, egyszerűen csak Albert … Bújjatok be!
Bújjatok be, ez jó.
Közli, hogy megpucolta a vécénket, legfőbb ideje volt már, mondja,
miközben bemegyünk. Tényleg, a vécécsészének új fedele van, és a fedél
rendesen le van csukva. Legfeljebb két napot adok neki. A konyhában Igor
a vállára teszi a kezét.
– Ide figyelj, Alfréd …
– …bert, Albert.
– …Albert. Nem kell itt neked semmit ledolgozni, anélkül is elalhatsz
nálunk. Nem vagyunk mi olyanok.
– Ó, szívesen csinálom, pillanatnyilag úgy sincs más dolgom.
– Pillanatnyilag egyikünknek sincs más dolga, tudod? Ezért vagyunk
itt.
Igor odanyújt neki egy dobozos sört.
– Hagyd abba a pancsikolást, és lazíts, nem vagy te házi tündér.
Magától is megszárad a cucc. És vedd már le azt a hülye kötényt.
– Igyatok nyugodtan, ne zavartassátok magatok, én nem iszom.
– Hogy érted, hogy nem iszol? Kérsz talán valami mást? Bort, pálinkát,
vodkát?
– Nem iszom alkoholt, inkább mondjátok meg, hol a helye az edénynek…
Csak úgy odaveti, amúgy mellékesen és minden tisztelet nélkül, gyűlölöm
az ilyet. A csillogó kék szemével, a szőke sörényével, a laza, háromnapos
bortválatlanságával, a pimasz hangnemével, a ruganyos lépteivel maga a
két lábon járó provokáció. Kitépem a kezéből a konyharuhát.
– Nem hallottad, Alfréd? Ez ráér holnapig.
Lebénul, az arca hirtelen egész kifejezéstelen lesz, mint aki tízig
számol magában. Aztán felemeli a kezét és a konyharuháért nyúl. Mosolyog,
de a tekintete olyan, mint egy jeges fuvallat.
– Albertnek hívnak … Szabad lesz?
Nem tudom, miért, de elengedem a konyharuhát. Mintha a tekintete lazított
volna a szorításomon. Vállon vereget.
– Tudod, amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra… Hogy hívnak egyáltalán?
– Engem? … Távnak.
Amir elrángat, odaülünk az asztalunk mellé. Ludovik már ott ül a törzshelyén,
az egykori házi szentélyben, beszorulva a két fal közti sarokba. Elővesszük
a maradékainkat, eszünk, iszunk, és jól érezzük magunkat. Megpróbálunk
nem törődni Alberttel, de nehéz úgy fesztelennek lenni, ha közben valaki
az orrod előtt mániákusan takarít, minden csikk elnyomása után kiüríti
és kitörli a hamutartót, és közben folyton kérdéseket tesz föl, például
hogy hová valók az üres üvegek, meg hogy van-e hólapát a házban, a naptárakat
továbblapozza a megfelelő hétre vagy megfelelő hónapra, és a kis letéphetős
naptárat a 365 távol-keleti mondással, amit már majdnem kívülről tudtam,
nyegle „lejárt már” felkiáltással a papírkosárba hajítja, mintha az ősi
életbölcsességek valaha is lejárhatnának, én meg ahelyett, hogy képen törölném,
csak odamutatok az órára, és így szólok:
– Az is lejárt.
Ilyen nincs. Tényleg föláll egy székre, és leakasztja az órát a szögről.
A szemétdomb épp szemközt van, mondja nevetve Igor. Albert somolyog, tréfának
hiszi a megjegyzést. Hogy mindjárt megnézi, meg lehet-e javítani. Meg hogy
van-e valami szerszám a házban.
Nincs!
