Hannes Böhringer
Na kérem!
Kotányi Attiláról
„ Kéne pár órát csevegnem Veled!” E csevegések során Attila számára
nem létezett tér és idő, egészen addig, amíg meg nem éhezett. Ám már az
evés alatt is tovább folytatódott. De nem tudta megérteni, hogy végül elfáradtam.
Ő még talpon maradt és feljegyezte kartotékcédulákra gondolatainkat. Ő
vezette a kurzust és bármikor képes volt elmondani, hol is tartunk.
A beszélgetések fontos részét képezték átfogó tevékenységének, a „szétnézésnek”,
azaz annak, hogy egyetlen szeglet se maradjon ki; teljes legyen a körkép.
Tout azimut. Figyelni minden égtájra. Ez volt de Gaulle tábornok atomfegyverzeti
doktrinája, amit Attila előszeretettel idézett. Ez a szétnézés ellenőrző
megfigyeléseket kívánt, ezért volt szükség a csevegés óráira.
Körülnézek. Hol vagyok? Hol élünk? A kérdésekre adott válasz arról
a lelkiállapotról árulkodik, ahogy élünk. A valóság nem objektív, a valóság
konstrukció, fikció. Mennyire konzisztens ez az illúzió? Mennyi belső ellentmondást
kell retusálnia? A fikció költészet. A világ, amiben élünk, költészet,
művészet, semmi egyéb. „Költőien lakozik az ember.” (Hölderlin)
1975-ben doktoráltam az egyetemen és rögtön elkezdtem szemináriumokat
tartani a düsseldorfi Művészeti Főiskolán. Így ismerkedtem meg Kotányi
Attilával, aki már hosszabb ideje tanított ott. Bejött az egyik szemináriumomra,
megszólított és meghívott magához. Ettől kezdve hetente egyszer találkoztunk,
vacsoráztunk és beszélgettünk. Négy év múlva Berlinbe költöztem. De ott
is, és később Budapesten, törekedtünk arra, hogy évente legalább egyszer
pár napra lássuk egymást és beszélgessünk.
„Kéne pár órát csevegnem Veled!” – írta Attila 1995-ben Budapestről.
Mindig hiányolta az olyan embereket, akikkel eszmét cserélhetett. Nem volt
egy egyszerű beszélgetőpartner: fárasztó, háborgó és domináns volt. Uralta
a helyzetet és sokat beszélt.
Attila csodálta a rámenősöket. Hasonlóan ahhoz, ahogy engem behálózott
és megnyert magának, mindig megpróbált azokhoz az emberekhez eljutni, akik
érdekelték. A kezébe került a szituácionisták egy folyóirat-száma, és felkerekedett,
hogy meglátogassa e banda főnökét. Berlinben egyszer rávett, hogy hívjam
meg ebédre egy neki tetsző könyv – a „Buddha, Berlin-Wilmersdorf“ – szerzőjét;
alkalmi sikertelenségek nem szegték kedvét.
Személyekhez hasonlóan eleven helyek és intézmények után is állandóan
kutatott. Így nem sokkal Düsseldorfba érkezése után kapcsolatot talált
az ottani Művészeti Főiskolával, és így ismertetett meg Heidi Paris-szal
és Peter Genthével, a berlini Merve Kiadó szerkesztőivel, akiket éppoly
kevéssé ismert, mint én. De a könyveikre nálamnál sokkal előbb felfigyelt.
Attila nem hitt az egalitárius társdalomban. Ő egy arisztokratikus
világban élt. A demokratikus társadalmak csak elleplezik az uralkodó hierarchiákat.
Jobb társaságba bebocsátást az ember nem finomkodva, hanem egy párbaj,
harckészség és bevetés révén kap. Íly módon számára egyáltalán nem volt
kizárt eljutni egészen a legfelsőbb szintre, az építészet, a tudomány,
a művészet vagy a politika élvonalába.
A társadalmi hierarchiát keresztezi és egyúttal fenntartja egy másik,
a szellem arisztokráciája. Nélküle minden társadalom önnön stupiditásától
menne tönkre. Ezért dicsérte Attila a régi társadalmakat, amelyekben a
költőknek és gondolkodóknak nem kellett pénzt keresniük, hanem szükség
esetén a gazdagok és hatalmasok hívták meg és tartották ki őket. Mivel
azonban tudta, hogy ez ma már nincs érvényben, gondosan ügyelt csekély
javaira.
