Hannu Raittila
Canal Grande
Eltelt két hét, és én még mindig nem láttam egyet sem a Canal Grande
partján emelkedő paloták közül, amelyek megmentésére jöttünk. Egész Velencéből
csak az utcakövezetet láttam a lábam alatt, meg málladozó téglafalakat,
amelyek mentén araszolgattunk a ködben, és gazdagon díszített súlyos faajtókat.
Mindenfelől csobbanásokat lehetett hallani. A párás levegőben éreztem a
tenger szagát, hajókürtök szóltak a csatornákon és a lagúnán, amelyről
a térképeket tanulmányozva megállapítottam, hogy körbeveszi az egész várost.
Az ígért irodahelyiségeket nem kaptuk meg. Látni láttuk őket,
három helyiség egy Canal Grande menti épületben, nem messze a szállodánktól.
Az épület neve Palazzo Inverno, és elvileg a város tulajdonában áll. Heikkilä
elmagyarázta, hogy a név téli palotát jelent, ennek ellenére nem igazán
látszott palotának. Hamarosan használatba vehetjük az irodákat. Olajkályhaféléket
állítottak be, és nemrég elkezdtek fűteni is, de a helyiségek ennek ellenére
még elég nyirkosak. A falakon kivált a pára, mint a jéghideg sörösüvegen,
amikor beviszik a melegbe. És olyan szag volt odabenn, mint a régóta elhagyott
házakban.
Valami hivatalos papírokra várunk a közterületépítési osztály
utcafelügyeleti részlegéről, ezek hiányában beszédes és végtelenül barátságos
kapcsolattartónk egyelőre nem adhatja át nekünk a helyiségeket. Csodálkoztam,
hogyan lehetséges, hogy Velence városának van utcafelügyeleti részlege,
ha egyszer utcái sincsenek. Heikkilä alaposan kimerült, miközben latin
tudása segítségével megpróbálta lefordítani a gyorsbeszédű olasz hivatalnok
szavait. A docens bocsánatot kért, amiért esetleg pontatlanul fordította
az olasz közigazgatási szakkifejezéseket.
Bürokrataként persze magam is tudhattam, hogy a közigazgatásban
használatos elnevezések gyakran nem is azt a tevékenységet fedik, ami a
névtábla mögött zajlik. Vajon mi a feladata Helsinkiben a városi közvádlói
hivatalnak? Inkább letagadom, hogy hivatalnok vagyok. Heikkilä szerint
a közvélekedéssel ellentétben semmi baj a bürokráciával. Maga is kutatta
a bürokrácia kialakulását, amely a modern társadalmak egyik alappillére,
akár a demokrácia, a jogállam, vagy a szabad piacgazdaság. Mondtam neki,
hogy én nem vagyok bürokrata, de a docens kijelentette, hogy mindenki hivatalnok,
aki állami szolgálatban áll. Közöltem vele, hogy nem állok állami szolgálatban.
A docens úgy vélte, hogy mivel valamennyien az Oktatási Minisztérium
számára dolgozunk, forma szerint mindnyájan állami alkalmazásban állunk.
Annyiban pontosítottam, hogy én egy magán mérnöki irodának dolgozom, amellyel
az Oktatási Minisztérium tanácsadói munkára szerződött. Heikkilä ezen nagyon
elcsodálkozott. Megkérdezte, mennyi a díjazásom. Mondtam neki, hogy havi
bért kapok, ami a szakmában dolgozó, hasonló munkatapasztalatokkal rendelkező
mérnökök fizetésével összehasonlítva átlagosnak tekinthető.
Heikkilä úgy tudta, a magánszektorban magasabbak a fizetések, így az
én alkalmazásom nyilván sokba kerül az adófizetőknek. Felvilágosítottam,
hogy az államnak nem csupán a béremet kell kifizetnie, munkaadóm ugyanis
a tanácsadói munkáért megbízási díjat számít fel, amely tartalmazza a járulékokat,
a cég költségeit és a nyereséget is. Így a tanácsadói díj jóval magasabb
összeg, mint maga a fizetésem. Valószínűleg mindez mégis kevesebb pénzébe
kerül az adófizetőknek, mintha az Oktatási Minisztérium fejlődő országokat
segélyező projektjei keretében külön erre a célra saját mérnöki státuszokat
hoznának létre.
Heikkilä erre azt kérdezte, csak nem azt képzelem, hogy egy fejlődő
országban vagyok? Honnan tudhatnám ebben a ködben, hogy hol vagyok? Talán
nem tudom, hogy Olaszországban, Velencében? – csodálkozott a docens. Olaszország
ipari ország, és például a történelmi Velence közvetlen közelében található
Mestre, ami jelentős petrolkémiai központ. Javasolta, látogassak csak el
Mestre ipari bugyraiba, vagy Chioggia hatalmas kikötőjébe, ahol a világ
minden tájára induló hatalmas tengeri konténerek közt eltöprenghetek, vajon
valóban fejlődő országba érkeztem-e.
