Agneta Pleijel
Lord Sohamár
(Stanisław)
Stanisław a vonaton magával vitte a búzavirágkék szemeket Varsóba.
Szétterítette a könyveket – Einstein, Russell, Wittgenstein, Carnap,
Husserl – és a jegyzeteit tartalmazó lapokat az ülésen. Szintúgy az ülésen
voltak a dobozok a fotónegatívokkal, amelyeket Krystynánál készült rendbe
rakni, és az útravaló, amit Irena adott vele, egy mostanra már igencsak
zsíros zacskóban.
Eredetileg dolgozni akart az úton. De Krakkóban sokan csatlakoztak
hozzá vastag kabátban, sapkában, sálakban, táskákkal, batyukkal. Szűkös
lett a hely. Terjengett a nyirkos gyapjú áporodott szaga. A földön egy
rémes farkaskutya hempergett.
A vonat hófelhőn küzdötte át magát.
Az új utasok csevegtek. Sajnos nem zubogó szóáradattal, amelynek az
ember sodródhat a tajtékján, miközben más jár a fejében. Hanem időszakos
szózáporokkal. Szórakozott szünetek között. Ez a társalgás coitus interruptus
módra minden összefüggő gondolatot kettészelt a fejében. A hó kavargott
az ablakon túl, a kalauz kilyukasztotta a jegyeket, és az utasok egymásra
dülöngéltek az ablakzörgés ütemére. Egy ütött-kopott télikabátos, zavart,
barna szemű, aranykeretes szemüveget viselő úr a vele szemközi ülésen fáradhatatlanul
ismételgette, hogy hideg telük van.
Igen, a tél könyörtelen és szívtelen.
De éltünk már meg hidegebbet, szögezte le nyűgösen a mellette ülő hölgy.
Testes asszony volt, és Stas arcát csiklandozta a gubancos, büdös szőrméje,
amelyet feltehetően egy végelgyengülésben elpusztult farkasból készítettek.
Stast kezdte elfogni a pánik, amiért nem tudott forgolódni. Amolyan patkánycsapdába
szorult a nőstényfarkas és az ablakkeret között.
Fent a hegyekben megfagynak a gurálok, jegyezte meg a termetes tiszt
a sarokban, és hanglejtése nem tűrt ellentmondást. Rozsdabarna bajusza
volt, és fényesre pucolt csizmáját minden további nélkül kinyújtotta maga
elé, a rémes farkaskutya két oldalára.
De ezt követően csend állt be. Stas megpróbálta megemelni a könyvét,
hogy olvasni tudjon.
Az Orient Express elakadt a hóban Konstantinápoly előtt. A farkasos
hölgy másik oldalán helyet foglaló zsidó fiatalember látta jónak megtörni
a csendet ezzel a fontos közlendővel.
Maga onnan jön?, kérdezte az aranyszemüveges.
Nem, nem, írják az újságban.
Az újságban annyi mindent írnak, tört ki indulatosan a farkasos hölgy.
Konstantinápoly előtt?, ismételte a tiszt mellett ülő vérszegény diák.
Megérdemlik azok az átok törökök, vakkantotta a tiszt.
Ismét csend. A nagynéném halálra fagyott, jelentette be a zsidó fiatalember
elmerengve. Csak úgy bele a levegőbe. Nagyon fiatal férfi volt, elegáns,
fekete szőrmegallért és egy keskeny karimájú puha kalapot viselt, és szemmel
láthatóan hiányzott belőle a létfenntartás ösztöne. De nem szólt többet.
A tiszt szúrós tekintetet lövellt felé, de csak egy röpke pillanat erejéig.
A farkasos hölgy zihált, majd megrázkódott.
A társalgásba behozott, halálra fagyott néni bizonytalanul lebegett
a kupéban, senki nem tudta, mit kezdjen vele vagy az unokaöccse kínosan
bizalmas hanglejtésével. Gyermeki, sápadt arcú férfi volt.