A szellem mint elevenség, mozgalmasság, élénkség, frissesség, könnyűség,
összefoglaló kiélezés, a nehézkesség, körülményesség, fontoskodás, akadémizmus
hiányaként mutatkozik meg. Hol fú a szellem? Ezek a helyek vonzották Attilát.
Itt talált rá olyan személyekre, akiket kedvesen megkörnyékezhetett. A
szellem azonban mindenekelőtt az eleven szó a beszélgetések áramában. Ám
a szellem komolyságot kíván: elég a szellemes csevelyből, körülményeskedésből
és okoskodásból. Most minden szó számít és mégis eleven és könnyű kell
legyen. A csevegés órái.
Akkoriban az avantgárd-fogalom történetével foglalkoztam. Ez a katonai
terminus a Francia forradalom és a napoleoni háborúk során válik metaforikussá.
A katonai előőrsből, melynek élén az avantgárd vágtat, világtörténelmi
haladás lesz, s ennek élén a művészek hivatottak felvonulni. Aztán bonyolódik
a helyzet. A művészet történetének is a haladás történetévé, szabadságmozgalommá
és a kifejezési eszközök folytonos forradalmasításává kell válnia. A világtörténelem
és a művészet immanens haladásának összekapcsolásával túlterhelődik az
avantgárd figurája. Korszak-fogalommá válik, egyjelentésűvé a klasszikus
modernnel, az ún. avantgárd-mozgalmak időszakával. Az újnak, az innovációnak
a haladás terminusába rejtett fogalma kimerül.
A Második világháború után a művészet avantgárd-metaforájának kritikája
fölerősödik, és ez a hatvanas években az avantgárd végének állítására vezet.
Ezzel az avantgárd figurája a történetfilozófia és haladásfogalmának végét
tükrözi. A modern historizálódik, és a jelen eltávolodott tőle, posztmodernként
ismerszik föl. – Az avantgárd-metafórának ezt a történetét hirdettem meg
a düsseldorfi Művészeti Főiskola szemináriumára; meg is írtam és odaadtam
Attilának elolvasásra. Azt mondta: letörted a hegyét.
Attila sokat olvasott, de a könyveket szinte sosem olvasta elejétől
végig. Lassan és figyelmesen olvasta az egyes fejezeteket és bekezdéseket,
sok megjegyzéssel, aláhúzással és beillesztett cédulával látva el őket.
Ezt szondázásnak nevezte. Ami elégnek bizonyult. Ezek a szondázások gyakran
képezték beszélgetéseink kiindulópontját. Tanulmányaimat és könyveimet
Attila, ha egyáltalán hozzáfogott, nem valami jókedvvel olvasta. A velem
való beszélgetések érdekelték. Fontosabbak voltak, mint a publikációk.
Letörted a hegyét. Ezzel Attila azt akarta mondani: Azzal, hogy az
avantgárdot historizálod és történelmi fejleményeket bírálsz, a benne fölvetett
probléma, az újdonság és kicsattanó elevenség nincs megoldva. A szellemnek
pont ezt a hegyét törted le. Akár elől vagy hátul vonulunk, akár van vagy
nincs tekintélyünk, szegények vagy gazdagok vagyunk, „szellemi emberekként”
mi vagyunk az avantgárd, és felelősséget vállalunk e világ állapotáért,
tanuskodnunk kell róla. Ezek a csevegő-óráink. Szolidaritás a saját saeculummal,
szolidaritás a tömeggyilkosaival! E világ nagyszerűségéért vagy borzalmáért,
közös költeményünkért intellektuálisan, nem morálisan viselünk felelősséget.
Attila sokáig nem mondta el, hogy a hatvanas évek elején a Szituácionista
Internacionálé tagja volt. Felfedezte folyóiratukat, meglátogatta Guy Debord-t,
igénybe vette és így a száműzetés elszigeteltségét feltörte. Ez még egyszer
megint avantgárd volt: manifesztumok, programok, nemzetközi banda-tagság,
kizárások a pártból. Rövid idő múltán Attila megint kívül volt. „Gangland“
– egy szituácionista írás címe – akár a legszorosabb baráti körben.