Visszavonulunk a kertbe. Odakinn virágillat leng. Minden olyan békés,
mintha igaz se lett volna a múlt éjszakai rémálom. Az esthajnalcsillagot
keressük az égen, Igor úgy gondolja, hogy a legfényesebb pont lehet az,
de a legfényesebb pont hunyorog, és nemsokára eltűnik. Oldott hangulatban
vagyunk, és kényeztetjük Ludovikot, baromira örülünk, hogy ebben a pillanatban
nem odaföntről, az egyik csillagról pillant le ránk. Tényleg a saját erejéből,
önszántából jutott ki a lakókocsiból? Szeretnénk hinni, mindig a legjobbat
feltételezzük. Igor áthajítja az üres üvegét az utca másik oldalára, hangosan
csörömpöl, egy madár felröppen, és egyszer csak ott áll előttünk Albert.
Összerezzenünk. Nem értem, mit settenkedik, mért áll meg aztán némán,
mint aki ott sincsen. A többiek is ugyanezt érezhetik, mert hirtelen nekiesnek,
inkább reflexből, semmint akarva, félig játékból, félig komolyan, valami
titokzatos érzelmi felindulásból, talán mert Ludovik megint velünk van,
mi meg boldogok és féktelenek és részegek vagyunk, talán mert Albert hirtelen
felbukkanása megijesztett, és nem bírjuk az ilyesmit, mert akár egy polip
is lehetne, talán csak azért, mert nem védekezik, még a kezét sem emeli
fel, hogy védje magát, mindenesetre minden oldalról nekiesünk, mígnem a
földre rogy, arccal lefelé, és élettelen kupacként fekve marad.
Vállon veregetem.
– Ne szívd mellre, Alfréd! Tudod, nem kéne minket úgy…
Süketnéma módozatba kapcsolt. Föléje hajlok.
– Hé, Alfréd, minden oké?
Megrázom, a teste ernyedt.
– Világítsatok már ide!
Igor idegesen kattogtatja az öngyújtóját.
– Mi lesz már!
A földön kuporgunk, a hátára fordítjuk a testet. Igor Albert arcához
tartja az öngyújtót. Albert szeme nyitott és merev. Úgy érzem, minden forogni
kezd velem.
– Nem lett volna szabad olyan durvának lennünk – suttogja Amir reszkető
hangon.
Ludovik félretolja, és fülét Albert mellkasára szorítja.
– Na … mi van?
– Nem hallok semmit.
A láng kialszik, Igor feljajdul, megégette az ujját.
Kétségbeesetten állunk a sötétben.
– Micsoda … Nem hallasz semmit?
– Megöltétek! Az van!
– Te is benne voltál, szóval pofa be!
Síri csend.
– El kell kaparnunk.
Egyszer csak valami motozás hallatszik a földről.
– Na, megijedtetek?
– Albert?
– Most végre megjegyeztétek a nevemet, gratulálok!
Halljuk, ahogy föltápászkodik, kezével leporolja a ruháját, és leveri
a koszt a nadrágjáról. Kutyabaja, a hangja éppolyan kedélyes, mint korábban
volt, mintha nem történt volna semmi.
– Ti aztán murisak vagytok. Mi van veletek egyáltalán? Mióta laktok
már ebben a lepusztult házban? Egész belekékült a kezem a mosogatásba,
nem csodálkozom, hogy inkább koszos tányérból esztek. Még a szükségét
sem végezheti nyugodtan az ember. Titeket nem zavar ez? Azt hiszitek, azért
születtek meg, hogy így éljetek? Az egész életeteket így akarjátok leélni?
Évről évre tizenhat oldalas kérvényeket kitölteni, hogy némi alamizsnát
facsarjatok ki az államból? Állandóan attól tartva, hogy valami egy eurós
meló szakad a nyakatokba? Nem szégyellitek magatokat? Van kezetek meg lábatok,
négyen vagytok, az annyi mint nyolc kéz, mit gondoltok, mire lenne képes
nyolc kéz némi intelligenciával párosulva? Sikertörténet is lehetnétek,
így együtt, juthatnátok valamire, a képességetek meglenne rá, tudom. A
világ odakinn ki van éhezve az ötletekre meg a tettekre. Ehelyett ti elfecsérelitek
az időtöket, elisszátok az eszeteket, és rossz példát mutatva másokat is
demoralizáltok…
– Befejezted?