Az Orient Expressen?, kérdezte végül a vérszegény diák.
Nem, dehogy. Tarnówban.
Idén télen?, kérdezett tovább a diák.
Nem, még jóval a háború előtt.
Hahaha. A tiszt komoran, örömtelenül felnevetett.
De az aranyszemüvegesnek egyszer csak eszébe jutott egy zavaros történet
egy másik halálra fagyottról, egy łódĽi postásról, aki a hófúvásban halt
meg a postástáskáján ülve. Mire mindenki cseppenként adagolni kezdte a
történeteit megfagyott emberekről, hegylakókról és pásztorokról, eltévedt
kisgyerekekről, elkóborolt bolondokról, majd sarkkutatókról és végül Napóleon
Moszkvába menetelő katonáiról. Végül az egyszerű emberekről a rettenetes
háborús telekben, amikor már elfogyott az ennivaló és a tüzelő.
A témát ezzel kimerítették. Stas elmerült a könyvében.
De hirtelen és látszólag szeszélyesen a társalgás az új törvények felé
kanyarodott, amelyeket folyamatosan hoznak a szomszédos országban, például
amely megtiltja a zsidóknak, hogy fagylaltot vegyenek, vagy írógép legyen
a tulajdonukban. Stas legszívesebben eltérítette volna ebből az irányból
a társalgást.
Számos okból, de többek között a szemita útitársra való tekintettel.
Nyilvánvalóan tökkelütött volt, ült a röhejes szőrmegallérjában, és
meggondolatlanul fecsegett a halálra fagyott nénikéjéről. Stas mégis azt
kívánta, nehogy elkezdje mindenki kifejteni a véleményét a zsidókról. Azzal
a nyugalmas olvasás utolsó lehetősége is megsemmisülne. A vonatablakot
becsíkozta a hó, és a kupéban befülledt a levegő, mindenki nehezen lélegzett.
Nem akart nézeteket hallani a kérdésben, túl sokat hallott már belőlük
az utóbbi időben. Szívesen elhagyta volna a kupét az uzsonnás zacskójával,
de nem tudta, hogyan reagálna a tiszt farkaskutyája, éhesnek látszott.
Ám a kefebajuszú tiszt vérszagot kapott. Ideje a nemzeti összefogásnak
minden országban, a lengyeleknek is meg kell védeniük a sajátosságaikat,
a bolsevizmus a szomszédban van.
Stas már majdnem megfulladt a farkasprémtől.
Nem érdeklik őt a nemzetibolsevikok, a nemzetiszocialisták vagy bármilyen
egyéb szocialisták vagy bolsevikok. Mindegy, hogy németek, oroszok vagy
lengyelek. Ezt fennhangon közölte mindenkivel, akinek kedve volt meghallani,
miközben megpróbált felállni az ülésről. Erre a tiszt felkapta a fejét.
Hogy érti ezt? Összehasonlítja Lengyelországot az elnyomójával? Drága uram,
nem képes disztingválni?
Disztingváljon maga a pokolban, mondta Stas.
A diák szeme kísértetszerűen kóválygott, mint egy patkány, amely nem
találja a vackát. A farkasos hölgy azt mondta, pontosan érti Stast. Az
ember nem szívesen beszél erről, de a lengyel vért készülnek megmérgezni.
Az aranyszemüveges kipirult arccal hal módjára tátogott. Csak a zsidó fiatalembernek
járt máshol az esze.
Stas küzdött, hogy kijusson az útravalójával, de a mellette ülő hölgyet
nem lehetett kimozdítani a helyéről. Ellenben a kutya felállt, tekergőzött,
és morgó torokhanggal és farkcsóválással töltötte be a kupét. A tisztnek
le kellett nyugtatnia a bestiát. Ezzel lezárult a társalgás. Senki nem
kísérelte meg feleleveníteni. Stas visszasüllyedt a sarokba, és lemondott
Irena útravalójáról.