A szituácionisták dogmáktól mentes marxizmusa éppúgy hathatott Attilára,
mint művészi impulzusaik. A szituácionisták a világtörténelmi haladással
elkerülhetetlenül együtt járó elnyomorodást nem iparosodásként, hanem városiasodásként
vizsgálták. Attila építészetet és várostervezést tanult. A föld elvárosiasítása,
a városok hatalmas agglomerációkká történő szétépülése, kormányozhatatlansága
és ennek közepette a költői élet követelménye megmaradt Attila fő témájának.
A városok szituácionista pszichogeográfiája nála megint kozmológiává
válik. Hol élnek az emberek: egy hátsó udvarban vagy egy égitesten? A szituácionista
sodródás (dérive) szemrevételezéssé válik: áramló figyelem, beszélgetés,
amely éppoly komolyan figyelembe veszi a személyes, családi vonatkozásokat,
mint a napi politikát, a világtörténelmet, a művészetet és filozófiát,
és könnyű léptekkel szökell egyikről a másikra, anélkül, hogy utat vesztene.
A szituácionizmus nem volt komoly, de éppenséggel könnyű sem. Attila csevegő
óráiban mindkettő együtt volt, mint egy informális tea-szertartáson: „Minden
fontosat délután a tea mellett beszéltünk meg.” Így foglalta össze Attila
a göttingeni fizikusok kutatásait.
A történetfilozófia történetében az avantgárd-metafóra felmerülése
a cselekvés, a tett felé fordulást jelzi. A filozófusok türelmetlenné válnak.
A nagy átalakulás, a forradalom, az eljövendő események túl sokat váratnak
magukra. Elő kell mozdítani őket. Ezért a szituácionisták késői avantgárdistákként
olyan szituációkat akartak kialakítani, amelyekben az ínségben élő városlakók
öntevékenysége önnön felszabadításukkal jár. Az avantgárd feladata eljövendő,
előrelátható események provokálása. Ezzel szemben a csevegő óráknak a kölcsönös
bizalom biztosította légkörében az együttes megismerés kedvező pillanatának
lehetőségfeltételeit kellett megteremteniük.
Attila újra és újra dicsérettel illette Karl Marx álláspontját aktivista
elvtársaival szemben arról, hogy az elkerülhetetlenül bekövetkező világforradalmat
nem lehet megcsinálni. Be kell várni; fel kell ismerni jeleit és készültnek
kell lenni a bekövetkeztére. Ez a kitartó megfigyelésben várakozás, ami
nem merevedik bele az összpontosításba, hanem eleven marad a szétnézés
során, olykor egy mélyen megnyugtató „Na kérem!”-be torkollt. Nem megmondtuk,
Hannes? Most derül ki. Voil?. Itt láthatod. Előállt. Most megkapták, amit
akartak. És a számla meg fog érkezni. Biztos lehetsz benne. A világtörténelem
a világ ítélőszéke. (Schiller, Hegel)
Egyszerre bírálni a társadalom spektákulumát és mégsem akarni elszakadni
tőle, ez nem tud jó lenni. Ez Attila leszámolása Guy Debord-ral, aki elutasította
a nyílt beszélgetést vele, kizárta a szituácionisták közül, és végül öngyilkos
lett. Na kérem! Voil?! - mondja Attila a Van-e médiumkritika, amely nem
öngyilkos? című előadásában. „Voil?, íme a hulla!”
Az emberiség egész történetére kifeszített történelemfilozófia, ezt
a felvilágosodásfilozófiai haladáselméletből, mitologikus világkorszakolásból
és biblikus eszkatológiából álló hibridet a beszélgetésre élezi ki. A beszélgetés
az idő teljessége, a történelem vége. Az idő mint tartam nem egyéb mint
illúzió. Múlt és jövő csak a jelen különböző móduszai. A beszélgetés a
mondott szó közvetlen jelenébe gyűjti egybe az időt. Apocalypse now. A
történetfilozófia dialogikus nyelvfilozófiává sűrűsödik.
A kinyilatkoztatás nem majd valamikor az idők végén lesz, hanem itt
és most van. Ehhez a drámai komolysághoz hozzá kellett szoknom. Semminemű
gyengítő relativizálás, hanem kiélezés, semmi elnapolás, halasztás, sokkal
inkább pillanatszerűség, körkörös tekintetbevétel, a tárgyak transzparenciája
a megvilágító erejű szó által.