Ugyan, honnan tudhattam volna, milyenek Velence kikötői és gyárai?
Két hete rostokoltunk itt, és én nem láttam messzebbre a karomnál! Egyébként
is úgy tudtam, az Unesco egy olyan szervezet, amely a fejlődő országokat
támogatja. Ami pedig a velencei tartózkodásomból származó költségeket illeti,
amiket a társadalomnak kell megfizetnie, ügyelni fogok, hogy ezek a költségek
a lehető legalacsonyabbak maradjanak. Szívesen munkához láttam volna már
eddig is, hiszen ezért küldött az Oktatási Minisztérium Velencébe! Heikkilä
kuncogott.
Tipikus északi ember, mérnök és férfi – jelentette ki rólam Heikkilä.
Most viszont itt vagyunk az Alpoktól délre, egy másik világban, a Földközi-tenger
apollói kultúrájában. Másfajta időfelfogáshoz kell hozzászoknom. Azt feleltem,
már második hete próbálok hozzászokni. Az Alpoktól északra fekvő világban,
egy finn tervezőirodában ennyi idő alatt már letettünk volna egyet s mást
az asztalra, akár egy százhatvan kilométeres vízi alagutat a Päijänne-tótól
a Silvolai víztározóig. A docens megkérdezte, soknak számít-e a százhatvan
kilométer. Közöltem vele, hogy az a világcsúcs.
Az egyre csak nevetgélő docens felvázolta, milyen megbízásláncolaton
keresztül kerültem én ide, Olaszországba. A finn Oktatási Minisztérium
vállalta, hogy egy szakértői csoportot küld Velencébe, de a tulajdonképpeni
megbízónk az Unesco, ami egyáltalán nem csupán fejlődő országokat segítő
szervezet, hanem olyan intézmény, amely a világ kulturális örökségét védi,
így Velencét is.
Diákkorunkban állandóan a munkamegosztás fontosságát hangsúlyozták
nekünk. Most is arra törekszem, hogy elvégezzem a munkám, a legjobb tudásom
szerint, hogy ne avatkozzak be a csoport más tagjainak munkájába, s hogy
ne azon kezdjek el gondolkodni, ki is voltaképpen a megbízóm, mondtam Heikkilänek.
A nevem a saját közvetlen munkaadóm bérlistáján szerepel, én pedig elvégzem
a rám bízott feladatokat. Ez nagyon tetszett a docensnek.
Úgy vélte, a technocivilizáció és a megosztott szakértői hatalom igazi
megtestesítője vagyok, nálam tipikusabbat keresve sem lehetne találni.
A résztvevő megfigyelés módszerével kívánta figyelemmel kísérni, hogyan
viselkedek a latin kultúrában, humán területeket képviselő munkatársak
körében. Azt feleltem erre, hogy felőlem akár most azonnal elkezdheti ezt
a résztvevő megfigyelést
Kijelentettem, hogy magam kezdem el az alapméréseket, amelyek a projekt
előfeltételei, mivel az olaszok két hét alatt sem voltak képesek a rendelkezésemre
bocsátani a kért adatokat, Heikkilä meg velem jöhetne mint tolmács és idegenvezető,
mivel ismeri a várost. A docens vonakodott, azt mondta, legjobban a 14.
századi Velencét ismeri. Leszögeztem, hogy a projekt csupán azokkal az
eszközökkel vihető előrébb, amelyek a rendelkezésünkre állnak, és ráparancsoltam
Heikkiläre, hogy szedelődzködjön, majd kiléptünk a ködbe.
(…)
A szállodából visszasétáltunk az Akadémia-hídra, hogy megnézzük, megvannak-e
még a mérőeszközeink. Heikkilä mindenképpen a Szent Márk téren keresztül
akart menni. Most, hogy végre láthatóvá váltak, már én is szívesen elnézegettem
a város nevezetességeit. Heikkilä folyamatosan locsogott. Mintha kinyitottak
volna egy csapot, csak úgy ömlöttek belőle az évszámok, az utcák, csatornák,
paloták, nevezetes családok, zsoldosvezérek, gazdag kereskedők, híres írók
és más művészek nevei, akik valaha is megfordultak Velencében, hogy ihletet
merítsenek vagy meghaljanak. Nem nagyon figyeltem oda az előadására, inkább
az épületeket nézegettem, hiszen miattuk jöttem a városba. Minden ház kőalapzatán
mészcsík futott végig, az átnedvesedett vakolat határvonalát jelezve. A
vonal alatt lepergett a festék, és a málladozó vakolat nagy darabokban
hevert az utcakövezeten. Tudtam, mi ennek az oka, sőt a jelenség olasz
elnevezését is ismertem: acqua alta, magas vízállás. A Szent Márk téren
a docens bejelentette, hogy a köd felszálltának örömére be kell térnünk
Harry bárjába.