A háború után több mint húsz darabot írt, a zömükben szerepelt egy
őrült, mint Mussolini, Hitler vagy Sztálin, ismerte a fajtájukat. Bolondok,
akiket megrészegített az előremenetel és a tömegek feletti hatalom. Régen
varázserejű királyok éltek. Papok és mágusok. Összekötötték az embert az
istenekkel. Aztán a kapocs megszakadt.
Mára az ember elszáradt ág lett.
Nem talál vizet. Homokot eszik, homokot kakál. A mágiát félresöpörték,
és a materializmus kezdte meg ámokfutását. Az emberek már semmiben nem
hittek. Legkevésbé magukban, ezért akartak sarlatánokat és manipulátorokat
az ország élére. Miközben honfitársai szabadnak hitték magukat, olyan zsarnoki
rendszerek kiépítése zajlott, amilyet elképzelni sem tudtak.
A hamu ízét érezte a szájában.
Amerikában az emberek a taylorizmus néven ismert tudományos munkaszervezés
és a futószalag rabigáját nyögték. És Európa szorosan a sarkában volt.
A Szovjetunió már régóta gépesített bábukból állt. Németország egy elmebetegnek
volt kiszolgáltatva. A korszak nagy jelszava a kollektivizmus. Mindenki
a tömegben akart feloldódni, megrészegülni és elélvezni benne. Szabad egyének
már nem léteztek. Hirtelen megpillantotta a csúnya könyvelőnő búzavirágkék
szemét.
Hófelhők és feketeség a vonatablak túloldalán.
És ez a kék szempár.
És a kavargó füst. Sarkvidéki tűztornádók. Ott égnek a jövő városai.
Hallotta a betegesen hangtalan robbanásokat. Látott egy közelgő hadsereget.
De mindezek mögött a különös szempárt. Búzavirágkék. Napok vagy holdak.
Pont így fogja megfesteni, ahogy a vonatablakban látta, a semmiben lógva.
Krystyna és a telhetetlenség törvénye
Tél volt. Délelőttönként vörös nap állt mozdulatlanul a behavazott
város felett, majd nyomtalanul elnyelte a fagy. Krystyna sok mindenért
szemrehányást tett Stasnak, elsősorban azért, mert nem töltötte minden
idejét nála. Minden látogatása során ugyanez volt a téma, végül Stas már
csak ezért is kénytelen volt elmenni, és csak később tért vissza, amikor
a vágyódás felülkerekedett.
Amint Stas lehunyta a szemét, látta a vörös napot.
Amikor kinyitotta, Krystynát látta.
Nem tudott összpontosítani, ha meglátta Krystyna lábát az íróasztal
alatt a zöld lámpa mellett. Krystyna ezzel nagyon is tisztában volt. Ő
maga hűvösen összpontosított az írógépe előtt. Felcsapta a szótárait. Szórakozottan
vakargatta a sípcsontját. Nem akart tudomást venni Stasról.
Ilyenkor Stas négykézlábra ereszkedett, akár egy kutya. Elmászott a
foteltől a nő lába felé. Megnyalta a vádiját a kutyanyelvével. A harisnya
érdes volt. A szőnyegből porszag szállt fel. De Krystyna harisnyája alatt
bőr volt, vérerek, izmok és vér. Egy idő elteltével Krystyna nem tudta
folytatni a munkát. Stas felé fordult.
Lecsusszant a székről.
Úgy ülte meg Stast a szőnyegen, mint egy vad nő.
Stas később szomorúan a konyhaasztalnál ült a könyveivel és a tehetetlenségről
szóló regényéhez készített jegyzeteivel. Cigarettázott. Itta a hűlő teáját.
Éjszaka volt. Az ablaküvegeket jégvirágok lepték. A nagy bérház csöveiből
susogás hallatszott. Boldog volt. Élete legboldogabb pillanatai közé tartoztak
azok, amikor éjszaka Krystyna konyhaasztalánál dolgozott. És a telhetetlenségről
szóló regény egyre csak dagadt.