Beszélgetéseink témája, visszatekintve ez pontosabban látszik számomra,
mint akkor: e világ alkonya és a Mennyei Birodalom kezdete, a jelen idejének
borzalma és fensége, a leromlott világ és a mennyei Jeruzsálem, a Föld
mint ragyogó égitest és az atomszennyes infernóba merült, halott bolygó.
Milyen közel vannak egymáshoz! Szinte semmi különbség, más nézet, más leírás,
és az elpusztíthatatlan szépség előáll, mint egy virág, amely a betonlapok
fúgái között nyílik.
A beszélgetések feladványa abban állt, hogy célba vegyük a világ rettenetét
és az optikán végzett apró javítással egyenesbe hozzuk; a tönkrement, depravált
dolgokat rendbetegyük és helyreállítsuk. Apokatasztázisz panton. Mindennek
helyreállítása az idők végezetén. „Íme újjá teszek mindent” (Jel 21,5)
– hallja János, a bibliai apokalipszis szerzője a hang mondását. A beszélgetések
arra szolgáltak, hogy a történésekből kihallható legyen ez a hang.
Az új az avantgárd éle. A 19. századi történetfilozófusok a még rendelkezésre
nem álló újat csak haladásként tudták felfogni, világtörténelmi eseményként,
és ennek oltalmaként találtak rá az avantgárdra. És Te letöröd az avantgárd
hegyét, ahelyett hogy ezt a kincset más formába mentenéd, a beszélgetés
oltalmába! „Ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben…” (Mt 18,20)
, idézte gyakran a Bibliából Attila. De mit jelent itt az én, azaz Jézus
nevében? Annak nevében, aki Róma helytartója előtt áll, és azt mondja:
„az én országom nem evilágról való” (Ján 18, 36). A szellem országa ez,
amely radikális távolságot kíván, eloldódást mindentől, amire vagy akire
az ember fixálódott. Tisztánlátás és emelkedettség – nagy távolság révén.
Számunkra az apokalipszis lovasai a 20. század diktatúrái voltak. Az
új embert akarták megteremteni, egy barbár régimódi avantgárdot az utánuk
következő individuális opciók és szelekciók libertárius konzumvilága számára.
A borzalmak kis adagokban nem oly feltűnőek. És még a nemzetiszocializmus
sem a nyers erőn alapult, idézte Attila mindegyre Hitlert, hanem a rábeszélésen,
a beszéden, az élő szó technikai szimulációján: hangszóró, néprádió, tömegmédiumok.
A telefónia és az internet uralmát Attila az apokaliptikus fenyegetés legújabb
formájának tekintette, nem kevésbé borzalmasnak, mint a fasizmust és a
kommunizmust.
Óvott attól, hogy Hitlert, Sztálint vagy Pol Potot bolondnak vagy őrültnek
tartsák. Letöri példázatos létük hegyét az, aki patologikusan vagy morális
leértékeli őket, ha valaki szellemileg nem veszi őket komolyan. Mi volt
esetükben az, ami példázatosan kisiklott? És mindegyre a kérdés: Hogyan
válhatott a lenini avantgárd, ez a szinte szerzetesi káderpárt bűnözők
bandájává? Gangland van mindenütt. Hogyan óvható meg ettől a beszélgetés?
Az ördög nem alszik. Tehát figyelni! Attila „hang-adókról” szóló előadása
egy gonosztettről szóló zen-történettel végződik, aminek egy kis ördög
a tettese, akire rövid ideig nem figyelnek. Az ördög a figyelmetlenség.
És máris pokoli a helyzet. Akkor már nem csak kicsit, hanem alapjában romlanak
el a dolgok. Na kérem! Beütött. Nem figyeltünk. Nem megmondtam?
A körülnézés sakkban tartja a kis ördögöket és ellenőrzi, hogy a nagyok,
Leviatán és Behemót kötelékei tartanak-e még. Ám a borzalmakra és félresiklásokra
irányuló figyelmezés mellett utalásokat tett a világ fenségességére. Attila
mindig körülvette magát látható jelekkel, hogy a szellem nyomai, az elevenség
és frissesség ne pusztán üres szavak legyenek: virágokkal, amelyeket sétáiról
hozott, fotókat gyerekarcokról, a világmindenségről, a Kék Bolygóról, kalligráfiákat,
költeményeket.