A bárban más ünneplők is voltak, a helyiség hamarosan teljesen
megtelt. Maga Harry hangosan ordított valamit, és kis kelyheket rakott
ki sorban a bárpultra, amikben valami barna, édes ital volt. A docens kezét
tölcsérként a füléhez emelte, úgy hallgatta, mit kiabál Harry, majd közölte,
hogy mindenki a ház vendége egy pohár italra. Ez még akkor történt, mielőtt
egészen megtelt volna a bár. Egy hajtásra kiittam az italom, de ezután
még sokszor fel kellett emelnem az üres poharat az egyre-másra elhangzó
pohárköszöntők nyomán.
Leültem egy asztalhoz, de a docens gyorsan felállított. Elmagyarázta,
hogy az asztaloknál a felszolgálás a többszörösébe kerül, mintha a pultnál
rendelne az ember. Úgy gondoltam, csak van annyi pénzünk, hogy leülhessünk
egy asztalhoz. Fáradt voltam. Heikkilä egyre csak azt hajtogatta, hogy
az asztalnál üldögélés nagyon sokba kerül, különösen Harry bárjában. Én
egyáltalán nem tartottam ettől, de megadtam magam, és követtem Heikkilät
a pulthoz.
Megkérdeztem a docenstől, mi az olaszok jellegzetes tömény itala, olyasmi
mint nálunk a Koskenkorva. Heikkilä úgy vélte, talán a grappa. Kértem,
hogy akkor rendeljen azt, de ő biztatott, hogy rendeljek csak én. Felemeltem
két ujjamat, és azt mondtam: grappa. Harry elnevette magát. Kis pohárba
töltött nekünk valami folyadékot, nem volt teljesen átlátszó, inkább kicsit
sárgás. Meglengettem a kezem, kifelé fordított tenyérrel, és próbáltam
pénzt nyújtani a pult túloldala felé, de Harry úgy tett, mintha észre sem
venné. A grappának pálinkaíze volt.
Heikkilä eközben arról mesélt, hogy a ravasz velencei kereskedők hogyan
lopták el Márk apostol földi maradványait Alexandriából. A docens lába
lecsúszott a bárpult alján körbefutó csőről. Lezökkent a földre, majd rögtön
odahajolt a cipőjéhez, és bekötötte, mintha eleve ezt akarta volna tenni.
A közelben üldögélő olaszok figyelmesen hallgatták Heikkilä szavait, és
kérdeztek tőle valamit. A docens latinul és még egy másik nyelven – mint
utóbb mondta, héberül – válaszolt nekik. Nekem finnül magyarázta, hogy
az Accademiában látható Tintoretto műve, a „Szent Márk holttestének elszállítása“,
de a kép hitelessége kétséges.
Szent Márk csontjait egy zsákba rejtve vitték el a kikötőbe, ahol a
velenceieket hajó várta. Az egyiptomi vámosok szerették volna látni, mi
van a zsákban, mire az apostolt cipelő férfiak azt mondták, élelmet visznek
a hajóra, egy frissen vágott disznót. Ez nagyjából a harmadik században
történhetett. Hogy Krisztus után-e? A docens úgy nézett rám a szemüvege
fölött, mint egy szigorú falusi tanító. Nyilván közölné, ha az időszámítás
előtti évszámról lenne szó. Egyébként pedig használhatnám néha az agyam,
és figyelhetnék kicsit jobban. Hogyan lehetett volna Márk apostol földi
maradványait időszámításunk előtt bárhova is hurcolászni, ha egyszer ez
a Márk a Jézus életéről beszámoló evangélium szerzője? Na mindegy, egy
szó mint száz, a vámosok továbbengedték a velenceieket, ugyanis a mohamedánok
a disznót tisztátalan állatnak tartják. Az Accademiában állítólag több
Tintoretto-festmény is látható Szent Márk életéről. Végre rájöttem, hogy
Tintoretto egy festő, de az Accademiát továbbra sem tudtam hová tenni,
ugyanis tudomásom szerint az a Nagy Csatorna fölött átívelő egyik híd.
A docens felvilágosított, hogy a velencei képtárnak is Accademia a neve.