Minden törvény közül, amelynek az ember alá van vetve, a telhetetlenség
törvénye a legkíméletlenebb. Az ember nem viseli el, ha el van szigetelve.
Nem bírja, ha távolság vagy határ választja el másoktól. Ezért hajtja őt
valami az egyesülés felé a másikkal. Birtokolni akarja a szeretett lényt.
Szerelemből felfalni és lenyelni a másikat.
Ám ezzel elveszíti a társát. És ha őt magát falják fel, akkor elbukik.
Az ember tehát ki van szolgáltatva a telhetetlenségnek. Amit leginkább
a szerelemben lehet tetten érni.
A telhetetlenség törvénye azonban a világegyetemben mindenhol érvényes,
természetesen az emberi politikában is. A birodalmak legszívesebben bekebeleznék
a kis nemzeteket. A zsarnokok éheznek a tömegekre. És a tömegek bálványozzák
a zsarnokokat. Az uralkodókat és az uralom alatt állókat egyaránt a magánytól
való félelem és az egyedüllét iránti vágy vezérli. Az egészben rejlik egy
csodálatos, kannibalisztikus sóvárgás.
Az ember a hangyabolyba vágyik. Szeretne bemászni a kígyófészekbe,
ahol az egyénisége és a magánya megszűnik. Ez a kollektivizmus. És a kollektivizmusnak
szexuális eredete van, erről meg volt győződve. Ebben a korszakban a kollektivizmus
eszméje elterjedt az egész világon, és szükségből látszólag ellentmondó
ideológiákba csomagolták. De a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus alapja
ugyanaz volt.
Mindaddig, amíg a kollektivizmus kicsiben működött, mármint a történelem
hajnalán a vándorló, kis embercsordák között, addig természetes és kezelhető
volt. Az ember a csoporthoz, a törzshöz, a nyájhoz tartozott. A telhetetlenséget
sakkban tartották a rítusok, a tabuk és a tiltások. Néha valaki felfalta
az embertársát vagy embertársa szívét, de szertartásosan, nagy felhajtások
közepette.
Igen, jelképesen.
Mostanra mindez megváltozott. Most már a történelemben minden a gigantizmus
felé tart. Gigantikus üzleti vállalkozások. Világraszóló ideológiák. Áttekinthetetlen
ellentétek. Amik feloldásához nagyon könnyen felmerül, hogy meg kell szabadulni
azoktól, akik kilógnak, akik botot dugnak a küllők közé (kulákok, zsidók,
művészek). A gigantizmussal párhuzamosan nő az igény az egyöntetűségre.
És megjelenik a robotember. Az emberiség egyre nagyobb sebességgel
csörtet a jövő felé: vasúton, repülőn, hamarosan űrhajón. Minden a sebességen
múlik. Mintha senki nem lenne képes leállítani a száguldást. És irányt
sem tudnak váltani. Az emberiség egyre inkább tucatemberek, robotok regimentjére
hasonlít. Az egyöntetűséget Amerikában és Európában a gépészmérnökök hozták
létre. Vagy a bolsevikok és nemzetiszocialisták. A különbségek eltörpülnek
a hasonlóságok mellett.
Ha a kínaiak, akik hagyományosan hajlanak az egyöntetűségre, elhatározzák,
hogy megindulnak nyugat felé, akkor az egyik egyöntetűség csap össze a
másikkal. De a kínaiak olyan rengetegen vannak, hogy feltehetően nyernének.
Mindenesetre a gépiesített ember kollektivista álmától a legapróbb elhajlás
is veszélyt jelent a hatalomra nézve.
A telhetetlenségről szóló regénybe ezt mind bele kell sűrítenie.
A szerelem és a világpolitika szemszögét egyaránt.
PAPOLCZY PÉTER FORDÍTÁSA
Lettre, 85. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|