Még a divatos is a szellem elevenségét mutatja. Attila ezért teljességgel
megbocsáthatatlannak tartotta azt, hogy nem néztem körül rendszeresen az
aktuális filozófiai újdonságok táján, a könyvekben, amelyekről mindenki
beszélt. Ezeket egyenesen kerültem. Ő azonban szondázásokat végzett, és
házi feladatul adta könyveket. Érdekelte a véleményem. Nem riadt vissza
a bestsellerektől és a tanácsadó könyvektől, és filozófiailag komolyan
vette őket. Teljesen szellem híján nem váltottak volna ki érdeklődést.
Valaminek kellett lennie bennük. Ezt az ember nem hagyhatta ki büntetlenül.
Így Attila kényszerített arra, hogy Peter Sloterdijk Du sollst dein Leben
ändern! Című könyvét legalábbi megszondázzam. Hogyan kerülhetnéd ki ezzel
a címmel és ilyen rezonancia mellett? Ráadásul olyan, mindkettőnk által
nagyra becsült szerzőkre hivatkozik, mint Arnold Gehlen, Pierre Hadot és
Eugen Rosenstock-Huessy.
Nos rendben. Beszéljünk erről a könyvről! Hétszáz oldalon keresztül
azt az állítást fejti ki, hogy az ember gyakorló lény, hogy gyakorlással
akar túljutni magán – aha, Nietzsche! Talán Sloterdijk Platón-kritikájával
kellett volna kezdenem, és rámutatnom arra, hogy Platón feltűnően ritkán
használja a gyakorlás (aszkézisz, aszkeon = gyakorolni) kifejezést, a legkevésbé
a filozófiára. Lévén, hogy a filozófia számára nem gyakorláson alapszik,
hanem felszikrázva, hirtelen jön létre (7. levél 341 d).
Ezt Attila gyorsan leírta volna. Szívesen használta föl akadémiai ismereteimet,
aztán a maga részéről Hui-k’ait idézte volna: „Az Úthoz nem vezet út.”
(Zutritt nur durch die Wand / Belépés csak a falon keresztül, Heidelberg
1977). Tehát megint csak semmi gyakorlás. Ennek ellenére a gyakorlás egyáltalán
nem hiábavaló, hiszen Szókratész és tanítványai is gyakorolták magukat
a gyakran eredménytelen beszélgetés türelmében. De mi a lehetséges gyakorlatok
között a legalapvetőbb? Távolságot teremteni, distanciákat létesíteni –
ez volt Attila kapcsolódása Nietzschéhez –; távolságot, hogy összezúzzuk
a világot, ezt az állandó gyakorlással és megszokással megújított tévképzetet,
ezt a rossz költészetet, amelyben berendezkedtünk, és amiben meghatározzuk
magunkat, gondokba merülünk és megbolondulunk. A megszakításnak ez a gyakorlata
volt Attila számára a sábát, amit egy közösség a hétköznapjai közé illesztett,
szigorú tétlenség, Jáhvéval ülni az asztalnál békében és hamisítatlan teremtését,
a világ fenségességét ünnepelni és élvezni.
De Attila, hogyan tudod megakadályozni, hogy ne Sloterdijkkel együtt
Kaliforniában landolj, a nyugati csúcsteljesítmény társadalmában, amely
mindenféle spirituális meditációval, sporttal, testkultúrával és napfénnyel
törekszik teljesítménye további növelésre? – Itt azt kockáztattam volna,
hogy Attila felemeli a hangját. De talán visszafogta volna haragját és
vészjósló nyugalommal azt kérdezte volna: Hogy érted ezt Hannes? –
Ezzel azt akarom mondani: Te nem vagy hithű zsidó, se zen-buddhista vagy
indián. Sloderdijkkel ellentétben Te nem veted el a metafizikával együtt
azt, amit eltorzított, eltárgyiasított formában akart megragadni: a szellem
elevenségét. Az önmagunkon való túljutás számodra a gnosztikusnak mint
Übermenschnek a példaképként való elismerését jelenti. A gnosztikus azonban
a különböző vallások fölé helyezi magát, és csak olyan mitológikus képződményeknek
tekinti őket, amelyekben mindig ugyanolyan mag rejlik, és szellemi emberként
ki akarod azt hámozni.