– Tulajdonképpen mire vártok? Hogy valaki a hónotok alá nyúl, hogy
megszán titeket? Ti talán megszántatok már valakit? Ha ti nem segítetek
magatokon, akkor elvesztek, nem lesz senki, aki akár csak a kisujját is
megmozdítaná értetek, ahogy ti sem mozdítottátok meg a kisujjatok másokért.
Szabályosan belepusztultok az önsajnálatba. A társadalom, a rendszer, a
sors áldozatai, ez aztán tetszene nektek! A saját gyávaságotok áldozatai
vagytok, nincs vér a pucátokban, hogy kimenjetek a dzsungelba és felvegyétek
a harcot, ez minden. Csakhogy az élet olyan, mint a kutya: ha észreveszi,
hogy féltek tőle, akkor megharap. Az életet meg kell fejni, mint a tehenet,
mert minél többet fejik, annál többet tejel. Csak rajtatok múlik, hogy
ebből a pokolból … ebből a szégyenletes, emberhez nem méltó pokolból kijussatok.
Ideje, hogy kezdjetek valamit az életetekkel!
– Tulajdonképpen fordítva van – mondja Ludovik –, az élet kezd valamit
veled. Tíz esetből kilenc kész csődtömeg.
– Na, ez a tízedik, ez legyetek ti!
– Négyen vagyunk.
– Annál rosszabb a tényekre nézve! Gondolkodjatok el ezen, barátaim.
lefekszem, mert korán kelő vagyok. Ki korán kel, aranyat lel!
– Látjuk, mire mentél a bölcs filozófiáddal.
– Csak azt ne képzeljétek, hogy olyan vagyok, mint ti. Nekem csak pechem
volt.
– Az elején mindenki így beszél. Először azt mondják, pechem volt,
aztán, hogy pechsorozatom, valamikor aztán már nem mondanak semmit, mert
belátják, hogy egyszerűen reménytelenek. Lúzerek!
– Gondolkodjatok el a szavaimon. Nem akarhattok örökké kulturálatlan
prolik maradni, akiknek fingjuk sincs semmiről. Akik még a gordonkát sem
tudják megkülönböztetni a hegedűtől, akik csodálkoznak, hogy életlen a
halkés, akik összekeverik a filisztert meg a minisztert, a radiátort meg
a gladiátort…
– Hogy te mennyire el vagy tájolva!
Hóna alá kapja a szörfdeszkáját, és sarkon fordul.
– És ne rágódjatok annyit, hanem cselekedjetek inkább – szól még vissza.
– Nézzetek rám. én sosem keresem az istent, mert tudom: a végén csak magammal
találkoznék.
Bemegy, a ház visszhangzik a fütyörészésétől. Felpattanok.
– Isten? Frászt, balfék vagy, hallod? Utcatöltelék! Szemétre való!
Tudod mi az?
Odaállok a padlásablak alá, és behajítom a nyitott ablakon a félig
teli üvegemet.
Csrrr!
– Most már tudod. Köcsög jöttment!
Albert odalép az ablakhoz.
– Egyébként, mielőtt elfelejteném, ki az a szépség a képeken?
– Bírnád, mi? Hozzá te nem érsz fel!
Halálra röhögjük magunkat.
– Prémiumkategória, rögtön lepöckölne!
– Hagyjad csak a képeket, ahol vannak, mert különben megint lesz kapsz!
– És a szörfdeszkádat piacra dobhatod, ilyesmire nincs szükség itt
fönt.
Sokáig nyerítünk még, élvezve a saját hangunkat az egyébként csöndes
éjszakában.
(regényrészletek)
BLASCHTIK ÉVA
FORDÍTÁSA
Lettre, 86. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|