Miután az apostol a zsákban megérkezett Velencébe, a helyiek attól
kezdtek tartani, hogy a városukban megforduló idegen üzletemberek esetleg
ellopják tőlük Szent Márkot. Hogy megvédjék az evangélistát, átvették az
asszíroktól a szárnyas oroszlánt, aminek az volt a feladata, hogy Márkot
ott tartsa a köztársaságban. Vagyis akkoriban ez még nem volt köztársaság,
ráncolta a homlokát a docens, és a falba süllyesztett tükröket nézegette.
Kérdeztem, milyen egy szárnyas oroszlán, mire a docens kimutatott a térre.
Ott állt az oroszlán, egy magas oszlop tetején.
Az asszíroktól átvett oroszlán eredetileg tulajdonképpen pogány szobor
volt, de a velenceiek egycsapásra keresztényt csináltak belőle. Püspökre
persze szükség volt hozzá. Hiszen akkoriban már köztársaság volt. Heikkilä
a honlokára koppintott. Azért választották az oroszlánt, mert az volt az
evangélista jelképe, már a korakeresztény hagyományban is. Aztán a szárnyas
oroszlán Márk védelmezője, maga az apostol pedig Velence védőszentje lett.
Az oroszlánszoborról rengeteg másolatot készítettek, és a biztonság kedvéért
mindenfelé elhelyeztek belőle a városban. Elgondolkoztam, miféle város
az olyan, amelyik még a saját védőszentjét is úgy lopta?
A docens azt felelte, a velenceiek mindent úgy loptak össze, amit nem
tudtak megvásárolni. Mivel kereskedők, nem termelnek, csak adnak és vesznek,
és mindenért pénzt szednek. Elvettem a bárpultról a pénztárcám, amit akkor
tettem ki, amikor megpróbáltam kifizetni az elfogyasztott italaimat. Elindultunk
kifelé, mire Harry kiabálva és hadonászva utánunk rohant. Heikkilä fordított:
a férfi az italok árát akarta. Begurultam. Mondtam Heikkilänek, közölje
a fickóval, hogy minden egyes pohár után fizetni akartam, de a pultos a
kisujját sem mozdította, hogy elvegye az odanyújtott pénzt. Ezzel továbbmentem.
A docens ott maradt a férfival, hogy tisztázza a dolgot.
A móló szélén leültem. A docens odajött, és ő is letelepedett mellém.
Elkezdte magyarázni, hogy Velencében más a rendszer, mint otthon. Itt nem
szokás külön fizetni a megrendelt italokért. A pultos fejben tartja a vendégek
összes rendelését, és indulás előtt egy láthatatlan gesztussal kell jelezni,
hogy fizetni szeretnénk. Ekkor a pultos egy csészealjon odanyújtja a vendégnek
a számlát. A vendég távozás előtt a tányérra helyezi a számla végösszegét,
plusz az általános gyakorlatnak megfelelő százaléknyi, illetve a kiszolgálás
színvonalának szubjektív megítélését kifejező összegű borravalót.
Ez az eljárás nélkülöz bármiféle rendszert, közöltem. Ezzel szemben
rendszernek tekinthető a világos és logikus finn éttermi gyakorlat, amire
az olaszok és más európaiak is áttérhetnének, elhagyva zavaros szokásaikat.
Nálunk az áru és a pénz a bárpultnál is reálidőben cserél gazdát, és senkinek
sem kell holmi nehézkes szokásrendszert elsajátítania, amelyben az ügyeket
láthatatlan gesztusokkal intézik. A borravalóról és a százalékokról pedig
már ezerkilencszáztizenhétben lemondtunk, amikor megszabadultunk az oroszoktól.
A borravalók és kenőpénzek helyét a skandináv szociális biztonság, nyugdíjrendszer
és munkanélküli segélypénztár vette át. Így működik egy racionális módon
szervezett társadalom, amely a szubjektív megítéléseken alapuló etikettrendszert
egyértelmű és átlátható árszabással váltotta fel. Az európaiak előtt még
hosszú út áll, mire eljutnak idáig. Minél távolabb vannak Finnországtól,
annál tovább fog tartani. A docens megpróbálta védelmébe venni a velenceieket.
Mégiscsak ők találták fel a piacgazdaságot! Erre azt válaszoltam, meglehet,
de mi fejlesztettük odáig, hogy működőképes legyen, a velenceiek pedig
fölösleges szokásaikkal azóta alaposan lemaradtak.
Megpróbáltam megfeledkezni az olaszokról, és inkább arra összpontosítottam
gondolataimat, hogy a helsinki vízialagút építésekor milyen kőzettömegen
kellett keresztülfúrni – kikerülve a Riihimäki melletti omlást –, és hogy
mi mindent sikerült kideríteni a próbafúrásokkal, meg a talaj ultrahangos
vizsgálatával.
KOVÁCS OTTILIA FORDÍTÁSA
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|