Nálad mindig erről az alapmozdulatról van szó, hogy távolságot teremts
a gond, az illúziók, a félelem és banditizmus közösségileg generált világától,
hogy szétszakítsd világméretű hálójuk kötelékét és úgy érezd magad, mint
hal a vízben. De gyengíted a vallások erejét, ha csak a szellem mesésen
fantasztikus leplének tekinted őket könnyűségét, elevenségét és frissességét
óvatlanul a teljesítménytársadalom funkcionalizmusának teszed ki. A végén
még kiderül, hogy csak tusfürdő és dezodor reklámfilmjének forgatásában
vettél részt. – Attila ennek ellene vetné: Nem egy talk-showban beszélünk,
kedvesem! Tökéletesen elegendő, ha mi ketten itt és most megértjük és értesítjük
egymást. A mi sábátunk ez a köztünk itt folyó beszélgetés.
A vallás témája köztünk vita tárgya volt. Én nem gondolom, hogy az
ember a vallások felhőin át föl tudna jutni a szellem örökké tiszta és
kék egéhez. Számomra egyre inkább úgy tűnik, hogy a vallások alkotta történetek
képezik érzékelésünk és gondolkodásunk horizontját. Ezek a határaink. Az
én szememben Attila egy szellemi embereknek való logosz-vallást követett.
Itt megint csak fölmerülnek az avantgárd nehézségei: ha ennek a logosz-vallásnak
a szűk körön kívülre is sugároznia kell, akkor hogyan tud félreérthetetlenül
hatékony lenni? Az „óvodáskereszténységgel” szemben megfogalmazott kritikái
ellenére Attila képes beszéde biblikus meghatározottságú volt. Kiélesítő
gondolkodása pedig eszkatológikus. A vallás témája miatt hagyta, hogy a
szituácionisták exkommunikálják.
Abban egyet tudtunk érteni, hogy pusztán a gyakorlás nem vezet semmire,
hacsak nem történik valami. A gyakorlás úrrá lesz egy eseményen, elgondolkodik
fölötte, meditálja. Beszélgetéseink ilyen gyakorlás, már-már rítus volt.
De ha úgy gondoltuk, hogy továbbjutottunk egy lépéssel, mélyebb belátást
nyertünk, az volt a benyomásunk, hogy megesett, egy esemény, egy felszikrázás
volt. A gyakorlás művészete abban áll, hogy hagyunk egy rést az esemény
lehetőségének. Úgy vélem, Attila így értelmezte azt, amit sábátnak nevezett.
A gyakorlás talán nem egyéb, mint türelmes kivárása annak, hogy valami
történjék; valami remélt, várt, amitől tartottunk vagy váratlan. Voil?,
mondhatná Attila mindkét esetben. Nemde tisztában voltunk vele, Hannes,
hogy sokkal súlyosabb lesz annál, amitől tartani lehetett? Vagy pedig:
Nemde tudtuk, hogy elkápráztatott bolondokként meredünk a rettenetre és
feledjük, hogy közben a romolhatatlanul ragyogó fenségesség vesz körül
bennünket? Azt hiszem mélységesen elégedett volt, ha mindkettő talált.
Mit értett Attila szellemen? A történelem végét, világvégét, végkorszaki
eseményeket, amelyek véget vetnek a lepusztult világnak. Szigorúan véve
minden eseménnyel véget ér egy világ, és egy másik kezdődik. Szellemi emberek
azok, akik érzékelik ezt. Látszólag megmarad e világ, látszólag a történet
folyik tovább. Valójában azonban, nagyban és kicsiben is minden pillanatban
felbomlik. Ebből ered a borzalom és fenséges egyidejűsége. Az emberek,
akik érzik ezt, szenvednek és ujjonganak. Ám a vég komolyságával frissesség
és könnyűség jelenik meg: az új. Egy műtárgynak is megvan a hatalma arra,
hogy feltartóztassa és elsüllyessze a világot, és valami éltető újdonság
merül föl. Komolyság, frissesség és könnyűség áll elő, ha valami nem fennáll,
hanem történik, végbemegy. Na kérem! Voil?. Erről beszéltünk. És lám: Megmutatkozik,
vagy meg fog mutatkozni.
Tillmann
J. A. fordítása
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|